Sunjeev Sahota: A földönfutók éve [Írd meg Európát!]
Sunjeev Sahota
A földönfutók éve
Ford.: Papolczy Péter, Gondolat, 2020, 480 oldal
Sunjeev Sahota: A földönfutók éve

A három fiatal indiai férfi, Tarlochan, Avtar és Randeep egy angliai építkezésen dolgozik. Számos társukkal együtt ugyanabban a házban laknak, ugyanazt eszik, és mindannyian abban a reményben érkeztek, hogy változtathatnak a sorsukon. Ám idáig vezető útjuk, családi hátterük, beállítottságuk nagyon is eltérő, így különböző mértékű áldozatot kellett hozniuk, hogy itt lehessenek, és a törvényeket, szabályokat más-más mértékben kényszerültek, kényszerülnek megszegni. Miközben végigkísérjük őket első angliai évükön, a múltjukkal is megismerkedünk, és fény derül a rejtélyes, angliai születésű indiai lány indítékaira is, aki névházasságot köt az egyikükkel.

Sunjeev Sahota Booker-díjra jelölt regénye szülőföldjüktől távol boldogulni próbáló embereket mutat be, akik hozzák magukkal a kasztrendszerben gyökerező ellenszenveiket és előítéleteiket, miközben számukra teljesen idegen társadalmi normákhoz kell alkalmazkodniuk. A földönfutók évét akár izgalmas kalandregényként is olvashatnánk a túlélésért, a jobb életért folytatott küzdelemről - ha nem lennének a történetek és a helyzetek ennyire gyomorszorítóan hihetők és valóságosak.

Írd meg Európát!

Kritikaíró pályázatot hirdet Írd meg Európát! címmel a Könyves Magazin és a Kreatív Európa Iroda. Válassz egy könyvrészletet, írj recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! A pályázatra 3-4000 leültéses recenziókat várunk, a határidő november 28. éjfél. A részleteket és a válaszható könyvek listáját ITT találod meg. 

Sunjeev Sahota 1981-ben született az angliai Derbyshire-ben. Egyetemi tanulmányait Londonban végezte, matematikát tanult. A kritikusok általában nem mulasztják el megemlíteni, hogy a majdani író 18 évesen olvasta élete első regényét: Salman Rushdie-tól Az éjfél gyermekeit. Bemutatkozó regényével, melynek egy öngyilkos merénylővé váló férfi a főhőse (Ours are the Streets, 2011), rögtön kivívta a kritika elismerését. A földönfutók éve a második regénye, mely a 2015-ös Booker Díj egyik esélyese volt, és 2017-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját is.

Sunjeev Sahota: A földönfutók éve (részlet)

TÉL

  1. Érkezések

Randeep Sanghera a falra rajzszögelt kék és zöld térkép előtt állt. A térkép a lakás berendezéséhez tartozott, és bár nagy volt és gyűrött, és cigarettacsikkekkel nyomott fekete szigetek sorakoztak az Atlanti-óceán közepén, megtartotta, legyen valami, ami a kinti világra emlékeztet. A bűntudatosan gubbasztó virágokat, amiket hosszasan válogatott a benzinkútnál, már bizonytalanabbul nézte. Úgy döntött, inkább kidobja őket. De ekkor meghallotta, hogy valaki éppen leparkol odakint, és kiment a fejéből a gondolat.

Izgatottan lelépdelt a keskeny lépcsőn, megigazította a mandzsettáit, és nagyot nyelt. A katedrál üvegen túl sejlett valakinek a körvonala. Amikor ajtót nyitott, Narinder Kaurral alakja tündökölt az éjszaka vásznán vele szemben, a kabátját a hideg ellenére kigombolva viselte. És még Angliában is turbánt viselt, egy sötétzöld kupolát, ami passzolt a salvár-kamiszjához. Egy kiszabadult hajtincs a füle körül pöndörödött. Randeep már nem is emlékezett, milyen nagy, okos szeme van. Narinder mögött a taxi egy U-kanyarral visszafordult, és indult lefelé a dombon. Narinder egymáshoz illesztette a kezét az álla alatt – Szat szri akal –, mire Randeep bólintott, elvette a bőröndjét, és kérte, hogy tartson vele az emeletre.

Randeep letette a poggyászt a szoba közepére, és felegyenesedve beverte a fejét a csupasz villanykörtébe, mire a kábel tekergőzni kezdett, akár egy álmában megzavart kígyó. Narinder az ablaknál állt, két kézzel szorította a retiküljét.

– Nagyon csöndes – mondta Randeep.

– Nagyon szép. Köszönöm.

– Voltál már Sheffieldben?

– Most vagyok itt először. Hogy is hívják ezt a környéket?

– Brightside – felelte Randeep.

A lány halványan elmosolyodott, és körbepillantott a szobában. A tűzhely felé intett.

– Nekünk is volt egy ilyenünk. Évekkel ezelőtt.

Randeep odanézett. Fehér, beépítetlen tűzhely volt, egy grillserpenyő lógott felette. A főzőlapról nem lehetett eltávolítani a foltokat, bármennyire is sikálta.

– Van mikrohullámú is – mondta a mikrohullámú sütőre mutatva. – És mosógép. Meg kenyérpirító, vízforraló, ülőgarnitúra… szőnyeg… – Elhallgatott, maga is hallotta, mennyire röhejes. – A hősugárzó működik. Benne van az árban. Tévé nincs, sajnálom.

– Megszoktam – felelte Narinder, és a fal felé nézett. – Szép térkép.

– Ja. Köszönöm. Arra gondoltam… – Mire is gondolt? – A világ minden földrészére el szeretnék jutni. – Narinder udvariasan mosolygott, mintha Randeep azt mondta volna, hogy szeretne ellátogatni a Jupiter holdjaira. – Ez az egyik álmom.

Csak két további helyiség volt. A parányi fürdőszobában a csövek bölénybőgést hallattak, amikor Randeep erőlködve megnyitotta a csapot. A zöldes fürdőkád közepén a kézi zuhany csöve tökéletes krómcsigát alkotott, úgy festett, mint egy földönkívüli kutyaszar. 

– És ez lesz a szobád – mondta Randeep kinyitva a második ajtót.

Narinder nem lépett be. Nem nagyon volt látnivaló: egy franciaágy, egy rúd a ruhák számára, néhány drótból hajtogatott fogas. Pár kék gyurmaragasztó göb a nyirkos, púpos tapétán. Előttük egy hosszúkás, elforgatható tükör volt, abba bámultak éppen. Randeep Narinder mögött állt, aki még a válláig sem ért. Randeep észrevette, hogy Narinder mellbimbója a hidegben megkeményedett a tunika alatt. Narinder grimaszolva összehúzta a kabátját, mire Randeep elfordította a tekintetét.

– Bocsánat – mondta. – Ez a lakás túl kicsi. És piszkos. Holnap keresek egy másikat. 

– Jó lesz. Komolyan. Köszönöm, hogy megkerested nekem. 

– Tényleg? – Randeep megkönnyebbülten szusszantott. – A domb tövében megáll egy busz, ami bevisz a városba.

– A domb meg segít megőrizni a kondimat.

– És errefele nem lakik sok földink. – Narindernek nyílt a szája, de nem szólalt meg. – Ahogy kérted – emlékeztette őt Randeep. – A gurdvara csak néhány megállóra van innen. Burngreave-ben. Megmutassam? Szeretnéd?

– Lehet – felelte Narinder. – Most késő van. Hívhatlak holnap?

– Persze. Annyit még hadd mondjak, hogy a lenti lakásban nem lakik senki, úgyhogy nem fognak zavarni. – Randeep elmosolyodott. Meg volt elégedve saját magával. – Igen, jó fogás volt ez a lakás. Főleg az évnek ebben a szakában nem könnyű. Szerencsénk volt. – Ez a többes szám problémásnak hangzott, kizökkentette őt. – De mennem kell – tette hozzá gyorsan. Felvette piros melegítőfelsőjét, az álláig felhúzta a cipzárt, és az ujját feltűrte könyékig.

Narinder elkísérte őt a lépcsőhöz, és azt mondta:

– Talán jobb, ha áthozod és itt hagyod néhány holmidat.

Randeep majdnem kibökte, hogy a bőröndje odakint áll az utcán.

– Majd áthozok valamennyit. De előbb felhívlak. – Nem akart olyan fiúnak tűnni, aki váratlanul és bejelentés nélkül beállít lányokhoz. Ekkor eszébe jutottak a zsetonok a mérőórához.

– A villany. – Lefelé mutatott a lépcsőn. – Van alattunk egy villanyóra. Rózsaszín zsetonokkal kell etetni. Nem a fehérekkel, a rózsaszínekkel. A sarkon túl van egy bolt. Ott árulja őket egy néni.

Narinder értetlenkedve nézett.

– Nekem kell beszerezni a zsetonokat? Mint a kuponokat?

– Meg kell venned a boltban, igen. Csak ügyelj, hogy egyenesen dugd be. Megmutassam? Az órát?

Narinder még soha nem hallott olyat, hogy a villanyáram rózsaszín, vagy akár fehér, ha már itt tartunk. De kifárasztotta az út, és azt mondta, most már igazából csak aludni szeretne.

– De köszönök mindent, Randeep.

Csak így a nevén szólította, nem biggyesztette hozzá a „ji” toldalékot, ami kicsit bántotta őt. De hát ez itt Anglia.

– Semmi gond. És ne aggódj, jó ideig nem lesz rá szükséged. Sokat bedobtam az érkezésed előtt.

Narinder megint köszönetet mondott, majd – talán idegességében le kellett foglalnia a kezét – jobban meghúzta a dupattáját a turbán tetején és az álla alatt. Ettől valahogy nagyobbnak tűnt a szeme.

Randeep nyitotta a tárcáját, és nyújtott neki néhány bankjegyet.

– A következő havi. – Nem nézett a lány szemébe. Irtózott ettől a helyzettől. Amikor Narinder Londonban lakott, legalább postán intézték. Mintha Narinder is zavarban lett volna, amikor átvette a pénzt.

 Randeep elbúcsúzott. A lépcsőn félúton megállt, körülnézett.

– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de minden rendben? Nincs semmi baj?

– Csak pihennem kell. Holnap már jól leszek. Hívhatlak?

– Persze, hogy hívhatsz. Persze. 

Randeep mosolygott, lement a maradék lépcsőfokokon, és kinyitotta az ajtót. Még egyszer biccentett búcsúzásképpen. Narinder karba tett kézzel kihajolt az ajtónyíláson. Bizonytalanság látszott az arcán.

A buszon hazafelé Randeep az ölében tartotta a bőröndjét. Persze, hogy Narinder nem marasztalta őt. Ostobaság volt azt hinnie, hogy esetleg itt maradhat vele. Sőt, most már azon tűnődött, nem akart-e vajon minél gyorsabban megszabadulni tőle. Közönséges módon beleköpött a zsebkendőjébe, és lepucolt egy kis piszkot a barna bőrről. A bőröndje még mindig fénylett, pedig elbuszozott Delhibe, onnan elrepült Londonba, és három hónapot annak a gusztustalan szekrénynek a tetejére szorítva töltött.

Pont a ház előtt szállt le, és látta a tévé szürkéskék fényét villódzni a behúzott függönyök mögött. Pedig azt remélte, mostanra már alszanak. Került egyet a tömb körül, és beugrott a Londisba venni olyan savanyú, kólásüveg alakú gumicukrot. 

– Utazik? – kérdezte az eladó. Ja, persze, a bőrönd.

– Csak segítettem egy barátomnak a költözködéssel.

A tévé még mindig ment, amikor visszaért. Randeep lassan fordította el a kulcsot. A fém zárnyelv hangos kattanására összerezzent, és egyenesen a második emeleti szobájába ment. Leült, megpucolta a munkabakancsát vécépapírral, aztán kicserélte a takarót a matracon, külön ügyelve a sarkokra. Lefeküdt a tágas sötétség közepén, és különösebb lelkesedés nélkül megint nyúlt a vécépapírért.

Már közel éjfél volt, amikor a kapu zörgésére felébredt. Nem állt szándékában elaludni, és még mindig markolta a ragacsos vécépapír-galacsint.

Lement, átbújt a gyöngyfüggönyön, és ott találta Avtart, éppen a csapból ivott. Munkaruhájának a hátára a Crunchy Fried Chicken szavak voltak írva. Randeep az ajtóban állva az egyik hosszú gyöngyfüzért fűzögette az ujjai között. A hűtő melletti falinaptáron meztelen szőke nők pózoltak trópusi környezetben. Valakinek hamarosan szereznie kell egy újat.

 Avtar elzárta a csapot, de az csöpögött tovább.

– Hol vannak a többiek?

– Alszanak.

– Valaki elment tejért?

– Nem hiszem.

Avtar felnyögött.

– Nem tudok mindent én csinálni. A rotisütéssel ki a soros?

Randeep vállat vont.

– Nem én.

– Fogadok, hogy az új fiú. Figyeld meg, megint kurvára oda lesznek égve.

Randeep sóhajtva bólintott. Az ablakon túl világított a telihold. Csillagok viszont nem látszottak az égen, csak az egyöntetű feketeség. És ha közelebb fókuszált, saját halvány tükörképét látta. Eltűnődött, mit csinálhat éppen az apja.

 – Szerinted Gurpreetnek igaza van? Abban, amit ma reggel mondott?

– Mit mondott ma reggel?

– Ott voltál.

– Aludtam.

– Azt mondta, nem a munka miatt hagyjuk ott a hazánkat, és jövünk ide. Hanem a szeretet miatt. A családunk szeretete miatt. – Randeep Avtar felé fordult. – Szerinted ez igaz?

– Szerintem Gurpreet egy érzelgős barom. A népünket mindig ugyanaz hajtja, mi is azért jövünk ide. A kötelesség. Tesszük a kötelességünket. És úgy szar, ahogy van. 

Randeep visszafordult az ablak felé.

– Lehet.

– És amúgy megkérdeztem a melóban, de most éppen nincs semmi.

Az állás, jutott Randeep eszébe. Megkönnyebbült. Maga alatt volt, amikor említette, csak egy kis szolidaritásra vágyott. Egy állás éppen elég. Nem is tudta, Avtar hogyan bírja a kettőt.

– És hogy ment azzal a lánnyal?

– Nem volt semmi különös – felelte Randeep.

– Megmondtam.

Avtar magához vette a lisztesbödönnek támasztott iskolatáskáját. Kivette a sárga mappáját az egyetemi jegyzeteivel, és felkecmergett a munkapultra. 

Randeep mostanra megtanulta, hogy ha Avtar nyugton akar lenni, akkor csak tudomást sem vesz róla, míg ő odébb nem áll. Kieresztette a gyöngyöket a kezéből, és már éppen sarkon fordult volna, amikor Avtar megkérdezte, Gurpreet tényleg megütötte-e, amikor sorban álltak a fürdőszobához. 

– Épp hogy – felelte Randeep. 

– Csak irigy, tudod. 

Randeep várt – együttérzésre? támogatásra? –, de Avtar visszagörnyedt a könyve fölé, suttogva motyogta maga elé a szavakat, minden sor végén felcsillant a szeme. Avtar testtartásáról Randeepnek eszébe jutott, amikor ő buszozott a főiskola és az otthona között nyitott tankönyvvel az ölében. 

A szobájában tréningnadrágot vett, bosszankodott, mert elfelejtette a kályhára tenni, hogy felmelegedjen, aztán bebújt a takaró alá. Tudta, hogy meg kellene próbálnia aludni. Öt óra múlva szól a vekker. De nyughatatlan volt, hónapok óta először hirtelenjében megmagyarázhatatlan bizakodást érzett. Vagy évek óta? Kikelt az ágyból, az ablakhoz ment, és a hideg üvegnek támasztotta a homlokát. Ott van valahol a város másik végén. Valahol abban a sötét zugban a fényeken túl, azon a rózsaszín fénymaszaton túl, amiről tudta, hogy egy Leadmill nevű éjszakai szórakozóhelyhez tartozik. Eltűnődött, a lánynak vajon feltűnik-e, hogy ő minden este munka után az ajtókat sikálta, a csempéket vízkőtelenítette, a szőnyeget pucolta. Talán éppen kipakolja a ruháit, és fellógatja őket az akasztókra, és arra gondol, mi mindent tett érte Randeep. Vagy talán inkább vett egy fürdőt, és most tévézik, vastag kék törölközőket csavart a feje és a teste köré, mint a brit lányok. Randeep erősebben nyomta a homlokát az üveghez. Már megint röhejesen viselkedik. Kezdjük ott, hogy nincs is tévé a lakásban. De nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy élete fordulóponthoz érkezett, hogy okkal bukkant fel a lány az életében. Őt hívta, amikor segítségre szorult, nem? Eltűnődött, vajon a levélkét megtalálta-e már, a rózsaillatú levelezőlapot, amit a mosogató feletti szekrény belső falának támasztott. Összerezzent, remélte, hogy nem. Ott és akkor a benzinkúton meggyőzte magát, hogy így viselkedik egy úriember. Most meg halkan nyögve kifújta a levegőt, lehunyta a szemét, és erőnek erejével felidézte a gondosan megírt szavakat. 

Kedves Narinderji,

Őszintén remélem, hogy jól vagy, és jól érzed magad az új otthonodban. Gyönyörű lakás egy gyönyörű teremtésnek. És talán egy új kezdet mindkettőnknek. Ha bármiben a segítségedre lehetek, kérlek, csak szólj. Éjjel és nappal a rendelkezésedre állok. Addig is hadd kívánjak elsőként új otthonodban nagyon boldog új évet (2003). 

Tisztelettel, Randeep Sanghera. 

Elmúlt éjjel két óra, és Avtar még mindig a pulton ült. A jegyzeteit már régen letette. Lábát bokánál keresztezte, és edzőcipője sarka halkan kopogott a szekrényen. Érezte, hogy csukódik le a szeme, sekély sötétség ereszkedik le rá. Hirtelen mozdulattal kihúzta magát ültében. 

– Mi lesz már, mi lesz már – mondta félig magának, félig Balnak, akire várt. Megnézte a telefonját. Újraszámolta a pénzt. Elég volt, eleget keresett. Ekkor megszólalt a telefonja, túl hangosan ezen a késői órán. Ők keresték. 

– Jöjjünk hozzád?

– Ne. Legyen a kert. – Nem akarta, hogy tudják, hol lakik. 

