Ai Weiwei memoárjában gyerekkori száműzetéséről, művészi felemelkedéséről és titkos letartóztatásáról is mesél

Könyves Magazin | 2022. november 02. |
Ai Weiwei; Aj Csing
1000 év öröm és bánat; Elvesztett évek
Ford.: Lázár Júlia; Yu-Barta Erika, Jelenkor, 2022
-

A kortárs képzőművészet megkerülhetetlen alakja a kínai Ai Weiwei, akinek az év elején a bécsi Albertina Modernben volt, november végéig pedig a velencei San Giorgio Maggiorében látható kiállítása. Már tavaly írtunk róla, hogy megjelent angolul a világhírű akcionista képzőművész és emberi jogi aktivista régóta várt memoárja, azóta pedig magyarul is megjelent a Jelenkor gondozásában.

-

Hogy miért fontos és megkerülhetetlen alkotó Ai Weiwei, arról korábban Sárközy Bence, a Jelenkor igazgatója így beszélt:

"Ai Weiwei nevét valószínűleg azok is ismerik, akik nem követik folyamatosan a kortárs képzőművészet alakulását; hiszen számos alkotása/megnyilvánulása

egyben közéleti, társadalmi, politikai kérdésekre adott művészi válasz,

ez értelemszerűen kiemeli őt szűkebb befogadói közegéből. A memoárjában elmeséli karrierjének főbb állomásait, nagy hangsúlyt kap édesapja deportálásának (Ai Weiwei és a bátyja is – édesapjukat követve – gyakorlatilag munkatáborokban cseperedett fel), majd saját 2011-es letartóztatásának története, melyek megértéséhez megfelelő hátteret tár elénk Kína múltjáról és jelenéről. Nem tudtam letenni, személyes, szellemes és kritikus."

Az 1000 év öröm és bánat című önéletrajz a szerző saját művészi fejlődése mellett tehát Kína utolsó száz évének történelmét is bemutatja. Ai Weiwei 1957-ben született, memoárjában következőképpen fogalmaz:

"Gyerekkoromban (apám) ritkán mesélt a múltról,

a tényeket az éppen uralkodó politikai narratíva sűrű ködje takarta,

és a kíváncsiskodás még elgondolni is szörnyű következményekkel járhatott. Hogy az új rend követelményeinek megfeleljenek, a kínaiaknak meg kellett békülniük a szellem hanyatlásával, egyben elvesztették azt a képességüket, hogy úgy mondják el az eseményeket, ahogyan megtörténtek."

Ai Weiweinek nehéz gyerekor jutott, hiszen apját, Aj Csinget - Mao Ce-tung egykori bizalmasát és a nemzet ünnepelt költőjét - a kínai Kulturális Forradalom alatt jobboldalinak bélyegezték, és családjával együtt a kietlen Kis-Szibériába száműzték, ahol büntetésből latrinát kellett takarítania. (Ha lejjebb görgettek, a memoár vonatkozó fejezetéből mutatunk is egy részletet!)

-

Életrajzában Ai Weiwei felidézi tehát a számkivetettségben töltött éveket, majd a későbbi nehéz döntést: elhagyta ugyanis a családját, hogy Amerikában folytathasson művészeti tanulmányokat. A memoárban szó esik a későbbi visszatéréséről, ahogyan arról is, miképpen vált ismeretlen alkotóból világsztárrá és nemzetközi emberi jogi aktivistává - és hogyan formálta a művészetét a totalitárius rendszer, amelyben élt. Politikai aktivitása miatt a kínai hatóságok üldözték, 2011-ben pedig titokban, vádemelés nélkül letartóztatták. Ezeket az élményeit képzőművészként is feldolgozta, kiállításán például látható volt annak a börtöncellának az életnagyságú változata, amelyben a kínai hatóságok fogva tartották.

