Mohamed Mbougar Sarr Ugyanolyan emberek című regénye (mely a hét könyve is volt nálunk) a gyűlölet, az üldözés és egyben az empátia regénye is. Főhőse, Ndéné Géjé, a fiatal irodalomprofesszor nem hisz a szemének az irodalomoktatókhoz intézett minisztériumi felhívást olvasva: hagyják ki a tananyagból Verlaine és más, bizonyíthatóan homoszexuális szerzők műveit, mert rossz hatással lehetnek a hallgatókra. Ndéné fel van háborodva, még ha tisztában is van vele, hogy a felhívás csupán a fellobbanó homofóbia legújabb jele a muszlim többségű Szenegálban, ahol a homoszexualitás vallásgyalázásnak számít, olyan bűnnek, amelyet a fehérek hurcoltak be az országba.
Miután ellenállására válaszul felfüggesztik oktatói posztjáról, Ndéné tanulmányozni kezdi országa hagyományait, hogy megértse a homoszexuálisnak kikiáltott emberekkel szemben táplált gyűlölet mozgatórugóit, és útja során olyan belső tájakra téved, amelyekről azelőtt mit sem tudott.
Mohamed Mbougar Sarr: Ugyanolyan emberek (részlet)
Fordította Balla Katalin
8.
A következő órám, amelyet A romlás virágai néhány versének szenteltem, már a végéhez közeledett, amikor mozgolódni kezdtek a diákok. Az előadóterem végében egy kéz emelkedett a magasba.
– Igen, Ndiáje?
– Ööö… elnézést, Gejé úr, szeretnénk beszélni magával, mielőtt vége az órának.
– Beszélni, velem? Miről?
Rideg hangnemem bizonyára megijesztette a Ndiáje nevű hallgatót, mert elhallgatott, és körbepillantott, szemmel láthatólag a társai támogatását keresve, akik – nem mind, de többen is – bátorították, helyeslően és bizakodón bólogattak felé, támogatón feltartották a hüvelykujjukat.
– Nos, Ndiáje?
– Öööö… szóval… az előző óráról szeretnénk beszélni magával. A múlt hetiről. Emlékszik rá? Verlaine-ről volt szó. Emlékszik rá?
– Ne butáskodjon. Persze hogy emlékszem az órára. Tehát, mi van vele? Ha kérdései vannak, minden hivatkozást megtalál a…
– Őszintén szólva, tanár úr… valójában… Verlaine munkásságáról van szó… és az életéről is…
– Fogalmazzon világosabban, Ndiáje! Nem értem, mire gondol.
– Elnézést, Gejé úr. Egyik diáktársunk felhívta a figyelmünket egy különös pontra az életrajzában…
Először is tud róla, hogy a minisztérium betiltotta az oktatását?
– Tudomásom van róla. Mi a probléma?
– Az életrajzában…
Raphael Ndiáje a magasba emelte a tankönyvét, és a Verlaine életrajzát tartalmazó oldalra mutatott. Át sem kellett futnom, kívülről tudtam.
– Igen, és? – ismételtem. – Mi a gond az életrajzával?
– Nos, a szöveg közepe táján…
Elhallgatott, újra körbepillantott. Ez alkalommal már egyik társa sem támogatta; mindannyian leszegték a fejüket. Egyedül maradt, nagyon egyedül, minden az ő felelőssége maradt. Kihasználtam a helyzetet:
– Mi az, Ndiáje? Nem érek rá csevegni. Mondja már.
– Tudja, miért tiltotta be a minisztérium Verlaine-t? A… a gór-jigének közé tartozott. Ez egészen biztos. Ismert homokos volt.
Az életrajza szerint „1873. július 10-én egy Rimbaud-val folytatott veszekedés után Verlaine elővette a pisztolyát, lőtt, és…
– …és a csuklóján eltalálta fiatal szeretőjét” – fejeztem be helyette.
Mély csend fogadta a szavaimat, a hallgatók kihívó tekintettel meredtek rám. Néhányuk szemében egyenesen harag tükröződött.
– És? – kérdeztem.
Nem Raphael, hanem a szomszédja, Al Hasszán felelt.
– Épp az imént mondta ki, tanár úr… Verlaine gór-jigén volt… Rimbaud szeretője…
– Igen. Az volt. De nem értem, hová akar kilyukadni. Hol a gond?
– A férfiakat szerette. Ez a gond.
– A nőket is szerette. De ez teljesen mindegy. Verlaine gór-jigén volt. És még ezer más dolog lehetett. Lehet, hogy az állatokat is szerette. A lényeg, hogy Paul Verlaine nagy költő volt. Változtat a költészetén az, hogy gór-jigén volt?