Felhúzta dzsekijén a cipzárt, kilopózott a házból, és az Ecclesall Roadon távolodott a várostól. A lepattant éttermek mind zárva voltak, az olcsó vegyesboltokon már lehúzták a redőnyt. Nappal szerette ezt az utat, az üzlet és a tranzakciók utcáját, ami mintha benyúlt volna egészen a hegyek közé. Így este viszont csak a lompos csend fogadta, háta mögött a város, előtte a morózus vidék. Ajka közé fogta a cipzár fejét, a nyelve hegyével pöckölgette, és lehelete egy rövid ideig lebegett a hideg levegőben. A botanikus kert felé kanyarodott, és látta őket a flancos fekete BMW-jükben, arcuk a kocsi belső világításának fényében úszott. A motor még duruzsolt. Bal kiszállt, ő volt a három fivér közül a legidősebb, hosszú bőrruhákat viselt, arcszőrzete fazonra volt vágva. Jobb kezén akkora gyűrűt hordott, mint egy ötvenpennys. Avtar biccentett, odakocogott hozzá. 

– Miért ilyen későn jöttök? Nekem mindjárt kezdődik a munkaidőm. 

– Igaz, amit beszélnek, haver. Kurvára hideg van északon. 

– Feltartottak?

– Egy másik lökött fent Birminghamben. Többet nem jut eszébe. 

Avtar átadta a pénzt. 

– Megvan az egész. Mondd meg hát a nagybátyádnak, hogy ne zaklassa a családomat. Világos?

Bal egyesével megszámolta a bankjegyeket. 

– Jól van. Akkor ez csak az én részem. 

– Na, baszd meg a tehenet. Nem tudok felárat fizetni minden…

Bal pofon vágta Avtart. 

– Éjjel két óra van, baszod, itt állok a halál faszán, te meg leállsz vitatkozni, a kurva életbe?

Avtar az arcát fogva nézte a két férfit a kocsiban, nézte a csomagtartót, tudta, hogy baseballütő van benne, aztán visszafordult Bal húsos képe felé. Bal magasra nőtt, amitől a testén eloszlott a zsír, de párnás arca és állkapcsa nem nyúlt vele. Avtar elővett még három bankjegyet a zsebéből, és odadobta Balnak. 

– Ha Indiában lennénk, esküszöm, eltörném minden nyomorult csontodat. 

Bal játszotta az értetlent. 

– Mit keresnék én Indiában?

Nevetve megcsípte Avtar arcát, mint egy gyerekét. 

Háromórányi alvás után Avtar felráncigálta második pár, merev zokniját az elsőre, és felvette túlméretezett munkabakancsát. Oldalt kitömte konyharuhával, hogy ne lötyögjön. Utána fogta a hátizsákját, védősisakját és fényvisszaverő mellényét, és gyorsan bezárta az ajtót. Késésben volt. 

Ő és Randeep jöttek le utolsóként a lépcsőn a tizenkét lakóból. Elmormoltak egy gyors imát a füstölőrúd fölött, és kirohantak. Avtar nem bánta: így nekik jutott a legközelebbi találkozópont. Az utcai lámpák még égtek, szórták téli sárga fényüket. A hideg beléjük mart. 

– De hideg van – mondta Randeep, és kesztyűs kezét a hóna alá dugta. 

Ráfordultak a Snuff Mill Lane-re, és egy ágas-bogas sövény mellett vártak a Spar közelében. A lottócégér rezgett a szélben. Itt akármilyen furgon megállhat feltűnés nélkül, úgy tűnik, mintha csak a reggeli lapokat hozná. 

– Régebben malom volt itt – mondta Randeep. – Több száz éve. Olvastam valahol. 

– Ja – mondta Avtar, túl fáradt volt rendes beszélgetéshez. 

Elővették az ételesdobozukat, és lehántották a tetejét. Avtar feltartotta az egyik rotit; morzsolódó és formátlan volt, tele beleégett lyukakkal. 

– Ennél a farkam is jobbat süt, most komolyan. 

Randeep chilis karfiollal kente meg a lepényét, és feltekerte virsli formájúra. 

Megérkezett a fehér Ford Transit, bemásztak hátra, és felkuporodtak a kerekek ívére. A többiek már ott voltak, ettek, vagy aludtak a hullámlemez padlóra terített pokrócokon. Randeep begyömöszölte a táskáját a lába mögé a térde alá. Vele szemben Gurpreet majszolta feltekert lepényét, és egyenesen ránézett. 

– Ebben a dzsekiben jöttél végig az utcán? – kérdezte Gurpreet jobbra-balra dülöngélve. – Azt akarod, hogy észrevegyenek, baszod?

– Siettem. 

– Siettél lebuktatni miket, kisherceg?

Hamarosan át kell vinnie néhány ruháját Narinderhez. Erre összpontosított. 

– És milyen volt? – kérdezte Gurpreet. – A kis Mrs. Randeep Singh?

Randeep úgy tett, mint aki nem is hallja. 

– Hé! Kérdeztem valamit. 

– Semmi különös. Mint minden lány. 

– Jaj, ne csináld. Magas, sovány, alacsony? És a…? – Kezével melleket rajzolt maga elé. 

Randeep pofát vágva azt felelte, nem figyelte, nem is érdekelte. 

– És nem engedte, hogy nála maradj?

– Nem akartam. 

Gurpreet felnevetett. 

– Egy nap majd talán akarsz. 

– Hagyd békén – csattant fel Avtar továbbra is lehunyt szemmel. 

– Hova megyünk ma? – kérdezte gyorsan Randeep. 

Vinny – a főnök, és egyben a sofőr – megszólalt. 

– Új meló, fiúk. Leedsbe tartunk. 

Mind felmordultak, nehezményezték, milyen későn fognak visszaérni. 

– Hé, nyugi, rendben? Vagy talán új húst kell beszereznem, akik tényleg akarnak dolgozni?

Valaki hátul ökölbe szorította a kezét, és recskázást imitált, nemrégiben terjedt el a házban ez a sértési forma.

A hotel közvetlenül a vonatállomás mögött épült. Egy ragyogóan fehér tábla hirdette: Hamarosan! The Green: Környezetbarát luxusszálló Leeds belvárosában. De egyelőre csak egy hatalmas kráter tátongott, a talajréteget már lehordták, és egy nagy gúlába gyűjtötték a szélén. Legalább a bokrokat és a fákat már eltakarították. 

Az állomás parkolójának egyik sarkában gyűltek össze, onnan nézték az építési területet. Újabb furgonnyi ember érkezett. Randeep úgy tippelte, muzulmánok. Ránézésre akár bangladesiek is lehettek. Egy férfi közeledett feléjük, védősisakja ferdén állt nagy rózsaszínű fején. Egyenesen Vinnyhez lépett, váltottak pár szót, majd kezet fogtak. 

– Jól van, srácok – mondta Vinny. – Ez itt John. A munkavezetőtök. Tegyétek, amit mond, és minden rendben lesz. Hétre jövök értetek. 

A furgon kitolatott, Vinny elhajtott. Randeep közelebb húzódott Avtarhoz. Ha ez a John párokba rendezi őket, ő Avtarral akart lenni. De John először halvány négyzetrácsos, nagy sárga lapokat osztott ki. Avtar elvett egyet, tanulmányozta. Randeep a válla fölött kukucskált. 

– Ezek itt a tervrajzok – mondta John fel-alá mászkálva. – Mint látjátok, rengeteg a munka, rengeteg, így haladjunk szépen lépésenként, rendben? Értitek?

– Ezt csukott szemmel is megcsinálnánk – motyogta Avtar. – Szála bhencsod. 

– Hé! Nem, öcsi! – mondta John hirtelen pandzsábira váltva, és a feltekert lappal Avtarra bökve. – Már nem dugom a húgomat, rendben?

Avtarnak leesett az álla, elkerekedett a szeme, a többiek röhögtek. 

Feltették a sisakjukat, de előtte lelapították a hajukat, választottak szerszámos övet, és indultak a raklapokra takaros szögekben feltornyozott lábazatok felé. John visszahívta őket. Előbb cövekeket akart a földbe. 

– De úgy kétszer annyi ideig tart – mondta Avtar. 

Johnt ez nem érdekelte. 

– Rendes munkát végzünk. Nem a bádogvárosodban vagy. 

Így Avtar és Randeep megpakolt egy talicskát cövekekkel, és lezötyögtek a nekik kijelölt területre. 

– Te beszúrod a cövekeket, én meg megyek utánad a lábazattal – mondta Avtar. 

Randeep fél térdre ereszkedett, és az egyik cöveket a földhöz tartotta. Még egyszer rásandított a tervrajzra, és lecsapott a kalapácsával. – Mint legutóbb? – Ennek nem fog még egyszer bedőlni. 

– Ez már önmagában egy hétig fog tartani – mondta Avtar. – Akkora, mint a kibaszott focipályáik. 

Ebédszünetben előkerítették a hátizsákjukat, és csatlakoztak a többiekhez, akik lovaglóülésben helyezkedtek el egy nagy, alumínium kábelalagúton, ami nemrégiben került a felszínre. Mellettük kátrányos ponyva fogta a szelet. A sisakjukat lecsúsztatták. A hajuk merő lucsok volt. 

Ebéd után egyik-másik kabátot húzott, felhajtotta a gallérját, és elaludt. A többiek inkább a krikett mellett döntöttek, hogy felmelegedjenek. Találtak egy deszkát ütőnek, teniszlabda meg többüknél is volt. Szikhek muzulmánok ellen, mindenkinek volt háromszor hat dobása. Gurpreet kinevezte magát kapitánynak, és megnyerte a pénzfeldobást. Úgy döntött, a muzulmánok kezdik az ütést. 

– Söprögetők nincsenek, de az ütő széléről lepattanó labda automatikusan kint van – mondta, és a kontya lengedezett, ahogy szaladt dobni. 

Az első játszma alatt az ütő csapat tizennégy pontot szerzett, Gurpreet utolsó dobásából laza hatpontos lett. Gurpreet nézte, ahogy ívesen elrepül a feje fölött, és valahol a parkolóban landol. 

– Valami baj van ezzel a labdával. 

– Igen – mondta Avtar. – Hogy te dobod. 

Randeep nevetett, de amikor Gurpreet dühösen rámeredt, elhallgatott. 

Harmincegy kellett volna a győzelemhez, de meg sem közelítették, Avtar megpróbálta a lehetetlent, de elkapták a labdáját, a fújtató Gurpreetet meg könnyen lefutották. 

– Ezek a muzulmánok – mondta, ahogy félredobta az ütőt. – A csalás a vérükben van. 

John közeledett feléjük, és Randeep csak most vette észre, hogy picit sántít. 

– Bohut jó munka, fiúk, bohut jó munka. De gyerünk, dzsaldi, dzsaldi, úgy tűnik, semmi perc alatt az egész khetum lesz. 

Avtar és Randeep eltették az ételesdobozokat, és lecaplattak dolgozni. Még hat óra volt hátra. 

Vinny késett aznap este. 

– Van, aki innen még másik munkába megy – mondta Avtar. 

– Bocs, bocs – felelte Vinny. – Southallba kellett mennem. – Kénytelen volt balra fordulni. – Hibbant egyirányú rendszer van ebben a városban. 

– Van meló Southallban? – kérdezte Avtar felélénkülve. 

– Mi? Nem, nem. Ellenkezőleg. Találtam még egy mihasznát. Kicsit összébb kell majd húzódnotok ott hátul. 

Senki nem szólt hozzá. Nem volt ebben semmi különös. Folyamatosan jöttek-mentek a csapatból. 

Hamarosan már az autópályán repesztettek. Valaki megkérdezte, hogy Vinny száhib hallott-e bármit razziákról? Mert az egyik muzulmán azt mondta, hogy újra elkezdődtek. 

Vinny füttyentett egyet, és a fejét rázta. 

– Nem hallottam semmit. És miért is érdekelne? Én úgy tudom, mind legálisak vagytok, nem? Mind megmutattátok az irataitokat. Nekem ehhez semmi közöm. 

A furgon haladt tovább a külső sávban, a kerék Randeep alatt dübörgött, a rezgésben volt valami megfoghatatlanul érzéki. Aztán megpillantott valamit, amitől kihúzta magát ültében. Először esőnek hitte, de ahhoz túl lassan és lágyan hullott. Végül megértette, mit lát, és ujjbegyeit a hátsó ablakra tette. 

– Gyönyörű – mondta valaki, és Randeep érezte, hogy mind mögötte tülekednek, nyomulnak és lökdösődnek, hogy kinézhessenek az égre, láthassák a hulló hó gömbjét minden utcai lámpa körül. 

Otthon Avtar rávette Vinnyt, hogy tegye őt ki a sült krumplisnál, így Randeep egyedül vacsorázott a szobájában. Hamarosan már ágyban volt, túlságosan elfáradt ahhoz, hogy felhívja Narinderjit, túlságosan elfáradt ahhoz is, hogy elaludjon, és még mindig ébren volt, amikor mintha egy ajtó csapódását hallotta volna, talán egy furgon oldalsó ajtaját, aztán odalent megszólalt a csengő. Letörölte egy folton a párát az ablakról – Vinny jött volna vissza? –, és félig lement a lépcsőn. Gurpreet és a többiek már kiosontak a folyosóra, pisszegték le egymást. 

– Vinny az – mondta fentről Randeep, de mintha senki nem hallotta volna. 

Gurpreet lehajolt a levélnyíláshoz, és ekkor felcsendült Vinny hangja, azt üvöltötte, hogy lefagy a segge odakint. Az ajtót gyorsan kinyitották, Vinny beszaladt. Görnyedt volt, alacsonyabbnak tűnt a szokásosnál, és hajának minden egyes tüskéjén egy kis hógöb ült. Mögötte egy új arc jelent meg. 

Randeep csatlakozott a társasághoz a nappaliban, járatta a tekintetét, látja-e Avtart. A többiek mind ott voltak: néhányan a fémládára fektetett matracon gubbasztottak, ketten egy felfordított tejesrekeszre kuporodtak fel, többen a brit zászlós nyugágyakra hevertek, amiket néhány hete egy kertből csórtak. A tévé egy háromlábú sámlin egyensúlyozott a szoba közepén, a kedvenc indiai betelefonálós műsoruk ment éppen. 

– Ez itt Tochi – mondta Vinny hüvelykujjával bökve az új srácra. – Holnap kezd, okés?

Sötét bőre volt, Randeepénél sokkal sötétebb, és alacsonyabb is volt nála, de erősnek tűnt. Kiálltak az ínak a nyakában. Huszonegy-huszonkét éves lehetett. Nála mindenesetre egy-két évvel idősebb. Vagyis őt is bátyámnak kell majd hívnia. 

– Van egy pótmatrac a furgonban. A te szobádban alszik, rendben, Ronny?

Nem valódi kérdés volt, de Randeep azt mondta, részéről teljesen rendben van. 

Tochival felcipelték a matracot a másodikra, és a falnak döntötték. Ahhoz, hogy el tudják fektetni, előbb ki kellett vinniük a szekrényt. 

– Várj – mondta Randeep, és oldalra tette a bőröndjét, nehogy baja essen. 

– Jobban törődik azzal a kurva bőrönddel… – mondta Vinny. 

Kirángatták a szekrényt, betuszkolták a matracot, aztán Vinny azt mondta, mennie kell. 

– Igyál egy sört – mondta Gurpreet, miután csatlakozott hozzájuk a pihenőn. 

Vinny azt felelte, nem lehet. 

– Egy órája vissza kellett volna érnem. Az asszony így is vágja majd a pofákat. – Az új fickó felé fordult, és feltartotta nyitott tenyerét. – Pontban ötkor, világos? Ezek itt majd elmagyarázzák, mi merre. 

Amikor hármasban maradtak, Gurpreet a pocakja tetején lassan keresztbe fonta a karját. 

– Szóval. Hova valósi vagy?

Tochi bement a szobába, és becsukta az ajtót. Gurpreet bámult utána, aztán ellökte magát a korláttól, és fújtatva lement a lépcsőn. 

Randeep várt. Jó benyomást akart tenni. Barátra vágyott. Kopogott, kinyitotta az ajtót, belépett. A srác már mintha aludt volna, ruhában, bakancsban, kezét felhúzott térde köré szorította. Olyan távol tette le a matracát Randeepétől, amennyire ez ebben a kis szobában egyáltalán lehetséges volt. Az ablak alá, ahol húzni fog rá a hideg a szigetelőszalagon át. 

– Kérsz takarót? Van pluszban egy – suttogta Randeep. Megint megkérdezte, és amikor ismét nem kapott választ, lábujjhegyen odament, kihajtogatta a legjobb takaróját, és ráterítette új szobatársára. Odalent még mindig volt két fóliába csavart roti a hűtőben. A főzőlapon melegítette meg őket. Szerette nézni, ahogy felfúvódnak, mint a békák. Mangómártással kente meg őket. Nem akart a többiekhez csatlakozni a nappaliban, ahonnan a tévé üvöltése hallatszott, de az új szobatársát sem akarta zavarni. Így hát ott rekedt a konyha közepén, mert egyetlen szabad felület sem volt, amire támaszkodhatott volna, és tépdesve ette a lepényét. 

Másnap hajnali negyed négykor Randeep fent volt, megmosakodott, felöltözött, a konyhában kidobta az előző napi füstölőt, és meggyújtott egy újat. Elmondott egy gyors imát, a tűzhely lángjánál melegítette a kezét, és elkezdte kipakolni, amire szüksége volt: serpenyőket, sodrófát, vajat és nyers tésztát a hűtőből, egy csészényi lisztet a kék bödönből. A munkafelületet beszórta liszttel, és tépett egy darabkát a hideg, barna, nyers tésztából, majd megpuhította a tenyere között. Bő egy órája volt, hogy elkészítsen hatvan rotit. 

