Először jelenik meg magyarul Borbély Szilárd befejezetlen regénye, a Kafka fia, ami alapesetben nem lenne hírértékű, hiszen magyar írók magyar nyelvű könyvei általában magyar nyelven jelennek meg először. A Kafka fia először viszont a német olvasókhoz talált utat, és a hagyatékban talált mű Kafkas Sohn címmel 2017-ben jelent meg a neves Suhrkamp kiadónál Heike Flemming és Lacy Kornitzer fordításában és kommentárjaival. A német kritikák már akkor nagyon pozitívak voltak, írtak róla a Franfurter Allgemeine Zeitungba éppúgy, mint a Neue Zürcher Zeitungba – utóbbiban nem más volt a recenzense, mint Ilma Rakusa, aki plasztikusnak és példázatszerűnek nevezte a kötetet, amelynek jeleneteibe Borbély saját félelmeit, traumáit és rögeszméit is beleírta.
A Kafka fia befejezetlen mű, egy regénytöredék, amely Borbély Szilárd irodalmi hagyatékában maradt fenn. A Jelenkor kiadásában megjelent kötet egy 2013. december 9-én mentett fájlon alapul, amelyet az író 2014 februárjában bekövetkezett halála után találtak a számítógépén. Az utószóból kiderül, hogy az egyes fejezeteknek több különböző változata létezik, a legkorábbit Borbély 2002-ben írta. A kézirathoz az évek során vissza-visszatért, és különösen 2010-ben foglalkozott intenzíven a szövegekkel, olyannyira, hogy októberi dátummal egy szinopszist is elmentett, amelyet egy NKA-s pályázatra nyújtott be – tehát egyértelmű, hogy
a könyvet nem az asztalfióknak, hanem kiadásra, az olvasóknak szánta.
A Jelenkor kiadása igyekezett hű maradni a szöveghez, a szerkesztésnél csak a legszükségesebb javításokat hajtották végre (elütési vagy szórendi hibákat javítottak), de ahol megszakad vagy hiányos a szöveg, azt minden esetben jelezték. A kiadó ezzel egy érdekes kísérletbe is vonja az olvasót, aki így nemcsak befogadója lesz a műnek, hanem egyúttal szemtanúja is az alkotás folyamatának – ami még akkor is igaz, ha ez az alkotás ilyenformán nem végeztetik be, és hiányos marad. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem lesz teljes az elénk táruló kép, hiszen kapunk egy bevezetőt is Borbély Szilárdtól, aminek már a felütése is erősen indít („Ez a regény Kelet-Európában játszódik.”), kitágítva ezzel az értelmezés határait, egyúttal leszögezve, hogy Kafka története nem egy specifikusan cseh történet, hanem mindannyiunké. De a kötetben megtekinthetők azok a fényképek és térképek is, amelyek Borbélynak is segítettek, illetve fel is bukkannak a könyvben, valamint az olvasónak segít Forgách András kötet végi esszéje is, amely kontextusba helyezi a regényt.
A fenti időszakban ugyanakkor Borbély Szilárd egy másik szövegen is dolgozott, az a regény végül 2013-ban jelent meg. Ez volt a Nincstelenek, amelyért Mészöly-díjat kapott, és amelyet az Aegon Művészeti Díj legjobb 10 könyve közé is beválogattak. A Nincstelenek minden kétséget kizáróan az elmúlt évtized egyik legfontosabb könyve volt, megjelenésekor mi is az év legjobb könyvének választottuk. A Nincstelenek a Kafka fia testvérregényének is tekinthető, abból a szempontból legalábbis mindenképp, hogy Borbély épp az utóbbin dolgozott, a fókuszban Kafka és az apja viszonyával, de rájött, hogy azért nem látja tisztán az apa-fiú viszonyt, azért nem tudja befejezni a regényt, mert ő maga sem nézett szembe a saját apjához és gyerekkorához fűződő viszonyával. Így született meg végül a Nincstelenek. Minderről az író Parászka Borókának beszélt a Marosvásárhelyi Rádióban 2013 augusztusában – a beszélgetést sajnos nem lehet elérni a rádió archívumában, de a Literán található róla egy összefoglaló.
Borbély már Az olvasóhoz című bevezetőjében azt írja, hogy könyve a gyermekkorról szól,
a „szakadatlan vonulásról”,
ahogyan „a fiúk apák lesznek Kelet-Európában, és elfelejtik a szemrehányásaikat, amelyeket az apák világa ellen gyerekként, majd kamaszként megfogalmaztak”, de szól ezenkívül a szavakról és a felejtésről, az otthontalanságról, és magáról az íróról meg arról az ikertestvérről, aki mindenkinek van („vele együtt születik a világra”), de aztán idővel mindenki elveszíti. Borbélynak akár Kafka is lehetne ez a képzeletbeli ikertestvére, Anselm, aki – ahogyan Forgách András is megjegyezte – egyszerre Franzhoz és Szilárdhoz is köthető. Pontosan ezért a kötet egyik legszemélyesebb szövege a Kafka a fürdőszobában, amelynek hőse a történet elbeszélője, aki a csendet szereti a legjobban, ez a kelet-európai közeg viszont tele van nyomasztó zajokkal, röhögéssel, unalmas poénokkal és nevetséges történetekkel. Az elbeszélő így aztán, miután magányosan megebédelt a zsírszagú menzán, hazamegy és a járási könyvtárból kölcsönzött könyvvel elvonul a fürdőszobába: „Amikor újra elővettem Anselm Kafka könyvét, valami furcsa kábulat vett erőt rajtam, mintha egy örvénybe tekintettem volna bele. Gyerekkorom összes félelmét és szorongását láttam alakot ölteni.”
