“Nemrég megtudtam, hogy van egy Esther Perel-bot. Valaki szakított a barátnőjével, és mivel nem talált hozzám szabad időpontot, három hét alatt létrehozott egy AI-Esthert” – kezdte előadását Perel, majd elmesélte, hogy bár korábban sokféle módon gondolkodott a halhatatlanságról, ez még őt is meglepte. És persze azonnal eszébe jutott a kérdés: vajon a bot jobb nála? Tudja mindazt, amit ő? Szerinte még nem.
Mesterséges intimitás vs. mesterséges intelligencia
Bár egyre több szó esik a mesterséges intelligenciáról (artificial intelligence – AI), Perelt sokkal inkább az foglalkoztatja, hogyan hat ránk a mesterséges intimitás (artificial intimacy). Szerinte az, hogy a mesterséges intimitás egyre nagyobb mértékben jelenik meg a mindennapjainkban, direkt összefüggésben áll azzal is, hogy egyre több a magányos ember. A mesterséges intimitás tulajdonképpen szimulálja az emberi interakciókat, viszont nem tudunk vele jóllakni, sőt, egyre éhesebbek leszünk tőle. Példaként említette azt a helyzetet, amikor hosszasan csetelünk valakivel, akit még nem ismerünk személyesen, majd mielőtt élőben is találkozhatnánk, az illető eltűnik, ghostingol. “Mi a hangsúlyosabb ilyenkor? A mesterséges vagy az intimitás?”
Mostanra az emberek 65 százaléka online ismerkedik, a partnerükkel egy appon keresztül találkoznak (itt nem derült ki, hogy hol végezték a kutatást, amire támaszkodik). De mit mond el rólunk, ha a lelki társunkat egy applikáción keresztül keressük? Korábban az emberek Istent tartották a lelki társuknak, nem egy hús-vér embert – most a tökéletes partnert keressük, és olyan dolgokat akarunk megélni vele, amiket korábban az istenihez kötöttünk (teljességélmény, extázis). Erich Fromm A szeretet művészetében beszél romantikus fogyasztásról (romantic consumerism), aminek keretében
gyakran úgy érezzük, hogy a jó nem elég jó, mert a tökéleteset keressük.
A tökéletesség utáni kutatásunkban a mesterséges intimitás egy különleges magányfajtát teremtett az életünkben – hiszen az app gyakran azt érezteti velünk, hogy nem kell kibírnunk az ismerkedéssel járó ambivalens helyzeteket, és elkerülhetjük a választással járó szomorúságot (amikor egyvalakit választunk, lemondunk a többiről), mert a gép választ helyettünk.
Az emberi kapcsolataink új promiszkuitása
A Facetime vagy a Whatsapp lehet hasznos, ez itt nem a technológia kritikája, hangsúlyozta Perel. Viszont tudnunk kell, hogy a mesterséges intimitás úgy álcázza a modern magányt, mintha rengeteg emberrel lennénk kapcsolatban. Mert mi jelent, ha van ezer virtuális ismerősünk, de senki sem eteti meg a macskánkat, ha elutazunk? Vagy ha több tucatnyian lájkolták a péntek esti bulizós fotónkat, de nincs, aki elugrana nekünk a gyógyszertárba, ha másnaposak vagyunk? “A kapcsolatok elképesztően nagy hálózata ellenére a magány technológiai robbanás következménye.” Számtalan módon (ezek közül egy a közösségi média) kínálják számunkra a kapcsolati promiszkuitást, de egyre jobban vágyakozunk a mélyebb kapcsolatokra és a valódi kötődésre. Nemrég még, például a szüleink, nagyszüleink is jóval kevesebb embert ismertek, de azokkal szoros kapcsolatuk volt. Ma sokunk több emberrel kerül kapcsolatba, mint ahánnyal a nagyszüleink egész életükben – ezek viszont laza szálak.
Korábban a kapcsolatokat sokkal inkább befolyásolták a feladatok és a kötelességek, nagyobb volt a tudatosság és kevesebb a szabad választás. Mára ez eltolódott: sokkal szabadabbak vagyunk, de sokkal inkább egyedül. Egy nap akár ezer választási lehetőségünk van, kapunk egy rakás lájkot, kísért minket a FOMO, miközben azon töprengünk, hogyan birkózzunk meg a bizonytalanságainkkal és az önbizalomhiányunkkal.
A robotjaink segítségével felépítettünk egy olyan világot, aminek a középpontjában mi állunk, csakhogy ez némiképp éretlenné tesz minket. Az emberi kapcsolatok úgy tudnak működni, ha fontosak vagyunk, de azért nem annyira fontosak – hiszen a másik emberre is gondolnunk kell. “Hogyan viszonyul ez ahhoz, hogy romlik az empátiánk?”
Te még játszottál az utcán a barátaiddal? És a gyerekednek megengeded?
Az előadás kezdetétől a végéig Perel több alkalommal is párbeszédbe vonta a közönséget, ami nemcsak felrázott a passzív befogadásból, de hitelesebbé is tette, hogy nem úgy beszél a kapcsolódásról, hogy közben ő maga távolságot tart tőlünk. Ezen a ponton például kézfeltartással kellett szavazni arról, hogy kiskorukban még hányan bandáztak a környékbeli gyerekekkel az utcán – és hányan engedik/engednék meg ugyanezt a gyerekeiknek ma? Nem meglepő módon az utóbbinál látványosan kevesebb kéz lendült a magasba, amiben csak részben számít, hogy a Brain Bar törzsközönsége zömmel a 20-as, kora 30-as éveikben járó (tehát nem feltétlenül szülőként aktív) fiatalokból áll, hiszen az előadást megelőző sajtótájékoztatón Perel ugyanezt tapasztalta.
