Miután egy különös öregasszony néhány magot ad Jancsinak, hogy ültesse el, meghökkentő események sorozata indul el a fiú életében. Az anyja, akit sosem ismert, és fotó sem maradt róla, egyszer csak megjelenik egy régi fényképen. Az addig alacsony, vékony fiú hirtelen nőni kezd, és olyan dolgokat is lát, amit úgy tűnik, a körülötte lévők nem. Amikor megismerkedik Sárával, rádöbben, hogy a magokból kinőtt fán keresztül egy másik világra nyílik kapu
− ahol nem csak jószándékú lények élnek.
A Vasorrú vezette, népmeséinkből jól ismert alakok célja, hogy átvegyék az uralmat a lenti világban, a Földön. Az egyetlen akadályt Jancsi jelenti, akinek, miközben próbálja megfejteni az igazságot az anyjáról, fel kell nőnie a feladathoz, hogy megakadályozza Vasorrút és társait a tervük végrehajtásában.
Rojik Tamás izgalmas módon aktualizálja a népmesei szereplőket a mai Budapesten, így válik modern alakká például a kisgömböc, a hétfejű sárkány vagy a táltos paripa, bizonyítva ezzel, hogy a népmesék legalább annyira alkalmasak az újramesélésre,
mint az ismertebb északi vagy éppen a görög mondák.
A könyvben szó esik első szerelemről, énkeresésről, családi konfliktusokról, gyerek-szülő kapcsolatról, megfelelésről és önmagunkra találásról, a kamaszkort jellemző legfontosabb problémákról is.
Rojik Tamás: Holdezüst és éjsötét (részlet)
Jancsinak úgy tetszett, egy örökkévalóság óta bámulja a fát, így szinte észre sem vette, amikor Sára megérkezett. A lány nagyon izgult, mit mond majd a fiúnak. Titkon eddig abban bízott, Jancsi nem látja majd a fát, és elég lesz, ha egyszerűen csak maga mellett tartja, amíg az anyja és a társai véghez viszik a tervüket. Most azonban az üzenetek alapján úgy tűnt, hogy Jancsiban ébredezett a varázserő, amitől Vasorrú annyira tartott. Sára érezte, hogy neki is összpontosítania kell, kideríteni, pontosan mire képes a fiú. Ha csak lát dolgokat, abból talán még nem lesz nagy baj. Nagy levegőt vett, és becsöngetett.
– Jó, hogy ilyen hamar idetaláltál! – nyitott ajtót Jancsi, aki rettentő zavarban volt, mivel szinte soha nem volt vendége.
– Persze, egy rohadt nagy fa van az udvarotokon. Messziről látszik, nem is értem, hogyhogy nincs még itt a rendőrség egy csapat újságíróval – felelte egy szuszra a lány. Nem gondolta át, mit fog mondani, egyszerűen csak kijött a száján. Az anyja egyszer azt tanácsolta neki, hogy ha bajba kerül,
bízzon mindent a bábaösztöneire, azok átsegítik a nehézségeken.
– Ezek szerint te is látod? – kérdezte felélénkülve Jancsi, miközben beengedte Sárát. – Azt hittem, teljesen megőrültem. Napok óta éhes vagyok, reggelre minden ruhámat kinőttem, és láttam a halott anyámat egy fotón, amin nem kellene rajta lennie – hadarta.
– Lassíts le egy kicsit – kérte a lány feltartott kezekkel. – Mindent megbeszélünk – ígérte, de a fiú már ment is a kert felé, és egyre sürgette, hogy kövesse.
Ahogy átvágtak a nappalin, Sára csak lopva nézett körül, pedig szívesen maradt volna még a házban. Nem igazán járt még másoknál, a kiképzés minden szabadidejét elvette, és az anyja egyébként sem tűrte, hogy szoros kapcsolatot alakítson ki másokkal. Úgy tartotta, csak elterelné a figyelmét, és egyébként sincs értelme a lenti világban barátkozni, ráér majd fent, ha már igazi bába lesz. Sára egy pillanatra sem felejtette el a feladatát, mégis megtorpant a sok szép bútor láttán, és végigfuttatta a szemét a kanapén heverő, otthonos párnákon, a falakon lógó festményeken, és a könyvespolcokra kitett családi fotókon.
Náluk ilyesmik egyáltalán nem voltak.
