Tommi Kinnunen: Négyesút  [Írd meg Európát!]

A Négyesút egy család regénye, és azokról az évekről és emberekről szól, amelyek és akik Finnországot újjáépítették a háborúk romjaiból. A könyv minden egyes fejezete egy-egy ugrás az időben és a térben - mégis, az ibseni atmoszféra, a Kaurismäki filmjeit idéző hangulat összekötik a család négy generációját. Tommi Kinnunen olyan sorsokat mutat be megdöbbentő kidolgozottsággal, amelyek tiltott magasságokba törtek. 

Tommi Kinnunen
Négyesút
Ford.: Huotari Olga, L'Harmattan, 2017, 276 oldal
Tommi Kinnunen: Négyesút

Mariát, a fiatal szülésznőt a falubeliek gyanakvása övezi. Független szellem, aki ragyogó rátermettséggel vezet le nehéz szüléseket, és lépésről lépésre elnyeri a vágyott elismerést, ám mindeközben észrevétlenül saját becsvágya rabjává válik. Házasságon kívül született lánya, Lahja minden olyat szeretne befonni életébe, amit anyja ballasztként tol félre. Menekültként tér vissza a háború szaggatta Északra, és életét Onnival, háborús hős férjével való kapcsolatában igyekszik kibontakoztatni. Nem veszi észre, hogy Onni a városi élet után vágyik, és titkos, rövid kielégülésekben keresi a boldogságot. Évtizedekkel később Kaarina igyekszik átalakítani a házat, melyből apósa álmainak utolsó nyomait is megpróbálja eltüntetni.

Írd meg Európát!

Kritikaíró pályázatot hirdet Írd meg Európát! címmel a Könyves Magazin és a Kreatív Európa Iroda. Válassz egy könyvrészletet, írj recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! A pályázatra 3-4000 leültéses recenziókat várunk, a határidő november 28. éjfél. A részleteket és a válaszható könyvek listáját ITT találod meg. 

Tommi Kinunnen (1973, Kuusamo) finn tanár és író. Regényeket, drámákat és tankönyveket egyaránt írt, a nagy áttörést Négyesút című regénye hozta meg számára. A 2013-ban megjelent kötet odahaza több mint 75 000 példányban kelt el, és azóta két színházi, valamint egy operaadaptációt is ihletett. Holland, izlandi, litván, norvég, lengyel, svéd, dán, cseh, észt, német és japán nyelven is megjelent, de török, horvát, francia és szlovén fordítása is folyamatban van. A Négyesút elnyerte többek között a finn könyvkereskedők "Köszönjük a Könyvet" díját, a Finn Újságírók Nagydíját és a Nuori Aleksis-díjat.

Tommi Kinunnen: Négyesút (részlet)


A háznak,

melynek szobáiban

számos történet lakik

 

MEGJÁRT UTAK

 

1996 │Klinika



MARIA

1895 │Sötét köz. Amikor az ember azt teszi, amiről nem tudja, hogy képes rá

1904 │Fogadóút. Utazás és visszatérés 

1925 │Lépcső. Folyamatosan bővülő hajlék

1933 │Csábító út. Hasznos és fölösleges emberek

1936 │Pusztai út. Visszatérés a szülési útról

1944 │Hordárút. Minden birtoklás hiábavalósága

1953 │Kocsiút. Mások az arányok

1955 │Szabadság köz. A szenvedély utolsó lángja

 

LAHJA

1911 │Gyöngyhalász út. A felégetett romokban 

1931 │Vágyút. Történeteket mesél a füst

1938 │Zsákutca. Harmad- és negyedíziglen

1946 │Kunyhóköz. Túl kicsi helyiségekben

1950 │Sorompó út. Távoli és közeli dolgok

1957 │Garázs út. Másoktól kölcsönzött szavak

1959 │Özvegylak út. Két vágyakozó

1967 │Templom út. Mindig van kapcsolat

1977 │Fogoly út. Harc a magány ellen

 

KAARINA

1964 │Kertkapu utca. Makacs szennyeződés

1966 │Kárösvény. Új és régi egymás mellett

1967 │Rekeszút. A fogva tartott története

1969 │Onni útja. A szükségtelen eltávolítása

1971 │Gulyaköz. Vannak pillanatok, amikor nem ízlik

1973 │Centrumköz. Egyes kapcsolatokat elfelejtenek

1977 │Szállásköz. Kölcsönös határkijelölés

1980 │Teher út. Ha megállunk, más a világ

1996 │Csiszolódás útja. Mosolyszerűen

 

ONNI

1930 │Dürgés köz. Amikor az emlékek születnek

1934 │Száguldás útja. Amikor mindene megvan, amire vágyik

1943 │Hegyivadászok útja. Akiket a tapasztalat összeköt

1946 │Fúróút. Új ritmusra találva

1950 │Fickóút. Megszakadt kapcsolat

1952 │Csapdakör. Az elválás nehézsége

1953 │Vívódó út. Dolgok, amiknek van nevük

1954 │Örömköz. Saját tér

1955 │Gyertya út. A közös nevező megszűnése

1957 │Gépút. Másoktól kölcsönzött szavak

1959 │Oului út. Gyorsan célhoz lehet érni

 

1996 │ Padlás

 

VÉSD AZ AGYADBA

 

(Ne törődj vele, ne mutasd ki, ne reagálj.)



KLINIKA • 1996



A fájdalom hullámokban támad. Rám tapad és magával ránt. Az infúziós palackból az érbe áramló oldat elfedi a sajgást és a kínokat. A test felfogja a szaggató görcsöket, én nem.

A kórteremben Johannes fogja az egyik kezemet, Kaarina a másikat. Ez a nő negyven éve lakik ugyanabban a házban, és még most sem tegezem.

 

Ismét magam előtt látom, amint megtörténik, pedig akkor nem voltam ott.

Kicsapódnak az emeleti ablakszárnyak. Egy fej és egy meztelen felsőtest. Hirtelen körbe, oldalra majd lefelé pillantó tekintet. A mélységet méri be.

 

Látom, hogy a lábam mocorog a takaró alatt, de nem érzem. Johannes mondani akar valamit, de abbahagyja. Nincs erőm figyelni rá. Úgy cuppant a szájával, mint Onni. Mint az apja.

Nehéz lélegeznem. Nem akarom újra látni azt.

 

A menekülő visszahúzódik a szobába, felkapja az ingét. Cipőjével együtt kidobja az ablakon. 

Valaki dörömböl az ajtón. A szobában maradó bénultan ül az ágy szélén. Az ajtót ki kell nyitni, mielőtt betörnék.

 

Jó ember volt ez az Onni. Nem ivott és nem ütött. Nem némult meg a háborúban, nem izzadta szét az ágyat. Nem harcolta végig újra és újra álmában a csatákat. Mindenféle tennivalót kitalált a háború után. Miután felépítette az új házakat, bútorokat kezdett készíteni, megtöltötte velük az emberek üres szobáit. És mikor már minden szobában volt asztal, ágy és komód, hozzálátott hálót szőni. 

Gondoskodott a gyerekekről. És szerette őket, még Helenát is. Mindig játszott velük.

 

Az ablakpárkányon megjelenik egy láb, majd egy másik. A menekülő megfordul, átlendül az ablaknyíláson, és megkapaszkodik a párkányban. Lábai egy pillanatig egyenesen lengenek. Tudom, hogy pillantásával a szobában ülő tekintetét keresi, kezét búcsúzásra vagy talán segítségkérésre nyújtja. Elengedi a keretet, behajlítja a térdét, hogy így érje el a közeledő földet.

 

És házat épített, nagyobbat és szebbet, mint bárkié. Jó ember volt. De nem nekem teremtették. Nem nekem. Hetente egyszer Ouluba buszozott. Állítólag pengéket kellett rendelnie a körfűrészhez, aztán juharfát a székekhez, mert az itt nálunk nem nő, aztán elfogytak az ürügyek. Már az elején sejtettem, de nem hittem el. Magamnak akartam őt.

 

A hóbucka tompítja az ütést, a menekülő a rózsabokor tetejére pördül. A fagyos hó izzadt hátára tapad.

A férfi feláll. Keresi a hóban a cipőjét és az ingét. Egy pillanatra megáll, amíg felveszi a cipőjét, előbb a jobbat, aztán a balt. 

Fent kinyílik az ajtó, és ismeretlen férfiak nyomulnak be a szobába. Egyikük az ablakhoz fut és észreveszi a menekülőt. Odainti a többieket is az ablakhoz, és a menekülő irányába mutat.

 

Amikor Onni utoljára indult Ouluba, tudtam, hogy nem fog visszajönni.

Amikor telefonáltak a rendőrségről, hogy Raksilában találtak rá, csak azon csodálkoztam, hogy nem használta azt a Mausert, amelyet a kinti WC lépcsője alatt rejtegetett tizenkét évig. 

Johannes megmozdul. Behunyom az egyik szemem, a másikkal hunyorítok. Látom, ahogy a hüvelykujjam szorításától véraláfutás keletkezik a kezén és Kaarináén is. Elengedem Johannes kezét, hogy ne sértsem fel a bőrét. Kaarinába kapaszkodom.

 

Térdig ér a hó. A férfi magára rángatja az ingét. Egyik ujja kifordult, amikor levette. A kapunál megpróbálja eldönteni, merre induljon. Balra rohan, bár tudja, hogy az semmivel sem jobb, mint az ellenkező irány. Fuss, kiáltom, de tudom, nem hallja. Nem hallhatja és nem is akarja hallani. Pedig már nem az vagyok, aki akkor voltam. 

 

Tiszta, áttetsző fájdalom lüktet lassú hullámokban a szemem mögül, abból a gócból, amelyet már nem engedtem megműteni. A szenvedés magával viszi a fájó képeket. Meleg hullámokban áramlik végig rajtam a fájdalom, hagyom, hogy a hullámzás ritmusában feszüljön meg, majd ernyedjen el a testem. A ringató mozgástól szétporlad a kórház fala, mögötte egy gyermekkori nyár képe. Jéghideg folyóban úszkálok, a sodrásban sűrű hajam a homokos medret pásztázza. Anya véres kötényeket főz ki a folyóparton. Nyakát nyújtogatva néz körül, hogy merre lehetek. Egy fűzfaág mögött rejtőzködöm, de anya meglát, és elneveti magát.

- Lahja, gyere csak öblíteni, ha már ott vagy a vízben.

És már nem menekül senki, én is nevetek, és a vízbe nyúló ágba kapaszkodom; a fűzfa napfoltokat szűr a víztükörre. 

Anya kicsi lánya vagyok. A háború előtt. Onni előtt.

Anya, a folyó és a fűzfa elhalványul a fehér falcsempék mögött. A nap fénycsővé halványul. Érzem, hogy közel van hozzám. Végre.

 

A futó érzi saját szívdobogását, lélegzetét, lépteit. Nem mer hátranézni, hogy van-e előnye.

 

Kaarina már nem fogja a jobb kezemet, az ablak mellett ül.

Látom a férfi kidülledt szemét, mint a megbokrosodott lóé, mint a vágóhíd vérszagát megérző bikáé. A vágóhíd elől menekülő rohan, még ha nem is tudja, hová. A lényeg, hogy ne kapják el.

Kaarina meredten néz engem.

 

Hová megy? Távolodik tőlem. Már nem látom! 

A másik kezemet még fogják. Ez csak Johannes lehet. Próbálom elfordítani a fejemet, de nem sikerül. A fájdalom végigfut a hátamon. Kiabálok, de nem érzem, hogy mozogna a szám.

– Ne fuss el!

Kaarina mond valamit. Zavaros a beszéde. Begörbítem a hátamat, testem ívbe hajlik. Kiabálok, és azt akarom, hogy Onni az évek távlatából is meghallja a hangomat.

– Térj vissza hozzám.

Kaarina válaszol, de nem hallom, mit mond.

Azt akarom, hogy visszajöjjön.

Nyílik az ajtó, Johannes lép be. Kaarina feláll, és magyaráz neki valamit. Johannes az ágy végéhez fut. Kaarina kisiet. Kifújom a levegőt, és visszaereszkedem az ágyra. 

Erősebben fogják a kezemet. Látni akarom, ki az. Nyakizmaim nem engedelmeskednek, megpróbálom a szememet balra mozdítani. Egyik szememmel látom. Onni az. Izzadt és liheg. Keze forró a kezemben.

– Bocsáss meg – kérem, és ő bólint egyet. Aztán egyenesen a szemembe néz.

Még mindig jóképű férfi.



MARIA

 

Fogadom, hogy mindenkinek, aki hozzám fordul,

segédkezem a gyermekek világra jövetelénél. 

Főrangúnak és pórnépnek, gazdagnak és szegénynek, 

éjjel és nappal. 

Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen. 

 

– BÁBAESKÜ, 1890 –



SÖTÉT KÖZ ٠ 1895



Maria szeme hozzászokik a félhomályhoz. A lakószoba kicsi. Két szemközti oldalán alig látható ablakok, az egyik félig befedve lécdarabokkal, ezért az őszi este szürke fénye csak a másik ablakon szivárog be. Rögtön az ajtó mellett nagy palakőfal emelkedik, melynek kemencéjén világlószilánk ég a bábák számára, pedig kint még világos van. A falak koromfeketék, pedig a kemencének már van kéménye. A szövőszékben megkezdett szürke szőnyeg. A vajúdó nőt a padlóra állították négykézláb, a kihúzható ágynak támasztva. A padlón szanaszét véres törülközők. 

Mariát csak ma hívták ide. Ebben a faluban nem szerettek bábát hívni a szülésekhez, ezt a fiatalt pedig különösen nem. Az előző inni kezdett ennyi vér és nyák, farfekvéses szülés és gyengeségbe belehalt anya láttán. Állítólag négy hónap alatt öt szülő asszony vérzett el, mert a bába olyan részeg volt, hogy nem tudott megmozdulni. Télen egyszer bemászott a szánba, de állandóan kiesett belőle, pedig bundába és takaróba bugyolálták, és ott maradt a hóban sírni. A fuvaros még megpróbálta odakötözni, de a bába hadakozott és kapálódzott, és végezetül mászva hazaindult. 

