Fotó: Valuska Gábor
Ha Jostein Gaardernek választania kellene, hogy ő haljon meg, vagy az egész emberiség pusztuljon el, gondolkodás nélkül feláldozná magát. Már tizenegy évesen remek egzisztencialista gondolkodó lehetett volna, ha a felnőttek hagyják, azóta próbálja megfejteni, hogy miért létezik a világ és miért élünk benne mi, emberek. Valójában minden írása ezt járja körül, így legújabb regénye az Anna világa is, megspékelve azzal a kérdéssel, hogy ha már egyszer vagyunk, és a világ is létezik, akkor miért tesszük tönkre az élet feltételeit ezen a bolygón. A 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál norvég díszvendégét pályája kezdeteiről, Földünk megóvásáról és az írók felelősségéről kérdeztük. (Portrénk Gaarderről ITT.)
A legtöbb regénye, novellája gyerekeknek, fiataloknak szól. Hány éves volt, amikor elkezdte foglalkoztatni az írás gondolata?
Ez a történet egészen régre nyúlik vissza. Amikor tizenegy-tizenkét éves lehettem, egy nap arra ébredtem, hogy megváltozott a gondolkodásmódom. Hirtelen úgy éreztem, furcsa, hogy élek, és hogy a világ létezik. Emlékszem, odamentem a szüleimhez, a tanáraimhoz és más felnőttekhez, és megkérdeztem tőlük, nem találják-e furcsának, hogy létezünk. Ők rám néztek, majd azt mondták: „Hát… Nem, nem igazán.” „Akkor azt gondoljátok, hogy a világunk így normális, ahogy van?” – kérdeztem döbbenten. „Igen, biztosan” – válaszolták, és hozzátették, hogy nem kéne olyan sokat gondolkodnom ilyesmin, mert ez nem egészséges. Akkor eldöntöttem, hogy soha, de soha nem leszek felnőtt, mert ők a világot alapvetőnek hiszik, csak azért, mert megszokták.
Biztos vagyok benne, hogy ez az élmény kapcsolatba hozható azzal, hogy végül írni kezdtem. Amikor húszéves lettem, az egyetemen történelmet, filozófiát, teológiát és nyelveket tanultam, majd megpróbáltam írni az élet misztériumáról, de az első regényem soha nem jelent meg. Viszont minden könyvnek, amit életemben írtam, köze van ehhez az első élményhez, mely az inspiráció örök forrása számomra.
Jostein Gaarder: Anna világa - Történet a földgolyó klímájáról és környezetéről
Fordította: Fejérvári Boldizsár, Noran Libro, 2016 308 oldal, 2990 HUF
Miért tartja ennyire fontosnak, hogy fiatal felnőtteket célozzon meg a regényeivel?
Ez a kérdés a Sofie világára vezethető vissza, hiszen azt azután írtam, hogy sok-sok éven át tanítottam fiatalokat. Csak később döntöttem úgy, hogy főállású író leszek, de az világos volt, hogy nem tudom csak úgy magam mögött hagyni mindazt, amit fölfedeztem a diákjaimmal együtt. Kötelességemnek éreztem, hogy megírjam ezt a könyvet, mert biztos voltam benne, hogy ez egy könnyű bevezetés lehetne a filozófia történetébe. Úgy terveztem, hogy kamaszok számára is érthető legyen a könyv, de minden tizenöt év feletti felnőtthöz is szóljon. Ez a hozzáállás valószínűleg részese volt annak, hogy ennyire széles körben elterjedt és 63 különböző nyelvre lefordították. A filozófia történetét egy regényes sztoriként meséltem el, mert az emberi agy a történetekre van kitalálva. Az emberek azt gondolják, ha ez a könyv a fiataloknak szól, akkor ők is el tudják olvasni. Nagyon sokan hiszik azt, hogy a filozófia lenyűgöző, de túl bonyolult, unalmas és akadémikus ahhoz, hogy olvassanak róla.