Az erejét beosztva módszeresen kinyújtotta a tésztalabdacsokat. Négyszer végiggurítani a sodrófát, megfordítani, újabb négy görgetés, még egy csipet liszt, három görgetés oldalanként, aztán be a serpenyőbe. Azon kapta magát, hogy fütyörészik, pedig a felkarját átjárta a tompa fájdalom. A házban mozgolódtak: rádiós ébresztők szólaltak meg, víz csobogott egy csapból. Miután a kész lepényeket becsomagolta, belehúzott, a serpenyőket a mosogatóba dobta annak, aki aznap este a mosogatásért felel, és négy vízzel teli nagy acéllábost tett fel, a legnagyobb lángra állította a tűzhelyeket. Bedobta a teafiltereket, a szegfűszeget, a köményt és a cukrot, és míg a főzet felforrt, összeszedte az öt kulacsot és a tucatnyi ételtárolót az ablakpárkányról. Minden dobozon filctollal írt pandzsábi név állt. Kerített még egy dobozt az új szobatársának, Tochinak, és belekanalazott egy kis krumpli szabdzsit a hűtőből. Éppen egy hatliteres tejet cipelt a tűzhelyhez, amikor Gurpreet besétált a konyhába, overalljának mellrésze félig begombolatlanul lifegett. Tűzte fel a turbánját. 

– Kész is vagy? Azt hittem, megint elkel egy kis segítség. 

Randeep elvörösödött, de arra összpontosított, hogy tejet öntsön a lábosokba. 

– Pucold ki a vödröt, miután megmosdasz, rendben? – mondta Gurpreet az ételtároló dobozok felé tartva. – A szolgáid nincsenek itt. 

Randeep meg volt róla győződve, hogy kipucolta, és a családja soha nem tartott szolgákat. Nem mondott semmit. Csak nézte, ahogy Gurpreet átkanalaz némi szabdzsit a többi dobozból, köztük Randeepéból, a sajátjába. Eltűnődött, vajon Gurpreet mindenkivel így viselkedik-e, vagy csak akkor, amikor Randeep a rotifelelős. 

– Az új barátod hova valósi?

Randeep azt felelte, nem tudja, mert rögtön elaludt. 

– A neve?

– Tochi. 

– A családneve, lökött. 

Randeep elgondolkozott, vállat vont. 

– Nem mondta. 

– Hm. Furcsa. 

Randeep egy szót sem szólt, nem tudta, hova akar Gurpreet kilyukadni, és csak csendben várta, hogy a teák megint felforrjanak. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy bámulják. És valóban, Gurpreet még mindig a hűtőnél állt, a tekintetét rászegezte. 

– Bátyám? – szólalt meg Randeep. Gurpreet mordult egyet, úgy tűnt, mint aki kizökken a bámészkodásból, és elment. Randeep a tea sziszegését hallva a tűzhelyhez pattant elzárni a gázt. 

A házat hamarosan betöltötte a beszéd, a léptek, a vécéöblítések és a keltegetések örvénye. Libasorban érkeztek lefelé, a hátizsák átvetve álmos vállukon, és felkapták az ebédjüket a konyhapultról; a füstölők fölött sebtiben elmormolt imák után kettesével-hármasával tízperces időközönként kimentek a reggeli sötét hidegbe. Randeep kereste Tochit, de az alighanem már korábban elment, így szokás szerint Avtarral állt össze. Mielőtt kilépett a házból, még eszébe jutott, hogy vastag pipát rajzoljon a neve mellé a névsorban a zsineggel és ragasztószalaggal a falhoz erősített ceruzával. 

Az éjszaka során a talaj tömörült, keményedett, és a délelőtt végén még mindig a cövekeket verték le, amíg Langra John – Sánta John – és három másik fehér ember sárga munkagépekkel jött-ment. 

– Bárcsak nekem lenne ilyen munkám – mondta Randeep, és becsukta az ételtárolóját. – Egész nap csak furikázni. 

Avtar csettintett a nyelvével. 

– Eljön annak is a napja, barátom. Csak dolgozz keményen, és egy nap mi leszünk a főnökök. 

Randeep nekidőlt az alumíniumcsőnek. Lehunyta a szemét, és valószínűleg kicsit elbólintott, mert legközelebb Gurpreet makacs kérdezősködését hallotta. 

– De nyilván születtél valahol. Kalkuttában?

Tochi egy alacsony falnak támaszkodva ült, bakancsa talpát egymásnak illesztette, a két térde szétállt. 

– Hozzád beszélek – mondta Gurpreet. 

– Nem kalkuttai vagyok. 

– Hanem?

Tochi meghúzta a vizespalackját, és szép lassan csavarta vissza a kupakját. Halkan felelt. 

– Bihari. 

Gurpreet végignézett mindenkin, mint aki azt mondja, „Nem megmondtam?”.

– Akkor mi vagy?

Avtar szólalt meg. 

– Angliában vagyunk, ember. Hagyd őt! 

– Kérdezd meg a nyomorult nevét. 

Avtar a fejét csóválva Tochihoz fordult. 

– Mi vagy? Ramgarhia? Saini? Mondd meg, akkor csöndben marad. 

– Azt mondtam, kérdezd meg a nyomorult nevét. 

Tochi készült felállni, a dér ropogott a talpa alatt. 

– Tarlochan Kumar. 

Randeep vágott egy kis grimaszt, de remélte, senki nem vette észre. 

– Egy kibaszott csamár – mondta nevetve Gurpreet. – Már a kibaszott csamárok is jönnek Angliába. 

– Kit érdekel? – kérdezte Avtar. 

– Csak a vaskalaposokat – mondta Randeep, de Gurpreet még mindig nevetett magában, amikor John odasántikált hozzájuk, és szólt, hogy most már csipkedjék magukat. 

– Szerinted van vízuma? – kérdezte Randeep, amikor megint munkához láttak. 

Avtar ránézett. 

– Mikor láttál utoljára gazdag csamárt?

– A szülei talán segítettek neki. 

– Ne kérdezd őt a szüleiről! Valószínűleg árva. 

Aznap este Gurpreet bekopogott a szobájuk ajtaján, és mondta, hogy néhányan elmennek otthonról, így Randeep és Tochi segítsen tejet beszerezni. 

– Tietek a Tesco. 

– Hova mentek? – kérdezte Randeep, mire Gurpreet fel-le mozgatta az öklét az ágyéka mellett. 

– És ne vegyél már kurva szegfűszeget, meg ilyeneket. Ne szórjuk a pénzt, kisherceg. 

Randeep megvárta, amíg hallótávolságon kívül kerül a lépcsőn. 

– Annyira ronda, hogy fizetnie kell érte. 

Tochi éppen befűzte az övét. A suhogó hang a levegőbe hasított. 

– Menj egyedül. 

– Nem tudok annyi tejet cipelni. Tudod, milyen messze van? Nem tudnál segíteni?

– Csatlakozz másokhoz. 

– De nem mehetünk mind ugyanoda. A fehérek gyanakvóak.

Tochi nem felelt. 

– Én tisztellek, bátyám – mondta Randeep. – Nem segítenél?

Az Ecclesall Roadon még mindig tartottak az útmunkálatok, mindenhol fényszórók látszottak a feltorlaszolt hó körül. Randeep lejjebb húzta a bolyhos sapkáját a fülére, és átmasírozott a munkaterületen. Tarlochan csak farmert és inget viselt, az inge hasasodott a szélben. A nadrágjának nem volt zsebe, mintha letépték volna, és a kezét fehérre marta a hideg, úgy nézett ki, mint valami tengeri lény csápja. 

– Legközelebb ragaszkodni fogok hozzá, hogy vedd fel a kesztyűmet – mondta Randeep. – Meg is tarthatod. Nekem kettő van. 

Amikor elhaladtak a botanikus kert felé vezető út mellett, Randeep mutogatva azt mondta: 

– Ott van Avtar bátyánk másodállása. Át a kerten, és tovább egyenesen. 

– Kinek a kertje?

– Senkié. Mindenkié. Talán a kormányé. De szép. Mindig úgy vagyok vele, hogy itt van a város, utána a kert, utána a vidék. – Biccentett az éjszaka által egyöntetű feketére festett dombok felé. – Elmegyünk oda egyik nap? Ki a városból?

– Hány földink dolgozik a barátoddal?

Randeep magában úgy érezte, a „földi” talán kicsit erős kifejezés, a hátterüket nézve. – Néhány, de a házból senki. Te is másodállást keresel?

Tochi nem felelt. Csak leszegett fejjel élesen balra fordult egy útra. Randeep kiáltotta a nevét, majd futott, hogy utolérje. 

– Rendőrök – mondta Tochi a lábát szedve. 

Randeep megfordult, és látta a forgó kékfényt. 

– Ezek szerint nincs vízumod. 

– Ezek szerint. 

– Hogy jutottál be? Hajó? Kamion?

– Az anyád pinájában. 

Randeep rosszkedvűen bebámult egy kávézó fekete ablakán. Úgy tűnt, egyre megy, mennyire igyekszik. 

– Bocs – mondta Tochi. Mintha haragudott volna magára.

– Én házassági vízummal vagyok itt. – Randeep valami válaszra számított, de elmaradt. – Megnősültem – tette hozzá. Tudta, hogy most már fecseg. – Elvettem egy lányt. Átjött Pandzsábba. Londonból. De most itt van. Mármint Sheffieldben. 

– És miért nem élsz vele?

– Nagyon vallásos. De mindegy is, ha őszinte akarok lenni, bátyám. Majd átviszek pár ruhát, de ennyi. Egy év, megkapom a bélyegzőt, fizetek neki, elválunk, aztán idehozom a szüleimet és a húgaimat. Megállapodtunk Narinderjivel. 

Megbánta, hogy kimondta a nevét. Úgy érezte, ezzel felfedett valamit magáról. 

Vettek tejet, lisztet, kenyeret, krumplit és vécépapírt, és visszasétáltak a házhoz. A többiek is visszatértek a tejjel és egyebekkel, mindent berámoltak a hűtőszekrénybe, újabb hétre elintézték a bevásárlást. 

*

Randeep hátrált egy lépést az ajtótól, és felnézett az ablakra. Égett a fény. Megint becsöngetett, és ezúttal lépteket hallott a lépcsőn, aztán Narinderji felbukkant a vastag üveg túloldalán. 

– Jövök, jövök. – Beeresztette. – Bocsánat, éppen imádság közepén voltam. 

– Nem tudtam – mondta Randeep, és ment utána fel a lakásba. 

A bőrönd minden lépésnél a lábához verődött, és amikor belépett, a gurbani még mindig szólt felvételről. Narinderji nem nagyon nyúlt semmihez. Nagyon egyszerűen lakott. A sima barna bőrkanapé. A szimpla abrosz. A villanykörte továbbra is bura nélkül. Csak a sötétítőfüggönyök tűntek újnak. Kuktafazék fütyült a tűzhelyen, és a munkapult úgy festett, mint fűszernövények dús, zöld legelője. A sarokban az ablak és a hálószobája ajtaja között felállított egy szentélyt: valami fából készült talapzatot aranybojtos selyembe bugyolált, és ráhelyezett egy rézből készült khandát, valamint képeket Guru Nanakról és Guru Gobindről. A talapzat előtt egy párnán hevert nyitva a narancssárga anyagba kötött gutkája, mellette egy magnó. A gurbani lassan elhalkult, és a CD bánatosan kikapcsolt. Randeep letette a bőröndjét a kanapé mellé. 

– Mi újság?

– Kezdem megszokni itt. – A kezét lazán összekulcsolta hosszú, fekete kardigánja előtt. 

– Kezded kiismerni magadat a környéken?

– Igen. Köszönöm. 

– Legalább az idő javult egy hangyányit. Azt hittem, soha nem fog elállni a hó. 

Narinderji arcán halvány mosoly jelent meg, de nem felelt. Randeep eltűnődött, vajon csak azt szeretné-e, ha minél hamarabb távozna. Letérdelt a bőröndje mellé, és tekergette az ezüstszínű számzárat, mígnem a zár kattanva kinyílt. 

– Szóval, mint a telefonban mondtam, áthoztam pár ruhát meg más holmit, hogy legyen nálad. 

Kiterített két egyforma inget a kanapé gyűrött ülésére, mellé pár fekete nadrágot és keményített kék farmert a drótból hajtogatott akasztókkal együtt. Kivett egy összecsomózott fehér zacskót, amit az asztalra helyezett. 

– Borotvakrém, arcszesz, ilyesmi. És pár alsó – tette hozzá a begyakorolt keresetlen modorában. Utána megint a bőröndbe nyúlt, és átadott a lánynak egy vékony, piros filccel bevont, vékony albumot. – És szerintem ezeket a fényképeket akasszuk… akaszd ki. 

Nézte, ahogy Narinderji lapozgatja az albumot. Az első pár az esküvőjük napján készült egy gurdvarában, Randeep városa, Csandigár mellett. A később készült képeken láthatóan jól érezték magukat, nevetgéltek egy firenzei kertben, ajándékokat válogattak egy piacon.

– Nekem meggyőzőnek tűnnek – mondta Narinder.

– Vakeelji rakta össze. Azt mondja, előfordul, hogy látni akarják, hova utaztunk nyaralni. – Sikeresen kikerülte a „nászút” szót. – A dátumok a hátukra vannak írva. 

– Az útlevelünkben van pecsét?

– Minden elintézve. 

Narinder egyszer csak összeráncolta az orrát, és feltartotta az albumot Randeep felé. Egy dugig telt étteremben pózoltak, Randeep átölelte a lányt a derekánál. 

– Vakeelji azt mondta, jelét kell adnunk az… intimitásnak. – Elnézett a lány mellett, ahogy kimondta a szót. 

– Nem érdekel, mit mondott Vakeelji. – Becsukta és a kanapéra ejtette az albumot. – Nem ebben állapodtunk meg. 

Randeep némi bosszúságot érzett, mintha a fényképek elhajítása valahogy Narinder érzéseit fejezte volna ki iránta. 

– Figyelj, nem hallgathatnánk egyszerűen Vakeeljire? Nekem van itt a legtöbb veszítenivalóm. 

– Én is sokat kockáztatok. 

– Igen. Semmi kétség. És nagyon hálás is vagyok mindazért, amit teszel. Bocsánat, ha ez nem egyértelmű. Nem fogjuk használni a fényképeket. 

A hallgatásával mintha visszakozásra akarta volna kényszeríteni Narindert.

– A legtöbb használható – mondta a lány, mire Randeep bólintva magához vette az albumot. 

– Remélem, ennyi elég. Razziákról hallottam szóbeszédet. 

Narinder arca riadtan megdermedt, majd értetlenkedő vonásokat öltött.

– Szerinted ide fognak jönni razziázni? Kik?

– Csak a munkatársaim mondják. És mindig vannak pletykák. De jobb felkészülni. Talán át kéne ide költöznöm? – vetette fel puhatolózásképpen. 

A javaslat okozta döbbenettől leesett Narinder álla. 

– Nem komolyan mondtam. 

– Túl kicsi a lakás. És az időjárás – mondta összefüggéstelenül Narinder. 

– Tökéletesen megértem – mondta Randeep, és mosolyrétegekkel fedte el csalódottságát. Idejét nem tudta, mikor melegedett így át egy házban, mikor érzett ilyen finom ételillatot, mint amilyen most a tűzhely felől áradt. 

Narinder készült őt az ajtóhoz kísérni. 

– Ne segítsek a sok cuccal? Nem helyénvaló rád hagyni az elpakolást. – Időhúzási taktika. Narinder azt felelte, később elintézi. Nem gond. Randeep vonakodva ment vele a lépcsőn. Amikor kinyitotta az ajtót, Randeep kivette a bankjegyeket a zsebéből, és átadta őket. 

– Újabb hónap telt el – mondta Narinder. – Észre sem vesszük, és letelik az év. 

– Igen! – felelte Randeep a fejét csóválva, mint aki nem győz ámulni, hogy rohan az idő, pedig számára valójában minden hét egy földtörténeti korszaknak tűnt. 

Miután Randeep elment, Narinder ráborult a kanapé karfájára, karjába temette az arcát. Ez így túl nehéz. Nem kellett volna ennyit adnia. Mibe keveredett? Felemelte a fejét a karjáról, és a gurui képeivel nézett szembe. Beszéltek hozzá, emlékeztették, hogy mindig is tudta, nehéz lesz, soha nem könnyű meghozni a helyes döntést, de ne feledje, Vaheguru az ő hajója, és biztonságban eljuttatja őt a túlpartra. Érezte Őt maga mellett, és érezte, ahogy visszatér az elszántsága, mintha sűrűbben folyna a vér az ereiben. 

Kivette a fiókból a térképet, amit az állomásról hozott, és bámulta az utcáját. A környező negyedek neve nem volt különösebben hívogató: Rawmarsh, Pitsmoor, Crosspool. Burngreave. Killamarsh. Ezeknek az északi helyeknek mind olyan dühös a nevük, mintha ártó szándékuk lenne. 

A város másik felén Randeep a matracán feküdt. Mindenki korán vacsorázott, és lefeküdt aludni, kifárasztotta őket a mocsokban töltött hét, ahogy cementet lapátoltak és egyengettek. Senki szóba sem hozta a feleségénél tett második látogatását. Újrajátszotta a fejében a társalgásukat, és többé-kevésbé elégedett volt vele. Szemmel láthatóan szót értenek, és ha így folytatódik az év, minden rendben lesz. Ebben reménykedett. Hallotta a lenti ajtót, majd a konyhai gyöngyfüggöny zörgését. Avtar valószínűleg egy órát eltölt a konyhában, eszik, tanul, számolja, mennyi pénze van, mennyi hiányzik. Randeep nem készült csatlakozni hozzá. A legutóbbi néhány alkalommal, amikor lement, az volt az érzése, hogy csak zavarja őt. 

Eső verte az ablakot. Randeep Tochi felé fordította a fejét. Tochi előző este elhúzta a matracát az ablak alól, és kilencven fokkal elforgatta, így most párhuzamosan feküdtek egymás mellett, lábbal az ajtó felé. Randeep feltételezte, hogy azért csinálta, mert a falnak fordulva akart aludni. A takaró alól csak bokájánál keresztezett bakancsos lába látszott ki. Randeep takarója alól. Amiért még csak köszönetet sem kapott. 

– Bátyám, ébren vagy?

Nem volt válasz. 

– Bátyám?

– Mi van?

Randeep nem tudta, mi van. Nem tervezett társalgást. 

– Nem tudok aludni. – Majd úgy egy perc múlva hozzátette: – Fura ez az egész, nem?

– Aludj!

– Arra gondolok, hogy gyerekkorodban eszedbe jutott volna valaha, hogy Sheffieldben fogsz dolgozni, Angliában, és egy ilyen házban fogsz lakni? Én még csak nem is hallottam soha Sheffieldről. – Csend. – Vannak még rokonaid odahaza?

Tochi nem felelt. Az eső mintha jobban rázendített volna, és Randeep felhúzta az álláig a takarót. 