Ezért hónapokig nem hívta segítségül senki az új bábát, még a templomszolga sem vitte magával az oltásokra. A templomos faluban világra bocsájtott néhány porontyot, akik egyébként is világra jöttek és életben maradtak volna. Különösebb hírneve még nem volt a lánynak. És mivel minden félreeső faluban volt saját, kipróbált parasztbába, cédulás bába vagy segítő öregasszony, aki ki tudta húzni a nehezen születőt is, és megadni neki a szükségkeresztelést; nem kérték a községi bába segítségét. Aztán még gyereke sem volt. Honnan is ismerhetné a nők világát. 

Maria megijedt, amikor a kántor felesége éppen akkor kopogtatott kora este a bérkunyhó ajtaján, amikor vetkőzni kezdett.

- Nem alszik még, Maria – kérdezte az asszony, pedig öt óra sem volt, és válaszra nem várva benyitott és besántikált. – Lenne itt egy segítségkérő.

Maria a vállára dobta sálját, és követte az asszonyt a deszkából épült tornácra. Alacsony, öreg nő állt ott. Fekete selyemkendőjét a vállára eresztette, bemutatkozott, és türelmetlenül pillantgatott ki az ablakokon.

- Ha a bába eljönne velünk – mondta, és nyomatékul még pukedlizett is, a nála fiatalabbnak. – Mielőtt még jobban besötétedik.

A kántor felesége rendelkezésre bocsátotta a bricskát, és számos áldást mondott, amíg útnak indultak. Megérdemelte volna, hogy gyereke legyen, gondolta Maria, annyira beleéli magát más szülésébe. Nagy távolságokra is elzötykölődött, hogy megnézze a világrajötteket, megcsókolta őket, a gyermekágyban fekvők pedig szégyenkezhettek egérszaros lakószobájuk és a korhadó padlódeszkák miatt. Szerencsére mindig vitt magával harapnivalót, sajtot és zsíros aludttejet. Sok szülő asszonyban és főleg újszülöttben tartotta a lelket a gyermek utáni sóvárgása. Kár, hogy annak, akinek módja és képessége lenne felnevelni, s annyira vágyakozik gyerekre, nem adatik meg, a koldusszegény kunyhóban senyvedő asszony viszont legalább minden második évben gyermekágyas lesz. 

Az úton a feketekendős egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy ő a szülő nő anyja, és annak ellenére jött a bábáért, hogy mindenki ellenezte ezt. De mivel a szülés már régóta tart, és vajúdó lányát nagyon gyengének látta, kiosont, hogy segítséget hozzon. A bába azonban tartsa szem előtt, hogy még a lánya sem akarta őt odahívni. 

Így volt hát most itt Maria. A lépcsőn két férfi ült az újabb hírekre várva. Tekintetükkel kísérték a nem várt látogatót.

- Hiszen gyerek ez még – mondta a fiatalabb, aki inkább látszott gazdának. 

- Jó, ha kis kezű – próbálkozott az idősebb. – Told le a nadrágod, majd megmutatja, miért.

A fiatalabb nem nevetett. Mariát nézte, de nem szólalt meg. Maria a két férfi között bement a lakószobába, egyikük sem húzódott félre.

Bent a vajúdó nő egy szenvedő tehén pillantásával üdvözölte. Homlokát izzadság borította, s két parasztbába ült mellette. Az egyik észrevette a jövevényt, és felállt. Kezét egy rongyba törülte, amelyen már barnára száradtak a vérfoltok. Maria letette a táskáját az ajtóban, a vizesdézsa mellé. Most a másik, fiatalabb parasztbába is észrevette. Az első megállt, egy pálcával tüzet vett a világlószilánkról, és rágyújtott a pipájára. Maria elé lépett, és tetőtől talpig végigmérte. Felemelte kezét, és meglegyintette Maria fűzőbe kötött derekát.

- Hát ilyen kisasszonka az új bába.

Visszafordult a vajúdó nőhöz, és mélyet szívott a pipájából. 

- Nem jön az ki, akárhogy nyomja is az ember. Betapadt.

Maria tekintete a plafon felé tekergő pipafüstöt követte. A parasztbába ott állt előtte. Maria igyekezett a szülő nőre figyelni, de a parasztbába útját állta. Megpróbált elnézni mellette, de az ismét eléje fordult.

- Bele fog halni. Mindkettő – mondta Maria szerint túl hangosan. Haltak bele szülésbe, tudta jól. Az éppen szülőnek nem kell ezt emlegetni.

- Sok vért vesztett? – kérdezte Maria.

- Sokat és még többet is.

- Milyen az állapota?

- Még él.

A parasztbába legalább kétszer annyi idős volt, mint ő. Ismét megszívta a pipáját, és az orrán át fújta ki a füstöt, ami a már kormos plafon felé kígyózott. A parasztbába Mariát méregette.

- Mit gondol tenni a lány?

Maria megfordult és az ajtóhoz ment. A fekete kendős nő az ajtónyíláshoz surrant, és az ágy felé nézegetett. Maria rápillantott, és visszafordult a szobába. A kismama üveges szemmel bámult rá. A fiatalabb parasztbába a hátát masszírozta. 

- Ha kimegy a bába a lépcsőre beszélgetni a házigazdákkal, majd szólunk, ha elkészültünk, és lehet a koporsóba tenni – mondta. A parasztbába túl fiatal volt Maria szerint. Szavait félénk pillantás kísérte.

A feketekendős Maria mögé lépett. A szülő asszonyt nézte, akinek annyi ereje sem maradt már, hogy a szemét nyitva tartsa. 

- Ha megöli – mondta, és a lányára mutatott, aki a mellére szorította a fejét –, én magát ölöm meg. 

- Mit beszél?

- Ez az egyetlen gyerekem. Csak ez az egy van.

A fiatalabb parasztbába igyekezett elkapni az idősebb tekintetét. 

- Mit szól ehhez, bába?

- Életben tartom.

- Ugyan hogyan?

- Nem tudom. Még.

Az idősebb parasztbába a nőkre nézett és arrébb ment. Mintha a pipáját ürítette volna ki a kemence falához ütögetve, egyúttal azonban a vajúdó felé intett a fejével. Maria felemelte a táskáját, és közelebb ment hozzá, a pulzust kereste a nyakán. A nő kinyitotta a szemét, és irányítani próbálta a tekintetét.

- Mi a jövendő anya neve?

- Rieti – válaszolta a feketekendős. 

Maria elgondolkodott, vajon az egyházi anyakönyvbe Riikka vagy Frederiikka van-e bejegyezve. A kántor felesége után kapta a nevét. Bizony örvendene, ha hallaná. Nem hiányozna ebből a házból a sütemény.

- Fordítsák a hátára.

A parasztbábák haboztak, de aztán engedelmeskedtek. Megtámasztották a vajúdó nő csípőjét, és az ágy sarkába emelték. Az idősebb letörölte a mellkasáról a hideg verejtéket, a feketekendős pedig a lányára tette a régi paplant. Rieti halkan nyöszörgött. Maria a paplan sarkát az asszony hasára húzta. 

A csecsemő feje már félig kint volt, de arccal Maria felé. A szeme nyitva, apró zöldes árnyalat látszott benne, de nem rezdült. Maria megtapogatta a kicsi homlokát. Hűvösnek érezte. Megnyomkodta a hason át, majd mindkét oldalról. Azután bal kezét a hasra tette, és ezzel egyidejűleg jobbjával erősen megnyomta az oldalát. Semmi mozgás. A fiatalabb parasztbába feszülten figyelte, mit csinál Maria, az idősebb az ablak mellett állt, de ő is figyelte. Maria a padlón lévő táskájáért nyúlt, és elővette a hallgatótölcsért. A végét szorosan a nő hasára nyomta és meghallgatta. Semmi hang. Kezét a gyermek nyaka mentén óvatosan befelé csúsztatta, míg meg nem találta a vállát. Gyengéden kitapintotta az ujjaival. A kulcscsont eltörve, talán a másik is. A gyermek válla beszorult.

–  Mióta tart ez?

–  Harmadik éjszakája, hogy erőlködik – felelte a fiatalabb. Az idősebb a fejét csóválta. 

– Nem jön az már ki onnan.

–  Nem. 

Maria ujjával kis keresztet vetett a gyermek homlokára.

Nyílt az ajtó. Az egyik férfi az ajtónyílásban maradt, a hideg légáram végigfújt a padlón, a másik bejött. Végignézett az asszonyokon, végül tekintete megállapodott a feketekendősön.

–  Él még?

–  Melyik?

A férfi nem válaszolt. Sáros csizmájában végigment a szobán, és leült az ágyra a felesége mellé. A nő szeme csukva maradt. A férfi megérintette az izzadt homlokot, és visszakapta a kezét. A mozdulat egy pillanatra megállt a levegőben, majd lassan az asszony hajára tette a kezét, és simogatni kezdte. 

–  Jézus Krisztus majd vigyáz reád. Aztán irgalmas lesz. 

A fekete kendős sírva fakadt.

–  Mit is tehetett volna, fiatal leány. 

A fiatalabb parasztbába kihívóan nézett Mariára. 

Az idősebb odament hozzá az ablak mellől. 

–  Együtt vagy külön temetjük? – kérdezte halkan, hogy a többiek ne hallják, és Mária vállára tette a kezét.

–  Ha kell, kihúzhatom, amikor Rietiből kiszállt a lélek. Azt mondjuk majd, hogy sikerült megadnunk a szükségkeresztelést, és akkor nem lehet senkinek egy szava sem. Mondjuk, hogy Riikka lett.

Maria körülnézett a szobában. Kint szinte már feketéllett. A fiatalabb parasztbába új világlószilánkot gyújtott a régi lángjával. A gazda az ágy szélén ült, kezét az ölébe ejtve, beletörődő arckifejezéssel. A feketekendős nem tudta abbahagyni a sírást. Maria ingerült volt.

–  Van a házban egy tőrkés? – kérdezte.

–  Mit akar azzal?

–  Kell legyen egy tőrkés. 

A fekete kendős cselekedett elsőként. Az asztalhoz ment keresni.

–  Tőrkés – ismételte, maga sem tudta, miért. – A bába egy tőrkést akar. 

Maria igyekezett határozott hangon megszólalni.

–  A gazda keressen tőrkést. Te hozol egy vödröt – mondta, és a fiatalabb parasztbábára mutatott.

–  Mi végre? – kérdezte az idősebb, bár gondolatban ágált ellene. 

–  A fejősvödör jó lesz? – kérdezte a fiatalabb.

–  Nem, ne favödröt. Ha találsz cinket, azt hozd. Forró víz van?

Az idősebb a kemence felé fordult, a fiatalabb kifutott a szobából. A gazda képtelen volt csinálni bármit is, csak a feketekendős keresgélését követte. Az ajtóban álló férfinak eszébe jutott a saját tőrkése. Levette az övéről. 

–  Itt van egy ilyen.

–  Túl jó. Nincs egy másik? Egy háznál mindig van több tőrkés. 

Az aktivitás átragadt a gazdára.

–  Talán az istállóban van.

- Akkor hát menj ki érte – mondta az idősebb parasztbába, és vizet mert a háromlábú üstből. A férfi még vetett egy pillantást a feleségére, aztán felállt és kiment. 

– És bélzsinórt – kiáltotta utána Maria. A fiatalabb parasztbába jött vissza, egy bádoglavórt hozott.

–  Ez jó lesz?

A feketekendős a kemence sarkán talált egy régi tőrkést, a gerendarésben meg egy másikat, egy újabbat. A gazda is hozott egy hosszú pengéjűt az istállóból, és az asztalra tette.

Maria válogatott a kések között. Méregette a súlyukat, egyenként kézbe vette, forgatta. Végül a legrégibb tőrkést választotta, amelynek a pengéje a sok fenéstől rövidre kopott, s krumplihámozásra meg halpucolásra használták. Odanyújtotta a fiatalabb parasztbábának.

–  Főzd ki. Zsinór van?

–  Nem találtam.

Maria kigombolta a felső blúzát és összehajtva az asztalra tette. Táskájából kötényt vett elő, a derekára tekerte és körbenézett a szobában. Elvette az asztalról a hosszú pengéjű kést, és a szövőszékhez ment. A legszélső láncfonalból levágott egy jó rőfnyit, és a vizes üstbe mártotta. Mind a három nő őt nézte.

–  Mit szándékszik tenni?

–  Ki innen. Mindenki.

A férfiak szó nélkül engedelmeskedtek. A szülés azok közé a dolgok közé tartozott, amihez csak a nők értettek. A fiatalabb parasztbába Máriára nézett, aztán megfordult és kivezette a fekete kendőst. Az idősebb követte őket. Az ajtóból visszafordult.

–  Ha segítség kellene…

Maria megrázta a fejét.

– Itt bizony már nincs szükség segítségre.

A parasztbába kiment, és behúzta maga mögött az ajtót. Maria fogta a tőrkést és a zsinórt, de a néptelenné vált szoba látványa egy pillanatra megállította. Lelki szemei előtt apró kezek nyújtózkodtak.

–  Anya, ne hagyj el engem!

–  Nem hagylak.

–  Ugye sohasem?

