Egy szűk cellában ül, fekszik, fürdik, szarik, eszik Ai Weiwei folyamatos felügyelet mellett. Az amúgy is megfigyelői társadalomként működő Kínában 81 napra zárták be a képzőművész-aktivistát, miután 2011-ben a pekingi reptéren elfogták. Itt dönti el, hogy el kell mesélnie fiának, Ai Laónak saját életét és gondolkodását, amihez viszont hozzá sem lehet kezdeni az apa, Aj Csing, a rendszerellenes jobboldali költő története nélkül. Ahogy Kína elmúlt száz évének egyik története kibontakozik a személyes sorsokon keresztül, úgy lesz az 1000 év öröm és bánat a művészi szabadság, az önmegismerés, a kulturális ellenállás regénye, valamint az Apáé és a Fiúé.
A cellából készített makett művészeti alkotássá vált, ahogy egyébként minden Ai Weiwei életében, mert az ő értelmezésében nem leválasztható egymásról a művészet, a politika és az élet.
Hogy is lehetne szétválasztani, amikor a tested a politika játéktere, mert meghatározzák hol és hogyan élj, bezárják, ütik, verik?
A kínai kommunista hatalom felszámolja az egyént azáltal, hogy meghatározza, miről és hogyan lehet beszélni, ezzel pedig körberajzolja a szabadság kereteit.
A kulturális forradalom célja mindössze annyi volt, hogy a kommunista államvezetés eltüntessen mindenkit, aki a kapitalizmus útját választotta, miközben kritizálja a burzsoákat, az akadémikusokat és a kizsákmányoló osztályokat. Aj Csing életét képesek voltak fojtogatóan korlátozni, munkatáborba küldték, de a szellemi szabadságot nem tudták elvenni a költőtől, akinek verseskötete fia memoárjával egy időben jelent meg magyarul.
Az 1910-ben született apa, Aj Csing történetében semmi vidám nincsen: egy hagyományos, apaközpontú családban nő fel, a művészetek, főleg a rajzolás érdekelte a középiskolában, majd az érettségit követően a Nemzeti Művészeti Akadémián is. A kínai kormány számára fontossá vált, hogy a Nyugatról a diákok minél több tudást és információt vigyenek haza a tudomány és a technika világából, és mivel az első világháborút követően Franciaországnak munkaerőre volt szüksége, beindulhatott a kínai diákok külföldre utazása.
Egy óriási teherhajó gyomrában utazott egy hónapon át Marseille-be, onnan pedig tovább Párizsba.
Az európai időszakot követően Aj Csing mindent megkérdőjelezett otthon, Kínában, és ennek a szembenézési folyamatnak izgalmas leírása az 1000 év öröm és bánat, ami így az apa történetévé is válik. Az apa és a fiú életútja is a művészet, a saját nyelv kereséséről szól, miközben a politika és művészet kapcsolatát részletesen ábrázolja: milyen direktívák határozzák meg az irodalmat, milyen gyűlésekre kell járniuk az íróknak, hogyan törnek meg alkotókat, hogyan állítják csatasorba az irodalmi szöveget. A büntetések szintjei, az ellehetetlenítés eszközei vagy az otthontalanná válás esetei érthetővé teszik, miért válik Aj Csing és Ai Weiwei számára az alkotás otthoná, valódi hellyé, amelyben megélhető a szabadság. A könyv az apa verseiből is sokat közöl Yu-Barta Erika fordításában.
1000 év öröm és bánat című memoárjában a világhírű akcionista képzőművész száműzetésben töltött gyerekkoráról, családjáról, művészi felemelkedéséről, és persze Kína utolsó száz évének történelméről is ír. Mutatunk egy részt belőle!
Ai Weiwei művészete a kezdetektől nagyon élesen és játékosan reflektál politikai, mégis politikán túli témákra, amelyek az egyén szabadságával függnek össze. Hiába tanult Amerikában képzőművészetet, elsősorban nem az alkotás, hanem a reflexió és a párbeszéd érdekli: a műalkotás soha nem magában áll, hanem egy politikai, társadalmi, történelmi diskurzusnak a része.
1957-ben született Ai Weiwei: Mao Ce-tung ekkor indította be jobboldal-ellenes kampányát, ekkor küldték apját, az ismert költőt átnevelő munkára Kína északkeleti részébe. Tíz évvel később, 1967-ben az apjával újra száműzetésbe kényszerítették, ide már nem tartott velük az anyja és a testvére. A kiszolgáltatott és elszigetelt életkörülmények között az apa és a fiú jobban összekovácsolódott, és az olajlámpa mellett az apa mesélni kezdte emlékeit.
Ai Weiwei a börtönben azt értette meg, hogy neki is kötelessége elmesélni a történetét a fiának, mert egy olyan világban, amely kisajátítja a múltat, hazudik a jelenről és elhallgattatja a tanúkat, más lehetősége nem marad. És ez 100 éve így van.