– Bátyám?

– Mi van?

– Szeretem hallgatni az esőt. 

Csönd, majd Tochi felelt:

– Én is. 

  1. Tochi: az autóriksás



Tarlochan Kumar kétrét görnyedt az eledellel teli hatalmas zsák súlya alatt. A tartalmát belerázta a bivalyok etetővályújába, és félrehúzódott, ahogy az éhes állatok szimatolva közeledtek. Tizenhét éves volt; négy éve élt Pandzsábban, három éve ennél a családnál. Hiányozni fog neki ez a hely.

Leguggolt a kunyhója melletti pumpás kúthoz, és szappannal lemosta a karjáról a füvet és az izzadságot. Utána átöltözött a hófehér kurtába, amit még reggel tett ki száradni egy faágra. Ahogy elindult a nagy ház felé, a napnyugta csíkot rajzolt a látóhatárra. 

A masszív, szárnyas vaskaput csukva találta. A kék szegecsek még mindig forrók voltak a keze alatt. Bent az udvaron a száhib fonott székén törökülésben ülve egy helyi uzsorással beszélgetett. A száhib felesége mellette szunyókált a díványon hátrahanyatlott fejjel, a földön pedig a lányuk őrölt fűszereket egy pici kerámiamozsárban. Miután az uzsorást elküldték, Tochi bekopogott a fémkapun, és a száhib mondta neki, hogy lépjen be.

– Hányszor mondtam már? – kérdezte a szahib. – Viselkedj úgy, mintha otthon lennél. – Legalább jókedvében volt.

– Bocsánat, száhib – mondta Tochi.

Észrevette, hogy az asszony félig kinyitja a szemét, és lábfejével kétszer megböki a lánya hátát. A lány a fejére borította a csunniját, eltakarva az arcát Tochi elől.

– Haza kell mennem, száhib. Apám nincs jól. Tegnap hívtak.

A száhib leeresztette a lábát, csak lábujjai érintették a földet. Az ülés feszes, durva kötele mélyvörös csíkokat hagyott a lábfején. Tochi figyelte, ahogy halványulnak.

– Ilyenkor a legtöbb a munka. Rosszabb időszakot nem is választhattál volna.

– Tudom. 

– Miért vagytok ti, csamárok ennyire megbízhatatlanok? 

Tochi nem felelt.

– Mennyire beteg? Nem fog meggyógyulni?

– Mindkét karját elvesztette.

Az asszony részvéttel csettintett a nyelvével, és elmormolt egy fohászt.

– Hányféle arcát mutatja nekünk Isten! – mondta a száhib. – Ugye tudod, hogy fel kell vennem valaki mást. Nem tudom megtartani számodra ezt az állást.

– Tudom. 

Tochi bólintott, és sarkon fordult.

– Ne felejtsd itt az ennivalódat – mondta a memszahib.

Tochi köszönetet mondott, és kifele menet magához vette a tálcányi maradékot.

Másnap a száhib a nagykapu előtt várt kezében a bérrel. Tochi átvette a guriga pénzt, és lehajolt megérinteni a férfi lábfejét.

Két órán át gyalogolt Dzsalandárig, vállán átvetett barnarizses zsákban cipelte a holmiját. A pályaudvaron sorakoztak a leparkolt buszok, a hűtőrácsok egymásba olvadtak a vonalakat lágyító homályban. Megtalálta a buszát, a tetőn ülő kalauz elnyomta beedi cigarettáját, és azt mondta, nem indulnak, míg meg nem telik a busz, kilenc előtt biztos nem, úgyhogy adja fel a poggyászát, ezzel garantálva lesz a helye. Tochi nem vált meg a zsákjától, és beült az állomás teaházába. Teát rendelt, majd az asztalon bölcsőt formált a karjával, abban pihentette lehunyt szemmel a fejét. 

A kalauz csak dél után fújt bele a sípjába. Ahogy a busz nehézkesen elhagyta az állomást, az utasok jobbra-balra zötyögtek, és a Tochi mellett ülő férfi összeverte a csuklójához erősített apró cintányérokat, és suttogva imádkozott. Fiatalember volt, olcsó fehér pamutingben és kifakult fekete nadrágban. Bordó mappa hevert az ölében. Állásinterjúra megy, mondta. Földi kiszolgáló lesz. Tochi bólintott, mint aki tudja, mi az, és elmondta a férfinak, hogy hazamegy, mert az apja mindkét karját elvesztette. A férfi grimaszolva összeverte cintányérjait, és nem szólalt meg többé, mint aki nem akarja, hogy Tochi balszerencséje rá is átragadjon.

 A kalauz egy függőleges kapaszkodórúdnak támaszkodva beütötte Tochi viteldíját a gépébe, és tépett neki egy szelvényt a rózsaszín rolniról. Tochi a rizseszsákját a hasához szorítva ingázott álom és ébrenlét között, mígnem éjfél után beálltak a miráti állomásra, és a mellette ülő fiatalember szólt, hogy szeretne leszállni.

Az állomáson kívül magas, kétfejű lámpaoszlopok húzódtak az úttest közepén, nyüzsögtek az autók, bár nem úgy tűnt, hogy bárki gyorsan elérné úti célját. A busz, amivel Tochinak innen tovább kellett utaznia, csak reggel indult, így Tochi átbaktatott az úttesten, és végigment egy utcán, remélve, hogy talál egy szállást a cementboltok és Airtel üzletek között. Talált egy piros és zöld ledfüzérekkel díszített kétszintes kalibát, ami az AARTI HOTEL névre hallgatott, és fizetett a fiúnak, aki a pult mögött éppen egy bollywoodi filmet nézett. Utána felment elfoglalni keskeny vaságyát, és a csótányok neszezését hallgatva elaludt.

Nem fért fel a közvetlen járatra Patnába – más utasok többet ajánlottak –, így a délelőttöt egy csenevész fa alatt töltve beosztott két rotit és egy kólát, míg végül felszállt a délutáni buszra Sahdzsahanpurba. Kártyázott egy fiatal fiúval, akinek szantálfa paszta volt a homlokán. A busz közepén futó folyosó két oldalán ültek, és a térdüket használták asztal gyanánt, de amikor a fiú megkérdezte Tochi nevét – Nem, a teljes nevedet mondd –, és Tochi elárulta, a fiú anyja előállt valami kifogással, és helyet cserélt a fiával.

 Tochi három éjszakát töltött el Sahdzsahanpurban, a földön aludt egy hindu templom mögött, a ruhászsákját használva párnának. A negyedik reggelen a tanítótól kért egy vödör vizet, lemosakodott, majd belemártotta a ruháit a vödörbe, kicsavarta és azonnal visszavette őket. Szinte érezte, ahogy száradva összemennek a testén. Visszament az állomásra. Ezúttal a kalauz azt mondta neki, hogy összejött elég utas az úthoz, de csak Allahabádig. A busz tele volt szép nőkkel és kerek turbánokat és késeket viselő zarándokokkal. Az egész út alatt senki meg sem szólalt. Tochi hátul ült, bámulta a zöld kukoricapalántákat. Eltűnődött, a családja vajon hogyan boldogul az apja balesete óta. Az öccse csak annyit mondott, hogy fogytán a pénz, egyre kevesebb a munka, és kérte, hogy jöjjön haza.

 Fülledt hajnal virradt Allahabádra, és Tochi beállt a patnai buszra várók hosszú sorába. A negyedik buszútját készült megkezdeni. Talán már csak hatan-heten állhattak előtte, amikor a kalauz bejelentette, hogy megtelt a busz, és a többieknek várniuk kell az esti járatra. Tochi végigment a busz mindkét oldalán, és az ablakokon át kérte az utasokat, nem cserélne-e vele valaki, mert az apja mindkét karját elvesztette. Az emberek zöme elfordult, de egy értelmiséginek tűnő fiatalember leszállt, vidáman mondta Tochinak, hogy üljön be a helyére. Még azt is felkínálta, hogy állja a jegy árát, de ezt Tochi udvariasan visszautasította.

A hőség lassan enyhült. Amikor a busz bevonszolta magát Patnába, végre ismerős épületek tűntek fel Tochi szeme előtt: Vaisali mozi, Bavya Emporium, Chowk piac. Leszállt a buszról, és lehajolt, hogy megérintse a földet, majd a homlokát. Az utazás utolsó, egyórás szakaszára leintett egy zsúfolásig megtelt, méhecskésre festett autóriksát, és az oldalába csimpaszkodva érezte a teste feszülését, miközben a jármű kizötyögött a városból. Tochi lepattant a faluja kapujánál, és ahogy áthaladt a boltív alatt, megint lehajolt, hogy megáldja magát a föld porával. 

Gyalogolt a hosszú fehér úton, elhaladt néhány bottal játszó gyerek mellett, akik a játékukat abbahagyva megbámulták őt. Az út két oldalán búzamezők terültek el mozdulatlanul a hőségben. Nagy szárnyú, káposztazöld, pávapettyes pillangók szálltak egyik szártól a másikig. Tochi befordult egy sikátorba, ahol a szennyvíz lomha táblái áramlottak a faajtók előtt. Itt sötétebb volt. Egy vörös deszkához ért, a hámló festék zöld színt fedett fel, ő oldalra megemelte, lehajolt, és elfordult, hogy beférjen a szűk résen át a szobába. A napfény a hátsó falba fúrt lyukakon át áramlott befele, és szétszórt aranypénzekként pettyezte a kőpadló egyik felét. A másik oldalon a sűrű homályban az alvó apját látta kókuszlevelekből font matracon. A fal felé fordult, szürke tunikájának ujja üresen hevert mellette. A rózsaszín polc, amit a húga szerelt fel, a régi volt, de a rajta levő tárgyakat még nem látta. Egy aranytoll, egy élelmiszerjegy, egy még fóliába csomagolt notesz, egy kép lenhajú, fehér lányról, aki egy zsúptetős kunyhó előtt egy kutyát ölel. A képen angol felirat látszott, amiből csak az „otthon” szót ismerte. A ruháit a sarokba hajította, és kiment. Feljebb az út elágazott, és az elágazásnál lévő nagy, üzemen kívüli szökőkút kévéje immár homokkal volt tele. A kúton túl állt néhány bolt, amiknek a bádoglemezeit mintha csak az isteni gondviselés tartotta volna egyben. A szabó – Kishen – még megvolt, törökülésben ült a varrógépénél egy mennyezeti ventilátor alatt, aminek a szelében fodrozódtak a közszemlére tett szövetek. Együtt jártak iskolába egy rövid ideig, még amikor az állam csökkenteni akarta az analfabetizmust. Kezet fogtak. 

– Az öcséd mondta, hogy jössz haza.

– Megy a bolt?

– Megyeget. Apa tavaly meghalt. 

Tochi elhessegetett egy legyet a füle mellől. 

– Van munka a faluban?

Kishen azt felelte, egyáltalán nincs.

– Még Chetan és a fiai is Danapurba mentek. Úgy hallották, ott van föld. 

Kimért valamennyi tigrismintás anyagot, visszahajtotta, és kettévágta az addig a combja közé szorított ollóval. – Visszajöttek. Nem találtak semmit.

 Tochi nézte a forró sárga téglák gúláit, figyelt két csupacsont kutyát, ahogy mesterien szaladgáltak oda és vissza egy ökrösszekér kerekei között. Néhány félmeztelen gyerek krikettezett egy száraz mezőn, mögöttük egy szennyhegy tornyosult, akár egy fekete sziklaszirt. Mintha semmi nem változott volna. 

Kezet fogott az emberekkel, akik mellett elhaladt. Igen, visszatért, és talált munkát Pandzsábban. És igen, ugye, hogy megnőtt? Lassan járt, hogy mindenki jól megnézhesse, hadd tudják, megint van férfi a háznál, nemcsak a nyomorék. A falubeliek megértették. Ők is ezt tették volna. 

Miután megtett egy kört, és visszaért a homokkal teli szökőkúthoz, látta az öccsét, ahogy közeledik az úton. Dalbir. Barna rövidnadrágja rongyos volt, és fehér iskolai inge sem volt sokkal jobb állapotban. Egy zsák gabonát cipelt, kétszer akkora volt, mint ő. Ezek szerint kivették az iskolából. Tochi odalépett hozzá, de Dalbir nem kért a segítségéből.

– Elbírom. 

– Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét.

Dalbir a földet nézte. A szeme nedvesen csillogott.

– Nem hoztam neked semmit. Bocsánat, azt mondtam, majd hozok. De nem hoztam.

– Annak már négy éve – felelte Dalbir. – Már tizennégy éves vagyok.

Tochi oldalra lépett, és tekintetével követte az öccsét, ahogy ráfordult a mezőre a táplálkozó barna bivalyok felé. A házban az anyja éppen az ő ruháit pakolta elő, kirázta és fellógatta őket egy vékony drótra, amit a hátsó fal mentén feszített ki.

– Bemásznak a gyíkok, ha így a földön hagyod a cuccodat.

Az anyja orrában megcsillant az eljegyzési aranykarika a nappali sötétségben.

Tochi lekuporodott az ajtó mellett. Levette és a fal mellé tette a bakancsát. Hallotta az apja mocorgását, és odafordulva látta, ahogy ülésbe ügyeskedi magát, vállcsonkjait egyfajta emelőnek használva. Az arcával egy magasságban egy felfordított vödrön egy pohár whisky állt, és az apja igyekezett bekapni a szívószálat. Ivás után hálásan kifújta a levegőt. 

– Miért mondtátok el neki? Mi hasznunk van itt belőle?

– Részeg volt, amikor történt? – kérdezte Tochi.

Az anyja görnyedve a vályogkemencéhez lépett.

– Azt hitte, kikapcsolta a gépet.

– Mikor mehetsz vissza? – kérdezte az apja akadozó nyelvvel. – Vissza kell menned dolgozni.

– Szükség van egy férfira a házban – mondta az anyja. – Már rendes árat sem kapok a tejért.

Dalbir belépett az ajtónyíláson – neki még nem kellett legörnyednie –, és a bátyjával szemközti fal mentén ő is lecsúszott ugyanabba a testhelyzetbe: lekuporodott a fenekére, a karját lazán ráhajtotta felhúzott térdére. Kézfejek begörbítve. Ekkor megérkezett Tochi húga is, Palvinder, a salvárját belepték a nyesedékek a termésről, aminek a betakarításában segédkezett. Megérintette Tochi alkarját, amikor elhaladt mellette, és csatlakozott az anyjához a szoba sarkában, ahol aztán a két nő fújni kezdett a vályogkemence üregébe, hogy belobbantsák a tüzet a főzéshez. 

A lencsefőzelék híg volt, és épphogy befedte a lapos tányért, krumpliból nem jutott sok. Tochi kettétépte második rotiját, és a felét odadobta az öccsének. A húga forró teával teli kerek poharakat vitt körbe, minden pohár oldalát egy egér rajza díszítette. Tochi fújt a pohár pereme fölött, míg az anyja és a húga a csunnijuk szélét használta kesztyű gyanánt. Utána kigörgették a gyékényszőnyegeket, és Dalbir az apja mellé feküdt. Palvinder a hátsó falnál terítette le a szőnyegét, a legmesszebb az ajtótól, Tochi pedig a bejáratban készült aludni keresztben, hogy felébredjen, ha valaki besurranna. Az anyja a fejére húzta a csunniját, eltakarta az arcát, és azt mondta, benéz Davi Baihoz lejjebb az utcában, mert a fia nincs otthon, munkát keres, és a menye nem úgy viselkedik, ahogy egy menytől az elvárható lenne. Tochi hallotta anyja ruhájának zizegését, ahogy a nő kilépett a szabadba. 

– Mennyid van? – kérdezte az apja. A szeme a sötétben még vörösebbnek tűnt. 

– Itt minden elfogyott?

– Nem tettél félre?

– Mindent hazaküldtem. 

Az apja sóhajtva a fal felé fordult. Tochi felállt, és kiment, átugrotta a szennyvíz széles folyóját az otthonuk előtt. Az éjszakai égbolt olyan fényes volt, hogy ezüst pacákat festett a csatornákba. Tochi fúrókat hallott valahonnan. Az anyját is hallotta, amikor visszatért, úgy közeledett az éjszakában, mint egy kísértet. Odalépett mellé. Idősebbnek tűnt, mint ahogy az emlékeiben élt. A haja ritkásabb lett. A mélyharapása viszont a régi volt, a lányának tovább is adta, de a fiainak nem. 

– Holnap keresek munkát. 

– A mezőn van rád szükségünk. Kifutunk az időből. 

Tochi a sarkával belerúgott a sáros útba, egy földrög kifordult a nyomában. 

– Akkor is keresek. 

– Palvinder kezét visszautasították – mondta az anyja. 

Tochi bólintott, és az anyja felé nyújtotta a karját, aki megfogta a fia kezét, és pici fejét a tenyerébe hajtotta. 

Fájt a csuklója, mert arra hajtotta a fejét, míg aludt. Nem mozdult, csak feküdt nyitott szemmel. Látta, ahogy Palvinder guggol félmeztelen apjuk mellett, és eperillatú szappannal mossa őt bádogvödörből. Az apja felsőteste csak törzsből állt, a karja helyén a csonkokat benőtte már a bőr. Bőrrel fedett, összezsugorodott csonkok voltak, ráncosak, mint a nyers hús. Tochi lehunyta, majd megint kinyitotta a szemét. Az anyja egy pohár teát és sós lepénykenyeret nyújtott felé. Tochi felült, és evett. 

– Hol van a kölyök?

– Dolgozik – mondta az anyja. 

– Korán kelt. 

– Mert itt vagy – mondta Palvinder, és hátranézett rá a válla fölött, közben egyre szappanozta az apjukat. – Általában a bokájánál fogva kell vonszolnom, hogy felkeljen. 

Hét múlt nem sokkal, gyerekek mentek a falusi iskolába, fogták poros hátizsákjuk szíját. Tochi elindult Babuji háza felé. Az öreg nyilván tudja, hogy hazajött – valaki biztos idejekorán értesítette –, de Tochi személyesen akarta leróni a tiszteletét. Megköszönni, hogy intézte az apja kezelését, és biztosítani afelől, hogy időben fizetni fogják a negyedéves bért. De Babuji Kalkuttába utazott üzleti ügyben egy, talán két hónapra, és Tochinak a szolgálók megmondták, jöjjön vissza akkor. 