Súlyos csend lett. Maria nem tudta, magánál van-e Rieti. A szeme résnyire nyitva volt, de nem tudta követni, ahogy Maria az arca előtt mozgatta a kezét. A pulzusát viszont lehetett érezni. Maria megfogta a csípőjénél, az ágy végéhez húzta, és odatette a lavórt a padlóra, a nő lábai közé. Letérdelt az ágy elé, oldalán érezte a fűző csontjainak nyomását. Fogta a zsinórt, egyik végét a jobb mutatóujja köré csavarta, a másikat pedig a bal köré. Ezután a gyermek fejéhez vitte a kezét, a zsinórt az arc két oldalához illesztette és az arc vonalát követve mozgatta. A homloktól az orrocskán át, hüvelykujjával az áll felé irányította. Beljebb nyomta a zsinórt és a gyermek nyakára helyezte. Oda-vissza kezdte mozgatni a kezét, és a láncfonalat a gyermek nyakához nyomta. A kis fej a mozgatás ütemében ingott egy keveset. Mariát hányinger kerülgette. Összeszorította a szemét.

–  Anya magával visz engem.

 –  Anya messzire indul. Bábamesterséget tanulni a fővárosba. Oda nem lehet kicsiket vinni.

–  Visszagyön-e anya ide, haza? 

–  Biztosan visszajön. Egészen biztosan. Addig itt mindennek a gondját viselik.

Maria mindkét kezével mélyebbre nyomta a láncfonalat – a gyermek feje himbálózott. Mária majdnem sírva fakadt. Összeszorította a fogát. Rieti halkan felnyögött. Fájhatott neki a mozdulat. Maria pillanatnyi szünetet tartott. Kintről a lépcső felől tompa beszéd hallatszott.

 

Azért írok oda északra, mert nem jött semmi hír. Megjött-e a pénz, amit odaküldtem? Itt, Helsinkiben betettem a takarékpénztárba, és odaküldtem a maguk címére. Ha lehet, írjanak néhány sort, és tudassák, hogy minden rendben van.

 

A gyermek feje kezdett lefelé bukni. Úgy tűnt, mintha semmit sem látó tekintete a plafont méregette volna, majd úgy döntene, hogy a kemence kéménye, végül a fásláda felé fordul. Végre Maria apró rándulást érzett ujjaival – a fej ernyedten imbolyogni kezdett a fonallal. 

 

Köszönet a bőrcipőért, amit a gyermeke részére ide küldött. Nem értem rá korábban hírt adni, mert igen beteg voltam, és épp csak elébb lett erőm felkelni az ágyból. Sajnálattal kell most írnom Önnek, és tudatni, hogy nagyon leromlott a gyermek állapota.

 

Maria alul kirántotta a fonalat, a mosdólavórban nehéz koppanás hallatszott. Maria gyomra kavargott. Előrehajolt, és mindkét kezével megragadta a lavór szélét. Maró gyomornedv jött fel a torkán, de bent maradt. Letekerte ujjáról a fonalat. Az mély vájatnyomokat hagyott a bőrén, ujjai megvastagodtak és hidegek voltak. Az ágy felé nyúlt a rövid pengéjű kés után. Kézbe vette és hüvelykujjával az élét védte. Arcán végigcsorogtak a könnyek. Alig látott, de nem volt mit látni. Egyik kezével kitapogatta a halott gyermek vállát, másik kezével a kést csúsztatta óvatosan a szülő nő belsejébe. 

 

Mi a helyzet ott északon? Elmúlt-e már a gyermek betegsége, vagy láza van még? Ha orvoshoz kell vinni, akkor vigyék el. Bizonyosan tudok valahonnan pénzt kölcsönkérni, és az utolsó fillérig visszafizetek minden számlát.

 

Maria keze lassan csúszott. Ujjaival hüvelykujjának nyomta a kést, mintha sárgarépát aprítana. A szoba majdnem sötét volt, de ezt nem vette észre. Gondolkodás nélkül végezte munkáját, fontolgatás, csodálkozás nélkül. A lavórban egyre gyűltek a darabok. Maria gyomrában egy hang ébredt, amely szinte üvöltésként tört elő a szájából. Fejét Rieti puha hasához szorította, kiabált és vagdalt. A fűző függőleges merevítő csontjai a tüdejét nyomták. Rieti hasa remegett és hullámzott Maria feje alatt.

 

Gratulálunk az esküt tett Bábának, de ugyanakkor kérjük, hogy ne viseltessen irántunk haraggal. Sokan betegedtek meg errefelé ugyanabban a bajban, és a felnőttek sem élték túl könnyen. Azt a cipőt itt küldöm vissza. Nem sok vigaszt ád tán, de mégis megírom, hogy gyorsan ment szerencsére és végül nem is volt már ezen a világon, hanem már odaát, a másikra készen.

 

Kintről már nem hallatszottak hangok. Végül résnyire nyílt az ajtó, és az idősebb parasztbába lépett be óvatosan egy lámpással. Maria feje Rieti hasán pihent. Szája kitátva, de hang már nem jött ki rajta. A mosdólavórba sűrű vér és nyálka csordogált. A parasztbába megfordult, és beintette a fiatalabbat. Az bejött, de meg is állt, ahogy megpillantotta a lavórt. Félt. Az idősebb észrevette, és karjánál fogva közelebb húzta a szülő nőhöz. A lámpást az ágytakaróra tette. Rieti szeme nyitva volt, tekintetével a lángot követte.

Az idősebb parasztbába felemelte a lavórt a padlóról, és a fiatalabbnak nyújtotta, aki először nem akart hozzányúlni, de aztán megfogta, mivel a társa nem tette le sehová. Az idősebb még felszedte a padlóról a véres törlőkendőt, és letakarta vele a lavórt.

–  Vidd ki. Mondd, hogy mosóvíz, ha kérdik.

–  Hová tegyem?

–  Találj ki valamit, de ne a szemétdombra. És ne áruld el senkinek, hová vitted.

A fiatalabb kifelé indult. Eközben a feketekendős bekukucskált az ajtón. Nyugtatólag intettek neki. Azonnal megkönnyebbülni látszott.

A parasztbába egy másik törölközőt vett, ugyanolyan véreset. Megfogta Maria vállát, és odanyújtotta neki a törülközőt. 

–  A bába ne vegye úgy a szívére. Pihenjen egy cseppet.

 

Ezúton tudatik, hogy mivel Maria Tuomela bábasági növendék a Helsinki Szülészeti Intézet körében élvezhette a tanítást, és tapasztalatokat szerezhetett a gyermekek világra hozásában, a mai napon nyilvános vizsgán tanúbizonyságot tett azt illetően, hogy elegendő ismeretek birtokában van, és ily módon kinyilváníttatik, hogy bába-gyakorlatot folytathat, és joga van élvezni azon jogokat és biztonságot, amelyek a szabályok és rendeletek értelmében a bábát illetik Finnországban.

 

Maria lefordult az ágyról a padlóra, az oldalára. Arca a durva padlódeszkához nyomódott. Tartósnak és biztonságosnak érezte. A parasztbába bögrében vizet hozott az ajtó mellett álló dézsából. Leült az ágy szélére, és inni adott Rietinek, de egész idő alatt Mariát figyelte. Mintha a fejét csóválta volna. Maria a hátára fordult, cipőjének sarka a padlóhoz koppant. A lámpás fényében a mennyezet keresztgerendáit és fekete léceit nézte. Szemhéjai elnehezültek. A parasztbába odanyújtotta Mariának a kevéske megmaradt vizet, amit Rieti hagyott. A sírás hullámokban tért vissza.

FOGADÓÚT ٠ 1904

Utazás és visszatérés



„A lepedők tiszták, bár foltozottak. De miért kell a független női utasnak egyedül étkeznie a szobában, holott a teremben is lenne hely? Ezenkívül a tegnapi főzelék undorító volt.”

 

Maria pontos szépírással rótta a sorokat a vörös fedelű vendégkönyvbe. A fogadós először azt állította, hogy már nem kell vendégkönyvet tartani, de végül beadta a derekát, és behozta a könyvet a másik szobából. Öt hónapja nem írtak bele semmit. Maria gondolkodott még, mit írjon, de nem talált kivetnivalót. Az ágyban nem talált élőlényeket, az asztalterítőt kérésre kicserélték. Felemelte a tollat. A fogadós szinte kihívóan bámulta.

–  Elkészült az asszonyság?

–  Kisasszony.

Maria állta a bámulást, és visszatette oldalra a tollat.

 

„A vaj olyan avas volt, hogy bűzlött.” 

 

Átnézte, amit írt, a végére gondosan pontot tett, és visszaadta a tollat. A fogadós maga felé fordította a könyvet, és elolvasta a bejegyzést. Szemöldöke összehúzódott.

–  A főzeléket egyenesen a konyháról hoztam, a vajat meg az este köpülték. 

–  Add még ide azt a tollat.

Maria bemártotta a tollat, és aláírta a dátumot és a nevét. A toll megállt egy pillanatra, majd a neve alá odaírta a bába szót.

–  Így biztosabban foglalkoznak vele.

Felemelte gobelinanyagból készített táskáját, és kiment. Ouluig még majdnem kilenc mérföld az út, de simán odaér tíz előtt. 

Egyedül ő vette igénybe a fuvart. A kocsis egy alig húszéves, hallgatag fiú volt. A lova vén gebe, de egyenletesen haladt. Az út mélyedéseit homokkal kiegyengették, így némileg feljavították. A nyár közepi nap perzselte a tőzeges talajt. Maria a kétkerekű kocsi padján ült, és élvezte az utazást, bár az árokban felgyűlt vízből a szúnyogok gyakran felhőkben támadtak az utasra. A vízi rozmaringok bódítóan virágoztak, szélcsendes helyeken szaguk szinte már szúróssá, kibírhatatlanná vált. Szerencsére a tisztásoknál csarab- és homokillatot hozott a szél. Időnként úgy tűnt, mintha távolról még a tengeri só és alga szagát is érezni lehetne. Erdei fenyők, erdei fenyők, erdei fenyők. Maria soha nem szokja meg a pusztán tűlevelű erdőket. Legalább egy vaskos nyírfát látna. A házakat meg az út mentén, nem itt-ott szétszórva az ösvények nélküli erdőkben. 

A ló egyenletes haladása és az erdei illatok elálmosították Mariát. Szemét félig behunyta, de ébernek érezte magát. A ló gyorsította lépteit, s az új ritmus egy régi dalt csalogatott elő benne. Már nem okozott fájdalmat vagy rossz érzéseket; a régmúlt idők puszta emlékévé szelídült. Előbb gondolatban dúdolgatta egy kis ideig, de mikor a szavak többsége felidéződött, énekelni kezdett. A kocsis fiú furcsállkodva nézett rá, de Mariát ez csak mulattatta. A második versszakot hangosabban énekelte.

 

Szerettelek egykor téged,

 szerettem én sok mást is.

Játékból öleltelek téged,

s csókoltam az ajkad is. 

 

Végre épületek is megjelentek az út mentén, kezdetben kis viskók elszórva, aztán nagyobb kunyhók, végül házak. Az oului székesegyház tornya már messziről körvonalazódott. Az út balra kanyarodott, és a széles folyótorkolat irányába vezetett. A fiú egy kis bódé mellett állította meg a kocsit.

–  Most kellene fizetni.

–  Már induláskor kifizettem a fuvart.

–  A híddíj még hozzájön.

–  Hol van az megírva? A múltkor nem került semmibe.

–  Fentebb a vasúti híd ingyenes, de ezek a hidak fizetősek.

A hídőr a kocsi mellé érkezett. Kezét sapkájához emelte, és várakozóan nézett előbb a fiúra, majd Mariára.

–  Mennyibe kerül? – kérdezte tőle Maria.

–  Egy egész márkába a lóért.

  Maria kikattintotta a táskáját, és elővette a bukszáját. Nem volt olcsó, de az út a vasúti hídon át túl sokáig tartott volna. 

–  És mennyibe kerül ló nélkül?

–  Gyalog öt penni.

Maria kivett egy ötpennist, és az őr kezébe nyomta. Aztán leugrott a kocsiról, és vette a táskáját.

–  A kocsi innen már visszafordulhat. Gyalog folytatom.

Maria gyorsan ment át a hidakon. A középső, amelyik a Linnansaari szigetre vezetett, új volt. Nem fából épült, mint a többi, hanem vasgerendákból; mintha az út fölé szürke szivárvány ereszkedett volna. A híd kongott Maria léptei alatt. Megállt a közepén, és a korlátra tette a táskáját. A gerendát hidegnek érezte a keze, pedig forrón sütött a nap. Fém- és festékszaga volt. Maria előkereste táskájából a levelet, és még egyszer ellenőrizte az útvonalat, pedig kívülről tudta. A part irányába ment tovább, és a Nyugati utcára kanyarodott. Gyors tempóban haladt a kövezeten, s balra fordult a Pakkahuone utcába. Körülnézett, rögtön megtalálta a keresett üzlet cégtábláját. Megállt egy pillanatra, megigazgatta a fűzőjét, és belépett.

A pult mögött egy nála fiatalabb férfi állt. Fürkészve nézett Mariára, s hamarosan jóváhagyó, széles mosoly ült az arcára. Maria nem háztartási alkalmazottnak, sokkal inkább vevőnek látszott, bár ruházata vidékies volt.

–  God dag.

–  Jó napot. Azt írta, hogy lehet jönni a rendelésért.

A férfi finnre váltott.

–  Úgy bizony, asszonyom.

–  Kisasszony. Megnézhetném?

–  Ha a kisasszony megvárja, érte megyek.

Az eladó a mellékajtón kilépett a belső udvarra, és a raktárépülethez ment. Maria addig követte tekintetével, ameddig tudta, majd várakozott. A férfi kis idő múlva visszatért. Felnyitotta Mariának az eladópult csapóajtaját.

–  Parancsoljon, kisasszony. A táskát itt hagyhatja.

