Ha meg akarod érteni a milleniálok (Y generáció, mai 30-asok, 40-esek) egzisztenciális válságát, érdemes kézbe venned az olasz Giulia Caminito Tünetek című regényét. A főszereplő Loris életével látszólag minden rendben van, stabilnak és kiegyensúlyozottnak látják: sikeres a munkahelyén, rendezett a párkapcsolata. De a felszín mögött valójában minden szétesőben van körülötte. Lorison egyre inkább eluralkodik a szorongás, és lépésről lépésre jön rá arra, hogy a gyógyulás kulcsa önmaga megértése lesz. Részletet mutatunk a kötetből!
Giulia Caminito: Tünetek (részlet)
Ne aggódj, én itt vagyok
Loris mozdulatlanul ül a műanyag széken, bal tenyerét a hasára szorítja, jobb markában még ott a véres zsebkendő, mint egy amulett, egy kézzelfogható jel.
A sürgősségi önműködő ajtaján túl Clara éppen telefonon beszél Sandróval, elmondja neki, hogy elment Lorisért az irodába, mert rosszul lett és elájult, de most már három órája itt vannak, és szinte semmi sem történt. Sandro szűkszavúan közli vele, hogy nem kellett volna elkísérnie Lorist, fölösleges volt, kutya baja, csak kikészítette a munka, és nem tudja kezelni a stresszt: elkényeztettük, mindig mindent megkapott készen, és most eggyel több tehetetlen ember van a világban.
Lorisnak eszébe jut, hogy egy éve Nápolyban jártak Jóval, az Airbnb-n vettek ki szobát egy házaspár otthonában, akik a Tribunali utca egyik mellékutcájában laktak, a feleség nemrég szült, a berendezést Frida Kahlo stílusa ihlette, a ház többi lakójának nem volt szabad megtudnia, hogy bérbe adják a szobát, mert a zenész férjnek újabban kevés munkája van, kell a pénz. Jo és Loris lesétáltak a tengerhez, figyelték az esküvői fényképeket készítő drónokat és a vendégek bokáig érő nadrágját, hosszas sorban állás után pizzát ettek, aztán halat és citromos jégkását. Megnézegették a könyveket a Port’Alba könyvárusainál, megjegyzéseket tettek a címekre, Loris megnevettette Jót.
Loris próbált nem gondolni a munkájával, a lakással, az apjával kapcsolatos gondokra, és Jóra koncentrálni, aki a hátát szabadon hagyó, fekete overallban, sportszandálban, hegymászó hátizsákot cipelve fürgén cikázott a sikátorokban, és üdvözölte az alagsori lakások előtt ülő matrónákat. A lány természeténél fogva kíváncsi volt, és hamar átvette a helyi nyelvjárást, a nap végére már csupa zárt e hangot ejtett, és elnyelte a szavak utolsó magánhangzóit, pillanatok alatt úgy beszélt, mint a nápolyiak. Viccelődtek is ezen, aztán lefeküdtek a meleg szobában, a belső udvarra nyíló ablakon beszűrődött a város moraja. Loris az éjszaka közepén rosszul lett, verejtékben úszva, hidegrázással kelt fel, és másnap a vonaton folyton a vécére szaladgált, egyetlen falat sem ment le a torkán, és rémült tekintettel nézett Jóra, úgy érezte, hogy mindenéből kiforgatta ez a követelőző rosszullét.
Olyan volt, mintha másik bőrt, másik testet kapott volna, mintha más emberré vált volna, egy új, fájdalomtól gyötört lénnyé.
Pár óra leforgása alatt megváltozott a tekintete, ott volt benne a nyilvános megszégyenüléstől való rettegés, a szorongás a hasfájás miatt, amely csak nem akart kiköltözni belőle, annak a tudata, hogy valami elromlik, elhasználódik.
Jo kezdettől fogva azzal nyugtatgatta, hogy ez semmiség, el fog múlni, ne izguljon, Rómában majd vesznek Imodiumot, és kész. Loris számára viszont egyáltalán nem volt ilyen egyszerű a dolog, zavarta, hogy hosszú lábával nem fér el a vécében, hogy összepiszkolta az alsónadrágját, zavarta a vécépapír, amivel leterítette a vécéülőkét – ahogy Clara tanította kicsi korában –, a kapaszkodó, amelyet fognia kellett, a beleiből hallatszó hangok, és az az érzés, hogy többé nem lesz elfogadható, méltó társ, szerető.
Ez volt az utolsó utazásuk Jóval, utána megszaporodtak a rosszullétek, olyan sűrűn követték egymást, hogy összeértek, és ha Loris kimozdult, egy egész zacskó gyógyszert kellett magával cipelnie a várható események elhárítására.