A magyar olvasók most együtt vásárolhatják meg Ai Weiwei memoárját, valamint édesapja, Aj Csing válogatott verseit, aki az Elvesztett évek című kötetben a hagyományos kínai formákat maga mögött hagyva szabadversekben írt egyszerű nyelven - a hétköznapi embereknek.

Ai Weiwei: 1000 év öröm és bánat (részlet)

Ám közben a saját életem is bonyolódott. Az egyik ebédszünetben egy osztálytársammal a lovakhoz mentünk, és néztük, ahogy rágcsálják a szalmát, és ugrándoznak. Az egyik különösen tetszett nekem: nagy volt, magas, még szebb, mint a Tang-korabeli három színben pompázó kerámialovak. Jól kijöttem a kocsissal, gyakran odalökött nekem egy-egy csomó zöldséget, ha azt szállított, és meglátott az útszélen botladozni, hátamon egy kosár tűzifával.

Ám valaki beárult a tanítónak, és jött maga a pokol. Mivel apám az öt fekete kategória egyikébe tartozott, akár szabotázs is lehetett, hogy az istállóban jártam. Álltam a játszótéren, a tanító éppen mondta a magáét, és megpillantottam apámat vállán a lapáttal, ásóval: egészen nyomorultul éreztem magam, amiért most még én is nehezítem a sorsát. Mégsem szidott meg, amikor hazaértem – talán lefoglalta a saját baja.

Összesen tizennégy hónapot töltöttünk apámmal kettesben Kis-Szibériában.

Gyakran győzködött, hogy írjak anyámnak, és én többnyire ugyanazt írtam: „A víz olyan édes itt – a világon a legédesebb” vagy „A világon itt terem a legjobb görögdinnye”. Nem szoktam hozzá, hogy akár a szüleim előtt eláruljam az érzelmeimet, elcsépelt kliséket pufogtattam hát.

Aztán egy nap megérkezett anyám a kisöcsémmel, Aj Tannal. Busszal jöttek Karamay olajváros irányába, de leszálltak Savanba érve, onnan az olajmezőkre igyekvő másik busszal eljutottak a bázis két kilométeres körzetébe. A sofőr megmutatta, hol szálljanak le, és merre vágjanak át a búzamezőn, egy bizonytalan zöld folt felé.

Aj Tan mint a nyíl lőtt ki, amikor végre leszállhatott a buszról, anyám követte. Látott valakit a távolban állni, és amikor felismerte, odaszólt az öcsémnek:

– Ott van apa.

Apám a lapáttal a kezében annyit mondott:

– Úgy festetek, mint akik egyenest a mennyekből szálltak alá.

– Hol lakunk? – kérdezte Aj Tan.

– Gyere, megmutatom – felelte apám.

– De hová megyünk? – kiáltott fel az öcsém. – Itt nincs is ház!

– Pedig ez az otthonunk – mondta apám. – Nem is olyan rossz: télen meleg, nyáron hűvös.

Én úgy éreztem, csoda történt: anyám kedves alakja előttem állt, fogta az öcsém kezét, mindketten tiszták, szépek. Csak akkor ébredtem rá, mennyire hiányzott. És attól fogva minden megváltozott: föld alatti otthonunkat melegség és nevetés töltötte be, nem voltunk többé mogorvák és magányosak. Anyám jól főzött, újra ehettük a tésztáját. A szín hamarosan visszatért apám arcába. Az élet nem lett könnyebb, de soha nem beszéltünk arról, mit éltünk át korábban, annyira megkönnyebbültünk, hogy újra együtt lehetünk.

Abban az évben hagytam magam mögött a gyerekkort.

Összeálltam a többiekkel, hogy tűzifát keressünk a sivatagban, a hátunkon hordtuk haza, hogy eltároljuk télire. Minden alkalommal többet gyűjtöttem, mint amennyit rendesen elbírtam volna – föl sem tudtam egyenesedni –, és aztán csak csoszogtam, lépésről lépésre vonszolódtam a teherrel. Ahogy telt-múlt az idő, megerősödött a hátam és a lábam, és képes lettem hosszabb utakat megtenni. Néha farkast láttam a távolban. Ha mozdultam, velem mozdult, ha megálltam, megállt, a szeme úgy csillogott, mintha csak arra várna, hogy eldőljek.