Maria táskájával a kezében követte a férfit az udvarra. A raktár rámpájának támasztva egy vadonatúj kerékpár állt. Erős váza világoskék, a vastag kerekek abroncsai sötétvörösek. Az első villa felső részén egy címer, körülötte szalag Velj. Friis Kokkola felirattal. Maria minden oldalról megvizsgálta a biciklit, felemelte a kormányánál, és kipróbálta a pedált. A kerékpár szép volt, de valahogy másmilyennek hatott, mint a patikusé. Az ívelt vázat simogatta. Megállt az ujja. Ennél a pontnál másmilyen volt. 

–  Bátorkodtam a hölgyek számára készült modellt rendelni – mondta az eladó.

–  Miben különbözik ez a férfiakétól?

 –  A váz meg van erősítve, és ezért nincs középen vázcső. A kisasszony könnyebben 

tud pedálozni szoknyában. 

A változás bosszantotta Mariát. Ő maga választotta ki és rendelte meg a kerékpárt, és most ezt kapta. Az eladó előrehajolt és mosolygott.

–  Azonkívül a hölgyek kerékpárján nem kell megmutatni a lábszárat.

–  Vagyis el kell takarni?

Az eladó észlelte, hogy rossz irányba terelődött a beszélgetés, és témát váltott.

–  Mi a benyomása, megfelelő?

Maria még egyszer megfontolta. Miért kellett külön az ő számára hölgyeknek készült modellt rendelni? Nyomni kell rajta a pedált, és neki is ugyanannyi lába van, mint az uraknak. A közlekedési eszköz azonban gondolatokat ébresztett benne a sebességről és a szabadságról, a mozgás lehetőségéről, hogy önállóan mehetne a szülésekhez. A láncok zsírozásának szelíd illata homokos utak képét idézte, szélfuvallatot és az érintetlen természet méltóságát, amiről újságcikkekben számoltak be.

–  Akkor hát megveszem.

Az eladó kinyitotta Mariának az ajtót, és visszamentek az üzlethelyiségbe. Maria ismét kipattintotta a táskáját, és az aljára eldugott kis textilcsomagot kereste. Kihajtogatta, és bankjegyeket számlált a pultra, kézfejével végigsimított rajtuk. A bukszájából aprópénzt vett elő, aprólékos pontossággal oszlopokba rakta az érméket a bankjegyekre, s odatolta az eladónak.

–  Tessék.

– Szüksége van a kisasszonynak szállításra? A kerékpárt el tudjuk juttatni a címig.

–  Nincs szükségem rá. Ha kihozza oda az utcára.

Az eladó tartotta a biciklit, és Maria átbujtatta a kormány markolatát táskája fogantyúján. Aztán megfogta a kerékpárt, és tolni kezdte. Könnyűnek érezte. Az eladó nézte.

–  Tud kerékpározni?

Maria megállt, és az eladóra nézett. Hajolaj édeskés illata csapta meg az orrát.

–  Maga tud?

–  Tanácsot tudok adni.

–  Végzett iskolákat?

Az eladó nem tudott válaszolni a meglepő kérdésre.

–  Ha egy iskolákat nem végzett férfi tud, akkor miért ne tudna egy iskolázott nő? 

Maria a piactérig tolta a biciklit. Az elárusító asztalok körül nyüzsgött a nép, az új csarnok mögé vitte a biciklit, a vörös raktárépületek árnyékába. Balra megdöntötte, és lábát a jobb pedálra tette. Aztán lassan visszabillentette jobbra a biciklit, és igyekezett megtalálni az egyensúlyt. Kissé izgult. Ezt még soha nem csinálta egyedül. Legutóbb tavasz végén a patikus tartotta egyenesben a kerékpárt, és könnyedén támasztotta a vállát.

Maria megpróbálta bal lábát a pedálra tenni, de a kerékpár rögtön balra dőlt, így a piac kövén kellett támaszt keresnie. Kissé jobbra döntötte, mire az egész bicikli arra dőlt. Felült a nyeregre és mindkét lábát a földön tartotta. Felváltva emelve lábait igyekezett megtalálni az egyensúlyt. Otthon a patikus ebben a fázisban mögötte állt, és a lába közé fogta a kereket, hogy ne dőljön el a bicikli. Kinyújtott karral Maria mellett fogta meg a kormányt, forró mellkasát Maria a hátán érezte. Ekkor a patikus őket figyelő nővérei közül a kövérebb odasúgta nekik, hogy ez mennyire illetlen, miként a nők biciklizése általában is, és hogy a nyitott kapun át a falubeliek még kinevetik az uraságok passzióját. 

Maria lassan megtalálta az egyensúlyt, és hajtani kezdett. A kerékpár biztosan haladt előre. Maria ült a nyeregben, és mindkét lábával nyomta a pedálokat. A táska előre-hátra lengett a kormányon és oldalra vitte az első kereket. Maria megállította a biciklit, és leszállt róla. Leemelte a táskáját, és azt fontolgatta, hol merje hagyni. Néhány, a piacon lebzselő iszákos odajött a raktárépület kapujához a látványosságot nézni. Egyikük oldalba lökte társát, és félig oldalra hajtott fejjel bámulta Maria bokáját.

–  Mindenfélét villangat a kisasszonka.

Maria visszabámult a férfiakra.

–  Tudom én, mi van itt a szoknyám alatt, és te is tudod jól. De ismerősebb az nekem, mint neked.

A többi férfi felnevetett, és az az egy is hamarosan, mert nem akart kimaradni a nevetésből. A legmagasabb férfi közelebb lépett Mariához.

–  A kisasszonka ide hátra teheti a táskáját. Fogta Maria táskáját és a hátsó kerék feletti csomagtartóra emelte. Maria ezt nem is vette észre. Ide lehet majd tenni a bábatáskát is.

–  Szóval egy ilyen is van. Köszönöm.

–  A kisasszonka próbálja sebesebben. Nem dől fel, ha gyorsabban megy.

Maria a férfire nézett. Arca borotválatlan volt, kabátja azonban tiszta, csak az ujja kopott egy kissé fényesre. Megbízhatónak látszott. 

–  Mutasd meg.

Maria odanyújtotta a férfinak a biciklit, aki megfogta a kormányt, és egyik lábát átvetette a vázon. Maria követte minden mozdulatát. A férfi a pedálra lépett, másik lábával kicsit ellökte magát, mielőtt tekerni kezdett volna. Maria nyugodtan nézte, amint a férfi eltűnik a vásárcsarnok mögött, de hamarosan előbukkant a másik oldalán, és visszatekert. Leszállt a nyeregről, és odatolta a kerékpárt Mariához. 

–  Csak akkor érdemes felülni, ha már van sebesség.

 

Az iszákosok már elmentek, és az utolsó árusok is pakoltak, de Maria még gyakorolt. Egyszerre csak ráérzett a technikára. Kétszer megkerülte a piacteret, először bizonytalankodva, másodszorra már magabiztosabban, és integetett a férfiaknak, akik éppen átmentek a Rantakatu utcán. Visszahajtott a gyakorlóhelyére, és leszállt a kerékpárról. Leemelte táskáját a tartóról, kinyitotta, és egy csomagolópapírba tekert, gondosan összehajtogatott fekete ruhadarabot vett elő. Kimondottan erre a célra vásárolta az anyagot, és varrt belőle biciklisköpenyt. Ez két, egymásban lévő, tölcsér alakú darabból állt, amelyek között ki lehetett dugni a kezet is. Maria kirázta a köpenyt, kigombolta a gallér két gombját és a vállára vetette. Aztán begombolta, visszatette táskáját a csomagtartóra, és felült a kerékpárra. Kezdődhetett az utazás.

A kikövezett utcákon a bicikli rázkódott, Mariának hányingere lett. A hidak előtt leszállt a kerékpárról, és előkeresett a bukszájából egy ötpennist. A hídőr továbbra is tartotta a markát, pedig megkapta a fizetséget.

–  Kerékpárral tíz penni.

–  De én gyalog megyek, a kerékpárt csak tolom.

–  A kerékpárért is fizetni kell.

–  Kérdezd meg a biciklitől, hátha fizet.

Nem törődve az őr ellenkezésével, Maria áttolta a biciklit a túloldalra, és felült rá. Az országút egyenletes volt, és száraz, a kerékpár könnyen haladt, de a rosszullét nem akart elmúlni. Enyhült ugyan, de megállapodott a mellkasában, a nyelőcső környékén. Maria egyenletesen hajtotta a biciklit, és igyekezett újra felidézni az ide vezető út felszabadult örömét, de nem igazán sikerült. A köpenyben melege volt, a fűző csontjai dörzsölték az oldalát. Megállt, összehajtotta a köpenyt, visszatette a táskába, és folytatta az utat. A forróság azonban nem csökkent. Még legalább húsz mérföld volt hátra. Megpróbálta felidézni a dalt, de sehogy sem sikerült.

Az út mocsár mentén vezetett, és egy magányos bögöly megérezte a kerékpározó izzadságszagát. Kitartóan körözött Maria körül, közben leszállt valami láthatatlan helyre, elmenekült és újra támadt, hol Maria nyakára, hol bokájára próbált leszállni. Maria gyorsított, hogy megszabaduljon tőle, de a bögöly kisebb-nagyobb köröket leírva követte. Forrón tűzött a nap, Maria bal kezével kigombolta blúzát. Valahonnan molyűzők erősen szúrós illata szállt fel. Fenyők, mindig csak fenyők. 

Hirtelen fémes ízt érzett a szájában, és heves rosszullét kerítette hatalmába. Fékezett, épp csak le tudott ugrani a nyeregből, mielőtt sugárban hányni kezdett volna. Gyomra heves görcsökbe rándult, végül már csak epét hányt. Az árokszélen térdelt, a földre támaszkodva. Rosszulléte enyhült, de erőtlennek érezte magát. A reggeli vaj vagy a tegnapi főzelék okozhatta. A bögöly leszállt a kezére. Vizsgálgatta a bőrt, és éppen csípni készült, mikor Maria lecsapta. Új gondolat villant az agyába. A hátára fordult a cserjésben, és a felhőket nézte. Lehetséges volna? Olyan ostoba lenne, hogy nem ismeri magát, pedig iskolákat is végzett?

Új lelkesedés kerítette hatalmába, új lehetőség. Felállt, és lerázta az áfonyaleveleket a szoknyájáról. Kettőnek már nem lesz elég a kántortól bérelt szoba, új hajlékot kell szerezni. Olyat, ami saját, még ha apró is. Fogta kéken csillogó biciklijét, és visszaült a nyergébe. Nem hajlandó senki konyhatündére lenni, ruhamosója vagy ételkészítője sem. Ő független nő. Alkalmazásban álló bába, aki közmegbecsülésnek örvend, akit hívnak. Tíz év alatt elterjedt a híre a szomszéd községekben is, és napról napra, estéről estére egyre távolabbi falvakból jöttek hozzá segítségért. Boldogulni fog, ahogy mindig is boldogult ebben a világban. 

Letette mindkét lábát a földre. És a patikus? Hogyan mondja el neki a dolgot? A nővérei úgysem hagynák békén, ezt már most tudta. 

Maria úgy érezte, nem kap levegőt. Gyorsan levette a már kigombolt blúzát, a kormányra tette, és a fűző szalagjait kereste a hátán. Meglazította a kötést, de a csomó nem akart kioldódni. Tépte a szalagokat, jobbra és balra húzta a csomót, de semmi eredmény. Annyira azért lazult a csomó, hogy most mindkét kezével elérte. Addig húzta egyenesen fölfelé, amíg egy roppanás hallatszott. Megfogta és lefelé feszítette a szorítócsontokat, míg végre a szalagok kínzó lassúsággal engedni kezdtek és szabadulni hagyták a törzset. Maria lerángatta magáról a fűzőt, úgy cibálta át a fején, mint egy rovar a bábját, és az árokpartra dobta. Teleszívta a tüdejét levegővel. Két kezével megemelte a mellét és a hasát simogatta. Könnyű volt lélegezni. Új boldogság, még egyszer. 

Leemelte blúzát a kormányról, és felvette, de nem gombolta be, jobb lábát a pedálra tette, a ballal lendületet vett. A csípős szél rögtön a mellébe kapott, de ezt megnyugtatóan frissítőnek érezte. Már csak húsz mérföld. A hölgyek számára készült bicikli praktikusnak bizonyult, különösen szoknyában.

Ha fiú, Toivo lesz a neve, ami reményt jelent.

 

LÉPCSŐ ٠ 1925

Folyamatosan bővülő hajlék

 

–  Ma már be lehet egy cseppnyit gyújtani, hogy kezdjen belülről száradni.

A kemenceépítő becsukja a hengerkályha ajtaját, újra kinyitja és ki-be csukogatja, hogy megbizonyosodjon, az ajtó hibátlanul működik. Aztán ismét becsukja és bereteszeli. Maria elégedetten szemléli a munka eredményét. Most már az új szobában is van kályha. Leteszi a fáskosarat a padlóra, a kályha mellé. A kemenceépítő kivesz belőle egy hasábot, és a fejét ingatja.

–  Csak ágakat és rőzsét, hogy ne legyen túl meleg. Csak a szemetet.

–  Akkor apróbbat kell hozni.

Maria felemeli a kosarat, és a korábbi ablaknyílás helyére vágott ajtón át a nagyszoba kályhája mellé viszi.

A ház másik végéből kalapálás hallatszik, a nagyszoba gyertyatartóinak karimái az ütések ritmusában rezegnek. Az új konyhát építő ács tiplit ver a gerendába fúrt lyukba, és az ütések hangja a szoba falán át eljut a nagyszobába és az egész házba. Meg kellene nézni, hogy a falak ott legyenek, ahová tervezték. A nagyszoba is több mint egy rőffel rövidebb lett, mert nem gondolta, hogy mindig figyelnie kell. Az előző ács azt magyarázta, hogy olcsón kapta az ilyen méretű gerendákat, de Mariát bosszantotta, hogy az ablakközök kívülről nézve nem voltak egyenlők. 