Ez az eltolódás viszont óriási hatással lesz a felnövekvő generációkra:
az ilyen önfeledt, gyerekkori bandázások során ugyanis rengeteget tanulunk az emberi interakciókról.
“Megtanulsz versengeni, megtanulsz szabályokat alkotni, megtanulod áthágni a szabályokat. Megtanulsz klikkeket létrehozni, harcolni a csoporton belül, megtanulsz vezetni másokat, rengeteget tanulsz a közösségi dinamikákról. Ha egy gyereknek nincs erről tapasztalata, az hozzájárul a modern magány létrehozásához.”
A jelenlét egymás életében kisbaba korunktól fogva kikerülhetetlen emberi szükségletünk. “Részben azért nem érezzük magunkat egyedül, mert tudjuk, hogy ott élünk mások pszichéjében, emlékeiben, testében”, mondta Perel, és hozzátette, milyen sokan keresik fel azért, mert magányosak. Szerinte rengeteg olyan embernek küldünk születésnapi üdvözletet Facebookon, akivel jó, ha 5-10 évente találkozunk. Látjuk, hogy hol nyaralnak vagy mitől szomorúak olyanok, akik igazából nem is fontosak a számunkra. A terapeutát ezek a felszínes kapcsolatok arra a helyzetre emlékeztetik, amikor telefonálunk valakivel, és csak másodperces késéssel érkező “aha” érkezik válaszul a mondatainkra. Ilyenkor felmerül bennünk az a nyomasztó érzés, hogy a másik igazából nincsen jelen a beszélgetésben – nincsen jelen velünk.
A közös fétisünk és a biztonság veszélyei
Hányan dolgoztok képernyő előtt, és hányan érzitek úgy a nap végére, hogy elég volt, többet nem akartok géphez ülni? És hányan találjátok magatokat este ismét a képernyő előtt, a telefonotokkal a kezetekben? – tette fel kérdéseit Perel, majd kifejtette, hogy a mobil tulajdonképpen egy új, közös fétisünk, hiszen rengetegen a világon szó szerint ezzel kelnek és fekszenek. Ez az első dolog, amit reggel megfognak és az utolsó, amit este elengednek. “Csoda, hogy egyre kevesebbet szexelünk?”
Perel itt ismét hangsúlyozta, hogy mennyire lenyűgöző volt az is, ahogy a karantén idején az emberek felhasználták a technológiát a kapcsolattartásra – másfelől a közönség soraiban is sokan ültek olyanok, akik az életkoruk szerint ekkor léptek volna a szociális kísérletezések időszakába, viszont képernyő elé kényszerültek.
“Ahogy az izmaink esetében, ha nem használjuk őket, a szociális képességeink is gyengülnek”,
mondta Perel és hozzátette, nagyon érdekes eltolódásnak tartja azt is, hogy míg korábban az idősekre volt jellemző, hogy úgynevezett asszisztált életet élnek, ez mostanra a fiatalabb generációkra is igaz. Az algoritmusok által gép javasolja, hogy mit nézzünk, mit hallgassunk, mit együnk, kivel kerüljünk kapcsolatba. Ezekkel radikálisan minimalizáljuk a tévedés lehetőségét, ám fokozatosan eltűnik az életünkből a felfedezés, a spontaneitás, a rugalmasság, az improvizáció is. A kellemetlen élmények erősítik az önismeretet, az öntudatot, a magabiztosságot, amik szükségesek a jól működő kapcsolatok kialakításához. A prediktív technológia miatt ráadásul kevésbé tudunk megküzdeni az ismeretlen, bizonytalan és váratlan helyzetekkel, pedig ezek az életünk részei.
Az előadás végén Perel megkérte a közönséget, hogy mindenki mutatkozzon be a mellette ülőnek és mondjon egy dolgot, amit magával visz erről az estéről. A terem felzúgott, egy perccel később Perel alig tudta leállítani a beszélgetések zsongását, hogy lezárhassa a mondandóját – előtte megjegyezte, hogy lesznek, akik soha többé nem találkoznak majd, és olyanok is, akiknek ez csupán a kezdete volt egy hosszú éjszakának. Zárásként meginvitált mindenkit, hogy utasítsuk el az egyenletes és színtelen élet laposságát, és engedjük meg magunknak a meglepetést, a szeretetet, a kapcsolatokat, az intimitást, az erotikát.
“Ezek nem csupán érzések, hanem aktív, testet öltött gyakorlatok.”
A végén annyi személyes benyomást ide tennék, hogy egészen felszabadító volt egy 65 éves embert úgy beszélni hallani a technológia és emberi kapcsolatok viszonyáról, hogy abból teljesen hiányzott az ítélkezés. Perel nem olyan megmondóemberként állt színpadra, aki nem is igazán érti, mi történik a technológiában, de azért kioktatja és elmarasztalja “a fiatalokat”, hanem józan és empatikus szakemberként beszélt, ráadásul elképesztően karizmatikusan és lendületesen adott elő. Emlékezetes élmény volt.