Elment a mezőre, legörnyedve lépett be a betonkunyhóba. A kaszája még mindig ott lógott a rozsdás kampón a motor kapcsolója mellett, mintha négy éven át hozzá sem nyúltak volna. Kézbe vette, fogott három durva barna zsákot, és kilépett a kék-zöld reggelbe. Dalbir méterekre volt tőle egy sor lekaszált búzában, mögötte a termés takaros rendben sorakozott. Két sorral már végzett, majdnem hárommal. Túl gyorsan vágott bele. Majd megtanulja. Tochi a kaszájával felnyúlt egy faághoz, és lesújtott rá vele. Az ág lehullott a lába elé. Megkötötte fehér dhotinadrágját a combja között, és az öccsétől távolodva ő is nekiindult. 

A saját tempójában haladt, szépen lecsapott a gyökér mindkét oldalára, aztán egy éles csuklómozdulattal az egészet kifordította. Csak a délelőtt közepén jelentkezett az ismerős fájdalom a combjában, amikor leguggolt a nyolcadik sora előtt. Az öccse lassult. Valahányszor Tochi hátrapillantott a hóna alatt, Dalbir lába mintha egyre ólmosabb lett volna, törölgette a verítéket a homlokáról, egyre jobban zihált. Délre Tochi végzett az ő felével, még a zsákokat is megtöltötte, és elcipelte a kunyhóig. Dalbirnak még a negyede hátravolt. Tochi fogta a kaszáját, és a másik végénél nekilátott, egy bő órával később együttes erővel végeztek. 

– Meg tudtam volna csinálni egyedül is – mondta Dalbir. 

– Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét – mondta Tochi, és felvett három acélvödröt, kettőt az egyik kezébe, egyet a másikba, és indult az ösvény felé, ahol a bivalyok álltak egy fához kötözve. 

– Máris? – kiáltott utána lihegve Dalbir. 

– Máris. 

Fémkannákba mérték ki a tejet, és hazavitték az anyjuknak és a testvérüknek, hogy adják el a faluban. Tochi aznapra végzett a munkával, vett egy tiszta, fehér inget és egy barna nadrágot, és lement a faluba a pumpálós kúthoz megtölteni egy vödröt vízzel. A viskójuk bejárata előtt fürdött le, az addig viselt dhotit használta először paravánnak, aztán törölközőnek. Ugyanazzal a vízzel lemosta a sarat a szandáljáról. 

A szomszédos falu, Dzsannát, úgy három kilométerre volt, szűk félóra alatt átgyalogolt. Görnyedt öregasszony kék hortenziával a hajában ült a földön a falu bejárati boltíve mellett, fonott kosárból árult mandulát és cseresznyét. Ez a falu még Tochiénál is kisebb volt, egyetlen útból állt, és tíz, talán tizenkét kunyhóból. De a mezők termékenynek tűnnek, gondolta Tochi; van még velük munka. Bement a boltív alatt, és ment tovább a házhoz, aminek nagy, piros fémkapuja volt, egyszer bekopogott. Férfi szolgáló öltött alakot az erkélyen. Megkérdezte Tochi nevét, majd mondta neki, hogy a kaputól néhány lépés távolságra várjon. Az úrnő nem szereti, ha túl közel állnak a házhoz. 

Közel egy órával később a kapu ásítva kinyílt, és a földbirtokos idegesen kilépett. Tochi felállt az útszéli árnyékból, ahova lekuporodott, és várta, hogy a férfi magához szólítsa őt. Magas, idős úr volt, olajzöld ruhája ráncot vetett kerek pocakján. Megkérdezte Tochit, mi járatban van. Valami zűrje van valakivel ebben a faluban?

– Nem, száhib. 

– Mert úgy hallom, elég sok a zűr errefelé. 

– Az én családom békés, száhib. 

– Nem tűröm a zűröket, érted? Az én falumba ne járjatok huligánkodni.

– Igen, száhib. 

A férfi rácsapott hátul a nyakára. Szúnyog lehetett. 

– A választások miatt van. Mindig. Beletébolyulnak az emberek. 

Tochi nem felelt. Nem várták tőle, hogy ilyesmiben véleményt formáljon. Egy szamár közeledett kopogó patákkal az úton mögötte. A földbirtokos lesétált a kapujától induló lankás lejtőn, és a kezét feltartva megállította a kocsit. Beszélt a férfival a szekéren – viszály valami föld miatt két helyi fivér között –, majd felmászott mellé. Mondta Tochinak, hogy nemsokára visszajön. Tochi bólintott, és visszament várni az útszéli fa árnyékában. 

Egy újabb óra elteltével három fiatalember alakja jelent meg az úton, beedi cigarettájuk halványan izzott a hőségben, a dhotijukat az ágyékukhoz betűrve viselték. Ahogy közeledtek, csücsörítettek, így szólítva fel Tochit, hogy adja át a helyét, és álljon a forró napon. A férfiak beültek a fa alá, csevegtek egy kicsit, eltaposták a cigarettájukat, és mentek tovább. 

Már besötétedett, mire a földbirtokos fütyörészve visszatért. Spiccesnek tűnt. Tochi felállt, és kilépett a holdfénybe. Az öregúr meglepettnek tűnt, még rémültnek is, és a háta mögé nyúlt. 

– Van pisztolyom – mondta. 

– Manighátból jöttem, száhib. 

– Zavarogni jöttél? Van pisztolyom. 

– Munkát keresek, száhib. 

– Nem eladó a szavazatom. Ti, szélsőjobbosok azt hiszitek, mindent meg lehet venni. Van pisztolyom. 

– Nagyon keményen dolgozom, száhib. Van egy öcsém is, aki szintén tud dolgozni, ha kell. 

Nyikorgás hallatszott, ahogy egy fémreteszt egyszerre forgatnak és rángatnak, majd kinyílt a kapu. A szolgáló állt benne. 

– Asztalra tegyem a vacsoráját, száhib?

– Mindenki más evett már?

– Önre várnak. 

A földbirtokos megindult az emelkedőn a kapuja felé. 

– Szahib, munka ügyében…? – szólt utána Tochi. 

A földbirtokos megállt, megfordult.

– Még a falubelieknek sincs elég. Próbáld meg talán távolabb. 

Az öregúr megint elindult, de Tochi összeszedte a bátorságát még egy kérdéshez. 

– Kérhetném a kegyes javaslatát, száhib?

– Talán a városhoz közelebbi falvakban. Arrafelé a legtöbb fiú bement a városba dolgozni. 

A szolgáló becsukta a kaput a gazdája mögött, és Tochi hallotta, ahogy a reteszt visszaerőltetik a helyére. 

Másnap felvette ugyanazokat a ruhákat, és megint útnak indult, elhaladt Dzsannát mellett, ment a következő faluba, újabb porlepte kunyhógyűjtemény, újabb búzamezők és kukoricások. Látott magas gyapotot is, kecsesen hajladozott a napfényben. A földbirtokos otthon volt, éppen rituális mosdását végezte. Tochit kérték, hogy várjon az udvaron. Megállt egy nagy szent bazsalikomnövény mellett, és megsimogatta bársonyos leveleit. Jó érzés volt. Amikor hallotta nyílni az ajtót, a háta mögé kapta a kezét. 

A földbirtokos a fonott ágyán ült, csak fehér trikót és ágyékkendőt viselt, és egyik lányunokája mögötte térdelve éppen mustárolajat masszírozott a hajába. Meghallgatta Tochit, és azt mondta, sajnálja, de amilyen időket élünk, felzúdulás lenne, ha munkát adna valakinek, aki nem idevalósi. 

– Gyors kezem van, száhib – mondta Tochi. – Begyűjtöm a gyapotot, mielőtt kiszárad. 

– Sajnálom, öcsém – mondta a férfi, a szeme felfelé fordult, és a szemöldökét összevonva igyekezett az unokája fölébe hajoló arcába nézni. – Mondd meg nagyinak, hogy adjon ennek a fiatalembernek öt rúpiát. Nagy utat tett meg a rossz hírért. 

Tochi azt felelte, erre semmi szükség, és a száhib kegyes engedélyével inkább menne tovább. 

A következő falu további tíz kilométerre volt, és már elmúlt dél, amikor Tochi a kapujához ért. De a földbirtokos egy hónapos zarándoklatra ment, a fiai meg a városban töltötték a napot. 

Ment tovább az aszfalt homokos peremén, hogy ne zavarja az egyre sűrűbb forgalmat. Az út menti kalyibák most már bádogból készültek, nem vályogból, és elhaladt egy benzinkút mellett, ahol két dolgozó koszos IOCL-es overallban támasztotta lustán az egyik kutat. A város peremére érkezett. Bement Randogába, a környék legnagyobb falujába, ahol az ég vásznára faerkélyek és Airtel parabolaantennák rajzolódtak ki. 

Széles földút választotta el a mezőket és a hozzájuk tartozó házakat a labirintusszerű központi bazártól. Elment egy férfi mellett, aki vizes, fekete teheneket terelt éppen, és megkérdezte tőle, kik itt a fő földbirtokosok. A férfi rámutatott pár tanyára, de azt mondta, kétli, hogy ilyenkor otthon lennének. Tochi ennek ellenére elindult az egyik ház felé, rézsútosan átvágott egy búzatáblán. Megállt a nyitott kapunál. Egy derékban meghajló nő az udvart sepregette. Túlságosan csicsás volt az öltözéke ahhoz, hogy ő legyen a cseléd. Tochi betűrte az ingét a nadrágjába, és gallérja belsejével letörölte az izzadságot az arcáról. Kétszer megkocogtatta a fémkaput a bütykeivel, majd hátrált egy lépést, és elrejtette szem elől a kezét. A nő továbbra is előrehajolva megfordult, és megkérdezte, mit szeretne. 

– Bocsásson meg, memszáhib. Lenne a száhibnak egy perce számomra, kérem?

– Mit akarsz, amihez elég egy perc?

Ezek szerint a ház ura nem volt otthon, legalábbis nem hallótávolságon belül, és a nőben volt valami fenyegető. 

– Megyek is, memszáhib. 

– Azt kérdeztem, mit akarsz? – Felegyenesedett, fenségesen, félredobta a seprűjét. Fiatalnak tűnt. Piros szalagok voltak a kontyába fonva. 

– Munkát keresek, memszáhib. 

– Ja, hát mind ezt mondjátok, de ha megkapjátok… Nézd! Takaríthatunk utánatok. 

– Nem zavarom tovább, memszáhib. 

– Gyere ide!

– Munkát kell találnom. 

– Ide – mondta megint a nő. 

Tochi elindult felé, a nő arca minden lépéssel öregedett: a ráncok kirajzolódtak a púder alatt, látszott a felkent henna a haj tövében, látszottak a vastag sörték a felrajzolt szemöldök körül. 

– Milyen munkát?

– A földeken, memszáhib. 

– Hova valósi vagy?

– A városba – hazudta. Nem akarta, hogy bármilyen zűr megtalálja őt otthon. 

A nő bámult egy ideig. 

– Van munka – mondta aztán. – Rengeteg. De a száhib elment a bazárba. 

– Értem, memszáhib. – Tochi sarkon fordult. 

– Várhatsz odabent. 

Tochi nem felelt. 

– Nem hallottad?

– Memszáhib, munkát kell találnom. 

– Mondtam, hogy van munka. Csak várj odabent. 

Tochi nem mozdult. 

A nő arca tovább szigorodott. Mint mikor árnyék vetül kőre. 

– Könnyen lába kél a dolgoknak ezekben a házakban. Tárva-nyitva az ajtó, ugyebár. Nem akarnám, hogy bárki a faluban gyanakvással nézzen rád. 

Tochi bement egy nagy, zöld ajtón, amiben fátyolszövettel védekeztek a szúnyogok ellen. Várt a fehér lepedővel letakart fonott ágy mellett. Hallotta, ahogy kitárul egy ajtó, zörögve bezárul, majd megnyílik egy csap. A nő úgy egy perc elteltével visszatért, a sminkjének immár nyoma sem volt. 

– Azon a lepedőn minden folt egyből meglátszik – mondta, és elkezdte lefejteni magáról a száriját.

Utána Tochi visszament a földúton a bazár utcáinak fakó köveire. Éppen felvonulás volt: Szíté istennő rádzsasztáni pirosban, dupattája előrehúzva, mint egy nagy kapucni, és egyetlen fehér turbános, tunikás fiú vezette fel, elkeseredetten püfölve a dobját. Tochi mozgott az éneklő tömegben, mindig becsusszant a mások által elhagyott üres helyekre, mindig előre haladt. Mintha senki nem vette volna őt észre. Egy sikátorban lyukadt ki, ahol egymást érték az esküvői meghívók gyártói, és félrehúzódott, ahogy néhány rollerező lány csengetve elhaladt mellette. A sikátor egy lekövezett térré terebélyesedett ki, ahol négy fiatalember kártyázott egy felfeslett barna zsákon, amit amúgy gabonaszállításra használnak. Ágyékkendőjüket feltűrték a térdükig, vádlijukat sár és nyesedék fedte. Tochi lekuporodott melléjük, és a kör végén megkérdezte, van-e errefelé munka. Azt mondták, nagyon sok munka van, de nagyon sok rá a jelentkező is. 

– Mit tegyek?

– Menj, jelentkezz a postán – mondta az egyikük. Ő tűnt a legfiatalabbnak, pelyhes bajsza volt a vékony ajka felett. – Felírnak a listára. 

– Nyilván hosszú a lista. 

A fiú ingatta a fejét. 

– Egy év várakozás. Talán hat hónap, ha eléggé megkened. És legyen otthon telefonod. 

Úgy értette, lopj otthonra telefont. 

Tochi bólintott. Nyilván azért kell, hogy tudják őt hívni, ha adódik egy állás. 

– Tudsz bármiről? Van valahol munka?

– Ha tudnék, szerinted a bátyám otthon ülne és malmozna? 

Nevettek, és újra osztottak. 

– Köszönöm – mondta Tochi, és felegyenesedett. 

– A választások miatt van – mondta a fiatal fiú. – Félnek minket alkalmazni. A jobbosok megijesztették őket. 

A bazár nyugati sarkában találta meg a postahivatalt egy italbolt és egy ventilátorokat áruló stand között. Nem volt ajtaja, csak egy rozsdás feltekert fémrolót tartott két beékelt karó kétoldalt. A helyiségben a falak nem is látszottak, teljesen kitakarta őket a rengeteg polc, amik kezdték megadni magukat a tengernyi papírdosszié súlya alatt. A postamester az asztalánál ült, egy kék főkönyvbe írt valamit. Fél kezével eltartotta a haját az arcától. Mandzsettái szépen vissza voltak hajtva, felfedve egy ezüst karperecet az egyik csuklóján, és egy esküvői arany karkötőt a másikon. Tochi várta, hogy észrevegye őt. A postamester felnézett, felvonta a szemöldökét, és nem is eresztette vissza. 

– Szeretnék jelentkezni, száhib. Munkára. 

– Hat hónap – mondta a postamester, és visszagörnyedt a könyve fölé. 

– Mindegy, milyen munka, száhib. A mezőgazdaság lenne a legjobb, de nem számít, csak munka legyen. 

– Hat hónap. – Fel sem nézett. 

Tochi kivett a farzsebéből egy húszrúpiást. 

– Ennyim van, száhib. 

Amikor a férfi nem felelt, Tochi visszatette a bankjegyet a zsebébe, és indulni készült. 

– Nincs családja? – kérdezte a férfi. 

– Van apám, anyám, húgom, öcsém. 

– Az apja nem dolgozik?

– Nincs karja. 

A férfi csettintett a nyelvével. 

– A magafajtának nem nagyon van munka errefelé. A választások, tudja. 

– Köszönöm, hogy meghallgatott. 

A férfi porfelhőt verve összecsapta a könyvét, és kinyitotta az első oldalon. 

– Három hónap. Danapurban van munka a földeken három hónap múlva. Beírjam?

– Vajon lenne esély előleget kapni, száhib?

– Kizárt. 

– Akkor ne írjon fel. Nekem most kell a pénz. 

– Szerezzen egy kocsit. Rengeteg a fuvar. Főleg így az esős évszakban. 

– Nincs rá pénzem. 

– És az mióta akadály? 

Ezzel hátranyúlt egy mappáért, majd visszaegyenesedett ültében, a széke első lábai csattantak a kőpadlón. Tochinak most már egyértelműen távoznia kellett. Így is elég idejét rabolta. A bazáron keresztül kanyarogva visszajutott a főútra. Hamarosan már buszokat látott maga előtt, elmosódott piros lámpájuk virított a lomha sötétségben. Sétált úgy öt-hat kilométert, elment egy újonnan épült és néhány félkész hotel mellett. Cikkcakkban kerülgette a kocsik és teherautók városi nyájait, átvágott a téren, hogy eljusson a piacra. Megállt előtte. Minden roló lehúzva szürkéllett: itt nem fog sofőröket találni. Elindult a pályaudvarhoz, kezét mélyre dugta a zsebébe, a karja egyenes volt, mint a karó, a vállát a nyakáig felhúzta. Itt nem voltak utcai lámpák, csak a tompa, ezüst holdfény vonta be az utcákat. 

Leszegte a fejét, nem nézte az éjszakában italra és nőkre vadászó férfiakat. Amikor túl gyorsan fordult be egy sarkon, a gyomra zökkent egyet, és a bal oldala valami melegbe süppedt. Csatorna. Érezte, ahogy leázik a lábáról a szandál. Összeszorította a lábujjait, és kirántotta a lábát a szennyvízből. Bűzös masszával bevonva, szandál nélkül került elő. Vállig feltűrte az ingujját, letérdelt, és a keze utat túrt magának a fekete szennyben. Lehunyta a szemét, és összeszorította az orrlyukát, a vállát lejjebb eresztette, hogy a kezével minél messzebbre érjen. A karjáról nagy göröngyökben csöpögött a fekete mocsok, úgy festett, mint egy beteg, vedlő állat. Amennyit tudott, letörölt, és sántikált tovább az úton fél szandállal, mocsoktól nehéz lábbal. Tudta, hogy bűzlik – még az erkélyen ülő nők is undorodva felszisszentek. 

