Blaha Lujza, Jászai Mari, Bajor Gizi, Putty Lia, Bánky Vilma, Domján Edit: ismert és kevésbé ismert nevek, legendás színésznők, akikről ma már keveset tudunk. Magyar színésznők, akik sztárok lettek külföldön is, vagy akik itthon maradtak. Akik boldogan éltek, vagy akik csak a színpadon ismerték meg az igazi boldogságot. Akik szerencsések voltak, vagy akik kevésbé voltak azok. A régi nagyok, akik megélték a színészlét kettősségét: az alacsony sorból származó lányoknak a színpad szerencsés esetben előbbre jutást, önálló pénzkeresetet és a jó partit biztosította, a felsőbb osztályok lányai számára azonban szégyen és lecsúszás volt. És a későbbiek, akiknek az 50-60-as évek Magyarországán kellett boldogulniuk egy olyan pályán, amely mindig szem előtt van. De akinek a színpad volt a szenvedélye, azt semmi sem akadályozta meg, hogy az legyen, aki lenni akar.
Kurucz Adrienn: Szárnyak és bilincsek (részlet)
Amikor kicsi gyerek voltam, sok időt töltöttem néhai dédanyám húgánál, Silippio Gizellánál, akit az egész család Tántinak hívott. 1906-os születésű volt, tehát már akkoriban jócskán hetven felett járt, de olyan szép volt, mint egy megőszült baba. Én így emlékszem rá legalábbis.
Amikor húsz évvel később, nem sokkal a halála előtt már ágyban fekvő beteg volt, én pedig felnőtt nő, fésűt kért azonnal, ha meglátogattam, és rendbe tette szép, hófehér haját ránctalan, makulátlan homloka felett. Hogy az ő egyik kedvenc szavát használjam:
nett volt mindhalálig.
A horgolt terítők, a Thonet-székek és a színésznők iránti rajongásomat tőle örököltem. Emlékszem, a vasárnapi ebéd után, amikor Bátya (őt meg így hívtuk), a férje elszundított a konyhai sezlonyon, mi Tántival betelepedtünk a szobába, és fahéjas, porcukorral megszitált almás pitét eszegetve néztük a televízióban a régi filmeket sötétedésig. Lila ákác, Meseautó, Hyppolit, a lakáj, Halálos tavasz… Ezek a filmek ugyanúgy meghatározó élményeimmé váltak, mint a (nem Tántival nézett) Vuk, A Tenkes kapitánya vagy a Mézga család.
Nem felejtettem el, Tánti micsoda rajongással emlegetett évtizedekkel korábbi sztárokat, akiket már az én generációm sem igen ismert, de ő még moziban, színházban látta őket jobbára a két világháború között, és a babáimnak a nyolcvanas években is olyasféle ruhakölteményeket varrt a lábbal hajtós Singer varrógépén, amilyeneket a néhai, csodált dívák viseltek. Így, anélkül, hogy tudatában lettünk volna, mini Szeleczky Zitákkal, Ágay Irénekkel és Bajor Gizikkel játszottunk a húgommal.
Ha nincs Tánti, nincs ez a könyv sem. Az ő hiánya tört fel bennem, azt hiszem, negyedszázaddal a halála után, ezért kezdtem el régi színésznők után kutakodni, hogy aztán a megrajzolt portrék otthonra leljenek, sorozattá váljanak a WMN magazinban. És ahogy egyre több egykori díva sorsát ismertem meg, úgy tudtam meg egyre többet azokról az évtizedekről is, amelyek szeretett rokonom fiatalkorát jelentették. Személyes történeteit csak nagyon vázlatosan ismerem, nem mesélt magáról sokat. Annyi azért kiderült, hogy nehéz sorsa volt, többször küldte padlóra a történelem, sokat költözött, sokszor nélkülözött, gyerekként vesztette el egyszerre két imádott testvérét is spanyolnáthában. De mindig talpra állt, és egész életében a családjáért élt.
Mivel saját gyereke nem születhetett, mások gyerekeit nevelgette: kicsit mindenki anyja lett.
