„Ha beüt az alkohol, könnyebb lesz ezt a lehetetlen estét átvészelni” – egy gondolat, ami valószínűleg sokszor átfutott az agyunkon, és a hozzá tartozó üresség és tehetetlenség érzését sem kell bemutatni senkinek. Adorjáni Panna első regénye, a Körbe ebből az ürességből indul, hogy a megannyi munkahely, kitörési lehetőség, művészeti és emberi kapcsolódás, magány, önámítás, szerelmek és barátságok mentén bemutassa egy generáció útkeresését, ami semmit nem kapott a családtól, vallástól vagy az egyetemtől. Sikerre éhes fiatal felnőttek és eltévedt, a felnőtt-léttel barátkozó késő tinédzserek világa ez, amelyben a felfedezés és önmegismerés nem a cél, hanem a kiindulópont, csak ki tudja, hova vezet.
Adorjani Panna: Körbe (részlet)
1. (2018)
Mirjam a céges partira Hildával, a legjobb barátnőjével és egyben munkatársával érkezik. Az irodaház manzárdjába lépve egykedvűen néz körül a skandináv stílusban berendezett amerikai konyhán és a tágas közösségi téren, és megállapítja, hogy a helyiség kialakításában jó szakemberek vettek részt, a felhasznált anyagok pedig elsőrendűek, nyilvánvaló, hogy a kiválasztásuknál a pénz nem volt kérdés. A munkatársai által egyhangúlag ajnározott és az eseményre csillagászati áron felbérelt catering cég is mindent megtett, hogy életet leheljen ebbe az egyébként szégyenletes módon kihasználatlan terembe: az ablakokat fénygirlandok díszítik, természetes anyagokból szőtt terítő borítja a masszív fából ácsolt asztalt, melyen bézs és barna gyertyák lobognak, az emeletes kínálótálcákon humoros elnevezésű falatkák tornyosulnak, a konyhapulton a különféle gyümölcsös, mogyorós és kekszes tálkák mögött csinos szamárlétrában sorakoznak a különféle alkoholos és alkoholmentes italok.
Mirjam önkéntelenül nyúl egy aranyvilla után, és ahogy a fémes nyele hozzáér a tenyeréhez, a hátán végigfut a hideg.
Miután a kabátját levetve körbejárja a konyhát, majd kényszeredett mosollyal üdvözli a munkatársakat, akik a hideg ellenére szinte mindannyian a manzárdból nyíló tetőteraszon vannak, eszébe jut, hogy amikor az új évben átköltöztek ebbe az irodába, Orsolya, az Urban Echo kreatív ügynökség társalapítója az első reggeli standupon azt ajánlotta, az alkalmazottak gondoljanak a tetőteraszra amolyan közösségi térként, önmagukra meg úgy, mint egy alkotói rezidencia résztvevőire. Erre a gondolatra most Mirjam önkéntelenül elfintorodik. Mire visszaér a konyhába, Hilda még mindig kabátban, de a melegtől kipirult arccal már az egyik kollégájukkal cseveg.
Tizenöt perccel később Radu, a cég másik alapítója ünnepélyes eseményindító speechet tart, amelyben büszkén magyarázza, hogy télen a közösségi térben hibátlanul működik a fűtés, nyáron természetesen légkondi üzemel, a teraszon, íme, napernyők is találhatók, és wifi is van, ha esetleg valakinek a szabad ég alatt szottyanna kedve dolgozni. Radu angolul beszél, a hanghordozása Mirjamot egyszerre emlékezteti egy lakberendezési tévéshow műsorvezetőjének stílusára és egy gyenge stand up comedy-s produkciójára, az alkalmazottak ennek megfelelően hol jól nevelten nevetgélnek, hol szórakozottan bólogatnak. Az egyik sarokban veteményesnek is van hely, jelenleg parlagon, folytatja Radu, mire Orsolya felveti, hogy tavasszal egy közös teambuilding alkalmából ültethetnének paradicsomot, hiszen ezeknek a közös együttléteknek a lényege pontosan az, hogy a hetedik emeleten irodát bérlő két vállalkozás alkalmazottai egymással megismerkedjenek.