Egy idő után levette a másik szandálját, és az út szélén hagyta. A talaj meleg volt a talpa alatt. Nem messze a vasútállomástól megállt egy italbolt előtt. A tulajnak sárga törölköző lógott a nyakában, marokra fogta mindkét végét, mint egy bokszoló segédje. Úgy bámult kifelé az éjszakába és Tochira, mintha egész életében arra várt volna, hogy Tochi itt elhaladjon. Tochi megkérdezte, rendbe szedheti-e magát. Munkát keres, mondta, és nincs sok esélye, ha így néz ki. A férfi oldalra biccentett, mondta, hátul talál egy csapot. Meg szappant is. 

– Köszönöm. – Tochi követte a falat, elfordult oldalra, hogy beférjen két hatalmas cső között, amik tartottak befelé a sötétségbe. Tapogatóznia kellett, hogy megtalálja a csapot, és egy-két perc elteltével köhögve megindult a víz. Amennyire tudta, megmosta a karját, levette a nadrágját, erősen átsikálta, majd visszavette. A merev fekete mocsoktól nem tudott megszabadulni, és a karja továbbra is bűzlött a rothadó szennytől. Elzárta a csapot, és visszament köszönetet mondani a tulajnak. 

– Hova megy? – kérdezte a férfi. 

– Munkát keresek. 

– Miféle munkát?

– Riksázni szeretnék. 

A férfi kétkedve nézett. 

– Van rá pénze?

Tochi újból köszönetet mondott, és készült indulni. 

– Ha gyorsan akar pénzt keresni, sok srác eladja egy szervét. Megállapodhatunk. 

A férfi mintha az arcának csak az egyik felével mosolygott volna, ami kissé megrémisztette Tochit. Elnézést kért, és mondta, hogy tényleg mennie kell. 

Hallotta, ahogy egy szenet szállító vonat sikítva lefékez egy épület túloldalán. Megkerülte az épületet – mozi volt –, aztán átkelt a síneken, és átmászott a kerítésen. A sofőrök mind ott voltak az állomás előtt, a zömük aludt a taxijában, míg várták a reggeli tömeget. Az egyik sofőr Tochinak háttal állva énekelt. 

– Uram, kérhetek egy kis segítséget?

A férfi ráérősen megfordult. Alacsonyabb volt Tochinál, és apró, kerek arca és vékony lába sehogy sem illett a teste többi részéhez, mintha minden zsír a derekára rakódott volna le egy széles sávban. A haját hátrafésülve viselte. – Mi az?

– Szeretnék beszélni valakivel, aki eladna nekem egy autót. 

A férfi végigmérte Tochit és tönkrement ruháit. 

– Az autó nem olcsó mulatság. Kit raboltál ki?

– Kivel beszéljek?

A férfi hárítóan intett a kezével. 

– A városban nem adnak ki több engedélyt. Keress más munkát. 

– Csak árulja el, kivel kell beszélnem. 

– Velem, és már válaszoltam. 

Tochi maradt, ahol volt, a férfit nézte. 

– Talán valaki mást kellene megkérdeznem. 

A férfi nevetgélve oldalra fordította a fejét. 

– Ez a sok kormányzati támogatás a fejükbe szállhatott. Most már dolgozni is akarnak velünk. 

Az autókból álmos, füstízű nevetések csendültek fel. 

A férfi a földre köpött, egyenesen Tochi lába közé, és vigyorogva állt karba tett kézzel, mint aki várja, mit lép most a másik. Tochi visszavonulót fújva visszament a peronra, és éppen átkelt volna a síneken, amikor egy hang szólította. Egy meztelen felsőtest vált ki az éjszakából, alatta profi módon derékra és combra tekert narancssárga ágyékkendővel. A férfi azt kérdezte Tochitól, ő keres-e autóriksát, mert neki van eladó, legalábbis a testvérének van egy. 

– Hol van? – kérdezte Tochi. 

– Tudod, hol az óratorony? A parknál? Reggel találkozzunk ott. 

És még mielőtt Tochi bármit kérdezhetett volna, a férfi megfordult, és felszaladt a peronra. 

Tochi az állomástól távolabb mélyre leszívta a tiszta levegőt, felnézett, és kérte Istent, hadd legyen ez egy valódi lehetőség. 

Fekhelyet keresve benézett minden lépcső alá, ami mellett elhaladt, de mindent elfoglaltak már, és hamar rájött, hogy közel ért a folyóhoz. Átkelt az ilyenkor már hátborzongatóan csendes felüljárón, és lebotorkált a partra. Csábító volt a víz, a fodrai ragyogtak a holdfényben. Bal kéz felé látszott a hosszú, piros híd egyszerű körvonala. A folyó peremén Tochi levette a nadrágját és az ingét, és kimosta őket a vízben, majd a vizes ruháiban visszament a falhoz. Mások is elhelyezkedtek már az éjszakára, testek simultak a téglákhoz a szélvédett zugban. Kicsit távolabb talált még egy szabad helyet, és a folyó felé fordulva az oldalára feküdt. Gyorsan elnehezedett a szemhéja, és utoljára még egy sötéten elsuhanó vontatóhajó kürtje jutott el a tudatáig.

Nem sokkal napkelte után a parkban volt, és máris kezdett megtelni a környék. Cipőtisztító fiúk pakoltak ki készülve a napra, irodai dolgozók gyalogoltak munkába, apácák mentek a reggeli egészségügyi sétájukra. Nem látta sehol a férfit. A szeme megakadt emberek egy csoportján, akik egy almafa árnyékában gyülekeztek. Az Indiai Néppárt színét, a sáfrányt viselték, és egy férfit ültek körbe, aki folyamatosan egy papírlapra mutogatott a kezében. Talán valami tűntetés. Tochi felnézett az óratoronyra. Azt kívánta, bár megegyeztek volna egy konkrét időpontban. 

Valaki megrázta a vállát, mire felocsúdott, és talpra szökkent. 

– Hol van a riksa?

– Gyere velem.

Ahogy elindultak, hallották a férfit a fa alatt:

– Egy stratégiára van szükségünk, hogy elterjesszük a Hindutvát! Nem nyomhatnak el minket örökké!

Világítóan fehér molinó tekergett a bozóton: India a tiszta vér országa, és vér fog folyni, hogy tiszta maradhasson. 

Az autóriksát ígérő férfi a kezét az oldala mellett rázva jelezte Tochinak, hogy tartsa a távolságot a tömegtől. 

– Ezek a Mahesvár Szena emberei – mondta.

Tochi várt, remélte, hogy többet megtudhat, de a férfi nem mondott mást, csak átvágtak a parkon, ki a vaskapun. 

Meggyötört autó volt, hámlott róla a festék, a sárga tetőn horpadások éktelenkedtek. Tochi a lyukas első kerékre mutatott. 

– Van pótkerék?

– Az ülés alatt. 

Megkerülte a járművet, látta, hogy Om matricák és Szai Baba képei vannak a hátsó rácsos ablakon. 

– Mennyi?

A férfi elfordította a fejét.

– Bátyám? – kiáltotta. 

Tochi eddig észre sem vette az autóban ülő férfit, takarta őt a vastag réteg kosz az ablakon. A testvére, jutott Tochi eszébe, ahogy a férfi kicsusszant oldalra, és némi erőfeszítés árán kikecmergett. Fél kézzel kapaszkodott az ajtó keretébe, hogy el ne essen. Betegnek tűnt, és amikor megszólalt, a hangja egy évtizedekkel idősebb férfihoz tartozott. 

– Amennyit fizetni tudsz érte. 

– Semmit sem tudok fizetni. A napi keresetemből tudom megadni az árát. 

Az első férfi a fejét rázta. 

– Hülyének nézel minket?

– Nyugi, öcskös – mondta a másik. 

– Soha nem látod viszont, erre mérget vehetsz. 

A beteg férfi Tochira nézett. Tochi nem szólt semmit. Csak állt a merev, folyóban mosott nadrágjában, és pállott fehér ingében. 

– Majd meglátjuk – mondta a férfi. 

– Elment az eszed!

A beteg férfi elmosolyodott.

– Elnézést kérek a testvérem miatt. De az autó a tied, ha kéred. 

Megállapodtak, hol és mikor jelenik meg Tochi minden este, hogy rendezze a tartozását, majd a férfi átadta a kulcsokat és az engedélyt, meg egy listát az állandó kuncsaftokkal. 

– Remélem, neked több szerencsét hoz, mint nekem – mondta. 

Tochi elfeküdt az autóban a házához vezető keskeny vízmosás végén. A kulcsot az öklében szorongatta, az öklét a hóna alá dugta. A hazaúton szinte bűnözőnek érezte magát, szinte arra számított, hogy valaki leállítja, és rávilágít, mennyire képtelenség, hogy az ő családjában bárkinek legyen egy ilyen autóriksája. A gyerekek, akik üveggolyókat dobáltak a szökőkútba, abbahagyták a játékot, és bámészkodtak. Még Kishen is felnézett a munkájából, a mérőszalag lógott a fogai közül, és megkérdezte, Tochi felcsapott-e bankrablónak. 

Tochi szeretetteljesen végigsimította a kormányt, a bőr öreg és szúrós volt a tenyere alatt. Hallott valamit, és látta, hogy Dalbir lép ki éppen a sötét utcából. Acéltál volt nála egy kanálnyi lencsével és egy darab rotival. Átadta Tochinak. 

– Később hozok teát is – mondta Dalbir, és bemászott mellé. Elkerekedett szemmel pásztázta lassan a járművet, nyújtogatta a nyakát, mint aki valami hatalmas templomban ül. 

– Nem is emlékszem, mikor volt anya ennyire boldog. 

– És ki kért, hogy emlékezz?

– Én, magamat. 

– Ne tedd! – Tochi odaadta neki a rotija felét. 

– Ettem már. 

– Egyél még. 

Hajnalban megtöltött egy vödröt vízzel a pumpálós kútból, és hitelre vett egy morzsolódó epres szappant. Hátul kezdte, levakarta a matricákat, és lassan haladt előre. Valamikor megjelent Dalbir, és ő is kért egy rongyot. 

Már jócskán a délelőttben jártak, amikor végeztek a kifényesítéssel is. Tochi visszament a házba, és egy kendőbe bugyolálta az apja törzsét. Utána segített neki kijönni, és leültette egy székre az autó elé. Tochi anyja és húga is ment utána fedett fővel, egy tálban joghurtot, egy kiöntőben szentelt vizet hoztak, Palvinder szerezte reggel a gurdvarában. Bedugta ujja hegyét a vízbe, és az autót körbejárva meghintette cseppekkel. Utána Tochit az anyja megetette egy kanálnyi mézes joghurttal. Tochi megérintette az anyja lábfejét, ő meg kérte Istent, hogy áldja meg a fiát sikerrel. 

Elvezetett a Pankadzs Lakóparkig, beállt a kapunál már összevissza leparkolt autók közé, és kilépett a forró délutánba. Eddig még soha nem járt a városnak ebben a csendes szegletében. Egy kapus szundikált a székén, hüvelykujja az övtartójába akasztva, és a kapun túl, ahol a nap átragyogott a lakóházak között, Tochi játszó gyerekek hangját hallotta. A többi sofőr a fal árnyékában kucorgott, újságot olvastak, vagy a krikettközvetítést hallgatták. Tochi is leguggolt, teljes talppal a talajon ráhajolt a térdére, és a sípcsontjánál szorosan összekulcsolta a kezét, így gömbölyödve össze, hogy a lehető legkisebb célpont nyújtsa a nap számára. Nem tudta pontosan, mikor jön ki a nő. A lista alapján kettő és három között bármikor. Valaki cigarettával kínálta, de nem kért. 

– Szóval te vetted át Ashok Bhai autóját?

– Meg. Vettem meg. 

A férfi elmosolyodott. 

– Így értettem. 

Susheel néven mutatkozott be. Dzsannáti volt. Az ott az ő autója, aminek szerencsét hozó piros szalagok vannak a rácsán. Fiatalabbnak tűnt Tochinál – a puha szakálla, a magabiztosság. 

– Ha bármire szükséged van, csak engem keress. Mindenki ismer. 

Tochi bólintott, megköszönte, de talán nem volt kellően lenyűgözve. 

– Kérdezz bárkit. Susheel. Az vagyok én. 

Valaki hangosan püfölte a fémkaput, kiáltott, hogy nyissák ki. A kapus ráérősen talpra állt, nyújtózott. Azt mondta, jövök, asszonyom, jövök. A sofőrök is mind felálltak, de amikor a kapu kitárulva felfedte a nőt, a legtöbbjük visszaült. A nő előrelépett, kezével védte magát a nap ellen. Tochi nem tudta, őt várja-e, és nem akart odamenni megkérdezni – nehogy úgy tűnjön, valaki másnak a fuvarját akarja ellopni. De Susheel mondta neki, hogy ez az ő fuvarja, legalábbis eddig Ashok Bhaié volt. Tochi odament a nőhöz, köszönt, és elmagyarázta, hogy megvette Ashok Bhai autóját, és ha megengedi, hogy a járműhez kísérje, bárhova elszállítja őt. Hirtelen csend állt be, és Tochi érezte a többi sofőr tekintetét magán. A nő bólintott. 

– Hogyne – mondta. – Kérem, maga után. 

Tochi megvárta, míg a nő elhelyezkedik, csak utána indította be a motort és tolatott ki a parkból. 

– Oda kellett volna gurulnia az autóval hozzám – mondta a nő. 

Tochi bólintott. Erre már közben magától is rájött. 

– Bocsánat, asszonyom. 

A nő felnevetett. 

– Semmi baj. 

Húsz perccel később Tochi leparkolt egy modern épület előtt, aminek a Sheetal’s felirat állt az ablakán rézsútosan, hegyes zöld betűkkel. 

– Hú, ez gyors volt – mondta a nő, és félredobta a magazinját. 

Összefogta karmazsinvörös szárijának a redőit, és kecsesen kilépett a hepehupás aszfaltra. Mogyoróbarna derekának egy vékony csíkja egy pillanatra kivillant. 

– Két óra múlva, rendben?

Tochi bólintott, és nézte, ahogy a szolga széles mosollyal az arcán kinyitja az ajtót, majd a nő felsuhan a márványlépcsőn, és bemenekül a forróság elől. 

Tochi a Kumhrar útra hajtott, ahol szerzett két fuvart. Két fehér száris özvegy vitt tálcákon meggyújtatlan mécseseket egy Krisna-templomba, utána apa és fia akart sárkányt reptetni a folyóparton. Miután visszaért a címre, még egy teljes órát várnia kellett, mire a szolga kinyitotta az ajtót, és a nő lejött a lépcsőn, a válla fölött beszélve a barátnőjéhez, aki szorosan jött a nyomában. Továbbra is csevegve megálltak az autó mellett. Valakinek a csajos bulijáról volt szó. Tochi nem értette pontosan, sok angolt kevertek a beszédjükbe. Szeretett volna még néhány fuvart szerezni, mielőtt ráesteledik, és haza kell mennie. Ránézett az üvegezett órára a kormány közepén, és talán az ügyfele barátnője észrevette, hogy figyeli őket, és jelezhetett a szemével, mert az asszony azt mondta:

– Ja, lajstromba vett, ő jött értem. 

Kínos csend állt be, a barátnő arcán finnyás mosoly jelent meg, és azt mondta, a héten még talán találkoznak. A nő integetett, és vonakodva megfordult. Harapdálta az ajkát, mint egy kislány. Egyáltalán nem nézve Tochira beszállt hátra, és halkan megkérdezte, elvinné-e most a Szent József Szent Szív Iskolához. El kell menniük a fiáért. 

Másnap Tochi egészen a kapuhoz gurult, ahol az asszony már várta. A nő felszegte fejét, úgy nézett lefelé, és egyetlen gyors mozdulattal beszállt. Mintha eltökélte volna, hogy nem szólal meg, mintegy mutatva, hogyan kell sofőrnek és utasnak egymással viselkedniük. Nem bírta sokáig. Néhány sarok után a térdére könyökölve előredőlt. 

– Nézze, sajnálom. Csak manapság nem is tudni, mit kell mondani. Egyáltalán csamároknak hívják még magukat? Jog szerint? Mondhatom egyáltalán?

– Annak hív, aminek szeretne. Nekem csak az a fontos, hogy fuvarozhassam, és ezzel pénzt keressek. 

– Akkor minek hívjam?

Tochi nem felelt. 

A nő sóhajtva hátradőlt. 

– Nem vagyok rémes nőszemély, tudja. Komolyan sajnálom magukat. 

Tochi a visszapillantóban látta, hogy a nő bosszúsan grimaszol, kinéz oldalra, mint aki megint legszívesebben visszaszívná, amit mondott. 

Amikor Tochi visszament érte, a nő megjelent az ablakban, túlságosan izgatottan integetett, majd hirtelen kitárult az ajtó, és jött le a lépcsőn felgyűrt szárival, hat, hét, nyolc nővel szorosan a nyomában. Körbevették az autót, mind ragyogott Tochira. Így együtt rózsaszín, gyümölcsös illatot árasztottak. 

A nő nyugodtan beszélt, de az arca mintha erőlködött volna, hogy leplezze az örömét. 

– Beférünk mind?

Tochi megkérdezte, hova mennek. 

– Bakergándzsba – mondta az egyik. 

– A parkba – mondta egy másik. 

Egy elhízott, középkorú harmadik félretolta a barátnőit. 

– A Nőotthonba. A születésszabályozási programjuk támogatója vagyok. Ha már itt tartunk, elárulhatom, hogy a maga kasztjában elég súlyos gondok vannak a születésszabályozással. Maga nős?

Tochi elfordította a kulcsot, a motor köpködve beindult. 

– Csak négy utast szabad szállítanom. 

Mind a kilencen bepréselődtek, egymás ölébe ültek, álltak, énekeltek, mint akik egy hatalmas kalandon vesznek részt. 

Tochi kerülgette a kátyúkat és a fekvőrendőröket, nem ment a rendőri ellenőrzési pontok közelébe, és ahogy az utasok egymás után kiszálltak, mind megadták a címüket, és mondták, másnap mikor jöjjön értük. 

– A legtöbben eladtuk a saját kocsinkat – mondta a nő. – Inkább a szegényeken akarunk segíteni. 

Végül csak ő és a fia maradt. A gyerek ugrabugrált a fehér ingében és lángvörös nyakkendőjében. Az anyja kétszer ráadta a napszemüvegét, ő meg mind a kétszer ledobta. A lakópark kapujánál a gyerek kiugrott, és szaladt a várakozó fagyiskocsihoz. Az anyja az ölébe vette az iskolatáskát. 

– Holnap a szokott időben? Vagy most már túl elfoglalt?

