„A Kiváló testek Tompa Andrea hatodik regénye, és talán a legfullasztóbb mind közül, hiszen ebben szinte csak férfiak szerepelnek, akik vonzódnak egymáshoz, szeretik a másikat, de mindezt teljesen titokban kell tartaniuk a családjuk, a közösségük vagy a hatalom előtt” – hét könyve kritikánkban így írtunk Tompa Andrea új regényéről (beszámoló a könyvbemutatóról itt, itt pedig hallgasd meg a Tompa-monográfiát jegyző Visy Beatrixot podcastunkban).
Interjúnkban ezeket a témákat érintjük:
- Visszaszerezni Kolozsvárt;
- Hamvas Béla Oroszországban;
- A hóhér háza románul;
- Előbb az intuíció, azután a reflexió;
- A homofóbia mint eladható politikai termék;
- Tömeg, csoport és szubjektum a diktatúrában;
- A tánc ereje;
- Ha van tanítvány, van mester;
- A besúgás mint fikció;
- A szirénhangok lehalkítása.
Tompa Andreával a Nyári Margó Irodalmi Fesztiválon is találkozhatsz, részletek itt!
Itt ülünk a szülővárosod, Kolozsvár központjában. Milyen érzések kavarognak benned, amikor ma ezeken az utcákon sétálsz?
Mivel havonta jövök Kolozsvárra tanítani – sőt, van, hogy havonta többször –, a város sajnos elvesztette számomra azt a varázsát, hogy boldogan járom az utcákat és hagyom, hogy az érzéseim elöntsenek. Ehelyett egy munkahelyre jövök. Sokáig a Farkas utcában volt az egyetem, és sokszor úgy jöttem ide tanítani, hogy előtte eltöltöttem egy órát ebben a kávézóban, ahol most ülünk. Szemlélődtem, magamba szívtam, amit lehetett, jegyzeteltem, rajzolgattam. Megpróbáltam jól lenni itt, feladat nélkül.
Vissza kellett szereznem azt, hogy mi is nekem ez a város: teret kell csinálni annak, hogy Kolozsvár az emberek, a találkozások, a fák, az emlékek, a vágyak, a fájdalmak helyszíne is legyen, és ne pusztán arra gondoljak, hogy órát tartok és jegyeket adok. De ez a 18 évnyi megterhelő ingázás most, fájdalommal, de lezárul.
A tavalyi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon rendeztek egy beszélgetést erdélyi írókkal, amelyen te is részt vettél. Itt Bartis Attila úgy fogalmazott, hogy „ha egy másik kultúrában merül el az ember, akkor valójában csak a sajátját ismeri meg jobban”. Tudsz ehhez a gondolathoz kapcsolódni? Más lett a romániai kultúrához való viszonyod a távolság miatt?
Bartis nagyon messzire ment, ő kilépett Európán kívülre, és lehet, hogy neki ezért van ilyen tapasztalata. Nekem nincs ilyen élményem, de amikor huzamosabb ideig külföldön éltem, például Oroszországban, ahol tanultam, akkor ott volt olyan tapasztalatom, hogy egyszer csak mérgezésem lett mindentől, ami cirill betűs. Berohantam a könyvtárba, és Hamvas Bélát olvastam, mert azt éreztem, muszáj látnom, hogy nekem is van nyelvem, irodalmam, vissza kell kapcsolódnom abba, ami vagyok.
Mintegy fenyegetve éreztem magam, hogy elveszítem azt, amim van.
Abban Bartisnak igaza van, hogy minden összekapcsolódás a másikkal – és ezt nagyon absztraktan értem, ez lehet egy másik ember, könyv, kultúra vagy város – kérdéseket tesz fel saját magunkkal kapcsolatban. Magunkra sosem látunk rá úgy, mint másokra, nem látjuk a hátunk közepét, de még a saját arcomat sem ismerem úgy, mint a szerelmemét vagy a gyerekemét. Erre a másikra elementáris szükségünk van azért, hogy magunkról tanuljunk valamit.
A román nyelvű közönség most találkozhatott először a szövegeiddel, A hóhér háza tavaly ősszel jelent meg román fordításban, 15 évvel az eredeti kiadás után. Azt gondolom, hogy Magyarországról nézve ez sokak számára meglepő lehet, korábban erről te magad is úgy fogalmaztál, hogy úgy érzed, neked kell magyarázkodnod emiatt. Szerinted mit kellene megérteniük azoknak, akik csodálkoznak azon, hogy ez így történt?