 

A falu északi szélén volt egy szoba-konyhás kis ház, ezt vette meg Maria majdnem húsz évvel ezelőtt. Két-három éve lakott ott a lányával, és pénzt keresett, akkor a végébe egy nagyszobát építtetett, majd néhány nyárral később a másik végébe két kisszobát. Most a nagyszoba folytatásaként is épül két kisszoba, a ház másik végébe pedig egy új konyha. A régi konyhából átjáró lesz, a mostani kisszobából pedig közlekedő az új konyhába. Vajon lehetne belőle étkezőt csinálni? A paplakban meg a szolgabírónál is van ilyen. A falubeliek csodálkoznak a folytonos bővítésen – a bába hosszabbra nyújtózkodik, mint amennyire egy nőnek illik, mondják, de őt ez nem érdekelte. Néha Lahja is csodálkozott anyja építés iránti lelkesedésén, és megkérdezte, minek van szükség ennyi szobára. Maria nem tudott válaszolni és nem is válaszolt. Csak épített és épített. Miért van szükség ehhez különösebb okra?

Maria kiveszi az előszoba fásládájából az oda rejtett vodkásüveget. Ezen a szélességi fokon nincs foganatja a szesztilalomnak. 

A verandára viszi az üveget, és ott hagyja az asztalán. Az ablakon át figyeli, ahogy a segéd beemeli a gerendát. Nekitámasztja az ablaknyílásnak, és a másik végéhez állva lehajol, hogy betolja a helyére. Közben a gerenda magától megindul befelé. Az ács elkapja. Az új konyha fala már félig kész. Maria magához veszi a leveleket, amiket a postás a veranda asztalán hagyott, és átnézi őket, miközben bemegy a nagyszobába. Néhány feladót és bélyeget alaposabban megnéz, de egy borítékot sem nyit ki, az egész köteget a köténye zsebébe teszi. Úgyis tudja, mi van bennük. Azért beszélni kell majd a dologról.

Maria a konyhán át bemegy a kisszobába, és az ajtón keresztül fülel, hallani-e hangokat a másik oldalról. A külső fal megremeg, ahogy a nehéz gerenda rázuhan az alatta lévőre. Maria kopog az ajtón, de válasz nem jön. Elfordítja a kulcsot, és kinyitja az ajtót. A szobában be van húzva a függöny, Lahja az ágyán fekszik. De legalább felöltözött. A lány ébren van, de tekintete nem mozdul. Maria belép, és elhúzza a függönyt. Lahja befordul a fal felé. Maria leül az ágyra, és kezét a lány vállára teszi.

–  Mennyire van már?

–  Ugyan micsoda?

Lahja teste megfeszül, de a feje nem mozdul.

–  Nem olyan nagy baj az, ha az embernek gyereke lesz – folytatja Maria.

–  Honnan jut ez anya eszébe?

–  Egyedül kezdesz szaunázni, és itthon azonnal magadra tekered a kötényt. Nem volt nehéz ezt egy bábának kitalálni. 

Lahja nem szól semmit, de teste ellazul. Maria Lahja mellé fekszik, és átkarolja a lányát.

–  Ne aggódj. Az életben sok rossz dolog történik, de ez nem tartozik közéjük.

Lahja ujjaival Maria kezét keresi és erősebben maga köré fonja. Maria belefúj Lahja nyakába. El szeretné mondani, hogy az ember mindig a talpára esik, ha úgy határoz.

– Aku Lehtovaara volt az?

–  Már régóta nem láttam.

–  Ő az? 

– Ne legyen rám mérges.

– Nem vagyok. A férfiak már csak ilyenek. Tökön is rúghattad volna, de nem tanítottalak meg rá idejében.

– Anya!

Lahja már nevet. Megkönnyebbül.

–  Az a legjobb módszer! – folytatja Maria.

–  Mi a második legjobb?

Maria örül, hogy hosszú idő óta nevetni látja Lahját.

–  De nem iszik az az Aku?

– Nem nagyon. De sehol sem látni. Nincs róla hír, és senki se tudja, hová mehetett.

– Megleszünk mi akkor is, ha nem kerülne elő. Hiszen eddig is boldogultunk ketten.

– De megígérte.

A szomszéd szobából léptek hallatszanak, és a kemenceépítő hangja.

–  Itt van a bába?

Maria leveszi a kezét Lahjáról, és feláll az ágyról. Leszed egy pelyhet a szoknyájáról, és kinyitja az ajtót. A mester a kezében tartja a sapkáját.

–  Készen volnánk.

–  Jövök.

Maria még megfordul, és megpaskolja Lahja derekát.

–  Mindjárt beszélgetünk még.

A ház fala mögül a szögek zenéje hallatszik, amint a fába süllyednek.

A kisszobában a kemenceépítő hátrébb lép, és a munkáját szemléli.

–  Kőből is elegendő lett volna ide a hálószobába. De nem rossz ez se. 

–  Nagyon szép.

–  Ilyen bádogba nem is építettem még kályhát. Honnan találta ezt ki a bába?

–  Ouluból rendeltem meg.

A mester közelebb lép, és megkopogtatja a kályha fémburkát.

–  Jó az persze, hogy nem látszik, ha kezdenek majd repedések lenni.

Maria hagyja, hogy a férfi még egy kis ideig előre-hátra lépkedjen, mielőtt megkegyelmez neki.

–  Ott felejtett valamit a mester a veranda asztalán.

A kemenceépítő arcán széles mosoly jelenik meg. Bólint Mariának. 

–  Ablaküveget nem falazott a kéménybe, ugye? – kérdi Maria.* 

 Már hogy tennék én ilyet a bábával. 

Fejébe nyomja a sapkáját, felkapja a kalapácsot, és körülnéz, nem felejtett-e el valamit.

Maria a nagyszobán át kikíséri. A férfi még az ajtó előtt visszafordul.

– Üzenjen majd, ha azt a tűzhelyet fel kell húzni. Vagy ha még folytatni kell.

–  Azt hiszem, ennyi elég lesz.

A mester elveszi az asztalról az üveget, és a szerszámosládájába dugja. 

 –  Igen, így mondta legutóbb a bába. Biz’ oly hosszú ez már, mint a rénszarvasfogat a szán előtt. 

A férfi megemeli a sapkáját, és kinyitja az ajtót.

–  A bába ugye nem felejti el, hogy csak szemetet égessen.

Az ajtó becsukódik, Maria a férfi járását nézi. A veranda ablaktábláiba lehetne színes üveget venni. A kántor felesége mindig emlegette, de sosem kapta meg.

Maria nem állja meg, hogy meg ne nézze az új szobákat. Az egyik papírtapétájának örül, de a másik színei lehettek volna sötétebbek, mert oda besüt a nap, s az a szoba ezért világosabb. Az ablakba lehetne virágokat tenni és venni egy ágyat meg persze egy komódot. 

–  Anya ide fog beköltözni?

Lahja átjött a nagyszobába. Maria elégedett, hogy Lahja három nap óta először kikeveredett a szobájából. 

–  Túl messze van az ajtótól. Nem hallani idáig, ha jönnek értem.

Lahja leül a nagyszoba karosszékébe. Maria nézi, ahogy a karfát simogatja.

–  Ha ebből a te szobád lenne – veti fel –, és abból a másikból gyerekszoba?

Lahja hallgatja anyja szavait.

–  Oda ágyat a babának, oda pedig fiókos szekrényt a ruháknak.

Lahja feláll a székből, és az ajtóhoz megy megnézni. Lassanként lelkesedni kezd.

–  Vagy inkább fordítva kéne? – folytatja Maria. – Hogy te lennél az utca felől, a gyermek meg az udvari oldalon.

–  Itt nyugodtan ellehetne az ember.

–  Túl messze van a konyha ezektől a kisszobáktól?

–  De akkor anyának meglenne a nyugalma ott a másik végen. Ha szülésnél volt egész éjjel, akkor alhat anélkül, hogy a baba felébresztené.

Maria megelégedéssel figyeli Lahja növekvő energiáját. A lány már berendezi képzeletében a szobákat, és hosszú idő óta végre elégedettnek látszik. Megfelelő helyet keres az ágynak és a nagy szekrénynek a falak mellett, járkál a szobák között, és közben bútorokat rajzol a levegőbe. Pár szó elsuhan Maria füle mellett.

–  Mi volt az?

–  Hogy szélesebb ágyat kell venni.

–  Mi célból?

–  Nincs egy ágyunk sem, amiben ketten is elférnének.

–  Ketten? Hisz a baba ebben a kisszobában fog aludni.

–  Igen, de itt én és Aku fogunk lakni.

Mariának eszébe jut, milyen véraláfutásos volt ősz végén Lahja karja, az arca meg férfiborosta okozta horzsolásokkal teli.

–  Igen. Ha előkerül.

–  Muszáj neki. Én nem tudok úgy élni, mint te. Nem fogok mindent egyedül csinálni.

–  Hát akkor elő kell kerülnie annak a férfinak. Talán munkát ment keresni?

– Talán! Honnan lehetne megtudni? Utánakérdeznél?

– Megpróbálhatom. Kérdezni mindig lehet.

– De lehetne ide még egy ajtót vágni? Hogy ne kelljen a nagyszobán át kerülni.

–  Biztosan lehet.

Lahja bemegy a szobájába megnézni, elég-e az ágytakaró kettőjüknek. Maria is indul embereket keresni az új konyhához, de eszébe jut, hogy szárítótüzet kell rakni a kályhába. Hoz néhány vékony ágat a konyhai fásládából, a tűzhelyről elveszi a gyufásdobozt. A nagyszoba ágyneműs szekrényénél megáll, és az összehajtogatott nyári függönyök közül kivesz három felbontatlan levelet. Köténye zsebéből előhalássza a mai postát, kiválaszt belőle még egyet a kötegbe, és a többit visszadugja a zsebébe.

Az ágakat állítva rakja be a kályhába. A leveleket összegyűri és az ágak mögé nyomja. Kinyitja a gyufásdobozt, kivesz egy szál gyufát, és meggyújtja. Odanyomja a borítékokhoz, és várja, hogy a tűz belekapjon a bélyegekbe. United States of America. Ebben a házban mindig meleg lesz.

 

CSÁBÍTÓ ÚT ٠ 1933 

Hasznos és fölösleges emberek



Alulról számolva a negyedik lépcsőfok minden alkalommal meghajlik, ha rálépnek. Maria már régóta meg akarta javíttatni az udvarról a padlásszobába vezető külső lépcsőt, de a dolog mindig csak menet közben jut az eszébe. Már megszokta, hogy átlépi ezt a korhadt lépcsőfokot, de ebben a szoknyában nem sikerül. Átteszi a dobozt az egyik kezébe, a másikkal megfogja a korlátot, és óvatosan rálép a lépcsőre. Mozgása merev. Lahja kérésére ma fűzőt húzott magára, de ennek ellensúlyozásaként csipkét, valamint több méternyi drága kék műselymet rendelt, és halványan csillogó ruhát varratott magának belőle. Lahja nem nézte ezt jó szemmel, mert templomba állítólag csak feketében lehet menni. Maria nem törődött vele.

–  Akkor kint megállok, és az ablakon nézek befelé. Bár szeretném én látni azt a sekrestyést, aki engem a templomból kiküld.

Maria a vállára kanyarítja a kendőt, és kopog a padlásszoba ajtaján.

–  Be lehet már jönni?

Lahja feltette a tükröt az asztalra, és most magát vizsgálja benne. Amint Maria belép, gyorsan feláll, és kiegyengeti ruhája szegélyét.

–  Milyen?

Maria szemében különleges ez a menyasszonyi ruha. A szegélye nem egyforma, oldalt hosszabban lóg, elöl pedig kilátszik a boka és a lábszár. Ennek megfelelően a derékrész is lecsúszott a csípőre. Lahja maga varrta a ruhát; újságokból filmcsillagok és királyi családok esküvői fényképeit vágta ki, a fővárosból vajszínű anyagot rendelt, és előbb kézzel, majd a szomszédtól kölcsönkért pedálos géppel megvarrta. A végeredmény egymástól eltérő hatások és lopott ötletek kombinációja. Lahja azonban jó varrónő lehetne, és megélhetne ebből, ha akarna. És szerencsére a ruhának legalább van ujja.

Lahja félszegen leszegi a fejét, tartása feszült. Mariát furcsa meghatottság keríti hatalmába. A gyomrából indul és a nyakán át a szeme mögé szökik. Itt áll az ő szép kislánya házasságkötésre készen, és mégis az anyja elismeréséből él. Összeszorul a torka.

–  Szép vagy. A legszebb menyasszony a világon.

A lány testtartása ellazul, vállát leengedi.

–  Tényleg?

Maria kinyitja a dobozt, és leemeli a selyempapírt a saját készítésű mirtuszkoszorúról. Két kézzel kiemeli, és Lahja elé lép vele. A lány ismét felhúzza a vállát.

–  Mirtuszt, azt nem. Merthogy Anna már megvan. Azért nem akartam fehér ruhát sem.

–  Ez csak növény. A fehér pedig csak egy szín, semmi más.

–  Meg fognak szólni.

–  A megszólás nem a ruha színén múlik. És mit mondanának rólad?

Lahja nem válaszol, ujjperceit ropogtatja. Izgulni látszik.

–  Félsz?

–  Kicsit.

–  Le akarod mondani?

–  Nem tesz olyat az ember.

–  Az a szégyen csak egy pillanatig tart, de a rossz választás örök.

–  Mi a rossz Onniban?

– Nem arról van szó. De ha nem vagy biztos benne, legjobb nem ígérni túl sokat.

–  Őt választottam, és hozzámegyek.

–  Menjél csak nyugodtan.

Lahja Mariát méregeti hunyorítva.

–  Vagy jött még Amerikából levél?

Maria eltátja a száját a meglepetéstől. Lahja észreveszi, és oldalra hajtja a fejét.

–  Azt hitted, nem fogom megtudni?