– Változtat, uram – felelte Al Hasszán. – Férfiakkal hált, ez éppen hogy mindent megváltoztat. Mindent megváltoztat, mert…
Al Hasszán néhány pillanatig habozott, mielőtt folytatta volna; tudatában volt, hogy a következő szavaival személyesen elköteleződik – akkor is, ha, ahogy azt pontosan láttam, a csoport nevében beszél.
– Mert?
– Mert maga egy homoszexuális költészetét tanítja nekünk. Hatással lehet ránk.
Ezért tiltotta be a minisztérium Verlaine oktatását. Ő is a nagy európai propaganda része, amelynek célja, hogy elterjessze nálunk a homoszexualitást. De nem tűrjük többé.
Meg fog változni a tananyag, Insallah.
Furcsa, szemrehányással teli csend követte a hallgató kijelentését. Legszívesebben azt válaszoltam volna a diákoknak, amit Proust Sainte-Beuve-nek. Hogy két ember lakozik az íróban: az egyik a közönséges ember, aki elkésik, ruhát mos, postát bont, odaégeti az ételt, megfogadja, hogy csak egy pohárral iszik vagy időben érkezik, vagyis a társadalmi én, és a művész, a mély én, aki alkot, aki elbeszéli a világot, és megkeresi benne a szépséget, akár a csúfságban kutatva is. Verlaine-ben a költőt szerettem, a homoszexualitása nem sokat számított. Tudtam azonban, hogy a válaszomat abszurdnak találnák a diákok. Soha nem fogadnák el, hogy Verlaine homoszexuális volt. Örökké a szemére fogják vetni. Megértettem őket: a kultúra, a nevelés, a beléjük táplált értékek mind azt kívánják, hogy ne hunyjanak szemet a homoszexualitás felett, akár Verlaine-ről, akár másról van szó. Verlaine-nek homoszexuális kapcsolatai voltak. A hallgatók ezt nem fogadhatják el. Soha nem lesznek képesek túllépni ezen a szemükben oly súlyos tényen.
Sosem fogják meglátni Verlaine költészetének szépségét, mivel a személye tisztátalan a szemükben.
Ebben az országban Proust téved, örökre téved, és Sainte-Beuve-nek van igaza. Felesleges lett volna megpróbálnom beláttatni a hallgatóimmal, hogy Verlaine, a férfi, aki homoszexuális volt, nem azonos Verlaine-nel, a nagy költővel. Számukra, a szüleik számára, és annyi ember számára ebben az országban abszurd ez a megkülönböztetés: az ember csak az, amit tesz. A kultúránk jelentős része a nem megkülönböztetésnek ezen az elvén alapul. Tudtam, hogy nem leszek képes különválasztani a Verlaine-eket. A diákok örökre egyként fognak tekinteni rá: homoszexuálisként, aki olyan verseket írt, amelyekben jelen volt a homoszexualitás. Tehát veszélyes verseket. Az a legrosszabb, hogy talán igazuk volt, hogy nem akarták különválasztani. El tudtam fogadni, hogy nem választanak ketté egy művészt, hogy egészében nézik, annak, aki volt. Ám a következtetés, amelyet ebből a látásmódból levontunk, ők és én, merőben más volt.
– Sajnálatosnak tartanám, hogy ezért ne oktassuk. Ez ostobaság. A miniszter ostoba. Maguk is ostobák. Mindenki ostoba. Ha csak rajtam múlna…
– Nem magán múlik! Semmi nem magán múlik! – véltem hallani a teremben, de nem törődve vele, egyre indulatosabban folytattam:
– Ha csak rajtam múlna, oktatnánk Verlaine-t, és az összes nagy írót és költőt! Akár állatokat, nőket, férfiakat vagy lukakat a falban dugtak! Dughattak cickányokat is! – kiabáltam. – Mit számít ez, ha közben nagy művészek voltak?
Zihálva elhallgattam. Néhány másodperc után szertefoszlott a lázító szózatomból született eufória. Nevetségesnek éreztem magam, szégyenkeztem. Megszólalt az óra végét jelző csengő. A hallgatók gyilkos pillantásokat lövellve felém távoztak. Bizonyára azt várták, hogy meghunyászkodom. Hogy bocsánatot kérek, amiért a múltkori órán Verlaine-t oktattam. Hogy elítélem a homoszexualitást. Hogy megerősítem őket abban a véleményükben, hogy Verlaine-t olvasni haram[1]. Normális lelkiállapotomban ezt tettem volna.
Ám most az egyszer elhagyott a gyávaságom.
Nem tudom, miért. Egyedül maradtam az előadóteremben. Hirtelen őrült nevetés tört rám. „Dughattak cickányokat is!” Ezt meg honnan szedtem?
[1] Az iszlám által tiltott.