A csodálkozóknak javaslom, hogy soroljanak fel öt kortárs román írót, akit ismernek, és ha ez nem sikerül, akkor hagyják abba a csodálkozást, és kezdjenek el olvasni.
Kölcsönösen nem érdeklődünk egymás iránt Kelet-Közép-Európában, lenézzük egymást és magunkat.
Mindent csak ilyen öngyarmatosító módon tudunk szemlélni: ha már elég híres az „x” román író, mert kiadták németül, franciául és angolul, de minimum angolul, akkor majd mi is el fogjuk olvasni, mert elhisszük, hogy az a nagy angol kiadó biztos nem tévedett. De arra nem figyelünk, ha a barátaink, akik olvasnak románul, lelkesednek egy könyv iránt, és besétálnak egy kiadóba azzal, hogy itt egy gyönyörű könyv. Persze értem ennek a piaci részét, mert a fordítás drága, de azt a mentalitást fájlalom, ami egy óriási és rossz örökség, hogy arccal a nyugat felé élünk, és nem nézünk körül, hogy itt mink van.
A hóhér házát ráadásul egy nagyon kis kiadó adta ki, nagyon kis példányszámban, tehát szó nincs arról, hogy elkerültem volna egy nagy román kiadóhoz, ahol elindultak a könyveim. Ez egy nagyon marginális történés.
Megfigyeltem, hogy körülbelül háromévente jelennek meg a regényeid, az Omertához kellett négy. Adódik a kérdés, hogy mi történik veled háromévente? Ennyi idő kell, hogy összeálljon egy új világ, vagy ez pusztán a véletlen műve?
A hóhér házát valójában 2007-ben írtam meg, de a kiadói lassú mozgás és egy első elutasítás egy kiadóból azt eredményezte, hogy 2010-ben jelent meg. 2013-ban megjelent a Fejtől s lábtól, azon körülbelül öt évig dolgoztam, aztán jött az Omerta, ami négy év volt. Bizonyára van egy lerövidülése ennek az időnek, de ennél jobban nem tud lerövidülni, sőt, hosszú távon valószínűleg inkább meg fog nyúlni, mert az életkoromból az következik, hogy a dolgok lassabban mennek, nem gyorsabban.
Azt hiszem, hogy mindenkinek van egy saját belső tempója, amivel dolgozik. Ezekhez a könyvekhez ennyi idő kell, nem hiszem, hogy több kellene, mert attól nem tudom lényegesen jobban megcsinálni. Amikor az ember vendégséget tart és meghív tíz embert, akkor tudja, hogy mennyi idő alatt készül el egy jó menüvel; minél gyakrabban csináljuk ezt, annál jobban kialakul egy rend, hogy ez mekkora erőbefektetést igényel. Az elmúlt három könyvön megtanultam, hogy ennek ez a rendje.
A Kiváló testek annyiban mindenképp nagyon más az előző könyveidhez képest, hogy férfi szereplőkkel, nézőpontokkal dolgozol. Meglepődtél, hogy ezúttal férfiak találtak meg téged?
Amikor ez a világ elkezdett kibontakozni előttem, akkor azt láttam, hogy ebben az erőviszonyok és a kapcsolatok férfiasak, férfiakra jellemzőek, férfiak között zajlanak, így hagytam, hogy ők lépjenek előtérbe. Egy darabig azt gondoltam, hogy szükség lehet nőkre is, és majd ők is idővel felbukkannak, magukhoz veszik a saját történetüket, de a világnak azokat a mintázatait, amelyek elkezdtek kirajzolódni ebben a könyvben, mind férfiak hordozták. Engedtem ennek az intuíciónak, és csak azután tekintettem rá analitikusabban, hogy papírra került a történet. Előbb van az intuíció, és azután a reflexió.
Ez önbizalom kérdése, mert ilyen intuíciója sokaknak lehet, csak nem biztos, hogy mindenki felhatalmazza magát arra, hogy bízzon benne. Valószínűleg, ha ez bennem tíz évvel korábban merült volna fel, akkor nem bíztam volna benne, és jobban akartam volna női szereplőket.
De azt hiszem, hogy íróilag már van annyi önbizalmam, hogy ha valami így történik, akkor arra ráhagyatkozom.
És miért pont most törtek színre a férfiak ilyen erőteljesen?