A minta adott volt: a művészet nyelve, az alkotás cselekvése lehet az az eszköz, amely egyszerre teszi veszélyessé és elviselhetővé az életet. Aj Csing többszörösen meghurcolt és megalázott költő volt, akit egyébként a Nobel-díjas, kommunista Pablo Neruda nemcsak nagyra tartott, hanem bizonyos értelemben a barátjának is.
A Kínából 1981-ben Amerikába érkező fiatal művész számára példaként szolgálhatott apja esete, aki a második világháború előtt Párizsban járt tanulmányúton, és az ottani szabad gondolkodás az egész életét meghatározta. A könyv hosszan meséli Aj Csing franciaországi útját, ami tényleg felfoghatatlan kulturális és szellemi léptékváltás volt: egyszerűen más nyelv, hagyomány és hatalmi rendszer. Az Amerikában, főleg New Yorkban töltött tizenkét év alatt Ai Weiwei iszonyú nehezen, de megtalálta a nyelvet az alkotáshoz: a polgárjogi mozgalmak, a sztrájkok vagy a provokatív művészeti akciók városában minden nehézségével együtt a szabadságot ismerte meg, vele a felelősséget, Allen Ginsberget és a New York-i művészeti világot.
Az elnyomó állam, amely nem az egyének jólétéért vagy szabadságáért dolgozik, minden esetben emberi életeket tesz tönkre, mert a fojtogató légkörben minden egyes embernek döntéseket kell hoznia, míg végül be nem szorul a négy fal közé, ahol a politika, a félelem és az öncenzúra még a látszólagos szabadságot sem teszi lehetővé. Ai Weiwei mégis visszatért Kínába, ahol egy nagyon egyszerű műtermet és házat épített fel, de ami miatt egyre több megrendelést kapott. Művészeti tanácsadóként egy olyan gigászi, szimbolikus építmény megvalósításába is beszállt, mint a Madárfészek néven futó Pekingi Nemzeti Stadion. Az olimpia a kínai állam számára különleges lehetőség volt: a szigorúan zárt és elzárt társadalmat megmutathatták a világnak, illetve nemcsak kulturális, hanem gazdasági kapcsolatok is kialakulhattak. Sokan szerették volna ezt nyitásnak látni, de végül Ai Weiwei is kiszállt a projektből, sőt kritizálja a nyugat viselkedését, amely a gazdasági haszonszerzés miatt eltekint a szabadságjogok figyelembe vételétől.
Alkotóként Ai Weiwei korán felismerte, hogy a műalkotásnak célja és kritikai szerepe van, főleg egy olyan társadalmi-politikai berendezkedésben, amely nem engedi a szabad véleménynyilvánítást.
Az apa és a fiú rendszerhez fűződő viszonyában hiába sok a hasonlóság, a nyilvánosság szerepe teljesen különbözik: Aj Csing esetében igazi nyilvánosságról, ami védhette volna, nem beszélhetünk, Ai Weiwei esetében a nemzetközi megjelenések és kapcsolatok, majd az internet adta lehetőségek eszközt adtak a kezébe. A könyvből azt olvastam ki, hogy a technológiai fordulat, vagyis az internet és a közösségi média jelentősen alakította a művészeti és politikai nézeteit: a művész feladata a társadalmi szerepvállalás, mert az alkotás felelősség is. Így lesz alkotás egy névsorból, az iskolatáskákból kirakott kígyókból, az amerikai postaládából. A politikai aktivizmus nem törölte el a kézőművész identitását, hanem felerősítette, hiszen nem választja szét a művészetet az élettől, vagyis a politikától.
Ai Weiwei életét az internet változtatta meg, hiszen olyan kommunikációs eszközhöz kapott hozzáférést, amelynek révén gondolatait tömegekkel tudja megosztani, ráadásul mind a közösségi finanszírozást, mind az aktivista megmozdulásokat könnyebben tudja megszervezni. Apjához képest Ai Weiweinek abban van szerencséje, hogy a nyilvánosság szerkezete teljesen megváltozott, míg apját bármikor száműzhették Kis-Szibériába, addig vele kapcsolatban már sokkal nehezebb a helyzet. A 81 napos bebörtönzése alatt sokan megszólaltak és láthatóvá tették kiállásukat a művész mellett, ami védelmet is nyújtott számára. Kínát elhagyta, most Európa különböző pontjain él Berlintől Portugáliáig, legutóbb Bécsben láthattuk nagykiállítását.
Az 1000 év öröm és bánat olvasása közben már egyáltalán nem tűnt meglepőnek, hogy Ai Weiwei a readymade-ben vagy a neodadaizmusban találta meg a nyelvét, ahogy organikus fejlődésként mutatkozik meg egyre erősebb politikai aktivizmusa is. A művészet felforgatás, provokáció és akció keveréke, amely minden esetben társadalmi kérdésekre reflektál. Ezért az élete is a művészet: fotót készít róla, amikor egy rendőr fejbe veri, majd kirakja legóból, a börtöncelláját installálja, vagy amikor a kínai kormány megfigyeli, akkor bekamerázza a lakását, hogy az interneten keresztül mindenki mindent lásson.