Csattanó gyanánt bedobja a Casablanca utolsó mondatát, vagyis hogy akkor legyen ez az alkalom egy beautiful friendship kezdete, majd megemeli a poharát, és biztató mosolyt küld a hetedik emeleti szomszédok, egy szoftverfejlesztő cég tulajdonosai felé.
Radu elégedetten biccent erre a frappáns lezárásra, majd összekoccantja a sörét Orsolya gin-tonicos poharával, mire az alkalmazottak is megemelik a poharaikat. Mirjam a casablancás idézetet hallva Hilda felé fordul, és amikor a tekintetük találkozik, vissza kell fogniuk magukat, hogy nehogy elkezdjenek röhögni. Aztán a barátnője laza mozdulattal megemeli a vörösboros poharát, és azt mondja, éljen az ingyen pia.
Miközben a pultnál újratöltik a poharaikat, és Hildával azon hüledeznek, hogy ezek még a diákcsemegének sem felejtettek el fantázianevet adni, Mirjam abban reménykedik, hogy egész este nem fognak mást csinálni, mint együtt fikázni a többieket. De a következő pillanatban megközelíti őket a cég legújabb grafikus dizájnere, kezében egy telipakolt papírtányérral, és belekezd a menü lelkes kiértékelésébe. Hilda vidáman nyúl a felajánlott spenótos tekercs után, hogy aztán teli szájjal kontrázzon a munkatárs megjegyzéseire, de ahogy a tányér Mirjam felé közeledik, és megcsapja az orrát az ételszag, bár nem vacsorázott, émelygés fogja el. Némán megrázza a fejét, jelezve, hogy nem kér, gyorsan belekortyol az italába, a fejében pedig valaki lenémítja a hangerőt, és aztán már hiába igyekszik fülelni, nem képes követni a beszélgetés fonalát. Nem sokkal később Mirjam a teraszon áll az üvegajtó előtt a csípős februári szürkületben, a hidegtől kipirosodott ujjai között egy talpas poharat szorongat, benne körülbelül egy deci száraz vörösborral. Két munkatársa a cég legújabb projektjéről diskurál, az egyikük éppen neki tesz fel egy kérdést a brand image kapcsán.
Mirjam szélesen mosolyogva válaszol valami meglehetősen általánosat, majd hagyja, hogy a kollégái tovább szőjék a beszélgetés fonalát.
Ahogy visszatér a saját belső tompaságába, a tekintete önkéntelenül Maxra téved, aki hátát a tetőterasz korlátjának vetve élénken gesztikulál. A német srác, aki harmadmagával vezeti a müncheni és kolozsvári bázisú Neo Code Software-t, épp üzleti partnerével, a román Matei-jal meg az egyik alkalmazottjukkal folytat valószínűleg valamilyen szakmai vitát, amelyre szépen lassan összegyűl egy kisebbfajta hallgatóság. Mirjam arra gondol, most úgy mustrálja az embereket, ahogy gyerekkorában a tévésorozatokat nézték a nagymamájával. A cselekményre sosem volt kíváncsi, viszont mindenféle egyebet megfigyelt, például a színészek testbeszédét. Most éppen Max mozgása köti le, akinek széles mellkasa és testtartása magabiztosságról árulkodik. A férfi felsőteste oda-odacsapódik a betonkorláthoz a beszélgetés hevében, de a figyelme csakis az emberek felé irányul, mintha fogalma sem volna a gyomorforgató magasságról, amelynek gondtalanul hátat fordít. Mirjam hirtelen szédülni kezd, képzeletében már át is lökte a korláton a férfit. Tériszony, állapítja meg, ráadásul jó gyorsan bekapcsol. Behunyja a szemét, hogy elhessegesse a képet, de a szédülés nem csillapodik. Kortyol a borából, és a beszélgetőtársait szó nélkül otthagyva visszamegy a konyhába.
Odabent a fürdő felé fordul, és arra gondol, hogy valószínűleg senkinek nem hiányozna túlságosan, ha most egyszerűen lelépne.