A homofóbia mint politikai termék nagyon erősen megjelent a jelen világunkban – nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt, a nagy demokratikus Amerikát is beleértve. Kérdés, hogy ezzel együtt akarunk-e élni vagy van rá valami válaszunk. Ez valamiféle töprengésre kényszerített, hogy ez miért, mióta van így, és mi volt ezelőtt. Volt-e egyáltalán „azelőtt”?
A homofóbia önmagában nem lenne eladható politikai termék, ha nem csatolnánk mellé azt a nagyon erős patriarchális világot, ami ezt keretezi:
van egy politikailag favorizált viselkedés, és az alá beforog egy nem kívánatos mintázat.
Az én elképzelésem szerint ennek az erőviszony-hálózatnak, amit megpróbáltam a könyvben fölrajzolni, masszív része a patriarchátus, a nagyon maszkulin viselkedés, ami nem megengedő más habitusokkal, viselkedési formákkal, életekkel szemben.
A könyveidre jellemző, hogy a történelmet az egyéni sorsokon keresztül ismerjük meg, és ezt most sincs másként. Ezek a férfiak többszörös kisebbségi helyzetben vannak: romániai magyarok, homoszexuálisak, ráadásul értelmiségiek is, ami szintén nem volt hálás szerep a román kommunizmusban. Hogyan találtál rá a hetvenes évek Ceaușescu-korszakára, amelyben a regény játszódik?
A könyv nyelvén a homoszexualitás szó hatalmi szó. Azt az emberek sosem használják magukra, a narrátor sem használja rájuk, de azt a szót sem, hogy melegek, hiszen a 70-es években ez így nem volt használatban – tehát saját magukra lehet, hogy nincs nyelvük az embereknek.
A keresgéléseimben két fontos történelmi pillanat volt, ami a könyvbe is be van szúrva: az egyik, amikor Kolozsvár fölveszi a Napoca a nevet, a másik pedig amikor a Főtitkár elvtárs ellátogat Erzsébet királynőhöz. Ez a két esemény persze önmagában nem indokolná azt, hogy éppen ebben az időben játszódjon a történet, lehetne előtte vagy utána is, mindaddig, amíg a homoszexualitást kriminalizáló 200-as paragrafust el nem törlik Romániában. Ami elég későn történt meg, 2001-ben az EU-csatlakozás nyomására, ha nem tévedek.
Az 50-es évek végétől egészen a nyolcvanas évekig Romániában több olyan dokumentált történelmi esemény van, amely emberek elítéléséhez, börtönbe juttatásához kapcsolódik, és ahogy keresgéltem, próbáltam egy olyan időpillanatot megragadni, amikor azt hittük, amit Magyarországon is hittek a rendszerváltás előtt a 80-as években, hogy megállt az idő – Gothár Péterrel szólva.
Hogy nincs változás, hogy örökké ez lesz; nem olyan régen ugye mi is ezt éltük, kérdéses volt, hogy lesz-e rendszerváltás.
Ez az időpillanat érdekelt, amiben egyszerre van történelmi igazság – azt érezzük, hogy az, amit a regény felkínál, akár meg is történhetett volna –, és egyszerre van jelen benne ez az álló időérzet.
Amikor az idő áll, akkor még érdekesebb feladat számunkra az, hogy vajon tudunk-e minden nap valamilyen szabadságfokot megélni, azt mi teszi lehetővé. Tehát ebben a felfüggesztett időben az emberek mégiscsak szabadok. Ennek a kettőnek kéne egyszerre megtörténnie, de ezt a könyvet elsősorban nem a külső történelmi idő foglalkoztatja, ezért remélhetőleg más lett, mint amit eddig írtam.
Izgalmas szempont ebben a regényben a tömeg és az egyén viszonya. Hogy a hatalmat mennyire csak a tömeg, a kollektívum érdekli, és ahogy haladunk a történetben, a szereplőkben egyre erősebb az igény arra, hogy ebből kitörjenek.
Igen, megpróbálnak kitörni, szubjektummá lenni.
A hatalom számára a tömeg tárgyszerű testeket jelent.
Kérdés, hogy mitől válik valaki szubjektummá. Például két ember találkozása révén, azáltal, hogy észreveszik egymást, visszatükrözi egyik a másikat, kapcsolatba lépnek, tapasztalatot szereznek a saját testükről, megismerik a vágyaikat. Ez érdekes felvetés, mert tényleg többféle tömeg van a könyvben, amely csoportként is megjelenik, például ott van a szerdai szalon vagy a szerkesztőségek, de nagyon tudatos, analitikus módon nem gondolkodtam azon, hogy mi a dinamikája, dramaturgiája ezeknek a viszonyoknak.