Lahja az asztalhoz megy a fátyolért, és a fejére igazgatja. Maria szerint a fátyol olyan, mint egy sapka, amelyről az arc mindkét oldalán hosszú csipke lóg. Lahja csatokkal tűzi hajába a fátylat. 

–  Van gyerekem és munkám és házam, és mindjárt férjem is.

– Csak más sorrendben, mint a többieknél. Mit számít az?

– Így van. Magam tartom el magam.

– Mindened megvan.

– Igen. Nem maradtam egyedül, olyan vagyok, mint a többiek.

Mariának nincs kedve válaszolni, átnyújtja a koszorút.

–  Elfogadod?

Lahja bólint. Maria gondosan a fátyolra helyezi a koszorút, és két babahajtűvel rögzíti. Egy lépést tesz hátra, szemléli a lányát, és bólint. Lahja megperdül, és nézegeti magát a tükörben. 

–  Hamarosan mindenem lesz.

A lépcső felől lépteket hallani, kopognak az ajtón. 

–  Kész vagytok? – kérdi Onni.

–  Gyere csak be.

A férfi sötét öltönyt visel, nyakkendővel. Haját beolajozta és hátrafésülte. Észreveszi Lahját, aki a szoba közepén áll csípőre tett kézzel. A férfi arca felragyog.

–  Teljesen úgy nézel ki, mint egy filmcsillag.

Lahja megigazítja a férfi gallérját, és egyenesre húzza a mellényét. Mariának eszébe jut a doboza, és egy mirtuszból font kis melldíszt vesz ki belőle. 

–  Neked is van itt valami.

Lahja átveszi a díszt, és a férfi hajtókájára tűzi. 

–  Így hát ő is szűz lenne? – kérdi Maria, és Lahja elneveti magát. Onni arcán félénk mosoly suhan át. Lahjának sikerült a mirtusz tűjét rögzítenie, és megpaskolja a férfi mellét. 

–  Az a szokás, hogy a férfi keresi a pénzt és épít házat. Csak nálunk már kész a ház, és az asszony maga keresi meg a kenyerét.

–  Csak akad majd nekem is valami tennivaló – mondja Onni, és mellényzsebéből zsebórát vesz elő. – Indulni kéne. A bérautó már itt van.

Anna a legalsó lépcsőfokon ül, és magában játszik a fonalmaradékokból készített babákkal. Amikor kinyílik a padlásszoba ajtaja, és a jegyespár megindul lefelé, Anna ruhája zsebébe dugja a babákat, és két lépcsőfokkal feljebb lép.

–  Én is jöhetek veletek, Onni?

– Apának hívd – javítja ki a kislányt Lahja, de Onni mosolyog.

– Annak hívsz, aminek akarsz.

– Hívhatlak pacinak? – ellenőrzi Anna.

– Hívhatsz.

– Hívhatlak kutyusnak?

– Hívhatsz.

Anna nevetése átragad Onnira. Lahja karon fogja a férfit, és óvatosan összeráncolja a homlokát Annára nézve.

– Elég volt a fecsegésből. Most anyu következik.

Onni lekíséri a menyasszonyt, és Annához érve játékosan megcsavarja a kislány orrát. Anna felkacag. A pár után fut, és elkapja Onni kezét. Maria nézi a lekerekített szélű autóhoz sétáló hármast; a vőlegény mindkét karján egy lánnyal. Onni jól boldogul a gyerekkel. Melyikük miatt akar házasodni?

Maria fentről látja a jegyespár búcsúztatására összegyűlt násznépet. Egy részük az úton álldogál, mások a kocsin ülnek, indulásra készen, Lahja néhány társa a Lotta Svärdből* félénken a kapu mellé húzódott. Az ifjú párt elhalmozzák jókívánságokkal, a lelkesebbje pukedlizik Mariának is. 

– Gratulálok a menyasszony édesanyjának.

– Nincs érdemem a dologban.

A lépcsőn Mariának eszébe jut a hibás lépcsőfok és óvatosan átlép rajta. Onnit meg lehetne kérni, hogy javítsa ki, állítólag ügyes kezű. A nappali ajtaját sem lehet rendesen becsukni, beszorul a keretbe. Azt is le lehetne gyalulni, ha most már van hozzáértő férfi a háznál. 

Onni nyitva tartja a kocsi ajtaját, Lahja beszáll a hátsó ülésre. Maria az udvaron át megy a lovas kocsijához. A szomszéd fiút kérték meg, hogy fogja be elé a lovat, most ott ül elöl a gyeplőt tartva. Maria megszokásból fel akar lépni a bakra, hogy maga hajtson, de észreveszi a fiú meglepett tekintetét. Visszaereszti a lábát a földre, és a hátsó padra ül. Kinyílik az autó ajtaja, Lahja pillantása Mariát keresi.

– Anna mehetne anyával? Különben összegyűrődik a ruhám. 

– Küldd csak ide.

Anna kiugrik az autóból, és a lovas kocsihoz szalad. Maria felsegíti a gyereket maga mellé az ülésre. Lahja becsukja az ajtót, és az autó lassan a templom felé indul.

A kocsi az udvarból a főutcára fordul, a násznép csendes menetként követi. Onni családjából nincs itt senki. Maria az épületeket nézi, amelyek mellett elhaladnak. A laestadiánusok* templomának tetejét javítják, a munkások integetnek a menetnek.

Anna előveszi a fonalbabákat, és sorba rakja őket a padra. 

– Mit játszol?

– Papás-mamást.

Három baba ül egymás mellett a támlának támasztva.

– Melyik Anna?

– Ez. És ez itt anya.

– Ez meg Onni?

– Nem, hanem a nagymama.

– És hol van Onni?

Anna elővesz még egy babát a köténye zsebéből, egy nagyobbat.

– Hát akkor ez itt. De nincs szükség rá.

– Nincs?

– Mihez kellene?

Maria mondana valamit, de nem szólal meg. Hogyan magyarázza el a gyereknek, hogy nem használatra van szükség valakire, hanem önmagáért? A vörösfenyők mögött feltűnik a fatemplom magas kupolája, a harangláb tábláit már kinyitották. A bérautó a templomudvarban áll, Olli megkerüli, hogy kinyissa Lahjának az ajtót. Meglátja Maria kocsiját, és int neki.

Előre meghatározott célra kell nekik Onni a házhoz, mint az istállómacska vagy mint a házőrző kutya? Az ajtótok gyalulása és a lépcsők megjavítása lesz a feladata, vagy hogy kiállítási tárgyként bizonyítsa, a tulajdonos mindent elért az életben?

Maria szerint az élet egy épület, egy nagy ház, amelyben sok kis szoba van, és egy nappali, és mindegyikben több ajtó. Mindenki megválasztja a saját ajtaját, áthalad a konyhákon meg a verandákon, és a közlekedőkben új ajtókat keres, és egyik ajtó sem jó vagy rossz, mert csak ajtók. Néha az ember azon veszi észre magát, hogy a ház egészen más részébe került, mint ahová eredetileg menni akart. Itt van hát ő, a saját ajtóit kinyitotta és becsukta, bejárta a bábaképző, a patikus és a boldogulás szobáit is. És most látja, hogy véletlenül magával hozta az unokáját is, aki nem érti, melyik szobába került, és aki a templom előtt szépen megkérdezi, mihez van szükség a világon férfiakra.



PUSZTAI ÚT ٠ 1936

Visszatérés a szülési útról



Maria csak kora este kapott fuvart hazafelé. A szülés sokkal tovább tartott, mint várta. Az angolkór eltorzította az asszony medencéjét, és a gyermek feje nem akart kiférni a szűk csatornán. Sok kézi erőt követelt a bábától, még több kitartást az anyától. Szerencsére a kiabálás mindig elfért a világban. Mire kibújt a csecsemő, a feje furcsa formájúra nyúlt. Az anya megijedt tőle, de megnyugodott, mikor Maria bizonygatta, hogy gyerek lesz belőle. Ha szophat és alhat, olyan lesz hamarosan, mint a többi. Az anya hitt neki.

A sovány ló befordul Maria házának udvarába. A segítséget kérők a háztulajdonosról nevezték el azt a pontot, ahol a főutca kissé elkanyarodik és egyenesen megy tovább a négyesút és a templom felé. Mindenki, akinek segítségre van szüksége, tudja, hogy a bábakanyart kell keresnie. A posztókabátos férfi szűkszavú. Azon gondolkodik, mivel fogja etetni a jövevényt. Mária nem sajnálja, hiszen már az előző szülésnél is azt tanácsolta neki, lassítson az iramon. Nem kell az asszonyt úgy szántani, mint ősszel a földet, kevesebb gyerek is elég. Ugyanezt mondta most is, és nem bírta hallgatni megint ugyanazt a sokasodásról és a föld betöltéséről. 

A posztókabátos visszafogja a lovat, de nem száll le felsegíteni a bábát. Maria lerázza a takaróról a havat, mielőtt felszáll. Fáj a háta, pedig az utak sokkal jobbak már, mint korábban. Több tíz éve jönnek már érte úttalan utakon túlról, hol lóval, hol szánhúzó rénszarvassal, hol sílécen. Minden alkalommal magára kanyarította farkasbundáját, és fogta a táskáját, Lahját átküldte a szomszédasszonyhoz, hogy vigyázzon rá, és útnak indult. Száz és száz szülés, szükségkeresztelés, miatyánk a méhben haltakért és a gyermekágyban elvérzettek emlékére. A gyenge csontú asszonyok újra meg újra ágynak esnek, hogy várják a tizenvalahányadik gyermeküket. Kiabálnak és sikoltoznak, nyomnak és tolnak, elájulnak, és az anyjukért, nővérükért és a mennyek követelőző uráért kiáltanak, mígnem az ölükbe kapják a véresen bömbölő jövevényt. 

Maria felmegy a lépcsőn, és még visszafordul, hogy intsen a gazdának, de az már szó nélkül megfordult. Tudja, hogy a gazdák nem szeretik, de miért is kellene szeretniük? Nem miattuk alkalmazták őt a községben. Csak mikor a parasztbábák és a segítő öregasszonyok már minden tőlük telhetőt megtettek a félreeső falvakban, és nem sikerült az új életet világra segíteniük, csak mikor a szülő nő több napi sikoltozás után már elájult, törődtek bele az elkerülhetetlenbe, és mentek a bábáért. Maria minden indulásnál tudta, hogy nehéz szülés vár rá. Ez volt a dolga. Ezért volt.

Maria kinyitja a nehéz ajtót, a közlekedőn át a konyhába megy, és a fogasra akasztja a bundáját. A konyhaasztalon egy darab sült disznónyak egy tányéron, Lahja készítette neki. Maria villát fog, leszakít vele egy omlós részt, és állva megeszi. A kemencében párolódott hús ízletes. Annyira átsült, hogy szétválnak a rostjai. Az út során megkínálták szósszal, és a lisztlevest el is fogadta a kínáló iránti tiszteletből, de csak egy fél merőkanálnyit. Nagyobb szükség volt ott az ételre. Maria leül a konyhaasztalhoz. Kinyújtja a lábát, és a bokáját tornáztatja.

A szülő nőkkel gyengéd és kedves. Megsimogatja az arcukat, letörli szájuk széléről az elharapott nyelv nyállal keveredett vérét, biztat, és elhiteti, hogy jobb lesz majd; mintha maga is hinné. Hogy minden fájdalom nélkül, szépen lezajlik, a gyerek úgy fog kicsúszni, mint a kölykök lefelé a dombon, és apjának meg anyjának örömére és dicsőségére válik, talán felnőttként még a parlamentbe is bekerül. Ott elmondja mindenkinek, milyen valójában a paraszti élet az isten háta mögött. Nagy fájdalmukban meghallgatják, némelyikük talán hisz is neki. Bár a sarkokból csótányok potyognak a homlokukra, szemükben felcsillan a remény és egy jobb jövő képe. Nem gondolnak a nyitott tűzhelyre, amibe megállás nélkül kell hordani a tűzifát egész télen át, nem gondolnak a szülőágynak leterített mocskos rénszarvasbőrre. Kitapétázott szobákat látnak, meleg kályhákat és annyi húsos krumplit, amennyit csak meg tudnak enni. Így sikerül még csöppnyi erőt gyűjteni, amivel kinyomják az új életet, és összepiszkítják a rongyokat. 

De megesik néha, hogy a szülő nőnek nincs miből erőt merítenie. A gyerek olyan vadul tépett magának utat, hogy még az iskolázott bába sem tudja elállítani a vérzést. Vagy az anya már eredetileg is annyira gyenge és vérszegény, hogy nem bírja a szülést. A bába mindig meglepődik azon, hogy milyen hirtelen érkezik a házba egy csapatnyi hallgatag nő, akik keresztényi igazságossággal elosztják egymás között a rémülettől megdermedt kölyköket, és lecsendesítik az újszülöttet. Még arra is jut idejük, hogy lemossák a halottat, és kását főzzenek, mielőtt megjönne a férfinép. A gazdák végül belépdelnek a szobába, egy névtelen asszony előtte még borókacsokorral leszedi a plafonról a pókhálót, és zsoltárokat énekelnek. Jóváhagyólag bólintanak egymásnak, hogy Krisztus ezt az asszonyt is elvitte égi örömöket ízlelni. Mennyire kifürkészhetetlen az Úr akarata, mennyire nem tudni, mikor jön el halálunk napja, és hogy a megözvegyültnek hamarosan új asszonyt kell találni, aki gondoskodik a gyermekekről. Fiatalabb korában Maria nem tudott erre mit mondani, ő is csak énekelte a zsoltárt, hogy Jézus urunk vérével fizetett bűneinkért, manapság azonban már nem ezt teszi. Ma már megmondja, mi a véleménye a férfiak cselekedeteiről. 