Legszívesebben ezt is tenné, de aztán eszébe jut, hogy egyedül a lakásában még pocsékabbul érezné magát. Legalább egy kicsit kellene megrészegednie, hogy képes legyen elaludni, mielőtt úgy dönt, hogy hazamegy. Ahogy a konyharészen áthalad, a beszélgetések morajából kihallja Hilda hangját, aki a kanapéknál üldögél egy másik csoporttal. A parti kezdete óta nyilvánvalóan azzal van elfoglalva, hogy elhódítsa a Neo Code egyik legígéretesebb szerzeményét, a junior programozó Bobit. A mosdóban Mirjam megpróbálja elképzelni, hogy mi történne, ha odamenne ahhoz a nagyobb társasághoz. Végiggondolja a lehetséges lépéseket: a benti térben világosság van, az emberek a kisasztalokat körbeülve kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetnek, szóval oda kellene húznia egy összecsukható faszéket az étkezőasztal mellől, vagy be kellene kérezkednie valaki mellé az egyik kanapéra. Megtehetné, hogy egyből Hildához megy, letelepedhetne annak a kanapénak a karfájára, amelyiken a barátnője ül, lazán, szexi nemtörődömséggel, mint akit nagyon érdekel, hogy milyen témáról megy épp a duma. De eszébe jut, hogy Hilda közelében nemcsak Bobi ül, hanem egy bizonyos Vince nevezetű srác is, egy másik IT-s, akivel pár napja volt egy fura pillanata a liftben, és semmiképpen nem akarná azt a hatást kelteni, mintha őmiatta menne oda. Mirjam pisil, kezet mos, és elhalasztja a döntést, mert eszébe jut egy sokkal semlegesebb feladat. Egyenesen a konyha felé megy, hogy a csapnál hatalmas pohár vizet töltsön magának, és biztonságos távolságból, feltűnés nélkül figyelhesse meg a társaságot a következő lépések átgondolása érdekében. Hilda, mint aki megérezte a szorongását, felé pillant, és bátorítóan integet, aztán visszafordul Bobihoz.
Az egész csak pár másodpercig tart, de elegendő ahhoz, hogy Mirjam egy milligramm motivációt érezzen magában arra, hogy megközelítse őket.
Elvégre nekem intett, azt szeretné, hogy odamenjek, azt akarja, hogy jól érezzem magam, hogy hozzászóljak a beszélgetéshez, hogy ott legyek mellette. Mirjam lassan kortyol a vízből, és minden korttyal egyre dagadtabbá válik valami a torkában. Végül úgy dönt, hogy inkább kimegy a teraszra egy újabb pohár borral, leül egy lócára, teker egy cigit, és elszívja. Úgy számolja, hogy ezzel legalább tíz perc haladékot kapna, és addig is ihat, ugyanis abban reménykedik, hogy ha beüt az alkohol, könnyebb lesz ezt a lehetetlen estét átvészelni.
Hilda, aki túl gyorsan itta meg az első két pohár bort ahhoz képest, hogy reggel óta semmit nem evett, majdnem leesik a kanapéról, annyira előrehajol, miközben arról győzködi Bobit, hogy azonnal kezdjen neki a Broadchurch című krimisorozatnak. A fiú bal oldalán, ahol a srác haverja, Vince ül, élénk beszélgetés folyik, úgyhogy Bobi is kissé előredől, és a térdére könyökölve figyel. Hilda az első és a második évadot veti össze éppen, ami igazán nehezére esik így, hogy Bobi nem látta az első évadot sem, mert persze nem szeretne szpojlerezni, viszont valamilyen oknál fogva úgy érzi, hogy most mindenképpen beszélnie kell Olivia Colman detektívkarakteréről.
Hilda nem tudja elég pontosan megfogalmazni a fejében olyan egyértelműnek tűnő gondolatokat, hiába tűnik úgy, hogy a fiút tényleg érdekli a mondandója.
