„Máskor ilyenkor előveszi a mobilját és megnézi az üzeneteit, de most úgy érezte, hogy nincs felkészülve rá – és eltűnődött, vajon bárki bármikor fel van-e készülve a nehéz vagy fájdalmas dolgokra.” Talán ez az a pillanat, amikor Claire Keegan elbeszélésének hivatalnok főszereplője a legközelebb jut az önreflexióhoz.
A férfi tragédiája – miszerint hiába magányos, nem sok esélye van rá, hogy megértse, miért történt vele az, ami – persze ennél nagyobb keretrendszerbe illeszkedik. „Történetek nőkről és férfiakról”, jelöli ki a szerző az alcímben a novellák tematikáját. Analízis és kiáltvány ez, amiben Keegan elég határozott véleményt formál arról, hogy szerinte miért ennyire elcseszettek a férfi-női viszonyok.
A novellista, akit nem ismertünk
Keegan első regényével robbant be itthon a köztudatba 2023 vége felé (az év könyve listánkra is felkerült), és az Ilyen apróságok karácsonyi slágerajándék lett, úgy, ahogy korábban az angol olvasók számára. A Booker-shortlistes könyvből azóta film is készült Cillian Murphy és Emily Watson főszereplésével.
Míg az Ilyen apróságokban egy empatikus, a kegyetlen/képmutató társadalmi normákkal szembeszegülő, azok ellen növekvő morális bátorsággal fellépő apát ismerünk meg, a novelláskötet férfialakjai mások. Keegan itt a nőgyűlölet aspektusait tárja fel: egyszerre rajzolja meg a szuverén, de csalódott, illetve áldozattá váló nők portréit, valamint
a szeretetlenségből fakadó sérültséget, az irigységet, illetve a jogosultságtudatot a felbukkanó férfiak mozgatórugóiként.
Az angol nyelvterületen novellistaként évtizedek óta elismert ír szerző három történetet válogatott új kötetébe, ezek a publikálás idejéhez képest fordított sorrendben szerepelnek benne. A Már későn új, a Hosszú, gyötrelmes halál eredetileg a Walk the Blue Fields (2007) című kötetben jelent meg, az Antarktisz a legrégebbi, már Keegan 1999-es debütálásában szerepelt.
A kicsinyesség fokozatai
A címadó novella a spoileres Misogynie (Nőgyűlölet) címmel jelent meg Franciaországban, szerencsére a magyar és az eredeti is (So Late in the Day) visszafogottabb ennél. (Ha meghallgatnád a történetet angolul a szerző felolvasásában, a The New Yorkeren megteheted.)
A felütésben egy rosszkedvű férfit ismerünk meg, majd a novella végére összeáll, miért olyan lehangolt valójában azon a napon: Cathal az irodából hazafele, visszaemlékezések formájában idézi fel kibontakozó, majd zátonyra futó kapcsolatát a galériában dolgozó, francia Sabine-nal.
Cathal elejtett megjegyzéseiből, reakcióiból eleinte finoman rajzolódik ki egy olyan férfi személyisége, aki tulajdonképpen nem tiszteli a nőket, nem tud kapcsolódni hozzájuk. Azért olyan jó, ahogyan Keegan építkezik itt, mert ezek a jelzések nem sztereotipek,
és hagyja, hogy az olvasóban álljanak össze az ismerős benyomások, az egyre kellemetlenebb érzések.
Személyes kedvencem Cathal találkozása Vermeer van Delft festményeivel, amelyeken a 17. századi, németalföldi művész gyakran nagyon hétköznapi, meghitt helyzetekben (levelet olvasnak, számolnak) ábrázolt a korábban csak a férfiaknak fenntartott pszichológiai árnyaltsággal nőket. Tette mindezt egy olyan korban és helyszínen, ahol a polgárság körében a nők elődeiknél tanultabbak lehettek. És akkor Cathal reakciója: „Bár Sabine el volt ragadtatva Vermeer nőalakjaitól, Cathal többnyire lustának látta őket: úgy üldögéltek, mintha várnának valakit vagy valamit, ami talán sose jön el, vagy magukat nézegették a tükörben. Még a vaskos cselédlány is, mint akinek nincs jobb dolga, csak passzióból öntötte a tejet.”
Az élvezetesen építkező novellát aztán Keegan érthetetlen gesztussal üti agyon, mikor Sabine egy vacsora után kimondja a kötet kulcsállítását:
„– Tudod, mi a nőellenesség lényege? Ha már itt tartunk.
– Szóval akkor nőellenes vagyok?
– Az, hogy mindent sajnáltok tőlünk – mondta Sabine. – Mindegy, hogy szerintetek nem kell nekünk szavazati jog, vagy hogy nem segítetek mosogatni, a kettő egy tőről szakad.
– Fakad – mondta Cathal.
– Mi?
– Nem »egy tőről szakad«, hanem »egy tőről fakad« – magyarázta Cathal.
– Látod? Ez is erről szól – felelte Sabine.
– Pontosan tudod, mit akarok mondani, de muszáj, hogy tiéd legyen az utolsó szó.”
