Jelenet a Briliáns barátnőm című sorozatból
Elgondolkodtató véleménycikket jelentetett meg a New York Times, ami a történetmesélés hatalmáról szól, és arról, hogyan sajátították ki azt évszázadokon keresztül a férfiak – a cikket Elena Ferrante jegyzi.
Ferrante egyik legmarkánsabb megállapítása, hogy ennek a korszaknak vége. Mármint annak, amikor a történetek szövése, mesélése, továbbadása kizárólag a férfiak privilégiuma lehetett. Ferrante azt írja, már gyerekkorában sem szerette, ha autoritással járó szerepet kellett ellátnia, ugyanakkor az már elég korán feltűnt neki, hogy az irányító testületekben többségében vannak a férfiak, és ha vannak is nők, ők is inkább a férfias utat követik. Neki soha nem volt kényelmes ez a szerep, ezért inkább mindig az oldalvonalon mozgott. Nem érezte magában az erőt, hogy tartósan konfrontálódjon a férfiakkal, és magát csapta volna be, ha nézeteiket magáévá teszi. Szerinte évezredeken keresztül a hatalom minden megnyilvánulását férfias attitűdök szabták meg, és a nők számára az egyetlen járható útnak az tűnhetett, ha idomulnak.
A The Stone című sorozatban megjelent cikkében (amelyben a NYTimes által felkért gondolkodók a hatalom természetéről, mibenlétéről elmélkednek) azt írja, hogy gyerekkora óta a történetmesélés hatalma nyűgözte le, ami szerinte egyáltalán nem jelentéktelen hatalom. A történetek formát adnak a tapasztalásnak, időnként a hagyományos irodalmi formákat felhasználva, néha azokat kifordítva vagy pedig újragondolva. Kezdetben persze még nem volt tisztában a történetmesélés erejével, csak lassan ébredt a tudatára, és időnként gúzsba kötötte az ezzel járó felelősség. Ez a mai napig így van. Szerinte a hatalomról nem lehet kijelenteni, hogy jó vagy rossz – mindez annak megítélése, hogy mire szándékozzuk felhasználni. Minél idősebb lesz, írja Ferrante, annál inkább fél attól, hogy rosszul használja fel a történetmesélés hatalmát. Bár szándékai általában jók, de egy történet elmesélése néha jól sikerül, néha nem. Az egyetlen vigasza, hogy bármilyen rossz is legyen egy történet, az általa okozott kár még mindig kevesebb, mintha valaki a politikai vagy a gazdasági hatalmával élne vissza.
Neki az írás a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy reagálni tudjon arra, ha valaki visszaél a hatalmával. Gyerekként viszont azért kötelezte el magát az írás mellett, mert – tévesen – azt gondolta, hogy az irodalom tárt karokkal fogadja a nőket. Óriási hatást tett rá Boccaccio Dekameronja, amelyben a tíz elbeszélőből heten nők. Egyfajta megerősítés volt számára az, hogy amikor Boccaccio a narrátorain agyalt, a legtöbbet nőként képzelte el. Volt miben reménykedni, írja most Ferrante. Később viszont kénytelen volt azzal szembesülni, hogy a való élet nagyon más, a nőket ugyanis szerinte teljesen a pálya szélére szorították. Persze, mi lenne, ha a dolgok megfordulnának, és a nők kerülnének hasonló pozícióba, mint amiben most a férfiak vannak, vajon jobban teljesítenének? Jobbak vagyunk vajon, mint ők? Fiatal nőként így gondolta, ma már viszont a válasza ez: nem tudom. Szeretné elkerülni az idealizálást, nem tesz jót ugyanis az ügynek az, ha azt képzelik, hogy minden nő tiszteletreméltó, szuperokos, rettenthetetlen és feddhetetlen. Mindenesetre Ferrante úgy véli, hogy a férfiak még mindig keményen a kezükben tartják a hatalmat, és ha a stabil demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalmakban a nők gyakrabban is kerülnek döntési potenciállal járó pozícióba, ennek feltétele legtöbbször az, hogy magukévá teszik a férfiaknak a konfrontálódásban és a problémamegoldásban mutatott módszereit. Ennek eredményeként viszont túlságosan gyakran kaphatják azon magukat, hogy alkalmazkodnak és alávetik magukat a férfiak elvárásainak.
A legtitokzatosabb írónak tartják, pedig könyveiben mindent elárul magáról
Elena Ferrante én vagyok - írják ki az oldalukra twitterezők százai, amikor egy túlbuzgó újságíró, vagy az olasz irodalmi élet valamelyik prominensnek látszó szereplője azt állítja, megfejtette a kortárs irodalom legnagyobb rejtélyét. Leleplezte Elena Ferrantét.
Elena Ferrante az egyik legszélesebb körben olvasott olasz kortárs szerző, a nagy áttörést a Nápolyi regények cím alatt futó tetralógiája hozta meg neki (a negyedik kötet, Az elvesztett gyerek története várhatóan idén novemberben jelenik meg a Park Kiadó gondozásában). Az első részből, a Briliáns barátnőmből sorozatot forgatott a HBO, tavaly pedig Maggie Gyllenhaal beszélt arról, hogy filmet forgatna a Nő a sötétben című Ferrante-regényből. Elena Ferrante továbbra sem szeretne a nyilvánosság elé lépni (a Ferrante egy írói álnév): személyazonosságát 2016-ban egy olasz újságíró próbálta felfedni, az akció azonban inkább visszafelé sült el, és a leleplezőnek szánt írás miatt az újságíró rengeteg kritikát kapott.
