“Minél tovább olvas, annál inkább látja, hogy olyan dolgokról van benne szó, amelyekről a méhész sohasem beszélt. Például az is, hogy a méhkirálynő, amikor már nem rak több petét, átrágja a burkát, kimászik az anyasejtből, és elkezdi elpusztítani a többi anyasejtet a lépben. Szétrágja őket, és fullánkjával megöli összes vetélytársát, mert a méhcsaládban csak egyetlen méhkirálynő lehet…” - írja a szlovén Anja Mugerli A méhcsalád című novellájában (56-57. oldal), ami a hét történetet tartalmazó kötetének címadó darabja is. A kötet 2021-ben az Európai Unió Irodalmi Díját kapta, amivel a kortárs európai irodalom tehetségeit kívánják reflektorfénybe emelni, így ünnepelve a kontinens sokszínű kreativitását (korábban ezt a díjat elnyerte Szécsi Noémi, és 2021-es év könyve díjasunk, Irene Solá is).
Mugerlit a családok felbomlási folyamatában a kritikus fordulópontok érdeklik, azok
a gyakran megfoghatatlan mozzanatok és szakadások, amikkel tele van az élet,
mégsem beszélünk róluk, vagy ha igen, nagyon nehezen lehet rájuk kifejező szavakat, megfelelő leírást találni. A témái ellenére Mugerli novelláinak a zöme mégsem nyomasztó, inkább az emberismeretről tanúskodó, szépen megragadott életszerűség keserédessége itatja át őket. Az olvasó saját tapasztalata egyre-másra összetalálkozik egy-egy szereplő élményével a lapokon, ennek a közösségnek a felismerése ugyanakkor nem zár feloldhatatlanul klausztrofób mentális helyekre, inkább olyan, mint beszívni a friss levegőt.
Ez még akkor is így van, amikor a kötet legsötétebb, címadó novellájában járunk: A méhcsalád a náci megszállás és a zsidóüldözések időszakába vezet, amiben egy festő anya próbálja életben tartani a Dél-Amerikába távozott, gyanúsan “ismeretlen apától” született, nem árja kinézetű fiát és önmagát. A fiú időközben összebarátkozik egy méhésszel, akinek már-már mágikusnak tűnő kapcsolata van a méhekkel. A novellában néha nehéz beazonosítani, éppen melyik szereplő nézőpontjában vagyunk, ami felerősíti, hogy
a család egymásra ható egyének szoros, hálózatszerű rendszere, amiben egy árulás az összes többi kapcsolatot is megmérgezi.
Így a család - legyen vérségi alapon szerveződő, vagy sem - Mugerli szerint érzékeny ökoszisztéma, mert a kötőanyaga a bizalom, ami nehezen állítható helyre (ha valaha), miután megsérült.
A méhcsalád a kötet leghosszabb novellája, és ez nyitja a legtágabbra a fókuszát, hiszen reflektál a szlovén identitás megpróbáltatásaira is: egy kis nép, kulturálisan és történelmileg is beékelve mások közé, ahol nem ritka például az olyan, szinte anyanyelvi többnyelvűség, amivel a szélsőségesen nacionalista gondolkodás nehezen tud mit kezdeni. A szlovén mellett az angolul, spanyolul és olaszul is folyékonyan beszélő Mugerli maga is az Olaszországgal közös határ melletti Nova Goricában él, amit a második világháború után építettek, miután a régi tartományi főváros, Gorizia az olaszokhoz került.
A szlovén hagyományok, hiedelmek, rítusok és a hozzájuk való viszony több novellában is felbukkan, mint a Farsangban, ami egy a busójáráshoz hasonló, a narrátor számára fenyegetőnek ható szokás köré szerveződik. A novella mesél a férfi múltbéli és jelenben megélt kapcsolatáról a maszkfaragó apjával, valamint a félelmek feloldásáról is. “A maszk súlya rám nehezedik, és minden lépésnél visszahúznak a kolompok. Ám a kezdeti ellenállás után érezni kezdek valamit. Lassan felveszem a ritmust. Ami valamikor ugrabugrálásnak tűnt, abban most, mint kerek egészet, meglátom a sokféle mozdulat együttesét. Körülöttem a forróságtól és a zajtól remeg a levegő, végül valamiféle transzba esem.
A barlang közepén táncolok - saját félelmem mélyén táncolok. Saša velem van.” (69. oldal)
Ahogy a Farsang, több más novella is finoman kacérkodik a mágikus realizmus elemeivel: ott bujkál a sorok között, a szereplők tudattalanjában, szinte megérinti a történeteket a fantasztikum, mégsem mutatkozik meg. Ahol igen, mint a Pirtában a helyiek hiedelmében élő “görbelábú”, ott eldönthetetlen, hogy nem csupán az elbeszélő, a beteg anyja nélkül falura költöző kislány képzeletének játéka-e, ami segít megbirkózni a titokkal, a felnőttek titkolózása miatti kiszolgáltatottsággal és a veszteséggel.
Mugerli spektrumán a bomlás árnyalatai sokfélék: a kötet egyik legerősebb darabja A cipő, amiben két, újra meg újra egymással vetélytársként szembekerülő nővér kapcsolatának megromlását láthatjuk, és egy olyan játszmát, aminek a körvonalai ugyan bizonytalanok, attól még bőven alkalmas akár bosszúra is. Látunk egy még a megszületése előtt széthulló családot (Az almabolond), és olyat is, ami a síron túlról is bánt (A vörös kakas). Olyanokat, amiket a hiány mozgat (Farsang, Pirta), és olyanokat, amiknek a krízise egy új szakasz kezdetét jelöli (A tó). A történeteket a lép, azaz a méhsejtek sokaságának rajzai választják el, mintegy jelölve, hogy
a családok történetei egymástól nem függetlenek, hiszen családokból épülnek fel a nagyobb közösségeink, a társadalmunk is.
Szép gesztus Mugerlitől a kötet keretezése is, ahogy a hamvában holt családtól elvezet addig a krízisig, ami valójában újrarendeződés: hogy a család felbomlása a jelenlegi formájában nem mindig tragédia, hanem az élet természetes ritmusa. A kötetnyitó Az almabolond azoknak az embereknek a története, akik úgy vannak jelen egy kapcsolatban, hogy valójában nem vesznek részt benne: férfiak, akik a szenvedélyüket (zene vagy alkohol, mindegy) jobban szeretik, előrébb sorolják az életükben a párjuknál. Egy idős asszony és egy fiatal nő sorsa fonódik itt össze az illatos almák melletti beszélgetésekben, amik az utóbbinak elég erőt adnak az újrakezdéshez.
A záró novella pedig egy családot kísér a nyaraláson: a nő nehezen éli meg a változások sorát, ahogy a korral átalakul és idegenné válik számára a saját teste, a kamaszodó ikrei anyjaként egyre haszontalanabbnak érzi magát, ráadásul egy késői, nem vállalt harmadik gyerek miatti gyásza is kísérti. A szállásuk feletti hegyekben, egy hajdani tó helyén viszont a férjével nem kopár kietlenséget talál (133. oldal): “Az üres medence kifejezés hallatán egy elhagyatott szürkésbarna medret képzeltem el, csupasz földet, ehelyett az előttem lévő medencét zöld fű, bokrok és itt-ott fák borítják.
»Miután a víz eltűnt, a medencében teljesen egyedi ökoszisztéma alakult ki«, mondja Simon. »Olyan növények nőnek itt, amelyek nincsenek másutt a környéken.
Amikor kiszáradt a tó, az élet nem halt meg, hanem az egyik életet felváltotta egy másik, másfajta létezési forma.«”