A lelkész már kétszer megfeddte, hogy illetlenül viselkedett a halottas szobában. Maria csak nevetett. Ugyan mit tehet vele? A szegények kölkeinek és az előkelőségek gyerekeinek születésénél is segít. Ha megtagadná ezt, a papnak magának kellene kicibálnia nagycsontú felesége gyerekét, vagy vihetné kocsin Ouluba szülni. De ő nem tagadja meg. Nem teheti, nem szabad, és nem is akarja. Errefelé nincs más, ezért nem vett ki magának soha szabadságot sem. Akkor is itt keresné mindenki. Ha a Kaukoniemi udvarházban jár, akkor is mindig az út másik végét lesi, hogy vannak-e ott várakozók. Ehhez a házhoz van ő már kötve több tucat éve.

Megvajaz még magának egy kenyeret, aztán kinyitja a nagyszoba ajtaját, és átmegy a szobájába. Lahja és Onni már lefeküdtek. Vajon észrevették, hogy megint messze járt? Olyan lett ez a ház, hosszú és keskeny, hogy eltelhet egy nap, akár kettő is, és nem látják egymást a lakói, különösen ha más ritmusban élnek. Ő megszokta ezt, és Lahja is, már kiskorától, de úgy látszik, Onnit zavarja. Azzal fenyegetőzik, hogy új házat épít, ahol mindenki látja egymást, és észreveszik, ha valaki hiányzik. Erre nem válaszol senki semmit, agyonhallgatják a dolgot, akár a kisgyermek dacoskodását.

Maria elégedett, hogy nem ment férjhez, de van gyermeke. A gondolatától is visszariadt, hogy valaki parancsolgasson neki. Hogy egy hájas pókhasú mindig rámászhasson, amikor kedve tartja, és megmondhassa, mit tegyen, és milyen tempóban. És hogy legalább két lépéssel a felesége előtt mehessen a főutcán, ahogy rendes keresztényhez illik. Maria tudta, hogy ugyanezek a gondolatok járnak a lánya fejében is, és attól félt, egyedül fog maradni, de aztán Lahja rátalált Onnira. Jó természetű férfi, el kell ismerni.

A patikus más volt, mint a többiek, egyenrangúként kezelte őt. Nem váltott témát aszerint, hogy férfival vagy nővel beszélt, nem tekintette a másikat butábbnak vagy gyengébbnek. De ő már régen meghalt. Maria elkezdett kijárni a sírjához, és beszámolt neki élete eseményeiről, Lahja életéről és az első unokáról. A patikus nővéreivel még mindig nem beszélt, messze elkerülte őket, ha látta, hogy valamelyikük virágot hoz fivérük kovácsoltvas keresztjére. 

Maria megtapogatja a hálószobában a kályhát. Meleg, sőt a felső része forró. Hálás Onninak, aki észrevette a távollétét, és begyújtott nála. Nem Lahja volt, ebben biztos. Onni a kislányról is úgy beszél, mintha a sajátja lenne, meg is elégedett volna vele, de Lahja többet akart. Maria leül az ablak melletti székre, és megnézi, elég nedves-e a legyezőpálma földje. A biztonság kedvéért távolabb tolja a cserepet a hideg ablaküvegtől, bár a növény még olyan kicsi, hogy mindegy, elpusztul-e, vagy nem. Mielőtt elhúzná a függönyt, kikukucskál az ablakon. A fagyos éjszakában fényesen ragyognak a csillagok. 

Levetkőzik, felveszi a hálóingét, és kibontja kontyba csavart, hosszú hajfonatát. És ha a patikus aludna itt? Motyogna álmában, és egy pillanatra felriadna, mikor bemászna mellé az ágyba. Korábban éjszakánként a patikusra gondolt, és megpróbálta ugyanúgy megérinteni magát, ahogy a férfi tette. Összeszorította a szemét, fejét a vánkosba nyomta, és mint az íjat, megfeszítette a testét. Ujjai az ajkát simogatták, végigfutottak az arcán, a mellén és a combján. De a patikus már nem jött el hozzá, magányosan feküdt az ágyban, az ablak mögött sötétség ragyogott.

 Maria eszébe ötlik a legfontosabb, felkel még az ágyból, és a nappalin át a kimegy a verandára. Tapogatózik, míg megtalálja a kapcsolót, aztán elcsavarja. A ház utca felőli sarkán, az üvegbura alatt felgyullad a kinti lámpa, a községben az első. Rögtön felszereltette, amikor kihúzták a villanyvezetékeket a falu főutcáján. Itt ragyog most, egészen a négyesútig jelezve az isten háta mögötti vidékekről rénszarvasszánon érkezőknek, sítalpon segítségért jövőknek és vajúdó feleségeikért aggódó férfiaknak. 

Itthon van a bába.

HORDÁRÚT • 1944

Minden birtoklás hiábavalósága

 

Kötelező evakuálás elrendelve.

 

Az asszonyok ismerték Vilho Heikkilä esetét. Maria már messziről látta őt az utca felőli ablakokból, amint nagyokat lépve közeledett, és megállt a főutca jobb oldalán lévő házaknál. Valaki más kapta feladatul ugyanezt a bal oldali házaknál. Maria kiment az udvarra. Vilhót várja. Hamarosan Lahja is csatlakozott hozzá. Követte Maria tekintetét, és várta az elkerülhetetlen híradást. Anna kikukucskált az ablakon, és a két kifejezéstelen arcú várakozót látva ő is a társaság mellett döntött. „Mi van ott, anya”, tudakolta Lahjától, de senki sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon neki. Hiszen a kislány maga is tudta, mi a helyzet.

 

 E célból parancsba adatik, hogy a falu területéről minden civil személy eltávolítandó. A kitelepülő lakosság a községházán köteles jelentkezni, ahonnan a hatósági szervek foganatosítják a továbbirányítást.

 

Mindenki észrevette, hogy az ágyúdörgés erősödött, és hogy kelet felől több férfit hoztak vissza, mint amennyit odavittek. Hogy a visszatérők nem úgy érkeztek, ahogy elindultak, az úton masírozva, hanem ponyvatetős teherautókon ordítva. Akiknek már nem volt sürgős, lovas kocsin, deszkák között készre csomagolva, Finnország különböző vidékei felé tartottak. Hogy amikor megjött a Heikkilä fiú, mindenki tudta, miről van szó, még mielőtt megszólalhatott volna. Ettől függetlenül elmondta, papírból olvasta fel hangosan, nehogy elfelejtsen valamit. Nem jutott ki a frontra, mert az átvilágításnál folt látszott a tüdején. Bár egész idő alatt várta, mikor nevezi valaki majd gyávának, nem mondta neki senki. A betegség az betegség, nincs mit tenni. Legjobban őt magát bántotta a dolog.

Maria már két héttel azelőtt sejtette ezt, mielőtt általános találgatás tárgyává vált volna. Augusztus végén még egy szüléshez ment, a határvidékre, ott látott és hallott olyasmit, amiről a rádió visszafogott hangú bemondója említést sem tett. Nem beszélt erről Maria sem, mert a törzsőrmester szigorúan megtiltotta neki. Szerinte csak napok kérdése az áttörés, mert a stukák már szétbombázták a ruszkik állásait, s ha a katonák pihenhetnek egy kicsit, pár nap alatt elérik a Fehér-tenger partját. Mariának csak egy pillantást kellett vetnie a ház udvarára telepített élőkre és holtakra, hogy levonja következtetéseit. Megpróbált a törzsőrmester szemébe nézni, de nem volt biztos benne, hogy az maga is hiszi, amit mond.

 

Végleges elhelyezés Peräseinäjoki községben, Vaasa megyében.

 

Mindenki maga elé képzelte Finnország térképét. Peräseinäjoki? Az legalább hatszáz, ha nem hétszáz kilométernyire lehet. Maria behunyta a szemét. Hosszú útra számított, de ilyen hihetetlen távolságra ő sem volt felkészülve. Előző alkalommal csak Oululainenbe utaztak, az is szinte lehetetlen teljesítmény volt a leghidegebb télben. A tehenek tőgye lefagyott, a gyerekek átfáztak a kocsikon, sok öregből idő előtt elszállt az élet. És most kétszer olyan hosszú út vár rájuk.

 

Az evakuálás előkészületi munkálatait azonnal el kell kezdeni. 

Az evakuálás tényleges lebonyolítása haladéktalanul megkezdődik.

 

Ez az információ villámként csapott az asszonyokba.

– Miket zagyválsz! – kiabált Lahja.

Vilho megszakította a hivatalos felolvasást.

- Ilyenek az utasítások – felelte kissé más hangon, a sajátján. Kevésbé hangzott biztosnak. – Azonnal indulni kell, hogy ne maradjunk le.

- Hogyan jutunk oda? Küldtek autókat?

Mindenki tudta a választ, és Vilho sem akarta már elmondani. Három héttel ezelőtt a lovat is elvitték a frontra, szerdán a véderőegylet parancsnoka érdeklődött Maria kerékpárja iránt. Szerencsére Anna éppen elkerekezett bogyót szedni, így a lefoglalás ez alkalommal elmaradt. Amikor másodszor jött a parancsnok, Maria megmutatta neki a beszerzett engedélyt, melynek értelmében a bábának joga van saját kerékpárhoz. 

 – Persze, elviheted a kerékpárt, ha legközelebb te állsz be szépen a kocsi elé, ha szüléshez hívnak.

 

Minden személy zsebében legyen egy kartonpapírdarab, amin szerepel kereszt- és vezetékneve, születési ideje, foglalkozása, lakhelye, valamint a legközelebbi rokon neve és lakcíme.

 

A közbeszólások után Vilho végigolvasta a közleményt, és aláíratta a papírt Mariával. Indulóban még megfordult, és kezét simléderes sapkájához emelve tisztelegni készült, mint a katonák, de meggondolta magát, és a következő házhoz ment. Amíg Vilho ott állt az udvaron, a nők kezdetben még bólogatva hallgatták, aztán kifogásokat emeltek, végül felgyülemlett bennük a düh, és amikor távozott a férfi, szabad folyást engedtek az érzelmeiknek. Erőtlennek érezték magukat. A feladat túl nagyszabású volt ahhoz, hogy nekilássanak. Lahja leült a lépcsőre, Anna a lábához kuporodott. Maria nézte őket, és leült az udvaron a padra. Sajgott a lába. Mindenki fejében ugyanazok a gondolatok forogtak. Hogyan fogunk boldogulni? Egy házra való holmi, fuvar nincs. Két felnőtt, három gyermek, közülük Johannes csak négy múlt, aztán még az istállóban a tehenek, a malac és a tyúkok.

 

A tíz éven aluliak adatait egy vászondarabra kell írni és azt felvarrni az ingmellre, vagy feljegyezni egy nyakukba köthető névtáblára.

 

A házból üvegcsörömpölés hallatszott, összerezzentek. Anna befutott megnézni, hogy Helena talán eltévedt, és feldöntötte a lámpát, mint tegnap. Azóta, hogy Lahja és Onni szobájából áttették őt Johanneshez, összekeveredett a fejében a szobák sorrendje. Onni igyekezett bizonygatni, hogy egy vak kislányt nem lehet csak úgy áttenni egyik helyről a másikra, de Lahja nem engedett. Aki ennyi idős, annak állítólag már nem a szülők szobájában van a helye, akár lát, akár nem.

A csattanás hangjára Lahja és Anna felserkent. Lahja az istállóba ment, és az összepakolást kezdte tervezni. Anna ki-be futkosva kérdezgette, hogy vászondarabot készítsen-e a testvéreinek, vagy névkártyát, és hogy nem lehetne-e mégis magukkal vinni a karácsonyra tartogatott malacot. Anya és leánya tanácsokat és utasításokat kiáltoztak egymásnak. Mariának úgy tűnt, mintha mindkettejük sebessége folyamatosan növekedne. 

– Ha a talicskára rögzíteni lehetne a ládát – kiabálta Lahja az istálló előteréből, miközben kizavarta onnan a vörhenyes macskát –, abban elférne.

– El lehetne valamit ásni? Hogy nem vinnénk el, hanem majd később kiásnánk? – kérdezte ezután Anna.

– A ruszkiktól gondoltad elhozni? Csak miheztartás végett.

Anna sírva fakadt. Minden tőle telhetőt igyekszik megtenni, őszintén rákérdezett a szerinte fontos dologra. Igazságtalannak érezte, hogy anyja ráförmedt. Lahja ideges lett a sírástól.

– Hagyd abba a bömbölést. Épp elég más tennivaló van most, mint egy kölköt dajkálni. – Lahja besietett a házba.

Anna próbálta legyűrni a sírást, és folytatni a munkát. Alsó ajka remegett, és a könnycseppeket letörölte a szeme sarkából. Valami másra próbált gondolni.

– Ugye, a fényképalbumokat magunkkal szabad vinni, nagymama? – kérdezte Anna a padon ülő Mariától. – Nehezek, de majd én viszem őket. – Maria nem válaszolt, csak a lépcső mellett ücsörgő macskát nézte. Az állat ráérősen nézte a nők idővel folytatott harcát.

Miiru. Miirumiirumiiru. – Maria hívogatta a macskát, az rövid fontolgatás után elindult, félúton megállt és leült. Farkát lábai köré tekerte, fejét az őszi nap felé fordította, és behunyta a szemét. Anna beszaladt a házba.

Lahja két koffert dobott ki az ablakon az udvarra. Néhányszor megpördültek a füvön és a pad tövéhez koppantak. Rögtön ezután lepedők és párnahuzatok repültek az ablakból. 

– Anya, magunkkal visszük a pehelypaplanokat és a párnákat? Hátha megint hideg tél lesz? – kérdezte Lahja az ablakból Mariát.

Anna kihozta a nehéz, bársonykötésű albumait, fogta az egyik bőröndöt, és az aljára rakta őket. Lahja lépett ki az ajtón, meglátta az albumokat. Felkapta és nagy ívben a nyírfa tövébe hajította őket. 