Cathal reakciója bicskanyitogatóan életszerű, a jelenet összességében mégis ront a szövegen, mert annyira direkt, hogy leplezetlenül kiáltvánnyá teszi a novellát. Pláne, amikor pár oldallal később, a szerzőtől kiábrándítóan banális pszichologizálással feltárja Cathal viselkedésének gyerekkori, családi okait az érzéketlen apával és fivérrel, akik gyötörték a férfi anyját.
A kötet és az olvasó szerencséjére, ezt követően Keegan a novellában visszaemelkedik a saját színvonalára, és ugyanezt kapjuk a két másik elbeszélésben is: éleslátó megfigyelésekkel, az olvasót egyenlő intellektuális partnerként kezelve vizsgálja a két nem közötti viszonyokat.
A határok kijelölése
Női elbeszélőnk ebben a történetben alkotói ösztöndíjjal érkezik Heinrich Böll egykori házába, a nyugat-írországi parthoz közeli Achill-szigetre. Első reggele egybeesik a születésnapjával, és éppen ennek menetrendjét tervezgeti, amikor felhívja egy magát német irodalomprofesszoként bemutató férfi, aki azonnal látni akarja Böll házát – már ott is áll a kapuban.
Ahogy annyi nőnek, narrártorunknak is nehezére esik nem kedvesnek lenni és karakánul kijelölni a saját határait,
így ugyan nem engedi be azonnal a férfit, de megígéri neki, hogy ha visszajön este, körbevezeti.
A határok motívuma aztán többszörösen megjelenik a novellában, legyen szó a másik intimitásának tiszteletben tartásáról vagy arról, amikor mindkét szereplő azt gondolja a másikról, hogy ő „tört be” a házba. Az irodalmár ugyanis valóban visszatér, majd az is kiderül, mennyire mélységesen irigy a nőre, amiért az a Böll-ösztöndíjat élvezheti.
Keegan itt elemében van, magabiztosan kezeli a kimondatlanságokban robbanásig sűrűsödő feszültséget.
Kinek szabad
Az egymás után szerkesztett történetek egyre zártabbak. Az első nő, Sabine szuverén személy, eleve kívülről, valaki más emlékeiből ismerjük csak, már maga mögött hagyta a számára rossz helyzetet.
A második novellában eggyel beljebb lépünk: E/1 elbeszélésbe. A ház és a test/én nagy hagyományú, szimbolikus analógiájában viszont a megtörténő határsértés rendeződik, a narrátor revansot is vesz azáltal, hogy beleírja készülő művébe a professzort.
Az Antarktiszban a szuverenitás már teljesen elveszik, ez a kötet legfojtogatóbb darabja. A sztori a „nő veszélyben” thrillertípust idézi, a happy end hiánya erőteljes társadalomkritikát fogalmaz meg. Utóbbi pedig attól függetlenül is univerzális érvényű, hogy a három történet közül ez köti magát legerősebben az ír katolikus valósághoz és értékrendhez.
„Valahányszor elment hazulról, a boldog házassában élő asszony arra gondolt, milyen lenne lefeküdni egy másik férfival.”
Egyértelműen a legjobb nyitómondat a kötetben, viszont a gunyorossága félrevezető, több humor nem lesz a történetben. A rémálommá váló félrelépés leírása látlelet a nők elleni erőszakról, de a kötetbe rendezve hangsúlyossá válik az is, hogy a női test szabadsága, a szexuális szabad(os)ság, az olyan normaszegések, mint a lerészegedés, a megcsalás vonja maga után a legkeményebb megtorlást – ha nő vagy.
Ami az enyém
A tárgyiasítás, a birtoklás és birtokolhatóság folyamatos kritikája átszövi a kötetet. Cathal teljesen vak a saját anyagiasságára és fukarságára. A pénzhez való viszonya az egyik, ami tönkreteszi a párkapcsolatát, Keegan pedig nyitva hagyja a kérdést (bár nem tűnik optimistának), hogy a férfi képes-e erre valaha rádöbbenni.
A második történetben idézett, A menyasszony című Csehov-novellában a vőlegény mintha jobban rajongana a házért, ami az övé lehet, mint a nőért, aki a társa. Utóbbi a férfi helyett végül inkább az intellektuális függetlenséget választja.
A harmadik elbeszélésben a fizikai gondoskodás, az élvezet, a táplálás fordul teljesen a visszájára, a szabadság megélése annak totális felszámolásába –
mindez a szeretetre hivatkozó, torz logikával.
Keegan meglátásai pontosak, éppen ezért olyan kíméletlenek és felzaklatóak – vagy akár tételszerűek. Mariana Enríquezhez vagy a napokban a mozikba került A szer rendezőjéhez, Coralie Fargeathoz hasonlóan nem udvariaskodik, nem fél hangot adni a női haragnak. Nem egyenletes színvonalú, de mindannyian tudjuk, miről beszél.
Címlapi fotó: Frédéric Stucin/Pasco&Co/21. Század kiadó