Néhány évvel azelőtt, hogy megírtam volna az Anna világát, megrázott a felismerés, hogy a Sofie-ban nem írtam az egyik legégetőbb filozófiai kérdésről, arról, hogyan tudjuk megőrizni az élet feltételeit a Földön. Az Annát tulajdonképpen a Sofie mellékletének szántam. Amikor a világ bármely tájékáról találkozom emberekkel, gyakran megkérdezik tőlem, mit gondolok, változnak-e a filozófia kérdései, és azt kell mondanom, hogy igen. Vannak alapvető kérdések, mint Isten létezése, vagy a világegyetem természete, de néha akadnak vadonatúj filozófiai problémák: a környezetszennyezés például ide tartozik. Azt is gyakran megkérdezik tőlem, hogy ha újraírhatnám a Sofie világát, más lenne-e. Biztos vagyok benne, hogy igen. Először is belevenném az éghajlati problémákat, másodszor pedig a világ más területeinek gondolkodásmódjáról is írnék, nem csak a nyugati filozófia történetéről.
Mikor kezdett el érdeklődni a környezetvédelmi kérdések ránt?
Mindig is panteista voltam, imádom a természetet, imádok kirándulni. Ráadásul romantikus alkat vagyok, főleg, ami a természethez való viszonyomat illeti. A társadalom hozzáállásának megváltozásával párhuzamosan egyre jobban tudatában lettem a környezetvédelem szükségességének. És van még valami: húsz évvel ezelőtt, amikor a feleségemmel együtt észrevettük, mennyi pénzt gyűjtöttünk össze a Sofie világának köszönhetően, és rájöttünk, hogy ennyi pénzre nincs szükségünk, úgy döntöttünk, csinálunk egy alapítványt. Így jött létre a nemzetközi környezetvédelmi elismerés, a Sofie-díj. Tizenhét éven keresztül minden egyes évben átadtunk egy ilyen díjat, komoly szakmai támogatással a háttérben. Nagyon sokat tanultunk ebből, ezért kötelességemnek éreztem, hogy írjak egy olyan könyvet, mint az Anna. Másrészt viszont nagyon nehéz ilyen jellegű fikciót írni, mert könnyen moralistának bélyegzik az embert, ráadásul ezt nem is igazán tekintik művészetnek. De a történetem nemcsak tudományos, nagyon erős alkotóelemét képezik a víziók, a fantáziavilág. Olyannyira, hogy a regény főhősét, Annát a szülei pszichiáterhez is elviszik, hogy megvizsgáltassák, egészséges-e az, hogy beleképzeli magát a saját dédunokájának bőrébe. A doktor azonban azt mondja, Anna talán még egészségesebb is, mint mások, akiknek nincs meg a képességük, hogy elképzeljék a jövőt. A fantázia mellett a realitásnak is szántam fejezeteket, ezekben Anna a Föld állapotáról szóló cikkeket gyűjt össze az internetről. A dolog iróniája, hogy minden szöveg, amit talál, az én újságokban megjelent cikkeimből van.
A képzelet, az álomvilág, a víziók tehát központi szerepet töltenek be főhőse, Anna világában. A fantáziálás az ön gyerekkorának is fontos része volt?
Igen. Édesanyám nagyon sokat olvasott nekünk, Tündérmeséken nőttem fel, de nem csak a Grimm-testvérek könyvein, hanem norvég népmeséken is. Nem tudom miért, de amikor tizenkilenc éves koromban megismertem a feleségemet és szerelmes lettem, ezzel egy időben erotikus szenvedélyemmé vált a történetírás. Nem emlékszem, hogy azelőtt is meglett volna bennem ez az igény a fikcióra. Akkor viszont a szenvedélyemmé vált, talán azért, mert megtapasztaltam egy másfajta kalandot, amikor megismertem azt a lányt, aki később a feleségem lett.
Mi lett a Sofie-díj a sorsa? Úgy tudom, az utolsó jutalmat Bill McGibben (amerikai környezetvédő, író, a globális felmelegedés elleni küzdelem egyik élharcosa - a szerk.) kapta 2013-ban. Terveznek folytatást?