Ír pár üzenetet Jónak, megemlíti a sürgősségit, szeretné végre lenyűgözni, elérni, hogy néhány felkiáltójellel reagáljon, aggódjon, odarohanjon, hogy megnyugtassa, mellette legyen, az is elég lenne, ha csak csendben ülne ott, mint tizenhét évesen, amikor még nem sok mindent kellett mondaniuk egymásnak, úgyis minden a helyén volt, meggyőzően és biztosan. Jo minél inkább igyekszik pillanatnyi, megoldható problémának feltüntetni a dolgokat, Loris annál inkább érzi, hogy a fájdalom tartós, és azt szeretné, ha ezt Jo is észrevenné, ha feltámadna benne a vágy a gondoskodásra, a végletes közelségre. Azt szeretné, ha csapot-papot otthagyva odasietne, leülne mellé, tárgyalna az ápolókkal, maró megjegyzéseket tenne a hosszú várakozási időre.
Jo megkérdezi, most hogy van, mit mondanak az orvosok, és ott van-e az anyja, Loris azt feleli, hogy még nem találkozott egyetlen orvossal sem, a váróban ül, és a monitort figyeli, hogy mikor hívják, az anyja kiment.
Jo azt írja: Rendben, majd szólj, mi volt.
Nem tesz hozzá semmit, és eszében sincs idejönni.
Loris gondolatban visszatér abba az időbe, amikor elkezdte az egyetemet, Jo pedig, aki egy évvel fiatalabb nála, az érettségire készült. A lány szinte nagyobb izgalommal várta ezt a kezdetet, mint ő, Loris aggódott, mert el kellett távolodnia a lakónegyedüktől, a családjától és Jótól, az olyan mindennapi szokásoktól, mint hogy tanítás után együtt ebédeltek, a játszótéren nézte, ahogy a lány valamelyik csikóhalon vagy tengericsillagon ülve cigizik, elvitte robogóval az edzőterembe, vagy ott maradtak a vasút mellett egy sörre meg egy sült húsos-uborkás szendvicsre.
Az egyetem messze volt, vonattal majdnem negyvenpercnyire, és mihelyt Loris betette a lábát a bölcsészkarra, előtört, felbukkant valami félelem. Sok órája volt, egyik a másik után, néha este nyolcig kénytelen volt ott maradni, és hazafelé az arcát az ablaknak támasztva elaludt a vonaton gyűrött ingében, ráncos pulóverében.
Amint hazaért, felhívta Jót, és előadta neki az összes aggodalmát, túl sokan járnak a bölcsészkarra, és senkihez sem tudott közelebb kerülni, kénytelen egyedül ebédelni a szürke épület mögött rejtőzködve, a pizzát a könyveire fektetve, össze is kente vele a jegyzetfüzetet, amit Jótól kapott a sikeres érettségije alkalmából. Az előadásokat élvezte, és sokszor szívesen jelentkezett volna, hogy kifejtse a véleményét, de visszafogta magát, olyan lett volna, mint vaktában a sötétbe kiabálni.
Mindig is szorongó alkat volt, de az évek során megtanulta fékezni az ösztöneit, a szokások megváltozása tette idegessé és zavarodottá.
Jo akkor beállított az egyetemre a lófarokba kötött hajával és egy elviteles Meki-menüvel, egy héten át minden áldott nap odament tanítás után, hogy Loris ne legyen egyedül, együtt eszegették a sült krumplit meg a sajtburgert, barbecue-szószt tettek rá, mert az volt a kedvencük, és Loris mesélt az irodalom- meg újlatinfilológia-előadásokról.
Jónak sosem ment igazán jól a tanulás, nem is fektetett bele sok energiát, részmunkaidőben pincérkedett.
A pénzügyi válság idején Jo családja sok nehézséggel küzdött, az apja vízvezeték-szerelő cége majdnem csődbe ment, már ott tartottak, hogy el kell adniuk a lakást, Jo nővérei vagy férjhez mentek, vagy otthagyták az egyetemet, és elmentek dolgozni. Jo pedig, aki egy külvárosi technikumba járt, alig várta, hogy vége legyen a középiskolának, és végre valami olyat tanulhasson, ami tényleg hasznos, amivel pénzt kereshet. Egyáltalán nem állt szándékában alkalmi munkákból és borravalóból élni. Be akart állni egy vállalathoz, fix fizetést akart, és étkezési utalványt.
Megmosolyogtatta Loris lelkesedése a Tassóról vagy Dantéról szóló előadások iránt.
Abból, amit te tanulsz, mondogatta neki, képtelenség megélni.
Loris hátradől, a fájdalom lesiklik a két lába között, olyan, mintha legalább három kilót nyomna, és a földhöz horgonyozná. A monitoron kis zöld pontként jelenik meg, mint ahogy a sorszáma is zöld, minimális az esélye, hogy megvizsgálják, a betegsége nem súlyos, aránylag tűrhetően érzi magát, a vérnyomása normális, a testhőmérséklete optimális, az orrvérzését, mondta az ápolónő a betegfelvételi pultnál, biztosan a szorongás okozta, valamiféle szélsőségesen nyugtalan állapot.
