Harlem Manhattannek az a negyede, amelyet a 20-as, 30-as évektől jellemzően feketék laktak, és amely híresen tele volt zenével, tánccal, vibrálással, kulturális pezsgéssel. Bár a nagy gazdasági világválság, majd a második világháború nagyon megnehezítette az ott élők életét, az 50-es években Harlemben is megindult egyfajta fejlődés, az életszínvonal valamelyest emelkedett, a technológiai vívmányok új lehetőségeket hoztak el, az afroamerikaiak, akik pedig immár tanulhattak, dolgozhattak és saját üzleteket nyithattak, új életet kezdtek maguknak felépíteni, még ha nem egyszer bele is ütköztek a diszkrimináció és a kirekesztés falaiba. Az 50-es évek végén azonban ismét zűrzavaros idők következtek, a polgárjogi mozgalmak időszakában Harlem az aktivisták találkozóhelye lett, miközben a kábítószerfogyasztás és a szervezett bűnözés egyre csak virágzott. Ezt az időszakot dolgozta fel új regényében Colson Whitehead, aki a tőle megszokott alapossággal, érzékenységgel és komplexitással írta meg Harlem történetének egyik legvadabb időszakát, miközben reflektált a Black Lives Matter-mozgalom előzményeire is.
A Harlemi kavarás főszereplője Ray Carney, akinek tisztes bútorüzlete van a 125. utcában. Carney a bizonyos „elsők” közé tartozik a feketék közt, bár apja bűnöző volt, ő más sorsról álmodott, ezért kereskedelmi diplomát szerzett és tisztes középosztálybeli életet teremtett magának feleséggel, gyerekekkel, otthonnal és egy saját vállalkozással. „Úgy látta, az élet arra tanít, hogy nem kell úgy élned, ahogy tanítottak. Valahonnan persze jössz, de fontosabb az a döntésed, hogy merre mész.” Igen ám, csakhogy kitörni egy olyan közegből, mint a 60-as évek Harleme, nem ilyen egyszerű: a bűnöző világ mindenhova beférkőzik és senki nem kerülheti ki a mindent behálózó maffiát. Először is ott van Carney unokatestvére, Freddie, aki mindig bajba kerül és aki mindig bajba keveri őt is. Másrészt ott vannak a saját gyökerei, elsősorban apja, aki bűnözői múltján és egy kis lopott pénzen kívül (amelyből a bútorboltját meg tudta nyitni), mást nem hagyott rá. Harmadrészt pedig ott van maga Harlem, ahol semmi sincsen ingyen. Így történik, hogy
Carney két világ közt reked, a személyisége meghasad: lesz egy tisztességes és egy bűnöző énje,
az élete pedig folyamatos egyensúlyozás a két világ közt, hogy fenn tudja tartani mindazt, amit már megszerzett. „Jó, a bemutató áruk bizonyos százaléka lopott holmi volt. Tévék, rádiók is, amikor még el lehetett adni, ízléses modern lámpák és tökéletes állapotú kis készülékek. Carney beszorult a bűnözővilág és a becsületes világ közé, ha muszáj volt, bírta a terhelést.”
Colson Whiteheadről már tudjuk, hogy három dolgot nagyon jól tud: megmutatni korszakok és helyek atmoszféráját, izgalmas, összetett karaktereket ábrázolni, és akciódús, pörgős cselekményt építeni, mindezt pedig olyan társadalmi érzékenységgel és éleslátással toldja meg, hogy lehetetlen nem bevonódni a regényeibe. Ilyen ez a könyv is, a 60-as évekbeli Harlem lüktető, többdimenziós világ, amely fokozatosan kel életre előttünk Ray Carney sorsán keresztül. Ez a Harlem szimbolikus helyszín, amelyet kettősségek szőnek át, nem mindegy például, hogy valaki a Törekvő soron vagy a Simlis soron ver tanyát, ahogy az sem, a maffia melyik tagjának nyújtja oda a borítékot.