Mély csodálat és hála tölt el, ha rá gondolok, immár a felnőtt nő értő csodálata és hálája, nem a kisgyerek rajongása, és azért is írok róla, hogy alakját valamiképpen megőrizzem az utókornak – a gyerekem sajnos már nem ismerheti meg másként.
E harminc színésznőportré hasonló célból született. Mivel színházban már réges-rég nem láthatjuk ezeket a különleges nőket, a filmjeiket pedig – főként ha némafilmekben játszottak, amelyeknek jelentős része megsemmisült – már csak egy szűk réteg nézi, lassan egészen elfelejtkezik róluk a világ. Pedig itt voltak egykor, és emberek százezreire voltak a művészetük (és a sorsuk, példamutatásuk) által hatással.
Élettörténetük pedig olykor sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint bármelyik forgatókönyv.
XXX.
2023-ból visszatekintve úgy tűnhet, a 19. századi vándorszínészek élete varázslatos volt, óriási szabadság egy merev szabályokkal terhelt korban. A romantikus elképzelésekkel szemben azonban az igazság az, hogy hivatásuk sok nélkülözéssel és szenvedéssel járt: a tél hidege, az éhség, a végtelen zötykölődés a szekéren ellenpontozta a tapsot és a szerény fizetséget.
A név, amelyet mindenki hallott már ebben az országban: Déryné Széppataki Róza. Ő még a szerencsésebbek közé tartozott. Hiába volt óriási sztár fiatalon, 1847-ben visszavonulván, korábban szintén színész, akkoriban már jószágigazgató férjénél volt kénytelen meghúzni magát, akitől addig nem véletlenül élt külön: a férfi durva ember volt.
Ugyanakkor a színpad a nők számára minden veszélyével együtt szinte egyedülálló karrierlehetőséget biztosított. Gondoljunk bele, hogy az egyetemek kapui 1895-ig zárva voltak előttük, és akkor is csak az orvosi és a bölcsészkaron engedélyezték a tanulmányaikat!
A 19. századi színésznők leggyakrabban lecsúszott, kisnemesi családokból kerültek ki, és sokszor színészdinasztiák gyermekei voltak, mint a legnagyobb sikereit külföldön arató Bulyovszkyné Szilágyi Lilla vagy Jókai Mór felesége, Laborfalvi Róza, aki az 1837-ben megnyíló Nemzeti Színház vezető színésznője lett. Számukra a színészet társadalmi felemelkedést, autonómiát és a meggazdagodás lehetőségét is jelentette a művészi ambíciók kibontakoztatása mellett. Ám társadalmi megítélésük kettős volt: rajongtak értük, ugyanakkor lenézték őket. Jól tükrözi ezt, hogy a Jókai–Laborfalvi házasságot még Petőfi Sándor is ellenezte, nemcsak a nő hivatása miatt, hanem mert volt egy házasságon kívül született gyereke is.
Míg az alacsony sorból származó lányoknak a színpad szerencsés esetben az előbbre jutást, az önálló pénzkeresetet és a jó partihoz segítő foglalkozást biztosíthatta, a felsőbb osztályok utódai számára a színészlét szégyent jelentett, lecsúszást. Így aztán az arisztokrácia lányait tiltották is a színészi hivatástól, ők legfeljebb jótékonysági előadásokon léphettek fel, és ha mégis a professzionális utat választották, óriási áldozatot kellett hozniuk. Az 1830-as születésű, orosz anyanyelvű Batthyányné Apraxin Júlia, de még a kiegyezés után húsz évvel világra jött némafilmsztár,
Putty Lia is a gyerekeivel fizetett a sikerért.
Apraxin Júlia, miután férjét elhagyta, egy ízben apácaruhában próbált a gyerekei közelébe jutni, de rajtakapták, és férje a szolgálókkal dobatta ki. Köreiben már irodalmi működése is szokatlan volt, de botrányosnak mégis inkább színésznői karrierjét tartották. Az övéi elutasították, a közönség ugyanakkor csodálta benne a rangjáról önként lemondó asszonyt. A Habsburgokhoz sok szálon kapcsolódó Apraxin Júliából az 1860-as években a magyar nyelv és kultúra szószólója és mecénása lett, lelkesen tanult magyarul, ezen a nyelven szavalt, sőt egy rövid ideig lapot is kiadott (a Budai Lapokat), amelyben magyarul publikált. Drámákat és regényeket is írt, mégis inkább az foglalkoztatta vele kapcsolatban az embereket, hogy pompás ruhákban korzózott, szórta a pénzt, nagy házat vitt, magánélete pedig viharos volt. Az újságírók imádták, sokat írtak róla.
