A díjnyertes szerző, Dawn Casey és a grafikus, Zanna Goldhawk gyönyörűen illusztrált könyve téli meséket gyűjt csokorba a világ minden tájáról: Észak-Amerikától Szibériáig, Kínától Skóciáig.A Szívünk rajta program egyik zsűritagja, Ruff Orsolya újságíró a következőket mondta a kötetről: „...mesék az odafigyelésről, az összetartozásról, a csoda és a szeretet erejéről szólnak, és azzal biztatnak, hogy a sötétség időszaka után mindig felragyog a fény."
Dawn Casey: Mesék télre (részlet)
A kis vörösbegy – Népmese Skóciából
A vörösbegyet számos országban ismerik, egész évben bármikor felbukkanhat a kertben. Ősszel a madár éneke elfojtott, vágyakozó, karácsonykor azonban megerősödik, mert ilyenkor keres társat. A vörösbegy azon kevés madarak egyike, amelyek egész télen énekelnek. Kíváncsi természetéről híres, és ha kerüljük a hirtelen mozdulatokat – főleg, ha épp ásunk, és így felszínre hozzuk a talajban élő földigilisztákat –, a vörösbegyek az ember közelébe is merészkednek. Ennek, valamint feltűnő, narancspiros begyének köszönhetően a vörösbegy szeretett tollas barátaink közé tartozik.
Élt egyszer egy vörösbegy, egy kicsi, kerek vörösbegy, élénkpiros mellkassal. Karácsony reggel volt. És micsoda gyönyörű reggel! A völgyeket fehéren lepte be a dér, a füvön viszont harmat csillogott.
A bükk és a páfrány melegbarnán ragyogott a napfényben, a föld vékony ködöt lélegzett ki.
A vörösbegyet majd szétfeszítette az öröm, így hát dalra fakadt. Egy csipkebokor ágára telepedve énekelt vidáman. Odalent a tüskés ágak sűrűjében bársonyos talpakon settenkedett egy gyöngyszürke macska.
– Miaú! – nyújtózkodott a macska kéjesen. Hátát felpúpozta, hogy a vörösbegy láthassa rajta a gyönyörű mintázatot. – Kedves kis vörösbegy, hova indultál ilyen kora reggel?
– A kastélyba tartok, hogy a királynak énekeljek – válaszolta a vörösbegy.
– Mmm… méltó utazás. De mielőtt továbbmész, gyere le ide! Nézd csak, milyen szép fehér csík húzódik a bundámban a nyakam körül! Gyere közelebb, nézd meg magad!
– Nem, nem, macska asszonyság – felelte a vörösbegy. – Nem megyek, mert láttam, hogy megrémítettél egy egeret, és nincs hozzá kedvem, hogy engem is megrémíts.
Azzal elrepült. Ágról ágra szállt a zanót és a hanga fölött, mígnem megpihent egy pázsitos folton a szántóföld peremén. Ott szökdécselt föl és le, csőrével a talajban kutatott a bokrok alján.
A pázsitfolt túlsó szélén egy héja gubbasztott a kerítés egyik póznáján. Farkát billegetve egyensúlyozott a szélben. A fekete karmú héja a kerítés tetején közelebb araszolt a vörösbegyhez. A kismadár erre odébb szökdelt, mert nem tetszett neki a héja tekintete, ahogy kampós csőre fölül rámeredt. A héja elrendezte palaszürke tollait, hogy a vörösbegy jobban lássa a gazdag, rozsdaszín sávokat a szárnya alatt.
– Kedves kis vörösbegy, hova indultál ilyen kora reggel? – kérdezte a héja.
– A kastélyba tartok, hogy a királynak énekeljek – válaszolta a vörösbegy.
– Járj szerencsével! De mielőtt továbbmész, gyere fel ide! Megmutatom, milyen érdekes toll van itt a szárnyamon. Gyere közelebb, nézd meg magad!
De a vörösbegy így felelt:
– Nem, nem, héja úr. Nem megyek, mert láttam, hogy kitépted egy kenderike tollát, és nincs hozzá kedvem, hogy az enyémet is kitépd.
Azzal elrepült. Egy tüskés bokorba szállt, ahova a héja nem követhette. Így hát a héja is felemelkedett, és elrepült a nyílt mező fölött. Amikor már jó messze járt, a vörösbegy továbbindult. Körözött a bogáncs fölött, elhúzott a birkanyáj mellett, végül megpihent egy lapos sziklán. Erősen fújt az északi szél, felborzolta a tollát. A szél pézsmaillatot sodort fölfelé, és a szikla alól egy üregből előbukkant egy hegyes orr, egy reszkető bajusz meg egy pár égnek meredő fül.
A róka csoda szép, bundás farkát kérkedő lassúsággal csóválta meg.
– Kedves kis vörösbegy, hova indultál ilyen kora reggel?
– A kastélyba tartok, hogy a királynak énekeljek – válaszolta a vörösbegy.
– Nemes vállalkozás. De mielőtt továbbmész, gyere le ide! Megmutatom a fehér foltot a farkam végén. Gyere közelebb, nézd meg magad!
De a vörösbegy így felelt:
– Nem, nem, róka kisasszony. Nem megyek, mert láttam, hogy elcsíptél egy kisbárányt, és nincs hozzá kedvem, hogy engem is elcsípj.
Repült, repült a vörösbegy, ágról ágra, tölgyfáról kőrisre, cserjéről tüskebokorra, mígnem elérte a király szürke kőkastélyát. Éppen a királyi hálószoba ablakának párkányára telepedett. A párkány alatti borostyánon már ült valaki, és énekelt. Egy kismadár volt, kerek és barna, égnek meredő, tollas farokkal: egy kis ökörszem. A vörösbegy udvarias biccentéssel és meghajlással köszöntötte. Az ökörszemlány kecsesen pukedlizett.
Együtt fogtak téli dalukba.
A király és a királyné az ablakhoz jöttek, úgy hallgatták, és a téli dal hallatán öröm költözött a szívükbe.
Tél közepén még ma is hallhatod, ha jól figyelsz, a vörösbegy és az ökörszem dalát.