Az az igazság, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy létrehoztuk a díjat a feleségemmel, az volt a küldetésünk, hogy a díjazottak egy valóban nagy összeget kapjanak. Minden évben százezer dollárral jutalmaztuk a nyertes munkáját. Rengeteg adminisztráció járt az üggyel, ezért eldöntöttük, hogy csak addig csináljuk, amíg bírjuk. Először pár milliót tettünk be az alapítványba, aztán én még két könyvem jogdíját is felajánlottam. De mindig is tudtuk, hogy ez nem fog örökké tartani. Nagyon keményen dolgoztunk tizenhét éven keresztül. Az áldozat részünkről nem a pénz volt, mert arra nem volt szükségünk, hanem az idő, amit befektettünk. Szerintem két vagy három regényt vesztettem ezzel, de megérte.
Az Anna világában a gyerekek konkrét megoldást próbálnak keresni a klímaváltozás problémáira. Milyen gyakorlati lépéseket tart a legszükségesebbnek annak érdekében, hogy megállítsuk a globális felmelegedést?
Az Annát azért írtam, hogy megpróbáljam megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját, de nem igazán hiszek abban, hogy egyesével kell meggyőzni őket, főleg, mert kevés időnk van. Az átlaghőmérséklet egyre emelkedik, ennek ellenére vannak, akik tagadják a globális felmelegedés tényét. Szerintem ezt a kérdést csak politikai együttműködéssel lehet megoldani. A szakemberek azt mondják, hogy már most elértük a majdnem két fokos növekedést, ha azonban még két fokkal megemelkedik a hőmérséklet, az valódi katasztrófa lesz a bolygó számára. De nem vagyok pesszimista, mert tudom, hogy az emberiség képes a változásra, hiszen az emberi jogok kérdésében is hatalmasat fejlődtünk az utóbbi időkben. Sok mindent meg kell tanulnunk.
Van egy horizontális tengely, az itt és most, és van egy vertikális, aminek szintén tudatában kell lennünk. Az embernek van egy veleszületett képessége arra, hogy megvédje a saját gyerekeit. Még a nagyszülők is szorgosan védelmezik az unokáikat. Védelmezzük a saját génjeinket, mondanák a biológusok. Ez így igaz, viszont olyan velünk született képességünk nincs, ami arra ösztönözne, hogy megóvjuk a génjeinket hét-nyolc generáción át. Ezt meg kell tanulnunk. Meg kell változtatni az emberek gondolkodásmódját, de ez csak egy tanulási folyamatot jelent. Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha lenne egy gomb, amit ha megnyomnánk, azonnal meghalnánk, viszont az emberiség élhetne még több ezer évig. A másik lehetőség, hogy megnyomunk egy másik gombot, ami lehetővé tenné, hogy száz évig éljünk egészségesen, viszont az emberi civilizáció kihalna. Én természetesen azt választanám, hogy inkább most azonnal haljak meg. Nem azért, hogy áldozat lehessek, hanem azért mert a humanitás az identitásom része. Szomorú dolog, ha valaki meghal, de nagyobb katasztrófa lenne, ha az egész emberiség kihalna. Mindannyiunk érdeke, hogy vigyázzunk közös értékeinkre.
Fontosnak tartja, hogy az írók állást foglaljanak társadalmi, politika vagy környezetvédelmi kérdésekben?
Nem mondanám, hogy minden költőt vagy regényírót kényszeríteni kéne arra, hogy a világ problémáit belefoglalja a műveibe, de az írók is emberek, és van felelősségük. Itt van például ez a budapesti irodalmi fesztivál. De mi is az irodalom? Az emberi tudat ünneplése. Ez esetben viszont az íróknak, és a könyvfesztiváloknak az első dolga az kéne legyen, hogy megvédje az emberi gondolkodást a kihalástól. Amikor az emberi jogokért kellett küzdeni, nagyon sokan vállaltak személyes kockázatot. Szerintem az íróknak és az értelmiségieknek akkor is ki kéne állniuk, amikor a bolygó megóvásáról van szó. Ez egyben küzdelem azért is, hogy megmentsük a saját műalkotásainkat. Norvégiában van egy megmozdulásunk: híres írók osztják meg környezetvédelemmel, klímaváltozással kapcsolatos szövegeiket (Writers Climate Network). Csodálatos versek, novellák, esszék jelennek meg. Bizonyos szempontból ez az új irodalom.
Szerző: Forgách Kinga