Van írói babérokra törő szereplőd, kritikus, táncos és festő is. A táncoson kívül mindegyikben téged véllek felfedezni, színházkritikusi múltad van, és rajzolni is szoktál. Mennyire építkeztek belőled ezek a karakterek?
Ahhoz, hogy egy színikritikusról írjak, aki valamilyen módon viszonyul a hatalomhoz, vissza kellett nyúlnom a saját élményeimhez, még ha nem is voltam olyan típusú megmondóember, amilyenek ezek a nagy férfi kritikusok voltak a múltban. Hozzáteszem:
Kolozsvárnak és Budapestnek is volt olyan valódi nagy hatalmú színikritikusa, aki együttműködött az állambiztonsággal.
Alapmintázattá vált, hogy az, aki a hatalomhoz elkezd kapcsolódni, lehet, hogy megragadja a lehetőséget – ha megkínálják azzal –, hogy még több hatalmat gyakoroljon emberek, életek, sorsok felett.
Akkor ott van az idős filozófus, a táncoló Szókratész, aki megéli azt, hogy az idős redők a testen rezegnek. Nem vagyok egy 70 éves férfi, de vagyok már egy bő 50-es nő, szóval ezek a tapasztalatok nincsenek messze.
Brudy, a festő még tanulja a szakmát, és én már sokszor írtam olyan figurákat, akik éppen tanulnak valamit, ilyenek voltak például az orvostanhallgatók. Az ő esetében el kellett tudnom képzelni, hogy milyen az, ha valaki elemlámpával egy sötét bányában rajzol, sőt, jó, ha erről valami mélyebbet, személyeset is tudok. Hogy milyen megfogni egy szenet, milyen szaga van az olajfestéknek, vagy miért nehéz feladat lefesteni a havat.
És ott van a tánc, aminek pedig az a fantasztikus tulajdonsága van, hogy amikor táncoló embereket nézünk, szinte úgy érezzük, mintha mi is táncolnak: olyan mélyen hat ránk fizikailag. Egy érzéki kapcsolat jön létre a mozgó test és a mi saját testünk között. A test mozgatásáért felelős agyterületek kezdenek el ilyenkor működni, hiába ülünk egy széken, képesek vagyunk átélni azt, amit nézünk.
Ilyen értelemben a 16 éves táncoló fiú is én vagyok.
A Kiváló testekben még egy olyan korban járunk, amikor nagy mesterek és tanítók vannak, amikor nagyon fontos a status quo. A mester-tanítvány viszonyban mi az, ami a leginkább foglalkoztatott?
Van egy kedvenc mondásom ezzel kapcsolatban, hogy ha van tanítvány, akkor van mester is. És nem fordítva. Szóval ha tanulni szeretnél, akkor fogsz találni olyat, akitől tanulni tudsz.
Ismerem ezt diskurzust a színház területén is, hogy ez meghaladottnak tűnik, és nem akarunk olyan osztályokat, amelyeknek egy mester tanára van.
Én például nem is olyan régen éreztem rá arra, hogy megtaláltam az irodalomban a mesteremet.
Ami nem egy praktikus tanár-diák viszony, ahol mindig jóváhagyást kell kapnunk a mestertől, hanem sokkal inkább egy szellemi viszony, amiben van párbeszéd, és jelen van ez a készenléti állapot, hogy tanulni akarunk, elsajátítani valamit. Hogy tudjuk: van, hová forduljunk tudásért, hiszen mindannyian a tudatlansággal küzdünk. Én ezt egy nagyon értékes viszonynak gondolom, nemcsak a művészetben, hanem a mindennapi életben is.
Mindig voltak idősebb barátaim, a legkedvesebbet, Szilágyi Júliát tavaly itt, ebben a városban veszítettem el, 89 éves volt. Nagyon szeretek olyan idős embereket hallgatni, akik beengednek a saját megélt tapasztalatuk gazdagságába, az életvégi kérdésekkel kapcsolatos dilemmáikba. Egy idős ember, aki felhalmozott egy életet, talán élesebben tud kérdéseket feltenni, és a velük való együttlét odatesz a nagy kérdések mellé, amit nem tudunk elodázni. Persze az időskornak megvannak a maga fárasztó terhei, és sajnos kevesek képesek a nagy kérdésekkel való találkozásra, hiszen a testi és lelki nyavalyáikkal küzdenek.
