Ben Miller: Egy karácsonyi manó naplója - Megmentheti egyetlen manó a karácsonyt? (részlet)
Fordította Magyari Andrea
Október 21., kedd
Álmomban karácsonyi manó voltam.
Karácsony napja volt, és a Fagyos-dombon gyűltünk össze, Karácsony apó házában, ahol egy újabb sikeres évet ünnepeltünk.
A kandallót magyal, borostyán meg fagyöngy keretezte, és pattogott benne a tűz. A terem másik végében Karácsony apó foglalt helyet, két oldalán két legfőbb segítője: a jobbmanó meg a balmanó.
A terem közepén hosszú sorokban ott ültünk mi, a kipirult játékgyártó manók, és falatoztunk, vicce lőd tünk, nevetgéltünk.
Épp a második pulykacombot rágcsáltam, amikor Karácsony apó kanalával megkocogtatta a poharát, hogy figyelmet kérjen. Azonnal elhallgattunk.
– Drága manóim! – kezdte, miközben lecsúszott a székéről, hogy állva folytassa. Sajnos elég alacsony növésű, így csak a piros bársonykalapját láttuk az asztal lapja fölött.
– Hmmm – hümmögött elgondolkodva, mikor rájött, mi a helyzet.
Steinar, a jobbmanó, illetve Ola, a balmanó aztán segítettek neki székre állni. Karácsony apó zsebkendőjével megtörölte az arcát, majd kicsit összeszedte magát, és belekezdett a beszédbe.
– Egész évben fáradhatatlanul dolgoztatok, én pedig rendkívül hálás vagyok nektek. A világ minden gyereke nevében csak annyit mondhatok: köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Erre mind koccintottunk, és nagy kortyokban nyeltük a finom mézsört.
– Tudom ám, mire gondoltok! – folytatta Karácsony apó. – Hogy vajon ki lesz az? Idén kit választok magam mellé segítőnek?
Erre mindenki csacsogni kezdett.
– Nos hát…
A terem izgatott sutyorgással telt meg.
– Hogy ne húzzam tovább az időt…
Mindenki a fejét forgatta.
– Ebben az évben a karácsonyi manó szerepét nem más kapja, mint…
Egy távolabbi asztalnál az egyik manó izgalmában aprót sikított.
– Az egyetlen és pótolhatatlan…
Steinar, a jobbmanó türelmetlenül köszörülte a torkát.
– Tógi!
Hiszen ez ÉN vagyok! ÉN leszek a karácsonyi manó!
A teremben kitört a taps.
– Pattanj fel! – súgta oda anyu.
De úgy éreztem, hogy képtelen vagyok megállni a lábamon. Mintha a székhez ragasztottak volna.
– Tógi, felkelni! Elkésel!
Kinyitottam a szemem. Nem Karácsony apó házá ban voltam, hanem a saját ágyamban, az aprócska szobában, amelyen a kistestvéreimmel osztoztam. Négyen voltak: Rőzsi, Szirmi, Szilva és Tüsi. Anyu ébresztgetett a vállamat rázva.
– Apád és én dolgozni megyünk, neked kell a kicsiket iskolába vinni!
Ekkor jutott eszembe, ki is vagyok valójában: egy százhatvan éves, munkanélküli manó, aki még mindig a szüleivel lakik. Vagyis egy lúzer.
Ja, ha esetleg egy ember kezébe kerülne a naplóm (ki tudja), leírom: a manók tízszer olyan hosszú ideig élnek, mint az emberek. Úgyhogy a százhatvan év nekünk annyi, mint nektek a tizenhat.
Október 22., szerda
Kész katasztrófa. Szilva elvesztette Oszkárt.
Csak akkor vettük észre, amikor már az iskola előtt álltunk.
Oszkár Szilva játék makija. A húgom Karácsony apótól kapta még pici baba korában, és mindenhová magával cipeli.
– Biztos elejtette valahol – jegyezte meg Rőzsi.
– Igen, a hóban! – tette hozzá Szirmi.
– Mert úgy rohantunk! – folytatta Rőzsi.
– Igen, mert megint elaludtál – szólalt meg Tüsi is, bár jobb lett volna, ha hallgat.
– Ne aggódj, Szilva! – nyugtatgattam a húgomat. – Zokni biztos megtalálja!
Zokni a kutyusunk, egy husky. Még kölyök, de elképesztően jó a szimata.
– Így görbülj meg? – szipogott a húgom az ígéretemre várva.
– Így görbüljek meg – mutattam meg neki a be gör bített ujjam. Márpedig ilyen ígéretet egy manó sohasem szeg meg.
Legalábbis eddig még nem fordult elő.
Mert kerestem én mindenhol, de Oszkárt egyszerűen elnyelte a föld.
Zokni orra alá nyomtam Oszkár egyik kötött pulóverét, hogy elinduljon a szag után, de azt hiszem, nem igazán értette, mit akarok tőle.
Kész csődtömeg vagyok.
Mindössze annyi lenne a dolgom, hogy iskolába kísérjem a testvérkéimet, meg hogy kitakarítsak, és segítsek a házi feladatok megírásában, aztán lefektessem őket. És még ennyit sem tudok megtenni.
Ami pedig az álmot illeti, amelyben én voltam a karácsonyi manó…
Hát azt jobb, ha elfelejtem.
Október 23., csütörtök
Oszkár még mindig nem került elő.
Tűvé tettem mindent, de egyszerűen felszívódott.
Karácsony még messze van, és Szilva születésnapja is nemrég volt. Sajnáltam szegényt, hogy ennyit kell várnia egy új Oszkárra, úgyhogy elhatároztam, hogy a kezembe veszem az irányítást.