Harlem ugyanis olyan negyed, amelyet a korrupció és a titkok tartanak egyben.
„A várost borítékok körforgása, mozgása tartja életben. Mr. Jonesnak van egy üzlete, kenegetnie kell, ad egy borítékot ennek, annak, valakinek az őrsön, máshol, hogy mindenki kapjon kóstolót. Mindenki ad lefelé is és felfelé is. Kivéve, aki a tetején van.”
A Harlemi kavarás három részből áll, és minden rész egy-egy balhé köré szerveződik, amelyek egy ötéves időszakot ölelnek fel Ray Carney életében. Az első „melóba” Carney-t az unokatestvére rángatja bele, az ügy pedig jelképes: a híres, nagy múltú Theresa Hotel kirablása a tét. A második egy személyes bosszú, amelynek Carney azért vállalja a rizikóját, mert le akar leplezni egy korrupt fekete üzletembert, aki átejtette őt. A harmadikba pedig ismét Freddie miatt keveredik bele, az unokatestvér véletlenül New York egyik legbefolyásosabb fehér családjának ügyeibe nyúl bele. Mindhárom részből más-más rétegét ismerhetjük meg a városnak: az egyikben csak sima bűnözők egyik hepaját látjuk, a másikban a fekete felsőosztály simlijeibe leshetünk bele, a harmadikban pedig a ranglétra legtetején álló fehérek visszás ügyleteiben vájkálunk. A tanulság pedig az, hogy sehol se mennek tisztán a dolgok. „Bűnözővilág, becsületesvilág, ugyanazok a szabályok: mindenki nyújtja a kezét a borítékért.”
Közben ebben az időszakban kibontakozik egy erős polgárjogi mozgalom, aminek szintén szerepe van a történetben. Whitehead egyébként is többször reflektál arra a regényben, hogy milyen a feketék helyzete ebben az időszakban. Bár egyre több a lehetőségük (tanulhatnak, dolgozhatnak, vállalkozhatnak), elég szegregáltan élnek, sokszor éri őket megaláztatás és diszkrimináció, a bőrszínük pedig még mindig veszélyt jelenthet, a Ku-Klux-Klan ugyanúgy működik, ahogy
a fehér rendőrök túlkapásainak is könnyű áldozatul esni.
Utóbbi a regény cselekményében is fontos lesz, egy rendőr megöl egy ártatlan fiút, ami után tüntetések, lázongások kezdődnek, főleg, hogy a zsarut aztán nem vonják felelősségre. „Mi indította el ezt a káoszt ezen a héten? Egy fehér zsaru háromszor rálőtt egy fegyvertelen fekete fiúra, és megölte. A jó öreg amerikai szakértelem: képesek vagyunk csodákra, képesek vagyunk igazságtalanságra, a kezünk sosem tétlen.”
A Harlemi kavarás összességében egy kettős világot mutat be: az egyik oldalon ott a fejlődés, a hihetetlen technikai vívmányok, a gazdasági fellendülés, a „faji kapcsolatok fejlődésének jelei” (mindezt a regényben a New York-i világkiállítás szimbolizálja), a másik oldalon pedig ott van, hogy mire épültek valójában Manhattan felhőkarcolói, vagy kiktől vették el a Central Park területét. „Ez az egész ország arra alapult, hogy elveszik másokét.” Colson Whitehead regényéből Amerika múltjának egy sötét fejezete rajzolódik ki, amely megmutatja, hogy komoly törések, sérülések vannak az amerikai álom mögött. A regényt olvasva időnként óhatatlanul eszünkbe jut George Floyd halála, amely arra világított rá, hogy ezek a régi sebek azóta sem gyógyultak be maradéktalanul: „Harlem fellázadt… Miért? A fiú még mindig halott, az esküdtszék felmentette Gilligan hadnagyot, fekete fiúk és lányok továbbra is ugyanúgy hullottak a rasszista fehér zsaruk gumibotjai és pisztolyai előtt.”