A Miklós nevű idős latintanár az egyik kulcsszereplőd, akinél szerdánként összegyűlnek a fiatal fiúk tanulni, és aki elég hamar közeledni kezd az egyik tanítványához, Istvánhoz. Hogyan gondolkodsz erről a figuráról?
Miklós életének van kockázata, ami lehet, hogy a szerelem. A szerelem mindannyiunk életében kockázat, de Miklós és István esetében ez még magasabb. Azt hiszem, hogy egy olyan ember története érdekelt, aki mer kockáztatni az életében anélkül, hogy ezek külsődlegesen, látványosan nagy kockázatok volnának. Inkább érzelmi kockázatokat vállal. Óvja magát, de nem eléggé, mert körülveszi magát emberekkel, és abban sérül.
Azt kerestem, hogy milyen egy valódi élet, amiben van szerelem, szellemi kaland, gyötrelem és küzdelem.
Amikor például Miklós felordít és felméri, hogy még a kórházban is a nyakára küldik a besúgót, akkor robban, és látjuk, hogy ő nem egy erőtlen öregember, akivel bármit meg lehet csinálni.
A sérülés nem elzárható, nem megúszható, a fájdalom mellé is oda lehet ülni. Mi egy nagy fájdalomcsillapító társadalom vagyunk, rettegünk attól, ha valami fáj, de én azt hiszem, hogy a fájdalom a tanulás forrása. Ha megengedem, hogy fájjon, akkor nemcsak az élettel vagyok együtt, hanem talán megértem, hogy mi történik velem ebben a fájdalomban.
Az emberek nem jók, nem rosszak, legfeljebb megúszósak.
Mindannyian ebben a kettő közötti sokféle árnyalatban vagyunk, egyik nap így érezzük, másik nap úgy. A valódisághoz való közeledés izgatott, hogy a szereplők hogyan ne kerüljék el az életet.
A besúgások kapcsán fontos a könyvben az elhallgatás gesztusa: ezek a lehallgatások sokszor a fikció termékei, a jelentések szubjektívek, és a könyvben egy beszervezésnél azt olvassuk, hogy egy fikciót, legendát kell megteremteni annak érdekében, hogy a megfigyelő a megfigyelt személy közelébe férkőzzön. Ha minden fikció, akkor valójában mit lehet kiolvasni ezekből a jelentésekből?
Engem az emberi attitűdök érdekelnek. Az nem érdekel, hogy a besúgói jelentésben az szerepel, hogy „x” sokat iszik és házasságon kívüli szexuális kapcsolatai vannak, vagyis a szocialista erkölcs ellen vét, mert ezek vagy igazak vagy nem. Ez mindegy. Inkább az érdekel, hogy miért olyan fontos ez, milyen morált akart a hatalom ezzel kiépíteni, és hogyan instrumentalizálta hozzá az embert.
Nem az érdekel, hogy mi van oda leírva, hanem hogy milyen szándékkal íródnak.
Hogy mi történik az emberek között, milyen hatása lehet egy ilyen fikciónak, hogyan árt az, ha valakiről besúgunk, és mi a következménye az életekre nézve.
Tacita, a regény női elbeszélője, aki a jegyzeteivel olykor szellemesen kiegészíti a férfiak szólamait, egy ponton azt írja, hogy „Tacitát a hiányzó zárójelek és a hiányzó információk lenyűgözik, a zárójelek mindig felizgatják, nyugtalanítják”. Mi érdekel téged ezekben a hiányzó részletekben?
Lehet, hogy pont ezekben a besúgó által ki nem mondott, elkent, elhallgatott morzsákban vannak valamiféle igazságmagvak. A zárójelekben a szándékok jobban a szemünk elé tudnak kerülni, hiszen lehet, hogy pont azzal, amit nem mond ki, meg tud védelmezni egy embert, akiről egyébként jelentést ír. Ezek az elszórt információk nagyon érdekesek, és nem hiszem, hogy ezekben nagy tudatosság lenne, hiszen
a jelentéseket nem atomfizikusok írják, hanem gyakran nagyon egyszerű emberek nagyon átgondolatlan stratégiák mentén.