Szerencsére éppen akkor lép hozzájuk egy másik Neo Code-os csaj, aki ismeri a sorozatot, és helyeslően közbeszól. Azt mondja, hogy szerinte is nagyot alakít a színésznő, bár ő a második évadot, bevallja őszintén, nem nézte meg. Hilda rettentően örül annak, hogy valaki végre képben van azzal, amiről neki most valamiért muszáj beszélnie, és ettől fogva ehhez a lányhoz intézi az elemzését, miközben mindegyre pislog Bobira is, akihez ezt az egész előadást tulajdonképpen intézi. Mert az van tipikusan az ilyen detektívsorozatokban, nem?, hogy ezekben a sztorikban nem sima domestic violence meg ilyen hétköznapi ügyek vannak, hanem nagy rituális gyilkosságok meg pszichopaták satöbbi, de az a lényeg, hogy amikor a detektív nyomoz, akkor általában bekerül egy másik realitásba, ami a nyomozás realitása, és ez teremt egy ilyen kivételes helyzetet, hogy a rendőr vagy nyomozó igazából azt csinál, amit akar, és szinte bármilyen eszközhöz folyamodhat, például meg is ölhet embereket, mint például a True Detective-ben, amit az előbb említettél, nem?, mondja Bobira pillantva, aki közbeszól, hogy ő csakis a True Detective első évadáért vállalja a felelősséget, de Hilda nem reagál rá, hanem folytatja a saját okfejtését. És általában az a vége, hogy kiderül az igazság, vagyis lelepleződik a tettes, és addigra valahogy elfelejtjük, hogy milyen áron is jutottunk el idáig, és na ez az, ami miatt szerintem a Broadchurch sokkal izgalmasabb, és itt jön a második évad lényege, amit mindenképpen nézz meg, mondja most már a Neo Code-os lánynak is, hogy igenis következménye van annak, ha a nyomozó úgy viselkedik, mintha ő kivételes helyzetben lenne, és nem akarom lelőni a poént, de az a lényeg, hogy ezek kurvára fontossá válnak, hirtelen az egész nyomozás bürokráciája, mindennapossága, a hibák, amik az igazságszolgáltatás folyamatát egy csapásra szét tudják baszni.
Da, înțeleg ce vrei să zici, válaszolja a lány immár románul Hildának, hogy érti, amit mondani szeretne,
ugyanis időközben odalépett mellé egy román munkatárs, akinek ezután ez a lány foglalja össze, hogy a True Detective és a Broadchurch sorozatokról van éppen szó, és kiderül, hogy a srác is ismeri mindkettőt, és hozzáteszi, és ekkor már az egész beszélgetés románul folyik, hogy neki személyesen nagyon bejött Matthew McConaughey karaktere, szerinte ott kezdődött el a színész karrierje, vagyis hogy azelőtt egy csomó romantikus vígjátékban játszott, de szerinte ez volt az igazi áttörés, és ezzel Bobi is egyetért, de aztán elgondolkodik egy pillanatra, és megkérdezi, hogy az Interstellar ezelőtt vagy ezután volt vajon, és Hilda hirtelen nagyon fárasztónak érzi azt, hogy mindegyre felnyújtsa a nyakát, hogy ez a két új ember bevonva érezze magát a beszélgetésbe, miközben már látja, hogy nem fognak visszatérni a Broadchurchre, amivel kapcsolatban továbbra is úgy érzi, hogy nem sikerült elég jól elmondania, amit szeretett volna. Az Interstellarról meg egyáltalán nincs kedve beszélgetni, és miközben a többiek rátérnek arra a részletre, miszerint Christopher Nolan együttműködött Kip Thorne-nal, és elkezdik vitatni, hogy pontosan mit és hogyan használt fel az elméleti fizikából a film, Hilda feláll, és mentében még megkérdi, hogy valakinek hozzon-e valamit. Nem, köszi, mondják a többiek, úgyhogy csak a saját üres borospoharát markolja meg, és úgy indul el a konyha irányába, hogy pontosan tudja, a Neo Code-os csaj azonnal le fog ülni a helyére.
Fotó: Adorjáni Panna / Facebook