– Minden oké? – nézett vissza türelmetlenül a teraszról Jancsi a lemaradt lányra.
– Tegnap még nem volt itt a fa, ugye? – kérdezett vissza gyorsan Sára, hogy megőrizze a fiú előtt a magabiztosságát.
– Nem vagyok benne biztos. Mintha láttam volna, de csak egy pillanatra. És vasárnap pont ott, ahol áll, bevertem az orrom,
de akkor még nem láttam semmit.
– Ez akár normális is lehet. Idő kell, hogy lásd a varázscuccokat, és nem is megy mindenkinek. Van, akinek az orra előtt van egész életében, mégsem veszi észre soha. Például a szomszédotoknak tuti fogalma sincs róla – mutatott Sára a kertben mászkáló Gerzson bácsira.
– Te tudod, mi ez? – döbbent meg Jancsi.
– Aha, egy égig érő fa – bólintott Sára.
– Mi az, hogy égig érő? Honnan a fenéből nőtt ez ide? – akadt ki egyre jobban Jancsi.
– Azokból a magokból nőhetett ki, amiket a nagymamám adott.
– De azt mondtad, hogy a mamád őrült!
– Igen, de ettől még nem minden hülyeség, amit mond. Egyébként is, a parton hittél volna nekem, ha azt mondom, igazat mond?
– De legalább tegnap figyelmeztethettél volna! – esett a lánynak a fiú.
– Te pedig nem mondtad egy szóval sem, hogy láttál dolgokat, csak ma reggel! – vágott vissza haragosan Sára.
– Mert nem akartam, hogy… – …bolondnak nézzelek.
Na, hát ezért nem beszéltem neked én sem a magokról.
– Oké, de akkor most hogyan tovább? Hogyan tudom eltüntetni? És az anyám a fotón? Az étvágyam, meg hogy hirtelen nőni kezdtem? Azok is a magok miatt vannak? Mi a mamád, valami boszorkány, aki megátkozott? – kérdezte Jancsi, aki akármennyit is tanult a világ működéséről az utóbbi években, lassan bármit elhitt volna, ami magyarázatot ad neki az elmúlt napok eseményeire.
– A mama egy másik világból való, odafentről – kezdte el kifacsarni az igazságot Sára. Úgy tanulta, a legjobb hazugság alapja mindig az igazság, attól sokkal hihetőbb lesz, amit mond.– Egy ősi világ, amit valójában mindenki ismer, csak senki sem gondolná, hogy létezik.
– Nem értem.
– Olvastál meséket gyerekkorodban, nem?
– Persze, még oviban – bólintott értetlenül Jancsi.
– Rémlik az Óperenciás-tenger? És a Hetedhétország?
– Ezek nem lehetnek létező helyek. Kizárt.
– De, bizony. Tudom, elsőre kicsit furának hangzik.
– És mind odafenn vannak? – mutatott a fa teteje felé a fiú. – Hogy nem esnek le? A repülőkről miért nem látja senki?
– Figyu, én sem tudom pontosan, csak a mama mesélt róla. Sokáig én is azt hittem, hogy az agyára ment valami, de aztán mutatott néhány elég furcsa dolgot. Egy ősrégi házban lakik Tétény legszélén, már szinte nem is Budapesthez tartozik, ott vannak a varázscuccai. – A lány a városszéli házukra gondolt, ahol a Vasorrú a holmiját tartotta. Mik is vannak ott, próbált emlékezni, már ezer éve nem járt abban az ólszerű épületben. Az anyja sokáig műhelyként használta, és ott próbált meg minél több varázstárgyat elkészíteni magának, olyanokat, amiknek a fenti világban is hasznát vette. Magától terülő asztal, verekedős bot, soha ki nem apadó erszény, ilyenek. A legtöbb azonban később haszontalannak bizonyult, amikor rájött,
hogy a bűbájával bármire rá tudja bírni a lenti világ lakóit.
– Mesélj még ezekről a tárgyakról! Hogy működnek? – faggatta tovább Jancsi, aki még mindig nem tudta eldönteni, mit higgyen. Azt azért nem gondolta, hogy valóban találkozott egy boszorkánnyal, de most már hallani akarta a teljes történetet. Közben folyamatosan azt figyelte, a lány mikor kezd el nevetni rajta, amiért hitt neki, és bedőlt egy jól kitervelt viccnek, de úgy tűnt, Sára komolyan gondolja, amit mond neki.
