Már a nyitóképben megjelenik az a hatalmas és kétségbeesett erő, mely a társadalmi igazságtalanság, a megalázottság miatt felgyülemlett dühből táplálkozik, s mely a regény különböző pontjain, emlékezetes jelenetekben tér majd vissza. Az első oldalakon még nem a főhőst látjuk, hanem az anyját, aki egy római hivatal szociális előadója előtt rendez jelenetet végső kétségbeesésében, hiszen bár rokkant férjével és négy gyerekével egy húsz négyzetméteres külvárosi szuterénben húzza meg magát, a hivatalok teljes érzéketlenséget mutatnak az ügyében. Bár nem ő a kötet főhőse, mégis a történet egyik legfontosabb figurája, a megtestesült erő, a gyermekeiért bármilyen áldozatra kész, elrettenthetetlen anya,
aki ugyanakkor annyira domináns, hogy szinte lehetetlen mellette normálisan felnőni.
Az anya-lánya kapcsolat a regény egyik fontos dimenziója, melyben egy meglehetősen ambivalens viszony rajzolódik ki. Az én-elbeszélő nagyon sok mindenben hasonlít az anyjára, külsőségekben legalábbis mindenképp: „Én vagyok ő kicsiben, ő pedig én nagyban: ugyanaz a vörös üstök, ugyanaz a sároszöld szem, ugyanaz a tehetségtelenség az egymáshoz illő színek megtalálásában; ugyanúgy képtelenek vagyunk szűk pohárból inni; ugyanolyan szeplős az orrunk”. A fizikai hasonlóság ellenére az elbeszélő szeretne minél kevésbé hasonlítani az anyjához, akit folyamatosan elutasít, sőt szégyell is, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a zilált, rossz körülmények között élő családot ő tartja el és ő tartja meg. Antonia emlékezetes alakja a regénynek, rendkívül harcias és határozott nő, aki erőn felül teljesít, és a rokkant férje helyett is hordja a nadrágot:
„Anyánk olyan, mint egy képregényhős, mint Anna Magnani a filmvásznon, a harcos anya, aki nem hátrál meg, aki mindenkit elhallgattat.”
Nemcsak a karakteres anya, de a lány is hozzájárul ahhoz, hogy erős jelenetekben nem lesz hiány a történetben, ezek némelyike annyira sokkoló, hogy szinte kiugrik a szövegből és nagyon nehezen felejthető képként marad meg az olvasó emlékezetében. Ezek közül a legtöbbnek a már említett kilátástalanság, megalázottság és düh a mozgatórugója. Ilyen például az, amikor a főhős összetöri egy fiú térdeit egy teniszütővel, amikor felgyújt egy házat, vagy amikor majdnem belefojtja egy barátját a regényben fontos szimbólumként és valós helyszínként is visszatérő éjszínű tóba. Sötét, erőszakos képek, tomboló erő egy fiatal lányban, aki a hétköznapokban egyébként kifejezetten csendes, visszahúzódó és halk szavú. Ritkán elszabaduló, de akkor megzabolázhatatlan indulatai éppen azokból az elfojtásaiból következnek, melyeket bizonytalansága, kishitűsége és értéktelenségének érzete okoz.
Fel-fellángoló erőszakossága mögött valójában egy összetört, sokat gúnyolt és rosszul szeretett ember bújik meg,
olyasvalaki, aki csak nagyon nehezen illeszkedik be a társas környezetbe, egyrészt anyagi helyzete, másrészt személyisége miatt: „Ez az új iskola az első pillanatban kiöklendez engem, mint egy lejárt szószt, kiolvadt mirelitet, de én csak azért is maradok, és horgonyt vetek, lyukas hátizsákommal, füzetekből összetákolt határidőnaplómmal, lázadok és versenybe szállok, ha harcteret látok, masírozni kezdek”. Egy olyan ember, aki nagyritkán kibomló őrületei, ahogyan ő nevezi „skizoid túlkapásai” ellenére egy nagyon is magányos, szemlélődő, a vele történtekre folyamatosan reflektáló lény, aki keresi és próbálja megérteni, hogy ki is valójában, és azt is gyakran elképzeli, ki lehetne, ha nem a saját a családjába születik. A család számára ugyanis nem melegség, nem biztonság, sokkal inkább egyfajta lehúzó erő, annak ellenére, hogy egyértelmű, ez a sokat bírált és lenézett kis közösség nagyon sokszor meg is tartja őt.
A névtelen lány (mindössze egyszer, egy levél aláírásában találkozunk a nevével) önvizsgálata során folyamatosan metaforákat keres, képekben igyekszik megragadni saját lényegét, és önmagát többek között „papírhulladéknak”, „tönkrement üveggolyónak”, „hiányzó szócikknek”, „ronda kis gilisztának” vagy „meg nem gyújtott viaszgyertyának” nevezi. Ugyanígy, metaforikus képek segítségével próbálja megfogni a körülötte élők legfontosabb attribútumait is, akiket nagyon jól megfigyel, de akikkel akadozó kapcsolatokat alakít ki, hiszen nehezen érti a barátságok és a szerelem dinamikáját. A regény szereplői kivétel nélkül az ő perspektívájából válnak láthatóvá,
a nyegle szépfiú, az árulóvá váló első szerelem, a kegyeit kéretlenül osztogató, tragikus sorsú barátnő,
majd a később megtalált, egyetlen, igazi barát ugyanolyan mélységeket kapnak, mint a családtagok, elsősorban az anya és a báty.
Az elbeszélő figyelme persze elsősorban önmagára összpontosul, mert folyamatosan érzi ‒ a tizennyolcadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen pedig megvilágosodásszerűen jön rá ‒, hogy senki nem érti őt, senki nem tudja, ki ő valójában. A szimbolikus, a felnőtt életbe átvezető rítus ‒ melyet egyébként hihetetlenül kellemetlennek és kényelmetlennek érez ‒ ébreszti rá legtöbbünk félelmére, hogy valójában, igazi lényünkkel láthatatlanok vagyunk mások számára. De nem von le igazán komoly, végleges következtetéseket, hiszen a körülmények, az emberek, a kapcsolatok napról napra változnak körülötte, azt tapasztalja, hogy a barátok pillanatok alatt válhatnak halálos ellenségekké,
de meg is halhatnak, mielőtt bocsánatot lehetne kérni tőlük.
A felnőtté válás fizikai és pszichés változásainak ábrázolása és részletezése mellett a szöveg olyan fontos problémákra is reflektál, mint a társadalmi különbségek, a szegények-gazdagok világának átjárhatatlansága, a megoldatlan szociális problémák, az öngyilkosság és a halálos betegséghez, a halálhoz való viszony. A főhős embert próbáló kihívások közepette nő fel, megtapasztalja a szerelmet, az árulást, a barátság élményét, küzd lelkifurdalással, szégyennel, gyásszal és a bensőjét mardosó dühvel, miközben igyekszik meghatározni önmagát, megkeresni a saját helyét a kaotikus és igencsak sötét színekkel festett világban. Időről időre meg is találja, sőt, a regény egy pontján kifejezetten, felhőtlenül boldog, akkor kiáltja a világba, hogy „a tó vize mindig édes”, de aztán visszazuhan a megszokott gyötrelmek és nehézségek közé, és marad önmagát selejtnek érző, a barátját gyászoló, a szerelmet elmulasztó, az életben elindulni nem tudó lány, aki az utolsó részben ismét felszabadítja a kudarcai, bukásai és félelmei között életre kelt démont, de ezúttal nem a tűz, hanem a víz, a valóságban sohasem édes víz erejével.
