Ahol álmodni sem szabad – tengerkékbe mártott fantasy-disztópia

Emmi Itäranta

A tiltott álmok városa

Ford.: Varjasi Csilla, Metropolis Media, 2019, 279 oldal

Megveszem

Egy süllyedő szigeten kiépített orwelli diktatúra, üldözött álomlátók, levegőben úszó gondolák, láthatatlan tetoválások, gyógyító medúzák és világító algák színesítik a finn szerző második könyvének cselekményét, amely bővelkedik a mitológiai és pszichoanalitikus  utalásokban is. 

Magát a főszereplő Elianát is az álomlátás rémisztő betegsége sújtja, amit hétpecsétes titokként kell őriznie otthonában, a Szövők Házában, különben egy szempillantás alatt a sziget társadalmának kitaszítottjává válik. Talán úgy tűnt, jobb meggyőződése ellenére jól alkalmazkodik a szürreális diktatúra parancsolta mindennapokhoz, míg nem egy napon minden megváltozik, amikor egy ismeretlen, kivágott nyelvű lányra talál, akinek, ki tudja, miért,

Eliana neve van a tenyerére tetoválva. 

A szerző kiváló érzékkel adagolja a fiktív világ társadalmi szerkezetének, mindennapi  szokásainak (álomlátók bebörtönzése, robotmunka a szövőnők vagy a tintakészítők között, léggondolával közlekedés, kolostorszerű munkaközösségek és társadalmi osztályok...) bemutatását, csakúgy, mint a sziget és a főbb karakterek történetének ismertetését anélkül, hogy hosszú és unalmas leírásokba bocsátkozna. Másrészről ez egyes olvasók számára akár zavaró is lehet, hiszen azonnal elmerülünk az események közepében, nélkülözve a történések magyarázatát. Arról azonban mégsem lehet szó, hogy értetlenül ide-oda kapkodnánk a fejünk, hiszen az események lassan hömpölyögnek, nagy hangsúlyt fektetve az atmoszférateremtésre. 

Az elbeszélőmódra jellemző a lírai hangvétel,

ami kellemesen továbbfűszerezi a sokrétű alkotást, néhol azonban hajlamos a helyzethez mérten túlzó, már-már művészieskedőnek tűnő képekhez nyúlni. Lásd például: „Egy kép merül fel bennem, mint a  hold a láthatáron: a sebesült lány keze, mely a nevem betűit viseli.”(2. fejezet) 

Egy-egy jelenetnél hamar olyan érzésünk lehet, mintha ezt már olvastuk volna valahol – valószínűleg nem véletlenül, a disztópiák toposzai rendre előbukkannak. Ennek ellenére azt gondolom, mégis sikerült újat mutatni a műfajban, és lenyűgöző a számtalan réteg, amit fellelhetünk és ízlelgethetünk, ha nemcsak a cselekményre összpontosítunk, hanem észrevesszük a sok-sok metaforát és mitikus, vagy éppen  pszichológiai utalást. Csak néhány szembeötlő példát említve, a szövőnők sziszifuszi  munkájáról és a készülő fátyolháló-labirintusról nem nehéz a moirák sorsszövésére asszociálni, Ferenczi Sándor pedig elégedetten csettintene már a borító láttán is, a víz alá merülés motívumának újra és újra előbukkanását olvasva pedig talán még táncra is perdülne, miközben büszkén lobogtatná Thalassza-elméletét. Bizonyára szimbolikus jelentőségűek a  gömbökbe zárt fény és a borostyánkőbe zárt fátyolos szárnyú apró élőlények is. 

A borító egyébként remek, figyelemfelkető és igényes, ahogy – az általam megismert  első három fejezet alapján – a szerkesztői és a fordítói munkára sem lehet panasz.

A regény nagy erőssége feltehetőleg a továbbiakban is az izgalmas történetvezetés  mellett a kifinomult és sejtelmes világalkotás és a hangulatteremtés. A fentiekből talán  kiderült, hogy A tiltott álmok városa több, mint egy ifjúsági fantasy. A magam részéről biztos,  hogy nagyon rövid időn belül a kezemben szeretném tartani a kötetet, hogy még mélyebbre merülhessek a légies és kék képekbe szőtt pokolba, és ki tudja, talán rátérhetünk az onnan  kivezető útra is – közben egyre több kérdést feltéve a valódi társadalmunkról, az álmainkról,  vagy akár magáról a létezésről. 

Szerző: Zsargó Borbála