Mosolygott, meg volt elégedve magával. Tochi azt felelte, a szokott időben itt lesz. 

*

Alaposan megismerte a várost. A csicsás tetejű ivókat és dán stílusú teázókat rejtő szerteágazó sikátorokat. Miután Saraswati asszonyt kitette Charlie Teakuckójánál, az új felüljárón áthajtva elment Bimlajiért a Nalanda Egyetemre, onnan meg a Sheetal’shoz Radhika asszony lakóparkjának érintésével. Így eleinte Jagir Bibit késve vitte a gurdvarába, de miután Susheel elárulta neki, hogyan tudja a tímárok utcáján átvágva kikerülni a délutáni csúcsforgalmat, az idős hölgy jóval az ima megkezdése előtt odaért. A késő délután még ennél is zsúfoltabb volt, rengeteg gyereket kellett elhozni az iskolából, sokan még az utolsó pillanatban ki akartak ugrani a piacra. Idővel az utasok elkezdték őt egymásnak ajánlgatni: egy potyaleső barátnak, aki naponta ment meglátogatni haldokló fejőstehén rokonát, egy apának, akinek a sofőrje rákapott az italra. Úgy érezte, az egyik pillanatban még az autót mosta, és indult a faluból, a következőben meg, amikor először megállt, és felnézett az útról, a nap már lemenőben volt, és ő megint elfelejtette megenni a húga által csomagolt rotikat, és az átlátszatlan éjszaka megkezdte az égbolt megszállását. 

– Hallom, jól megy a bolt – mondta Susheel. 

A sofőrök éttermében szürcsölték az édes teát. 

– Talán egy nap annyit fogsz keresni, mint én. 

Tochi bólintott. 

– Hány éves vagy?

Susheel arca elkomolyodott. Értette, mi van a kérdés mögött. 

– Tizenhét, bátyám. 

– Család?

– Csak a szüleim. Anyám beteg. 

Tochi bólintott.

Mielőtt hazaindult, mindig beugrott még a fivérekhez odaadni a részüket a napi bevételből. Egy új szálloda mögött egy lépcső alatti egyszobás viskóban laktak mindkettőjük családjával együtt. Tochi a hetek során legalább tizenegy különböző arcot számolt. Lehúzta a fejét, belépett, és a gyerekek behúzódtak egy sarokba, hogy a vendégnek legyen helye leülni. Egy lánytestvér teát adott neki, és amíg megitta, a fivérek szívesen hallgatták őt, ahogy elmesélte, hogyan telt a napja. Merre járt, kiket fuvarozott. Utána azt mondták, az autó neki szemmel láthatóan tényleg több szerencsét hoz. 

*

A biztonság kedvéért az autó hátuljában aludt. Egyik este Dalbir a kormányra rogyva feküdt. A mezőn dolgozott, és mint azt Tochi észrevette, elfelejtette lemosni a földet a füle mögött. 

– Vehetnénk még egy autót, és akkor én is lehetnék sofőr – mondta Dalbir. 

– Ki dolgozna a földön?

Dalbir elgondolkozott. 

– Felveszek egy intézőt. 

Női ruha suhogását hallotta az útról. Palvinder közeledett. Tochinak hozott egy pohár tejet – most már nem szorultak rá, hogy eladják –, és összeszedte a koszos edényeit. 

– Anya hív – mondta Dalbirnak. 

– Miért?

– Mióta szokás ezt megkérdezni?

– Megvannak a jogaim. 

– Menj – szólt rá Tochi, mire Dalbir morgott valamit, és felcsoszogott az úton. Tochi ledöntötte a tejét, visszaadta a poharat. 

– Anya mondta neked?

Palvinder bólintott. 

– És meg vagy elégedve a jelölttel?

– Számítana, ha nem?

Tochi bólintott. 

– Majd meglátom, holnap mit mondanak. 

Palvinder fejjel lefelé beletette az üres poharat a tálba, és ment az öccse után. 

A szolgáló bekísérte Tochit az étkezőbe, ahol Babuji egy hosszúkás, vese alakú asztal kanyarulatában ült, éppen a teáját cukrozta. Amikor felpillantott, mintha napsütés áradt volna az arcából, és nyúlt a botjáért. 

– Ne álljon fel! – mondta Tochi, és megérintette az öregúr lábfejét. 

Babuji a legközelebbi széket megkocogtatta a botjával, és Tochi leült, a szék peremén egyensúlyozott. 

– Jöttem, amint hazaérkeztem. De nem volt itthon. 

– Kalkuttában volt dolgom – mondta az öregúr legyintve, mert valójában azt akarta hallani, mit csinált az évek alatt Tochi. Hol járt, mivel foglalkozott, mióta van itthon. Tényleg vett egy autóriksát? Tochi mondta, hogy tényleg. 

– Ragyogó! Remek! Jó irányba haladsz. 

Babuji fenséges módon öregedett. A haja tejfehér lett, a bőrét beszántották a ráncok, nemes külsőt kölcsönözve nagy, petyhüdt arcának, ami sokak szerint még mindig túl gyenge jellemről árulkodott. Keze a botja elefántcsont gombját szorongatta, ezüst kurtájának szegélye besüppedt az ölében. Ismerte Tochi nagyapját. Tochi anyja azt mondta, remek barátok voltak. Babuji még Papaji halotti máglyájához is eljött, és a faluban senki nem emlékezett olyanra, hogy egy földbirtokos megjelent volna egy csamár búcsúztatásán. De ez még akkor volt, amikor a családnak dolgoztak, még mielőtt Tochi apja megkérdezte volna Babujit, otthagyhatnák-e szolgálói állásukat, bérelhetnének-e inkább földet. 

– Csak szólni akartam, hogy találtunk egy jó férjet Palvindernek. 

Babuji bólintott. 

– Hallottam hírét. 

– Bocsánat, hogy nem jöttem előbb engedélyt kérni. 

– Ó, az az idő már elmúlt, Tarlochan. A húgod meg van elégedve?

– Ha ön az áldását adja rájuk, senki másnak nem kell hogy kételye legyen. Dzsannátiak. 

– A Margiri oldalon? Ismerem a föld tulajdonosát. Jó család. 

– Nem kétlem. De az egyetlen fiukról van szó, és ha nem tudunk teljes hozományt fizetni, azt mondják, visszautasítják. És Palvinderrel ez egyszer már előfordult. Nem lenne több esélye. 

Babuji felsóhajtott. 

– Felháborító az egész. „Kérek öt motorbiciklit és tíz tehenet, mielőtt a lányod hozzámehet a fiamhoz.” De hát így működik. 

– Csak meg akartam kérdezni, hogy ön szerint észszerűek-e a követeléseik. – Elhallgatott, majd még hozzátette: – Ha kötik az ebet a karóhoz, akkor persze fizetek. 

– Szerintem felháborító, mint mondtam, és remélem, egy nap majd másképp lesz, és elkezdjük gyakorolni a vallásokat, amiket prédikálunk. De addig… – Lemondóan szétnyitotta a tenyerét. – Ha esetleg nem tudnál fizetni, nekik adjuk a Contessámat. Még mindig úgy megy, mint egy álom. 

– Nem azért jöttem, hogy…

– Tudom. 

Tochi bólintott. A házban valahol ütött egy óra. Elkésik az első fuvarjáról. Letette az asztalra a következő negyedév bérleti díját. – Ennyit fizettünk azelőtt is, hogy elmentem. Soha nem fog emelni?

– Ki tudnátok fizetni, ha emelnék?

– Legfeljebb eggyel kevesebb motorbiciklit adok nekik. 

Babuji rettenetet színlelt. 

– Csak azt ne! Még a végén állatoknak néznek minket, ha csak négyet adunk. 

Aznap délután Radhika asszony megkérdezte, miért nem a szokásos útvonalon mennek a park felé, és Tochi elmagyarázta, hogy a választás miatt. Gyűlések vannak. Erre gyorsabb.

– Nagyon várom már, hogy túl legyünk a választáson – mondta a nő a ruhája szélével legyezgetve magát. – És az eső is nagyon várat magára, nem?

Tochi a hajtűkanyarnál ráfordult a Lohanipur útra, és meglódult a bazár felé. De úgy tűnt, itt is gyűlés van, és lágyan fékezve siklott be a tömeg közé. Próbálta ijesztő fellépéssel átverekedni magát, hosszan rátenyerelt a dudára. 

– Talán gyalog gyorsabb lesz, asszonyom. 

– Ebben a hőségben? Az anyósom meg csak lamentáljon, hogy nem elég világos a bőröm? Inkább várok, köszönöm szépen. 

Így Tochi kifurakodott oldalra, leparkolt néhány másik autóriksa mellé, és leállította a motort. 

A Mahesvár Szena volt. És ugyanaz a fehér molinó, amit Tochi a parknál látott hetekkel ezelőtt, most a bazár bejárata felett függött feszes kis mosolyban: India a tiszta vér országa, és vér fog folyni, hogy tiszta maradhasson. Három, négy, öt ember állt a színpadon sáfrányszínbe öltözve, egy narancssárga nyelű mikrofont adogattak egymásnak. Körös-körül fatörzsekre erősített hangfalakból dübörgött recsegve a hangjuk. Arról beszéltek, milyen fontos visszaszerezni az irányítást. Hogy a vallásukat beszennyezik, az isteneiket felbőszítik. Az országot egyre inkább ellepik az érinthetetlenek, achhatok, dalitok, csamárok, adivaszik, lajstromba vettek – bármilyen név mögé is rejtőznek éppen. Helyre kell őket tenni. Nem földet meg ingyen ebédet osztani nekik és kormányzati pozícióba ültetni őket. 

– Talán gyalogolhatok, és akkor elmehet – mondta a nő. 

– Ha úgy tetszik. 

Nyilván nem tetszett úgy, a nő maradt a helyén. 

– Mennyire visszamaradott társaság. És milyen ügyefogyott kormányunk van, ha nem tudnak semmit tenni! Képzelje, a szobalányunk, Paro mesélte, hogy az egyik ilyen gazember leszállította a férjét a buszról, és gyalogolnia kellett hazáig. 

Tochi nem felelt. 

– Nem szégyellik magukat. 

– Kik?

– Ne játssza meg magát. 

Bár elhangzottak helyeslő kiáltások, és egy-két feslett sáfrányszínű zászló lengett az áramló fejtömeg fölött, az emberek többnyire türelmetlenek voltak, és rászóltak a hindu bölcsekre, hogy vigyék máshova szent tomporukat. 

– Dolgoznom kell, a rohadt életbe!

– Tévedés ne essék – mondta a szónok, mintha feltekerték volna a hangerőt. – Küzdeni fogunk országunk tisztaságáért. Vért ontunk. Nem hátrálunk meg. Fogalmazzunk még világosabban: ölni fogunk. – A tömeg kicsit elcsendesedett. A szónok ennek szemmel láthatóan örült. – Megbosszuljuk a maoisták által meggyilkolt testvéreinket. Tisztogatás lesz. Nem lehet leállítani. A Navrátri elején kezdjük. Meggyilkolt testvéreink iránti tiszteletből a Navrátri első napján egyetlen tisztátalannak sem engedjük, hogy dolgozzon a városban, hogy megjelenjen a városban. Az a nap kizárólag a tisztáké. Hogy a tiszták örömüket lelhessék a parkokban és az utcákban, Isten szándéka szerint. Aki ellenszegül, azt elpusztítjuk. 

Tochiban lángolt a harag, és Radhika asszony sürgetve kocogtatta a vállát. 

– Kérem, menjünk innen. Ez valami rettenet. 

Hazafelé benézett Dzsannátba. Tudta, hogy a Hanuman-templom mögötti házak egyikét keresi, de meg kellett kérdeznie egy karamellát habzsoló kisfiút a templom lépcsőjén, melyik az. Tochi bekopogott, és egy hang – egy öregúr hangja – megkérdezte, ki az. Odabent lehajtotta a falnak támasztott alacsony fonott ágyat, és ráült. A házban sötét volt, csak gyertyák árasztottak némi meghitt fényt. Két szobából állt az egész, ajtó nélküli átjáróval köztük. Tochi látta a tükröt a másik szobában, és a tükörben egy takaró alatt fekvő nőt. A nő mellett ült Susheel, kezét a térdén nyugtatta. Az öregúr nem győzött elnézést kérni, amiért megkérdezte, ki az, annyi bajról hallani manapság, főleg ezzel a Szena népséggel. Két napja hallotta, hogy megöltek valakit, aki nem akart fizetni nekik védelmi pénzt. 

– Majd csak vége lesz – mondta Tochi. 

– Most jársz először Dzsannátban?

– Három hónapja voltam itt egyszer. Munkát kerestem. 

– Beszéltél az urasággal?

– Igen. 

– Öregszik. Feledékeny már. De jó főnök. Nincs vele gond. 

– Jó erre a föld. Termékeny. 

– Keményen dolgozunk rajta. Bár úgy tűnik, nem elég keményen. Tetszik az autód. 

Az ajka ravaszkás mosolyba húzódott össze, kis arca még aszottabbnak tűnt a koszlott fehér turbánban. 

Susheel kijött, kezet fogott Tochival, és adott neki egy csésze teát. A haját oldalt választotta el, szokásos pompadúrját lelapította. Munkában nagy volt az arca, de gondoskodó fiúnak tűnt. Jó férj lesz belőle. 

– A fiamat ismered – mondta az öregúr. 

Tochi bólintott. 

– Gondolt valamilyen dátumra, uram?

– Mi lenne neked alkalmas?

Tochi értette, mire céloz. Mikorra tudná előteremteni a hozományt?

– Beszélek a szüleimmel. Csak kíváncsi voltam, gondoltak-e már valami dátumra. Vagy van-e egyéb követelésük. 

Az apa a fejét rázta. 

– Sajnálom, ha túl sokat kérünk. Nem vagyunk kapzsi emberek. De ő az egyetlen fiam. Megérted?

Tochi azt felelte, meg. 

– És az anyja nincs jól. De megígérem, ha ti megteszitek a dolgotokat, mi is megtesszük a mienket, és a húgodnak jó dolga lesz itt. Nem lesz miért aggódnod. 

Tochi mindkettőjükkel kezet fogott, és legörnyedve kilépett az ajtón. Éppen indult volna az autóval, amikor Susheel megjelent mellette. 

– Bátyám, bocsánatot szeretnék kérni, ha az apám megbántott. Nem szándékosan tette, esküszöm. 

Tochi bólintott. 

– És megtennéd, hogy…? – Susheel bizonytalanul, zavartan mosolyogva feltartott egy borítékot. 

Tochi csak néhány perce volt otthon, amikor a húga megjelent az ennivalójával. 

– Ma gyorsan jöttél – mondta Tochi. Asztalkát formált az öléből, és elkezdte belekeverni a fehér vajat a zöldségbe. Palvinder csak állt, tartotta a poharat a vízzel. 

– Leteheted. 

Letette. Nem mozdult. 

– Egész este ott fogsz állni?

– Jaj, csak add oda. 

Tochi átadta a levelet, és megkérdezte, hogyan sikerült felvenniük a kapcsolatot egymással, de Palvinder már szökdécselve eltűnt az úton. 

*

A Mahesvár Szena egyre többet mutatkozott a város utcáin. Úgy tűnt, minden sarkon van egy sáfrányszínű bandanákat viselő férfiakkal megpakolt terepjáró. Megafonokba beszéltek, emlékeztették az embereket, hogy jön a tiszták napja. Elbánnak az alacsony kasztok tagjaival, vagy aki ilyet védelmébe vesz, és ezáltal bűnt követ el a Hindutva ellen, leköpi a legyilkolt testvérek égő holttestét. Néhány boltot már célba vettek. Egy ékszerboltot szétromboltak, az üveg karpereceket összetörték az úttesten, a kasszát kihajították a csukott ablakon. És egyik nap Tochi látta, ahogy egy aktatáskás, öltönyös férfit állítanak meg, és követelik tőle az iratait. Próbált dölyfös hatást kelteni, ahogy átadta az igazolványát, de csak egy csattanós pofont kapott egy utasítás kíséretében, hogy Navrátrikor ne merje elhagyni az otthonát. 

Radhika asszony megkérdezte őt, nem lenne-e jobb otthon maradnia, amíg lecseng ez az őrület. Tochi azt felelte, azt nem engedheti meg magának. 

– Hát, legalább Navrátrin nem fog dolgozni. 

Tochi nem felelt. 

– Ugye? Kérem mondja, hogy nem. 

Megérkeztek a Sheetal’s elé. A nő kiszállt, fél kézzel megemelte a száriját. 

– Tudja, a pénz nem hozza vissza a hal… – Elhallgatott, talán rájött, ő milyen könnyen beszél. 

Napokon át győzködték, hogy ne dolgozzon Navrátrin. Bimlaji, Jagir Bibi, Saraswati asszony. Egyikük sem fog kimozdulni otthonról – senki sem –, így mi értelme lenne bejönnie a városba? Hát nem érti? Főleg most, amikor egyre romlik a helyzet. Azt beszélték, hogy egy szegény fiatalembernek levágták a kezét, mert megütött egy ilyen őrült, narancsagyú banditát. És most állítólag a maoisták is mozgolódnak. 

– Mintha egy gyilkos banda nem lenne elég – mondta Radhika asszony. 

Az anyja is könyörgött, hogy most ne menjen a városba. 

– Várj egy kicsit, jó? Pár napig dolgozz a földön. Velünk. Majd keresel pénzt utána. Segítek. 

De Tochi azt mondta, nem a pénzről van szó. 

– Mi haszna a büszkeségednek, ha aztán holtan találunk meg az utcán?

De nem is a büszkeségről volt szó. Nemcsak arról. Hanem a vágyról, hogy lehessen beleszólása a saját életébe. Eltűnődött, ez vajon önzés-e; talán valójában igazuk van, és egyszerűen tudnia kellene, hol a helye ebben a világban. 

A Navrátri előtti estén hazafelé megállt Kishen boltja előtt. A barátja éppen húzta le a rolót. 

– Bemész holnap a városba? – kérdezte Kishen. 

– Szerinted be kéne?

– Szerintem legalább az engedélyedet hagyd otthon. És mindent, amin rajta van a neved. 

– Van nevem, mivel vagyok.