– Van egy asztala, ami olyan, mint egy sima, régi asztal – idézte fel a lány. – Azt mondod neki, hogy teríts, teríts asztalkám, és tele lesz kajával. Bármivel, amit éppen kívánsz. A mama mindig nagyon ideges volt, ha használtam, mert ha én kívántam, az asztal tele lett sajtburgerrel, csokival meg kürtőskaláccsal – nevette el magát Sára.
– És még mi van ott? – kérdezte türelmetlenül Jancsi, aki egyáltalán nem tudott együtt nevetni a lánnyal.
– Van egy botja, aminek parancsolni tud, kit verjen meg. Bár azt végül soha nem használta, mert eléggé figyelemfelkeltő – merengett a lány. – De a pénzes szütyő tényleg menő volt, csak papírpénzt nem tudott vele csinálni, a sok apróval meg kevés helyen tudott fizetni, ma meg már mindenki kártyát használ, úgyhogy azt is mérgesen bedobta egy sarokba.
– Nem nézhetnénk meg a kunyhót? Hátha segítene a mamád, mit kezdjünk a fával.
– Nincs otthon, a szüleim elvitték valami kezelésre. Már nagyon öreg – hazudta Sára. – A házat pedig bűbájjal védi, lehet, békává változnánk vagy ilyesmi, ha megpróbálnánk bemenni – mondta, és egy pillanatra elgondolkozott, hogy ez még lehet, hogy igaz is.
– És a szüleid? Ők nem látnák a fát? – kérdezte Jancsi.
– Teljesen varázstalanok. A mama szerint az is csoda, hogy én fogékony vagyok rá. Persze, mindig emlékeztet rá, hogy soha nem lehetek olyan bába, mint ő – tört elő az őszinte harag a lányból, majd észbe kapott, és gyorsan témát váltott.
– Nem is tudom, te honnan szerezhetted a látás képességét.
– Talán mert én ültettem el a magokat? – próbálkozott Jancsi.
– Szóval tényleg elültetted? – színlelt meglepetést a lány.
– Nem teljesen – vallotta be a fiú. – Csak kidobtam a földre, aztán kinőtt. Meg sem locsoltam, épp véletlen eshetett az eső, vagy ilyesmi.
– Akkor nem hiszem, hogy ezért – játszotta a szakértőt Sára.
– De akkor mi lehet az oka?
– Nem volt fura valaki a családodban? Akiről azt hitték, hogy félrebeszél, vagy ilyesmi?
– Nem tudok róla. Az anyukám persze lehetett, de őt nem ismertem – gondolkodott el Jancsi, Sára pedig megijedt, hogy a segítségével a fiú rájön, hogy az anyja is a fenti világból van, úgyhogy gyorsan más irányba terelte a gyanúját.
– Van testvéred? – Igen, két bátyám.
– Na, látod, akkor ez lesz.
– Micsoda?
– Ne már, rakd össze: te vagy a legkisebb fiú. Ráadásul Jancsinak hívnak. Pont olyan vagy, mint egy mesehős. Az ilyen dolgok simán beindítják a varázslátást.
– Minden legkisebb fiú, akit Jancsinak hívnak, látná ezt a fát? – értetlenkedett a fiú. – Nem, azt nem hiszem, csak akinek a kertjében kinő egy – próbált nem belezavarodni a saját hazugságába a lány.
– Akkor ez egy véletlen?
– A mama szerint nincsenek véletlenek – felelte komolyan Sára. Nagyon kellett figyelnie, hogy mamaként hivatkozzon az anyjára, egy véletlen elszólás végzetes is lehetett.
– Nem értem ezt az egészet. Apa vajon fogja látni?
– Nem tudom, de szerintem nem – reménykedett a lány.
Jancsinak zúgott a feje a sok információtól, és egyelőre azt sem tudta, örüljön-e, hogy látja ezt a fát, vagy sem. Ráadásul volt még valami, amit azután kezdett el érezni, hogy áthívta a lányt.
– Olyan, mintha a fa hívna. Mintha egy láthatatlan erő húzna, hogy másszak fel a tetejére – magyarázta bátortalanul a fiú.
(X)