Az övén kívül még négy zöld pont van, és az utóbbi órákban egyik sem tűnt el a monitorról, pályára lépett viszont két kék pont, két narancssárga és egy piros, akit hordágyon hoztak be: fiatal srác, közlekedési baleset.
Előzőleg, amikor Loris kiment egy pillanatra az épületből, és megkereste az anyját, látta, hogy legalább tízen várnak a piros pontra, ketten sírtak is, Loris meg ott állt, és fogta a hasát, a nagy semmit, de nem bírta rávenni magát, hogy elmenjen, meg akarta tudni, hogy nincs-e valami súlyos baja, valami veszélyes, mert ha most hazamegy, lehet, hogy rosszabbul lesz, tehát akkor már érdemesebb kivárni a sorát.
Vannak jól látható bajok, sérülések, de léteznek titokzatos bajok is – mondta magának –, amik nem látszanak, de ezek a legrosszabbak, a legkegyetlenebbek.
Évekig nem volt hajlandó betenni a lábát egy kórházba, túl sok fájó emlék, túl sok rossz döntés, de most, ha rosszul volt, utált otthon maradni egyedül a lakásában, és a város legkívánatosabb helyének a sürgősségi várótermét tartotta, ha nem marad itt, ki hallja meg, amikor segítségért kiabál, persze bármikor kihívhatja a mentőket, de mennyi ideig tart, míg odaérnek a Monteverde negyedbe, lelki szemeivel már látta is az újságok címeit: Egy harmincéves férfit holtan találtak magasföldszinti lakásában, a sitten, segélykiáltásait elnyomta a hangstúdióból áradó zene.
Elmegy mellette az egyik ápolónő, aki a sorszámokat szólítja, Loris megállítja, és megkérdezi, szerinte meddig kell még várnia, ő csak egy orvossal szeretne találkozni, mindegy, kivel, megteszi egy végzős medikus, akár egy szemész is, bárki, aki megtapogatja a hasát, felír neki valamilyen gyógyszert, és elküldi pár vizsgálatra. Loris alig várja, hogy a véres zsebkendővel együtt a kezében tarthassa a beutalót, és megmutathassa az apjának, az anyjának és Jónak, hogy van mit keresni, hogy jobb lenne alaposan kivizsgálni a dolgot. Nem képzelődik, nem rögeszmés, tényleg megtámadta valamilyen kór, és kezelni kell, oda kell figyelni rá.
A nő egyszerre tűnik élénknek és fáradtnak, megnézi a kezében tartott papírt, és azt mondja Lorisnak, hogy nem lehet tudni, szerinte jobb, ha hazamegy, már este kilenc van, és pár órán belül még problémásabb hely lesz a váróterem, jönnek a hajléktalanok, a drogosok, az alkoholisták.
Loris legszívesebben azt felelné, hogy nagyon jól ellesz köztük, a közös szenvedésben, és hogy megbirkózik a helyzettel, de ehelyett csak bólint, és még jobban felidegesíti magát a nő kezében lévő papír és a falakon díszelgő, megelőzésre felhívó plakátok láttán.
Milyen megelőzésről beszélnek, amikor minden szorongásunkat csak megjátszásnak tartják, gondolja, és lehunyja a szemét, mert bántja a neonfény.
Clara üzenetben kérdezi, van-e valami újság, ő azt feleli, nincs, az ápolónő azt tanácsolta, hogy menjen haza, de ő inkább várna még, legalább tizenegyig, a nap végéig, nem baj, ha mozdulatlanul kell ülnie, ha tudomást sem vesznek róla, de amíg van remény, hogy behívják, ő itt akar lenni, jelentkezni akar, amikor a számát szólítják, a kezét felemelve meg akarja mutatni a fehér karkötőt, amire mindent felírtak: az érkezési időpontját, a társadalombiztosítási számát.
Az anyja aggódik, de nem tudja, mit tegyen, egy újabb óra elteltével azt mondja Lorisnak, ideje hazamenni, pihennie kell, és ha visszatér a rosszullét, majd foglalkoznak vele, ígéri.
Én most vagyok rosszul, írja Loris a cseten Clarának. Azután fennhangon is kimondja – rosszul vagyok –, dühös könnyek gyűlnek a szeme sarkába, kipréseli őket, szorítja a szék szélét, a hasa tele van kaviccsal, murvával és cementtel.
A kiáltását hallva odasiet egy ápoló, és megkérdezi, mi baja, Loris pedig azt mondja: Az, hogy rosszul vagyok, és maguk nem tesznek semmit.
A férfi arca elsötétül, hűvös modorban közli, hogy ők dolgoznak, és három súlyos esetük volt, az egyik meghalt.
Egy idős férfi volt az, infarktust kapott, már biztosan a temetését tervezik, értesíteni kell az összes rokont, van egy kápolna a kórház egyik szárnyában, Loris jól ismeri.
Nyitókép: Fotó - Andrea Ottaviani