Putty Liát, látva színpad iránti nagy szerelmét, először zárdába dugták a rokonai, majd tizenöt évesen férjhez adták a szomszéd földbirtokoshoz. Tizenhét évesen már anya volt, három évvel később azonban lerázta a rárakott béklyókat, elhagyta a családját, férjétől elvált. Gyerekeit ettől kezdve nem látogathatta, arisztokrata családja megszakította vele a kapcsolatot, anyagilag is kisemmizték. Kanadában élő dédunokája mesélte nekem, hogy Putty Hollywoodból küldözgette lányainak a csodaszép babákat, drága ajándékokat, de az apa nem árulta el, kitől jönnek a mesés csomagok, és az anyjukról sokáig azt hitték a gyerekek, hogy meghalt.
Az alacsonyabb sorból származó lányokat ezzel szemben a kiegyezés után már kifejezetten bátorították a szüleik a színészetre. Hisz olyan női sorsok álltak előttük példaként, mint az egy évben, 1850-ben született Jászai Marié vagy Blaha Lujzaé.
Jászai Mari, a Nemzeti Színház ünnepelt tragikája modern nő volt ezer szempontból, szabad és öntörvényű. Amellett, hogy csodálatos színésznő volt, látni fogjuk, hogy korának művelt nagyasszonya is: folyton tanult, képezte magát, írt, fordított és publikált, hallatta a hangját, és nem érdekelte, mit beszélnek róla az emberek. Élvezte az életet, amennyire csak lehetett, és úgy, ahogy ő akarta.
Utazott, szeretőket tartott, királynőként ünnepeltette magát, de a színháznak nem volt nála alázatosabb szolgálója.
Nagyon mélyről jött, szegény és bántalmazó családból, és később ezt a tényt nemhogy nem szégyellte, de imidzse részévé tette, hogy saját erejéből küzdötte fel magát a csúcsra. Befolyásos férj nem állt a háta mögött, Kassai Vidortól, a komikustól két év házasság után elvált. Az egykori iskolázatlan, tinédzser markotányosnőből a maga erejéből lett az, aki. Húszévesen már Shakespeare-t játszott, a Nemzeti Színház ünnepelt művésze lett. Emellett írt is: karcolatokat, jegyzeteket, visszaemlékezéseket, vallomásokat, leveleket, de a magazinos műfajok is vonzották: voltak divat-tanulmányai, úti beszámolói, értekezett sokat színházról, sőt reflektált a női emancipáció kérdéseire is. Folyóiratokban, napilapokban publikált, többek közt A Hétben, a Pesti Naplóban, az Új Időkben.
Kortársa, Blaha Lujza, akit a „nemzet csalogányaként” emlegettek, akkora sztár volt, hogy pesti erkélyéről nézhette végig, amint teret neveznek el róla a hetvenedik születésnapja alkalmából. A temetése pedig, amelyet a korabeli beszámolók Kossuth Lajos búcsúztatásához hasonlítottak, tömegdemonstrációvá duzzadt. A róla szóló fejezetből kiderül majd az is, miért volt Blaha Lujza Budapest történetének is fontos szereplője, hogyan bírta rá többek közt az ő nótáinak ereje a 19. század végén a németajkú pesti polgárokat a magyartanulásra, sőt a nyelvváltásra. Amelyben igen nagy motivációt jelentett a magyar nyelvű színjátszás felvirágzása olyan színterekkel, mint az 1837-től létező Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti Színház), az 1861-ben nyíló, rövid életű Budai Népszínház, majd az 1875-ös (pesti) Népszínház, ahol a repertoáron népszerű népszínművek és operettek szerepeltek, míg a gazdagok által látogatott Nemzetiben mentek a fajsúlyos drámák.