Miután elkísértem a testvéreimet az iskolába, beugrottam a könyvtárba.
Mindössze egy könyvük van, amelyik a makikról szól. Szerencsére senki sem kölcsönözte ki, úgyhogy el tudtam hozni.
Most aztán zsong a fejem a sok tudástól! Kiderült, hogy Oszkár egy gyűrűsfarkú maki. Tudtátok, hogy gyűrűsfarkú makik kizárólag Madagaszkáron élnek? Ami egyébként egy sziget, és Afrika keleti partjánál található. A makik pofája fehér, a szemük és az orruk körül fekete foltok vannak, a testük pedig szürke, kivéve a hasuknál, ami fehér. Ja, és a farkukon körbe fekete-fehér csíkok futnak. Gondolom, innen kapták a gyűrűsfarkú elnevezést.
Legjobban a tamarinduszfák leveleit szeretik. Szívesen napoznak úgy, hogy a hátsó lábukra ülnek, felegyenesednek, és a mellső lábukat oldalra nyújtják. Ilyenkor úgy festenek, mintha jógáznának.
Sokat tudnék ám még mesélni!
Október 24., péntek
Ma olyan ciki helyzetbe keveredtem.
Elmentem a hobbiboltba. Előtte össze írtam, mi kell ahhoz, hogy varrjak egy makit.
- fehér, fekete és szürke szőrme
- bolyhos, fekete-fehér farok
- fekete, feltűzhető orr
- narancssárga, feltűzhető szemek
A boltban aztán belebotlottam egy lányba. De szó szerint. A szatyrából mindenféle elektromos cucc ömlött ki. Lehajoltam, hogy segítsek neki.
– Bocsánat – mondtam neki. – Nem vettelek észre.
A lánynak halványzöld szeme és vörös haja volt, az orrán pedig szeplők ültek.
– Mit csinálsz ezekből? – érdeklődtem.
– Merev szárnyú drónt – felelte. Gondolom, elég bután nézhettem, mert hozzátette: – Az olyan, mint a többrotoros, csak sokkal hosszabb a repülési ideje. És nagyobb a felszállótömege.
Egy kukkot sem értettem az egészből, úgyhogy csak bólintottam.
– És te? Mihez veszel anyagot?
– Gyűrűsfarkú makihoz – nyögtem ki. Most ő csodálkozott.
– Az egy főemlős – siettem a segítségére. – Madagaszkár szigetén él.
A lány még mindig kicsit értetlenül nézett, így tovább beszéltem. De azt hiszem, nem kellett volna.
– A gyűrűsfarkú makik sosem harcolnak – mondtam. – Legalábbis a karmukkal nem. Hanem a farkukra kennek valami bűzös dolgot. És a legbüdösebb maki győz.
– Nagyon érdekes – nyelt nagyot a lány, de szerintem valójában azt akarta mondani: Én inkább megyek.
És el is ment.
Lehet, hogy szerelmes vagyok.
Október 25., szombat
Ma nem kellett iskolába vinnem a kicsiket, úgyhogy egész nap nyugodtan varrhattam az új Oszkárt. Tudjátok, hogy kell plüssállatot készíteni? Elmondom, hátha véletlenül egyszer Karácsony apó műhelyében fogtok dolgozni, és akkor jól jöhet.
- Ha megvan a két megfelelő alakú darabod, varrd össze őket, de úgy, hogy a szőrös rész belül legyen! Ne varrd végig, maradjon egy kis rés!
- Egy horgolótűvel vagy ilyesmivel fordítsd ki az egészet! (A horgolótű nagyon hasznos tud lenni, ha olyan kicsi állatot varrsz, mint egy maki.) Most a szőrös rész kívül van, a varrott rész pedig belül, pont, ahogy kell.
- Egy pálcikával (vagy az ujjaddal) nyomkodd be a tömőanyagot, amíg a játék fel nem veszi a formát!
- Varrd fel a farkat! Oszkárnál ez persze elég nagy munka.
- Varrd fel a szemeket és az orrot!
Amikor végre elkészültem a pót-Oszkárral, nagyon meg voltam elégedve. Arra azonban még én sem számítottam, hogy a húgom, amikor meglátja az új játékot, felsikít:
– Oszkár! Végre megvagy!
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte Babér, a nővérem, aki a bátyámmal, Borssal együtt nálunk vacsorázott. Mindketten 180 évesek, és dolgoznak (amit persze nem felejtenek el minden egyes alkalommal az orrom alá dörgölni). El is költöztek itthonról, így már csak hétvégente látjuk őket.
– A játék makim – felelte büszkén Szilva. – Elvesztettem, de Tógi csinált nekem egy másikat.
– Maki? – fordult meg Bors, aki épp egy darab kenyeret mártogatott a tűzhelyen gőzölgő fazékba. – Inkább egy kilapított mosómedvének gondolnám. Vagy borznak, amin áthajtott egy autó.
– Esetleg zebra – vélte Babér. – Épp most jött plasztikai műtétről.
– Ha már a játékoknál tartunk, kaptál választ Karácsony apótól? – kérdezte a bátyám.
Megráztam a fejem.
– Kár – sajnálkozott Babér.
– Még aznap jelentkeztél, ahogy befejezted az iskolát, igaz? – Bors nem kegyelmezett.
– Mikor is? Már egy éve? – gondolkodott el Babér.
Bólintottam.
– Ne vedd a szívedre! – vigasztalt a nővérem, és átkarolt, de ettől valahogy csak még jobban elkenődtem.
– Hidd el, pontosan tudjuk, mit érzel – biztosított róla Babér. – Mi is úgy éreztük magunkat, mint két lúzer, amíg meg nem kaptuk ezt a munkát a jég pályán.
(X)