-

Szobabelső, a szerző saját rajza

Hamarosan csinos halom tűzifa állt aprócska otthonunk előtt, szimmetrikusan, egyenes peremmel, hasonlóan néhány műalkotáshoz, amelyekkel később találkoztam. A szomszédaink csendben irigykedtek. Anyám szürkületkor az ajtóban várt, ha megpillantott nehéz terhemet cipelve, elismerést láttam az arcán, és ez elfeledtetett velem minden nehézséget.

Aztán sikerült egy biciklit szereznünk, és magammal vihettem Aj Tant is. Még nem voltam elég magas, ezért mint egy cirkuszi majom, minden kerékfordulat tetején tapostam csak a pedált. Így mégis messzebbre mehettünk, és nagyobb fadarabokat hozhattunk, biztonságosan a hátsó csomagtartóra kötözve, a fejemnél is magasabbra halmozva. Aj Tan a vázon gubbasztott, minden erőmre szükség volt, hogy egyenesben tartsam a kerékpárt. Egyszer éppen egy száraz folyómedren keltünk át, amikor váratlanul viharfelhők gyűltek fölénk, és lezúdult az ár. Egy erős széllökés megdobott minket hátulról, a bicikli vadul bukdácsolva száguldott a lejtőn, mígnem mindketten a földön kötöttünk ki.

Esőt ritkán kaptunk ezen a tájon, leginkább egy felhőt sem láttunk soha. Az ebédlőben túl meleg volt a víz, a nap fölfűtötte, mire hozzánk került. Ha egy állatnyomokkal körülvett kis pocsolyához értünk, katonai sapkával merítettem belőle, és megpróbáltam kiszűrni a szemetet, csak aztán ittunk.

Tavasszal hasmenés kínzott, éjszaka többször kellett kimásznom az ágyból – és a gödörből. Ott guggoltam a csendben, az alacsony égbolton ragyogtak a csillagok, és nem féltem. Magamat gyógyítottam, marokszám nyeltem az antibiotikumot. Szereztem egy példányt A mezítlábas doktor kézikönyvéből, és szert tettem néhány akupunktúrás tűre is, aztán magamon gyakoroltam, hozzá gyógynövényeket gyűjtöttem, és hagyományos kínai főzeteket készítettem. A bázis kórházának orvosa, Jen doktor maga mellé vett akupunktúra-asszisztensnek, és a betegek nem éreztek fájdalmat, amikor beléjük szúrtam a tűket. Jen doktor művelt ember volt, verseket is írt, és szerét ejtette, hogy tanácsot kérjen apámtól, hogyan javíthatna a stílusán. Egyik lírai kísérlete ezzel a kellemes párverssel kezdődött: „A szakaszvezető bokája feldagadt, / a ficam helye egy merő duzzanat.”

Szabad perceiben apám a római történelemről olvasott, mert valahonnan szerzett egy erről szóló francia nyelvű könyvet. Szívesen mesélt nekem a palota belső intrikáiról és hátborzongató gyilkosságairól.

Én is olvasni kezdtem:

a klasszikus Három királyság történetének egy régi kiadását, valamint egy nemrégiben kiadott könyvet a kínai földreformról. De az olvasás igazi örömét Mark Twain Élet a Mississippin című könyvének szamárfüles példánya hozta el. Apám korlátozta az olvasásra szánt időt, mert félt, hogy ha a gyenge fényben sokat olvasok, elrontom a szemem. És persze más oka is volt rá: nem akarta, hogy túlságosan belemerüljek a könyvek világába, mert pontosan tudta, ez milyen veszélyekkel járhat.