– És vagyok, mivel van nevem – fejezte be Kishen. Iskolai szállóige volt arról, hogy a nevük az egyetlen tulajdonuk. A szabó felvette összehajtott újságját, és csuklóból kétszer legyintett vele. – Bajtársaink. A maoisták. Azt mondják, a tűz ellen tűzzel harcolnak. 

Tochi sebességbe tette a kocsit, és elhajtott. 

– A halotti máglyák! A máglyák!

Nem ment be aznap. Otthon maradt, és az öccsével ment a földre. Egész nap dolgoztak, arattak, kötöztek, cipeltek. Óránként felegyenesedett, és letörölte a verítéket a homlokáról dotija szegélyével. A város fölött tiszta volt az ég. Nem látott füstoszlopot, nem hallott üvöltéseket. Csak az öccse kaszája suhogott pár sorral hátrébb.

 Az anyja lenyakazott és megfőzött egy egész tyúkot vacsorára, utána Tochi visszament az autóhoz, és kezével a feje alatt feküdt a sárga tetőn. Eszelősen csillagos volt az égbolt. Nyirkos volt a levegő. Nem lehet már messze az esőzés. Hallotta, ahogy az anyja közeleg az úton, és a hang irányába fordult. Az anyja kezében volt valami; egy doboz, amit most a hátsó kerék sárhányójára rakott. Kibugyolált egy hosszú kulcsot a csunnija végéből, és zörögve kinyitotta a dobozt, majd feladta Tochinak, mert ő nem tudott számolni. Tochi felült széles terpeszbe a tetőn, és egyforma kupacokba szedte szét a bankjegyeket. 

– Még két hónap – mondta. – Talán három. 

– Akkor kitűzzünk egy napot?

Tochi bólintott. 

– Beszélek velük.

A Navrátri után három nappal megérkezett az eső, korbácsolta a vörös földet. A robogók zötyögni kezdtek a felpuhult talajon, kutyák vonítottak a terepjárók alá bújva. Tochi rákötözte az autóra az esővédőt, és visszaszaladt, majd dideregve állt az ajtóban, nézte a tébolyultan zuhogó esőt és a lába előtt gyorsan áramló szennyvizet. Azt mondta, holnap bemegy a városba. Nem várhat. 

– Máris? – kérdezte az anyja. 

– Ilyenkor lehet pénzt keresni. 

Igaza volt. Már az első napján sem tudott tíz métert megtenni anélkül, hogy egy férfi ne lóbálta volna felé az aktatáskáját, hogy egy nő ne kiáltott volna neki, álljon meg, mielőtt széttörik az esernyője. Az emberek megküzdöttek érte, a viteldíj kétszeresét, háromszorosát ígérték. Másnap is ez történt, meg a rákövetkező napon is, és ő furikázott a csurom víz utcákon, miközben egy szál fekete ablaktörlője nyikorogva végezte a dolgát. Mindennap figyelte, lát-e bárkit a Mahesvár Szanától, de csak két narancssárga ruhás férfit látott egy traktorszerviz csöpögős ponyvateteje alatt, várták, hogy csillapodjon az eső. Radhika asszony azt mondta, az időjárás elkergette őket az utcákról, és amúgy sem értek el semmit az úgynevezett tiszták napjával. Hála Istennek. 

– Láttam őket az ablakunkból. Mást sem csináltak, mint berúgtak a terepjáróikban. Ez aztán a forradalom!

Tochi másképp tudta. Még korábban áthajtott a Gandhi tértől távolodó utcákon, és látta a leégett cserzőműhelyt. És hallotta az utasait beszélgetni: úgy festett, legalább három férfit megöltek, talán még egy gyereket is. 

Palvinder és Susheel azon a télen egybekeltek a szabad ég alatt, és Simlába utaztak nászútra. És még egy éve sem voltak házasok, amikor Susheel telefonált, hogy visszahozza Palvindert, otthon szülje meg az első gyereküket. Tochi anyja vetetett egy új fonott ágyat – dupla szövésűt – és betette a szobába, amit múlt nyáron építettek a ház hátuljához. 

– Tochinak jól mehet – mondta Palvinder, amikor megérkezett, és kipróbálta az új ágyat. – És mi ez a hajzselé? Felcsapsz gengszternek?

– Hogy megváltozott! – mondta Dalbir. 

Az anyja azt mondta, persze, hogy megváltozott. Gyermeket hordoz magában.

De Tochi úgy vélte, Dalbir nem erre gondolt, hanem hogy már nem néz ki kislánynak. Talán Palvinder ezért is szólította őt a nevén, életében először. 

Odakint két gyerek vitázott egy arra járó dobossal, nyaggatták, hogy játsszon egy kicsit, és valahol egy férfi forró mogyorót és teát árult. 

– Jó itthon – mondta Palvinder kezével a hasán. Intett Dalbirnak, hogy üljön mellé, mondta, milyen nagyot nőtt, és hallja, hogy visszament az iskolába. Már a nővérét sincs ideje felhívni?

– Elfoglalt ember vagyok – mondta Dalbir. 

Palvinder nevetett, és megfogta a fiú arcát. 

– Elkezdtél borotválkozni?

Visszajött az anyjuk, és kikergette a fiúkat. Négyszemközt akart beszélni a lányával. 

Egy teljes hónapon át Tochi hazafelé megállt a bivalyoknál, mert az anyja ragaszkodott hozzá, hogy Palvinder minden este friss tejet kapjon. Nem volt hajlandó felmelegíteni a hajnali fejés maradékát, amit Dalbir hozott, még mielőtt indult volna az iskolába. Egy este, a Navrátri alatt, amikor Tochi éppen vezetett haza a tejjel, az anyjával találkozott félúton. Jön a baba, mondta az anyja nyugodtan, így Tochi menjen a szomszéd faluba Prakash Kaurért, és hozzá át. Tochi átadta a vödör tejet, és megfordult a kocsival. 

A szomszédos falu kapujában két nő állt és csevegett, egy-egy kosár téli spenót volt a fejükön. Tochi megkérdezte, Prakash Bibi otthon van-e. Azt felelték, nem, egész héten a városi gurdvarában végez szolgálatot. Tochi grimaszolt. Egész nap nagyon óvatos volt az elmúlt év felfordulásai után, és nem akart így az éjszaka közeledtével visszamenni a városba. 

– Van másik bába?

A két nő egymásra nézett, majd a fejét rázta. 

Amikor Tochi elszáguldott, hallotta, hogy még kiabálva gratulálnak a babához, talán őt hitték az apának. 

A városi utak még mindig csendesek voltak, Navrátrihoz képest túl csendesek. Tochi szerencsére megtalálta Prakash Bibit a gurdvara kantinjában, éppen hatalmas acélfazekakat súrolt drótszivaccsal. Özvegyi fehér kamiszának az ujjait feltűrte párnás könyökéig. Amikor meglátta Tochit, mintha egyből tudta volna, miről van szó, és a csunnija végén lévő csomóból előhúzott egy listát. Odaadta Tochinak, hogy ezeket szerezze be a patikából. 

– A buszpályaudvar közelében van. Ha minden megvan, hozd ide vissza, és indulás előtt megáldjuk. – Megkérdezte Tochit, van-e szüksége pénzre, de ő már indult is az ajtó felé. 

Tochi követte a folyót, el a lépcsők mellett, ahol az árusok éppen elpakolták az eladatlan cipőket és retikülöket. Két kolduló kisgyerek galoppozott az éjszakában, izgatottan kiáltoztak, „Vérfürdő! Vérfürdő!”. Tochi befordult a tímárok utcájába, amit bekebelezett a hirtelen sötétség. Az egyenetlen talaj miatt kénytelen volt lassan kerülgetni a földkupacokat. Két férfi támasztotta görnyedten a kijáratot. Azt hitte, részegek, aztán látta, hogy az egyikük a fejét fogja, vér csorog le a csuklóján. Hangokat is hallott, kántálást, a városközpont felől jött, a park közeléből. Tartott ettől, így kitolatott, és kerülőúton ment a patikába. De a redőny le volt húzva, és Tochi dörömbölhetett, ahogy akart, senki nem nyitotta ki. Egyszer csak négy, hat, nyolc motorbicikli haladt el dübörögve, mindegyiken két férfi ült, és egy harmadik állt rajta hátul. Kurjongattak, összetákolt narancssárga zászlóik csattogtak a levegőben. A városban mindenhol füstcsíkok kezdtek felszállni és terjedni. Tochi tudott még egy nagy patikát a Gandhi tér közelében, de amikor ahhoz a körforgalomhoz ért, úgy húsz-harminc motorbicikli körözött benne, bőgették a motort, egy kerékre álltak. Tömeg verődött össze figyelni őket. Tochi hiába próbálta átverekedni magát egy oldalsó vízmosáson – túl szűk volt, és zsúfolásig megtelt izgatott gyerekekkel és aggodalmas szülőkkel. Indult vissza a tér felé másik kijáratot keresve. Ekkor egy férfi pattant az autójába, és kérte, vigye őt a vasútállomásra. 

– Hacsak a vasutasokat is el nem ijesztették ezek a huligánok. Csak a baj van velük.

Tochi kérdezte, mi történt, és a férfi azt felelte, a nyavalyás maoisták tehetnek róla. Egy teherautónyi bráhman holttestet szórtak ki a parkban néhány órája egy nagy narancssárga lepedőbe csavarva, amire a Boldog Tiszta Nap Évfordulót szavakat festették. De ezt ő is csak úgy hallotta. Lehet, hogy egy szó sem igaz belőle. Egyre hangosabbak lettek az ujjongások és bosszúkiáltások, egyre több zavargó jött a park felől, és mintha zöld benzineskannákat cipeltek volna. 

– Szegény csamároknak nagyon ellátják ma a baját – mondta a férfi sajnálkozva, aztán talán meglátta Tochi nevét az engedélyen, mert megfogta Tochi vállát, és mondta neki, hogy menjen haza, és vigyázzon a családjára. 

– Én majd gyalogolok. Maga menjen. Azonnal induljon, imádkozom, hogy Isten elkísérje. 

Falvak égtek, ahogy ő száguldott kifelé az országúton. Narancssárga lángok törtek felfelé mindenhol, nagy hamupelyhek szállingóztak a szélvédőre. Szülők vonszolták ki a gyerekeiket a mezőkre. Tochi lefékezett egy elhagyatott nyilvános telefonnál, és felhívta Babujit, aki azt mondta, megőrült ez a világ, és már indul is a Contessával. Ha Tochi érne oda először, azonnal szedje össze a családját, és jöjjenek a nagy házba. A hátsó kaput nyitva hagyja nekik. Tochi visszaszaladt az autóhoz, és hamarosan már látta, hogy az ő faluja is ég. Gyorsabban hajtott – ne, ne, motyogta –, és befurakodott a tumultuson a kapunál. Reszkető öccsét az út végén találta meg a tolószékben ülő apjuk mellett. Tochi mondta nekik, hogy szálljanak be, aztán felszaladt, és bebújt a ház ajtaján. Az új szobában az anyja éppen dunsztborogatást tett Palvinder homlokára. 

– Mi történik odakint? Mi ez a felfordulás? – kérdezte az anyja. 

Tochi azt mondta, menniük kell. Palvindert az oldalára görgették, a vállukat betolták a hóna alá, és talpra állították. Így gyalogoltak fel az úton, Palvinder a légzéseit számolta, és két karjával alulról ölelte hatalmas hasát. Hátra ült a szüleivel, míg Dalbir az első ülésre pattant be, az apja összehajtott tolószékével az ölében.

 

Olvass!
...
Beleolvasó

A maszkviselés és a bezártság is megjelenik Krusovszky Dénes gyerekverseiben

Krusovszky Dénes ezúttal gyerekversekkel jelentkezett - a kötetben olyan témákat is érint, mint az iskolai maszkviselés, a gyerekszobai rendrakás vagy épp a középsőgyerek-lét. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Visszaveheti valaki a saját történetét a rózsák erejével?

"Danyi Zoltán megírta az év legszebb és leginkább embert próbáló regényét, amiről sokan le fogják írni, hogy olyan, mint egy rózsa: kívülről gyönyörű, de ahogy a szirmokon túl nézünk, úgy vesszük észre, milyen titkokat rejt" - írtuk A rózsákról, amely a rózsákon keresztül a családról, a túlélésről és a háborúról is szól. Olvass bele!

...
Könyves Advent

A kamasz lányokhoz szólnak Takács Zsuzsa versei

"Mert ami volt egyszer, örökké létezik!/ Ha megszületünk – örök életre születünk." A Spirálfüzet versei kamaszokhoz, főként kamasz lányokhoz szólnak. Testvérféltékenység, út- és kiútkeresés, szorongás és játékosság izgalmas keveréke a Takács Zsuzsa költészetéből ismerős fanyar, precíz, ironikus nyelven. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása?

Vajon elszavalta-e Petőfi a Nemzeti dalt 1848. március 15-én? Honnan származik az Arany Jánosnak tulajdonított mondás, hogy „gondolta a fene”? A Margó-díjas irodalomtörténész, Milbacher Róbert új könyvének célja népszerűsíteni az irodalomtörténeti szakma megállapításait, legújabb eredményeit egy-egy rejtélyen keresztül. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Gabriel García Márquez Macondójában sosem akar elállni az eső

A világ legszebb vízihullája Gabriel García Márquez novelláiból válogat, történeteiben pedig különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük nyomon.

...
Beleolvasó

Esterházy Miklós mesés történetei kalauzolnak el az Öreghegyen

Mintha Lázár Ervin varázslatos világát idézné Esterházy Miklós történetfüzére: meséi gyerekeknek és olyan felnőtteknek szólnak, akik nem felejtették el teljesen, hogy ők is voltak gyerekek. Olvass bele!

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Hervé Le Tellier: Írtam egy bestseller-imitációt, és működött

Hervé Le Tellier matematikus-író, a legendás Oulipo műhely elnöke Anomália című regényével elnyerte a legfontosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t, az eladási adatok alapján pedig ez lett minden idők második legsikeresebb Goncourt-díjas regénye. Az új francia sztárszerzővel beszélgettünk.

...
Kritika

Richard Osman nyugdíjas nyomozói ahová lépnek, ott hulla terem

Richard Osman azt ígérte, hogy A férfi, aki kétszer halt meg című krimijében mindenki visszatér, aki az első rész, A csütörtöki nyomozóklub végén életben maradt. Most kiderül, tartotta-e a szavát.

...
Kritika

Mi töri szilánkosra egy kislány életét a kommunista Moldova végnapjaiban?

Az árvaság, a magány, a hála, a gyermekkori traumák és jéggé fagyó, majd egymás mellett mégiscsak felolvadó szívek a legfontosabb témái Tatiana Ţîbuleac második regényének, mely 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

...
Nagy

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

Jón Kalman Stefánsson és Sigrídur Hagalín Björnsdóttir az izlandi irodalom aktuálisan legizgalmasabb power couple-ja, az őszi Margón az új regényeik mellett a versekről és a hiányzó apafigurákról beszélgettünk velük. Közben kiderült, miért okosabbak a könyvek, mint az íróik, és miért igazi történetmesélő nép az izlandi.

...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

Hogyan érhető el a kiegyensúlyozott időskor? Milyen folyamatok zajlanak bennünk az életközép során és utána? Miért szükséges mindenképpen szembemenni az életkorral kapcsolatos előítéletekkel, az ageizmussal? Ezeket a kérdéseket járja körbe Tisza Kata új könyve, amelynek témája a szerethető öregedés.

...
Nagy

Kreatív Európa: Megunt szerelmek, kihűlt kapcsolatok Ciprustól Norvégiáig

Sorozatunkban ezúttal szerelmi csalódások, párkapcsolati unalom, kihűlt házasságok és újrakezdés a téma más-más perspektívából, különböző stílusban, Európa legjobb kortárs szerzőinek tollából.

A hét könyve
Kritika
Evaristo megírta a fekete nők hiányzó történeteit
...
Kritika

Evaristo megírta a fekete nők hiányzó történeteit

Bernardine Evaristót sokáig frusztrálta, hogy a fekete nők egyszerűen nem kapnak hangot az angolszász irodalomban. A Lány, nő, többiek című regénye ezt az űrt akarta kitölteni, ami olyan jól sikerült, hogy bezsebelhetett érte egy megosztott Bookert. A többszólamú kötet 12 nő történetén keresztül mesél anyaságról, kitörésről és határátlépésről.

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

Pintér Béla színházat csinált Dózsa Lászlóból és a NER működéséből

A Marshal Fifty-Six Gálvölgyi Jánossal, Rezes Judittal és Szabó Kimmel Tamással megszünteti a határt a színház és az életünk között.

...
Szórakozás

Székely Kriszta 8 évesen egy Offenbachban játszott, most rendezett egyet

Több mint 25 év után tűzte ismét műsorra a Magyar Állami Operaház Jacques Offenbach operáját, a Hoffmann meséit. Székely Kriszta rendezővel a próbafolyamat kihívásairól, a kettős szereposztás különlegességéről, és saját Offenbach-kötődéseiről is beszélgettünk.

...
Szórakozás

Varázslatos lett az évfordulós Harry Potter-kvízműsor, a Roxforti Házak Tusája

Nagyon jól hozza a varázslóvilág hangulatát a Harry Potter és a bölcsek köve-film bemutatásának huszadik évfordulójára megálmodott kvízműsor, a Roxforti Házak Tusája. Bár a kérdésekre egy vérbeli Harry Potter-rajongónak nem olyan nehéz válaszolni, a meglepetésvendégek és a nosztalgiázás miatt mindenképpen érdemes megnézni.

...
Szórakozás

Frank, az óriásnyúl 20 éve szólította meg Donnie Darkót

Nyulak, könyvek, harcos kertvárosi anyukák, időutazás és Kiwi! - ez volt a Donnie Darko, ami egyszerre lett generációs kultfilm és szürreális kertvárosi pszichothriller.

...
Szórakozás

A harlemi reneszánsz szívében két nő önáltatással küzd a diszkrimináció ellen

Nella Larsen hősnőinek szereptévesztésében egy korszak kiútkeresése tükröződik. Mozgóképes feldolgozása A látszat ára magyar címmel a Netflix műsorán látható. 

...
Szórakozás

Az éden is veszedelmes, ha fojtogató önzésre épült

Philip Glass egy trilógiával tisztelgett a francia művészzseni és polihisztor Jean Cocteau előtt, ennek záró darabja a Les Enfants Terribles (Veszedelmes éden), ami november 13-tól látható az Operához tartozó Eiffel Műhelyházban.