Meghatározó találkozásnak lesz tanúja itt az olvasó, és ezek után nem nehéz Kafka viszonyaiban a borbélyi tapasztalatot meglátni – vagy meglátni vélni. Borbély ugyanis nem egy történelmi Kafkát akar nekünk bemutatni, annál sokkal mélyebbre merít, ráadásul sokszor bizonytalanságban is hagyja az olvasóját, hogy pontosabban melyik Kafkáról is szól a műve: Franzról vagy épp Hermannról, az apáról, akinek az első két fejezetet szenteli (Hermann feljegyzéseiből, Kafka és az utcák). De feltűnik egy harmadik Kafka is, Jákob, a nagypapa, aki kóser hentesüzletet vitt egy falusi boltban. Áttételesen róla szól a Drága, fiam című fejezet, amely lényegében egy levél, amelyet Hermann intéz Franzhoz. A levélből felsejlik a szegénység, amelyben felnőtt, az állandó éhezés („hiába lógtak a szép nagy füstölt libacombok, hiába volt a kacsa a pultban, abból mi nem ehettünk, mert ki kellett fizetni a bérletet és a kölcsönt, amit az üzlet beindításához vett fel az apám”), de ami ennél sokkal fontosabb, hogy megnyílik az a szakadék is, amely apát és fiát elválasztotta. A legidősebb Kafka „az írásban élt”, a legjobban a Talmudról szeretett gondolkodni, és „börtönnek érezte a boltot”. Vele ellentétben a fia született kereskedő, aki tökélyre fejlesztette a mesterségét, az apja példája viszont elrettentő példaként állt előtte: „Anyám azt mondta, hogy jobb, ha nem is olvasom a Tórát, mert apámat is az tette bolonddá. Kereskedő ne legyen tudós. Az a rabbik dolga. És ez szerintem is nagyon helyes” – írja Hermann, aki ugyanezt tudja tanácsolni fiának is, akit a biztos egzisztencia miatt inkább hivatalnoknak adott. Az apák gondoskodása és fájdalma árad ebből a fejezetből („még mindig nem tudtam napirendre térni afölött, hogy engem okolsz mindenért”).
Hiába erős hívószó a Kafka név, Borbély már az előszóban leszögezi, hogy ez a könyv valójában nem Franzról szól, azaz Kafka fiáról, hanem az apjáról („a rettegett Hermann Kafkáról”), de ezenkívül egy pletykáról is mesél, amely „Kafka talán sosem létezett fiáról szól”.
Borbély tehát végig lebegteti, hogy valójában ki is az alanya a történetnek,
de nemcsak ezzel játszik, hanem Kafka (Franz) szövegeivel és leveleivel is, különösen azokkal, amelyeket menyasszonyának, Felice Bauernek írt. Maga az írás aktusa amúgy – a kafkai játék mellett – a mű talán legfontosabb témája is egyben. Főleg azért, mert a mondatok mögül felsejlik Borbély alakja is, például a Kafka a rabbinál című fejezetben, amikor Franz/Anselm Kafka arról beszél, hogy történeteket akar mesélni, mert az írás csak akkor mentheti meg, ha képes erre:
„Számomra csupán akkor van értelme a szavaknak, ha megvédhetnek az élettől, és csak akkor tudnak megvédeni az élettől, ha történetekké tudom őket összefűzni, méghozzá olyan történetekké, amelyek eltüntetik az én saját nyomaimat, amelyek a szavak között utánam ott maradhatnának”.
Franz gyorsan ír, azt szereti a legjobban, ha „egyetlen lendületből születik meg a történet”, melynek irányát csak homályosan érzi, nem tervez előre, és izgalommal figyeli, mi fog történni szereplőivel. Éppen ezért saját magát, így az írót pusztán eszköznek tartja, amely az írás szolgálatában áll, és „egész lénye maga a várakozás, a feszült készenlét”. Kafkának az írás jelenti a mindennapi túlélést, a rendszerint hajnalig tartó írás segít neki abban, hogy „fejét annyira kiemelje az éjszakák vizéből, hogy levegőhöz jusson”. Kafka fuldoklik a hivatali unalomtól („a halál egy fajtája volt számára”), a társadalmi elvárásoktól, a polgári lét béklyóitól, az atyai elégedetlenségtől, és Borbély Kafkája fuldoklik egy víziótól is, amely csak sok évvel a tényleges Kafka tényleges halála után válik valósággá („Fuldokolt már évek óta. Tudta, hogy közeleg a szennyes áradat, hogy hullák szaga terjeng mindenfelé Közép-Európában.”)
A Kafka fia szigorúan véve mindössze 180 oldal, mégsem könnyű olvasmány. Figyelmet és időt követelnek meg a borbélyi rétegek, amelyek felfejtése ugyanakkor nem fáradságos, összetettségük, allúzióik miatt viszont sokszori újraolvasást igényelnek.
Borbély prózája sűrű és lendületes, ugyanakkor meg-megtorpanó,
ezt az érzést pedig csak erősíti, hogy írója már nem tudta befejezni művét, így az töredékeiben maradt fenn nekünk. A hagyatékban fennmaradt utolsó regény mégsem a hiányt erősíti, valószínűleg azért, mert Franz/Anselm Kafka mögött hol gyengébben, hol erősebben feltűnik az író Borbély Szilárd alakja is.