1972-ben, egy novemberi reggelen őrült csaholásba fogtak a kutyák, egy teherautó állt meg a kunyhónk előtt. Tudtunkon kívül a termelési részleg vezetősége visszarendelt minket Sihocéba. Míg összeszedegettük a holminkat, egy csapat szomszéd gyűlt körénk, akiket éppen úgy meglepett a távozásunk, mint egykor az érkezésünk.

– Hamarabb távozhat, mint gondoltam – közölte apámmal a púpos igazgató.

Senki nem tudta megmondani, ki döntött így a sorsunkról és miért. Gyakran megesik, hogy amit legjobban szeretnénk tudni, örökre titok, egy értelmetlen, megoldhatatlan kirakós darabkája marad. Már megszoktuk az itteni életet, és felkészültünk rá, hogy akár a végtelenségig ott maradunk: „képzeljük azt, hogy mindig is ez volt az otthonunk”, mondogatta apám. Most mégis útra keltünk, és csak abban lehettünk biztosak, hogy teljességgel kiszámíthatatlan, mi vár ránk.

-

A szerző saját rajza

Én akkor már tizenöt éves voltam. Nem tudhattam, mi jön, csak hittem, hogy a dolgok elrendeződnek, ahogyan a szélben libbenő levél is előbb-utóbb földet ér. Ám azt, hogy mikor és hová pottyan, nem a levél dönti el. Indulásunk reggelén, mielőtt felültem volna a teherautóra, leguggoltam a kunyhónk elé, és életemben először fogpasztával fogat mostam – ezzel a gesztussal búcsúztam Kis-Szibériától, és vettem tudomásul, hogy

új élet kezdődik.

A teherautó elindult, és én utoljára vettem szemügyre a helyet, a meleg, biztonságos gödröt, ami az utóbbi öt évben az otthonunk lett. Apánk szerszámait szép sorban odatámasztottuk az ajtó mellé, a négyszögletes ásó éle mostanra egészen megkopott.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Ai Weiwei munkásságát nagyszabású kiállítás összegzi Bécsben

Az emberiesség keresése címmel nyílt kiállítása Ai Weiweinek a bécsi Albertina Modernben. A kurátorok szerint ez az eddig legátfogóbb visszatekintés a világhírű kínai konceptuális művész és aktivista munkásságáról.

...
Hírek

Várhatóan jövőre jelenik meg magyarul Ai Weiwei önéletrajza

Magyarul a Jelenkornál jelenik meg Ai Weiwei régóta várt memoárja – Sárközy Bencét, a kiadó igazgatóját a megjelenésről faggattuk.

...
Hírek

Ai Weiwei régóta várt memoárját novemberben adják ki

Idén novemberben jelenik meg Ai Weiwei memorája az Egyesült Királyságban. A címe 1000 Years of Joys and Sorrows (1000 évnyi öröm és bánat) lesz.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Heather Morris: Tartozunk a holokauszt túlélőinek azzal, hogy elmeséljük a történetüket

Heather Morrisnak az utóbbi években több holokauszt-témájú regénye is megjelent, és mindegyik kötetet túlélőkkel készült beszélgetések és kutatások alapozták meg. Az auschwitzi tetováló szerzőjével új könyveinek háttértörténetéről beszélgettünk, ő pedig mesélt az általa megismert túlélők bátorságáról, bűntudatáról, és azokról a nehéz emlékekről, amiket kötelességünk elmesélni az utókornak.

...
Kritika

A majdnem-élet receptje: egyedülálló anya reménytelen szerelemmel

A siker fokmérője ma a karrier és a boldog - kétszülős - családi élet. De mi van azokkal, akiknek egyik sem adatik meg? Bendl Vera első felnőtteknek szóló regényében nekik ad hangot: a nagy büdös semmiben lebegés állapotának, amit szeretünk átmenetinek hinni, de van, hogy nem lesz jobb. És a semminél már egy reménytelen szerelem is jobb. A Majdnem negyven a hét könyve. 