Most, hogy itt ülünk Kolozsváron, muszáj megjegyeznem, hogy Erdélyben egyetlen olyan példaértékű dossziéolvasás történt, amit követendő példának tartok, ez Könczei Csilla Szekusblogja. Tegnap úgy dedikáltam Csillának a könyvet, hogy remélem, hogy a Szekusblog egyszer megjelenik papíron. Csilla antropológus, emberekkel foglalkozik, embereket figyel és értelmez a munkája során, és ő nagyon mély olvasatokat adott a jelentésekről: odahajolt a szavakhoz, a szándékokhoz, a nevekhez, a helyszínekhez, kutatott, ütköztette őket. Fel is kereste az édesapja besúgóit. Nem könnyű ezeket a jelentéseket olvasni, de csak ezzel az elmélyültséggel érdemes.
A Kiváló testeket megelőző kutatómunkáról elárulnál valamit? Mit kutattál, olvastál például a meleg férfiak megfigyeléséről Romániában?
Olvastam dossziékat, de óvnám ezeket a forrásokat, hiszen ha ezeket óvatlanul újra kitesszük az asztalra, nem teszünk más, mint újratraumatizáljuk a hatalom által megfigyelt és tönkretett embereket. Az embereknek holtukban is joguk van az intimitásukhoz és a saját privát szférájuk védelméhez. Semmi olyat nem használtam, amire a legkisebb mértékben rá lehetne ismerni, de nem is találtam egyébként ilyen egységesen megírható történetet. Talán egy besúgót hagytam kicsit felismerhetően, de azt gondolom, hogy a besúgók más megítélés alá esnek, mint az áldozatok, az ő elszámoltatásuk szerintem megengedett, sőt kívánatos.
Minden regényed a maga módján teljesen más világ. Hogyan lehet egy történetet lezárni magadban, az útjára engedni, majd nem sok idő után valami teljesen másnak teret engedni? Milyen ez az állapot, amibe egy regény megjelenése után íróként belekerülsz?
Kívánatos volna az alkotás magányában megmaradni, befejezni egy könyvet, betenni a fiókba, és elkezdeni egy másikat, de ezeket a műveket mégis csak oda akarjuk adni.
Azért készülnek, mert be akarunk hívni embereket ebbe a világba, és azt szeretnénk, ha ők ezt a szobájuk csendjében elolvasnák, esetleg megbeszélnék a barátaikkal.
Ennek a folyamatnak a 20. század óta része az, hogy vannak író-olvasó találkozók, készülnek riportok, az írók megjelennek a nyilvánosságban. Ennek nyilván van egy öröme, de egy terhe is. Öröm, amikor valaki olvassa a könyvet, és gondolatai vannak róla, ezekről tudunk eszmét cserélni, de nem akarom szépíteni: ez munka is. El kell menni beszélni róla, aggódom azért, hogy hogy ítélnek meg engem, hogy ítélik meg a könyvet, mit gondolnak arról, ahogy kinézek. Az összes emberi nyomorúságot prezentálom ilyenkor.
Ezek a dolgok lassan lecsendesednek, magamba vonulok, próbálok minél kevesebbet gondolni a saját szavaimra, hogy nem tettem-e valakivel olyat, ami bántó. Az újnak a hely folyamatosan keletkezik, és én sajnos inkább úgy működök, hogy föl kell tartóztatnom azt, hogy ne jöjjön azonnal a következő valami, ami érdekel. Bizonyos könyveket, amelyek nagyon-nagyon érdekelnek, most nem merek megvenni, mert be kell fejeznem valami egyebet, és addig nem szabad azoknak a kis szirénhangoknak engedni.
Írni a legjobb, és arra vágyom, hogy ez történjen.
De ha vannak más vállalásaim, ezeket el kell hárítanom egy darabig, mert nem szeretnék komolytalanná válni, ha már valamit megígértem. Van, amit évtizedek óta hordozok magamban, hol hozzáférek, hol nem, kicsit belepiszkálok, de aztán azt érzem, hogy úgysem tudom megcsinálni, mert még mindig nincs hozzá se anyagom, se önbizalmam, se tudásom, se semmim, csak a vágy van meg.
Amikor befejeztem egy könyvet, van egy 24 órás csend, amikor tudom, hogy vége van, és elküldöm a szerkesztőnek – ahogy a Kertész Imre-cím szól: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Persze ilyenkor is pörög az agyam, ezt a könyvet például rettegtem odaadni Nagy Boglárkának, pedig mindegyik könyvemet ő szerkesztette. Kicsit húztam is az időt, hogy hátha nem kell odaadni. Hiszen végső soron fogalmad nincs, hogy mit csinálsz, nincsenek bizonyosságok. Nem tudod, hogy a leghelyesebb a delete vagy a send gombot megnyomni – a kettő között pedig semmilyen átmenet nincs.
