Két évvel ezelőtt készítettem egy összeállítást, amelyben a klímaváltozás következményeiről szóló könyveket gyűjtöttem össze. Akkoriban kezdte befészkelni magát a köztudatba a cli-fi, azaz a climate fiction szó, és azt hittem, ez a műfaj a következő évek meghatározó irányvonala lesz. Jelentek is meg olyan regények, amely bemutatták, mi történne, ha megemelkedne a tengerszint, ha vírusok szabadulnának el, ha a természeti katasztrófák miatt menekülni kényszerülnének az emberek, vagy ha eltűnnének a Földről a méhek. Ma már nem tartom valószínűnek, hogy a cli-fi meghatározó műfaj lesz a következő évtizedekben, egészen egyszerűen azért, mert a klímaváltozás nem fog megmaradni a fikció terében: a legmerészebb disztópiák sem tudnak annál rosszabbat felvázolni, mint ami a jelenleg fennálló körülmények közt ránk vár. Ez fogalmazódott meg bennem, miközben David Attenborough új filmjét néztem, holott az Egy élet a bolygónkon tulajdonképpen optimista.
Már a hatalmas sikerű A mi bolygónk-sorozat megjelenésekor elvarázsolt, hogy a kilencven feletti David Attenborough milyen elképesztő energiákat tud mozgósítani, hogy – ahogyan azt egész életében tette – megmutassa nekünk, hétköznapi életet élő embereknek, milyen gazdag, értékes és sokszínű a Föld élővilága. A világhírű természettudós a Természetvédelmi Világalap (WWF) támogatásával készült sorozatában nemcsak lélegzetelállító felvételeket mutatott meg nekünk, hanem azt is, hogy a természetben minden mindennel összefügg, és közben felhívta arra is a figyelmet, hogyan hat sok milliárd ember jelenléte erre az érzékeny rendszerre, és milyen tettekkel milyen károkat okozunk az élővilágban.
Ezeket a könyveket olvasd, ha tetszett Attenborough A mi bolygónk sorozata - Könyves magazin
David Attenborugh, a világhírű természetfilmes már elmúlt kilencven is, de továbbra sem hagyta abba a munkát. A Netflix április elején mutatta be az Our Planet (A mi bolygónk) című új sorozatát, amely a Természetvédelmi Világalap (WWF) támogatásával készült.
Korábban ritkán fordult elő, hogy természetfilm olyan erős reakciókat váltson ki a nézőiből, mint A mi bolygónk. A sok erős kép közül leginkább az élelmet hiába kereső, szikláról lezuhanó rozmárok sorsa illusztrálta, mennyire erős hatása van a rombolásunknak, még ha tőlünk távol is van a következménye. A sorozat premierjén könnyes szemmel nézte végig a közönség, hogyan zuhannak a mélybe és zúzzák magukat halálra a sziklákon ezek a hatalmas, gyönyörű állatok.
A klímaváltozás és az ember felelőssége hirtelen kézzelfoghatóvá vált.
Az Egy élet a bolygónkon központi állítása ugyanaz, mint ami a sorozaté volt:
a Föld történetében eddig öt tömeges kihalás volt, és jelenleg a hatodik szélén állunk.
Ezúttal viszont sokkal személyesebb formában, a saját élettapasztalata nyomán meséli el nekünk Attenborough, hogy a vadonban töltött évtizedek alatt mit tapasztalt, milyen folyamatokat figyelt meg. Nemcsak azt mondja el, hogy milyen helyzetben vagyunk most és hová tartunk, de azt is, mit kellene tennünk ahhoz, hogy megelőzzük azt a katasztrófát, ami – ha minden úgy megy tovább, ahogy most – be fog következni. Emellett azt is világossá teszi, hogy cselekedni most kell.
Az Egy élet a bolygónkon nem vádirat, hanem tanúvallomás. A film egyszerű eszközökkel, tisztán, közérthetően mutatja be azt a folyamatot, amely egyetlen emberöltő alatt végbement a Földön: egészen konkrétan azokra a változásokra mutat rá, amelyek David Attenborough életének 94 éve alatt zajlottak le. A természettudós mögött tényleg elképesztő életút áll, keveseknek adatott az emberiség történetében, hogy ennyire sok helyre utazhassanak és a bolygó legeldugottabb részeit is bejárhassák az élővilágot kutatva. Ahogyan nézzük Attenborough alaposan dokumentált munkásságának képeit, világossá válik, hogy
amit ő csinált, azt soha korábban és soha többé nem lehet véghezvinni:
korábban nem voltak eszközök, amikkel ilyen gyorsan ennyire sok helyre el lehetett volna jutni, később pedig már nem lesz meg az a sokszínű élővilág, amelyet fel lehetne keresni. A tudós több évtizedes pályafutása során a saját szemével látta, hogyan csökken a természeti világ élettere: látta a korallzátonyok pusztulását, az esőerdők eltűnését, a sarki jégtakarók olvadását, a tengerek kihalászását. Időskorára arra kellett ráébrednie, hogy mindazt, amit ő láthatott, a következő generációk már nem fogják. És hogy olyan folyamatok indultak el, amelyeket csak nagy változtatásokkal lehet visszafordítani.
Ahogy halad a film, úgy követjük végig Attenborough életének – és ezzel párhuzamosan a bolygó életének – történetét.
Látjuk, milyen helyeket járt be kíváncsi fiatalemberként, látjuk őt sivatagban, dzsungelben, gorillák ölelésében, bálnák hangját kutatva a tenger mélyén és végtelen jégtakarókon sétálva. Közben pedig időnként számsorok jelennek meg, ahogy telnek az évtizedek, úgy növekszik a népesség és a karbonkibocsátás, és úgy szűkül a tér az élővilág számára.
Attenborough a tanúvallomását Csernobilból indítja és ott is fejezi be. Világossá teszi, hogy az út, amelyen jelenleg járunk, egy olyan világot fog eredményezni, mint amit ott láthatunk ma: egy kihalt, ember nélküli világot, ahol a civilizáció csak romjaiban van jelen. A Csernobilban növekvő erdők, a szaladgáló rókák, őzikék és egyéb állatok azt sugallják, az élővilág, az ökoszisztéma képes lesz a regenerálódásra, ha az ember már nincs jelen. Elsősorban így a mi érdekünk, hogy megtanuljunk egyensúlyban élni a természettel, anélkül, hogy kihasználnánk azt.
Itt nem a bolygó, hanem önmagunk megmentése a tét.
Az Egy élet a bolygónkon megmutatja nekünk, milyen folyamatok zajlanak jelenleg, és hova vezet, ha nem változtatunk. Attenborough nem riogat, ugyanakkor érthetően, reálisan elmagyarázza, mi következik a hőmérséklet emelkedéséből, a jégtakarók olvadásából, az esőerdők eltűnéséből. A természettudós nem pesszimista, szerinte abban a pillanatban vagyunk, amikor változtathatunk a dolgok kimenetelén, az emberiség jövőjén. A filmben azt is elmondja, mit kell tennünk, hogy megmentsük az emberiséget a valóra vált disztópiától.