...
Nagy

A rómaiak is züllésről panaszkodtak, amikor a tekercseket felváltotta a lapozható könyv

A Papirusz számtalan ókori anekdotán és történelmi emléken keresztül elvezet az egyiptomi papiruszkészítő műhelyektől az alexandriai könyvtáron át a római rabszolgák másolóműhelyeiig. Hét érdekességet választottunk ízelítőül az ókori könyvek világából.

...
Nagy

Mohamed Mbougar Sarr az irodalom labirintusáról írt, és közben beleveszett a saját regényébe

Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író akarata ellenére is szimbólummá vált: 31 évesen, első fekete-afrikai szerzőként nyerte el a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Paradox módon azzal, hogy neki ítélték a díjat, mintha belépett volna a saját regényének világába, amelyben az irodalmi elitet és intézményrendszert figurázta ki.

...
Nagy

Veres Attila: Igazából már csak a törvények és a pénz fog össze minket

A valóság helyreállítása és a The Black Maybe megjelenése apropójából beszélgettünk a humor szerepéről a feszültségépítésben, a kísérletező történetmesélő formákról, a sírkertszerű Magyarországról, reményről és reménytelenségről. Végül még olvasnivalót is ajánlott. Interjú.

...
Nagy

„Úgy képzeltem, az irodalom lesz a főfoglalkozásom” [Lator95]

A mesterség alapos ismerete elengedhetetlen - mondta egy régebbi interjújában Lator László, aki ma ünnepli 95. születésnapját. Költő, műfordító, tanár, aki szemináriumain egyetemi hallgatók nemzedékeit oktatta.

...
Kritika

Az egykori irodalmi botrányhős bámulatosan burjánzó trilógiát írt a komplett francia társadalomról és undergroundról

Botrányhősként indult és sokáig úgy is kezelték, de Virginie Despentes mára a francia irodalom általánosan elismert, egyedi és bátor alkotója. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt a Vernon Subutex-trilógiának, amelyben egy totálisan csődbe ment lemezboltos és az egykori vásárlói felszántják Párizst. Miközben ide-oda csapódnak, egy szerteágazó korrajz bontakozik ki a mai Franciaországról, amiben ugyanúgy szerepelnek az elesettek, mint a kiváltságosok, valamint sok drog, erőszak és zene. A Vernon Subutex-trilógia a hét könyve.

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Debbie Harry a '70-es évek New Yorkjának lázadásából emelkedett ki

...
Valuska László

Ai Weiwei a kínai kommunisták miatt műalkotássá vált

...
Laborczi Dóra

A jövő embere ma már megszerkeszthető - csak az a kérdés, meddig mehet el

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

A barátság lényegéről mesél a kisnyúl és a sün párosa

A Mi ketten a barátság lényegét mutatja meg, azt a támogatást, erőt és biztonságot, amit ez a szoros kapcsolat jelenthet, és persze azt is, hogy néha bizony akadályok állnak a barátság útjába.

...
Gyerekirodalom

Hogyan segíthet a gyerekirodalom a történelemtanulásban?

A múlthoz való kapcsolódás a gyerekeknek is fontos, de vajon a történelmi témájú gyerekkönyvek hogyan segíthetnek magának a történelemnek a tanulásában?

...
Gyerekirodalom

Karády Katalin ezeregy titkát apránként fejti fel egy mai kamasz

A vidéki rokonoknál vendégeskedő kiskamasz Lotti kilátástalannak látja a helyzetét, de idővel megismeri rég elhunyt édesanyja – és rajta keresztül Karády Katalin – történetét.

A hét könyve
Kritika
Az egykori irodalmi botrányhős bámulatosan burjánzó trilógiát írt a komplett francia társadalomról és undergroundról
...
Panodyssey

Závada Péter: Érthető ellenszenv – A magyar rapről és slam poetry-ről (1. rész)