– Ilyesmiket nem fogunk Vaasáig cipelni. – Anna újra sírva fakadt.

– Nagymama megígérte, hogy vihetjük – sivította. Bentről sírás hallatszott, Johannest felébresztette délutáni alvásából a nők kiabálása. Senki nem ért rá vele foglalkozni.

Maria követte az udvar eseményeit, és kívülállónak érezte magát. Lahja erős akaratú, mérgében még a villamosműveket is felhívta, és leszidta a mérnököket, ha áramszünet volt fényképezés közben, de az ilyen helyzeten nem tudott úrrá lenni. Hogy mindenről lemondjon. Hogy kitalálja, mi módon lehet újrakezdeni az életet a semmiből. Maria azon gondolkodott, megkönnyítené-e az indulást, ha lenne a házban egy férfi, aki nincs a fronton, mint Onni. Ha lenne após, vagy apa, vagy férj, akinek meg lehet parancsolni, hogy legyen erős, akkor ő maga néha-néha gyengébb lehet. Hogy elég lenne csak megfeszíteni az erejét, és bízni abban, valaki majd támogatja. A macska lustán átment a gyepen, és megállt Maria lábánál, aki ölbe vette és megvakargatta a füle tövét. Vagy a férfi is csak növelné eggyel a tanácstalanok számát? Kérdezne és mindent kétségbe vonna, aki szerint a bábatáska maradhat, viszont a fűrészt és a kalapácsot be kell csomagolni. Senki nem tudja olyan jól kiszűrni a fölöslegesből a szükségest, mint egy nő. 

Anna a nyírfához szaladt, és visszahozta alóla drága fényképalbumait. Igyekezett visszarakni őket a kofferbe. Néhány kép levált.

– Én döntöm el, hogy mit csomagolunk be neked – kiabált Lahja. Úgy látszott, mindjárt ütni fog. A verandáról hangok hallatszottak. Helena jött mondani, hogy felébredt az öccse. A kislány a fal mellett haladt jobb kezét kinyújtva, balját oldalvást behajlította, hogy a testét védje. A külső lépcsőn rézsútosan, jobb felét előrébb tartva jött le. A korlátba kapaszkodott, és lábával a következő lépcsőfokot kereste.

Maria még egyszer megsimogatta az ölében ülő macskát, felemelte a nyakánál fogva, és felállt. Miiru megpróbált leugrani, de Maria nem engedte el. Megragadta a hátsó lábait, a ház felé fordult, és a veranda falához csapta. Az ablaküvegek megrezdültek, az állat egy hangot sem hallatott. Maria elengedte, a macska ernyedten hullott a földre. Az ütés olyan erős volt, hogy egy szempillantás alatt kimúlt. Az udvaron pisszenés sem hallatszott. Senki nem szólt egy szót sem, még Helena sem. Ő is megérezte a többiek némaságából, hogy történt valami. Egy kíváncsi légy röppent a macska nyitva maradt szemére.

– Most csomagolunk – mondta Maria, és bement.

Este hatra minden készen volt. Az egész élet szortírozva és felbecsülve. Több tárgy egyik kupacból a másikba vándorolt, aztán vissza, árán és emlékén kívül súlya alapján is mérlegelték. Magukkal vittek minden kicsit is fontosat, amit elbírhattak. A gyerekek nyakában tábla lógott, a harmonikás fényképezőgépet és az üvegnegatívokat a párnák közé rakták, az ezüsttálcát az ezüstkanalakkal a faliszőnyegbe tekerve a fonott szennyeskosár mélyére rejtették. Túl sok minden maradt ki. Lahja mérgesen otthagyta a fényképezőgép-állványt is. 

– Ennek is éppen akkor kell történnie, mire kifizettem magának a tartozásomat. 

 

Az állatok közül a disznókat, birkákat és egyéb kisállatokat a tulajdonos köteles levágni és a húst a véderőegylet házába szállítani, ahol azt a hatósági szervek átveszik. A szarvasmarhákat fából készült névtáblával kell ellátni és a kijelölt gyűjtőhelyre szállítani.

 

Cserében azért, mert kedvenc malacát levágják, Anna választhatott néhány képet. Arra az esetre, ha anyja még meggondolná magát, és itthon kellene hagynia a képeket, kabátja lyukas zsebéből a bélésbe csúsztatta azokat. Végül mindennel elkészültek. Lahja már előbb elindult a községházára, Johannest kézen fogva. Anna utána jött, Helenát vezetve.

Maria az ablakból nézte négyük vonulását, s közben ösztönösen megtapintotta a cserépben, hogy elég nedves-e a legyezőpálma földje. A növény elburjánzott a nyáron, és mohón felszívott minden csepp vizet, amivel meglocsolták. A földje ismét száraz volt. Az utcán már több csoport tartott a községháza felé. Senki nem vitt nagy csomagokat, csak annyit, amennyi a kézikocsikra és babakocsikra felfért. Egyesek azt mondták, hogy a Karéliai-szorosból menekülők állítólag bútorokat is hozhattak. A vasút még nem ér el idáig, emlékeztetett valaki, annak ellenére sem, hogy a friccek igencsak építik. És ugyan mit számít az, ha valaki el tudott hozni egy hintaszéket? Nem könnyítette meg vele az ő dolgukat. 

Maria még egyszer végigjárta a homályos szobákat, nem maradt-e valahol valami elvitelre érdemes. Minden tárgy előcsalt valamilyen helyzetet vagy eseményt az emlékeiből. A hálószobában a faliszőnyeg a szülői házból származott, akkor ő még egészen más volt, könnyen befolyásolható. A nagyszoba asztalán a táskás ruszkitól vásárolt horgolt terítő abból az évből, amikor az orosz határt lezárták. A patikustól kapott, kagylóval díszített doboz. Parasztbábáktól kapott növénydugványok, nebáncsvirágok és mirtuszok, amelyek már nagyra nőttek. És maguk a szobák. Emlékek a tapétákban és a bútorzatban. A kezdetben egyszerű bútorokat előbb a hálószobákba helyezték át, majd mikor már jobbakat vettek, a padlásra. Ezek itt maradnak. Vagy az a válaszfal, amellyel a nagyszobából egy kis kamrát választottak le, ahol Lahja a fényképeket készíthette. A díszes kályhaajtó, ott égette meg magát egyszer Helena. Korábban meg az anyja, valamikor nagyon régen, amikor még igénytelenebbül éltek. Vagy az egész ház, Maria boldogulásának jelképe már mintegy ötven éve. A falubeliek minden bővítés után azt hitték, elég nagy már a ház Mariának, és mindig meglepődtek, mikor újra kezdte. Ide egy hálószobát, oda egy verandát. És mindig biztosak voltak benne, hogy a bába ebben már tönkremegy. Végül a bővítés egy ponton befejeződött, de Maria soha nem árulta el senkinek sem, mennyibe került a ház.

 

A lakosság köteles nyugodtan és pontosan követni a hatóságok utasításait és parancsait. 

 

Mi lesz az itt maradt dolgokkal? Ez alkalommal vajon vissza fogunk térni? Maria végigcsúsztatta kezét a cserépkályha sima felületén, felkapta a fotel háttámláján maradt gyapjúkendőt. A kisasztalról eltűntek a fényképalbumok. Anna csomagja nehéznek látszott. Maria lassan haladt a veranda irányába. Az is milyen szép lett, kissé nagyzoló ugyan és hivalkodó kis táblás, színes ablaküvegeivel és párkányaival, de ilyet akart, és meg is kapta.

Maria kilökte a bejárati ajtót, de hagyta, hogy becsukódjon. Lesz még idő kimenni a temetőbe elbúcsúzni, ha nem jönnének vissza? Visszafordult a nagyszobába, felemelte a sublód mellől a teli vizeskannát, és még egyszer meglocsolta a pálmát. Aztán ismét a veranda felé indult, lekapcsolta a kinti lámpát, és végül kilépett. Belökte az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Kivette a kulcsot, egy pillanatig a kezében tartotta, és azon gondolkodott, mit tegyen vele. Visszadugta a zárba.

Szürkülni kezdett. Útban a községháza felé nem nézett hátra. Mi haszna lett volna.

 

 

 

KOCSIÚT ٠ 1953

Mások az arányok

 

 

A kerékpár kormánya más, kicsit szélesebb, mint a régié. Maria feláll a padra, és a pedálra teszi a lábát. A testhelyzet nem tesz jót a csípőjének. Teste a régi kerékpár méreteire emlékszik, a padtól a pedálokig és a kormányig. Ez nem ugyanaz a kerékpár, és nem ugyanaz a nő.

 

Johannes befut Maria szobájába. Mintha félne, pedig ebben a korban már nem kellene.

–  Megint veszekednek.

– Innen is hallom.

– Miért ilyen vadul?

– Az embernek néha ki kell eresztenie a gőzt.

Maria maga sem hiszi. Ez nem a szokásos vita. Itt már csak sértegetni akarnak, és kárt okozni. Olyan mély sebeket ütni a szavakkal, hogy soha többé ne forrjanak be. Férj és feleség egy ideje nem szólt egymáshoz, zárt ajtók alatt becsúsztatott cédulákon üzengettek Bármikor kirobbanthatott az ordítás, senkinek a jelenléte nem tartotta vissza őket. 

– Vedd ki a kártyákat onnan a fiókból, és gyere ide. Játsszunk. 

Johannes előkereste a kártyákat, és az asztalt Maria ágya mellé rakta. Maria felült, és párnákkal megtámasztva a hátát kényelmesen elhelyezkedett. Fogta a kártyapaklit, és kikereste belőle a treff hetest. Az asztalra tette, a többi kártyát összekeverte és három részre osztotta. Az egyiket Johannesnek nyújtotta, a másikat megtartotta magának, a harmadikat képpel lefelé fordítva az asztalon hagyta. Johannes széket hozott magának, és leült vele szemben. Fentről, a konyhából dühödt léptek hallatszottak.

–  Záloggal vagy anélkül?

–  Anélkül.

– Kezdd te.

Maria káró hetest tett a treff hetes mellé.

– A kárók nagyok, mondta az üveges. 

Johannes rendezgette a kártyáit és a hetesek sorába megtalálta a kőr hetest. Maria a treff hatost tette a treff hetes fölé. – Beletrafált a treff a szegény Miina életébe is.

Johannes mosolygott. A hatost tette a kőr hetesre.

– Pikk dáma, mondta a bolond Nissi fiú!

Maria hangosan nevetett.

– A számból veszed ki a szót? Hát el kell itt némulni?

– Kevesebb ismétlésből is megértem!

– Ki következik?

– Te.

Mariának nem volt megfelelő lapja, húzott egyet a lefelé fordított kupacból. Johannes a kőr nyolcast becsúsztatta a kőr hetes alá.

– Szívbéli – kezdte és Maria azonnal csatlakozott hozzá –, az éhen haló élete.

A lépcső felől kiabálás hallatszott, és kinyílt a konyhaajtó.

– Te beteg vagy, érted!?

Izgatott futólépések lefelé, Lahja hangja visszaverődött a lépcsőfeljáró oldaláról. 

– Téged kórházba kell zárni. Az oului körzetbe.

Johannes összezsugorodott. Vállát a füléhez húzta, és az asztalt nézte. A léptek megálltak a lépcső közepénél. Lahja fentről folytatta.

– Mit lehet egy magadfajtával kezdeni?

A konyhaajtó becsapódott. A lépcső felől sokáig egy hangot sem lehetett hallani. Aztán újra a lépések lefelé. Nem olyan hevesen, mint korábban, csak sétatempóban, talán még lassabban. A bejárati ajtó kinyílt és becsukódott.

– Menj, nézd meg, hová ment apád.

Johannes megkönnyebbült a világos utasítás hallatán, amely a cselekvésre irányította gondolatait. Letette a lapokat, és az előszobába indult. Az előbbi hangulat eltűnt. Maria az ablakból próbált figyelni, de senkit sem látott. A külső előszoba eltakarta a kilátást az istálló felé. 

Fent ismét ajtó nyílt, majd léptek zaja lefelé a lépcső felől és halk kopogás Maria ajtaján. Lahja nyitott be. 

– Johannes ide jött?

– Mit érdekel az téged?

– Mostanában kezd eltünedezni. 

Maria nézte a lányát, aki jókedvvel igyekezte palástolni a mérgét.

– Mért kell annyira kiabálnod vele?

Lahja ajkai megfeszültek.

– Ez nem tartozik magára.

– Egy család vagyunk.

Lahja nem válaszolt. Kinézett az ablakon, aztán ujjával letörölte a port az alsó széléről.

– Kezd itt piszok lenni. Cselédet kellene fogadnia. Én nem érek rá itt takarítani. 

– Megfelel ez nekem.

– Hová futott a gyerek?

– Megérdemelnéd, hogy egyedül maradj.

Lahja megfordult, és az arca már nem volt mosolygós.

– Na és? Maga is mindig egyedül volt.

– De azt én akartam. Te nem akartad.

– Mióta törődik maga az én akaratommal?

Az ajtón gyors kopogás hallatszott. Johannes jött be. Alig kapott levegőt. Habozva előbb az anyjára, majd nagyanyjára nézett, aztán felbátorodva megszólalt.

– Azt mondták a szomszédban, hogy apa onnan hívott taxiautót, és kiment az út mellé, hogy megvárja. 

Maria az asztalra tenyerelt és felemelkedett. Átdöcögött a másik szobába, hogy kinézzen a főutcára. Johannes ment utána. Halkan sugdosott Mariának.

– Azt mondják, apánál fegyver van.

– Milyen fegyver? Nincs nekünk fegyverünk.

– De volt nekünk – feleselt Johannes.

Lahja az ajtóhoz lépett. Karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodott és jól értesülten megjegyezte.

– Ha azokra gondolsz, amik a padláson voltak a fűrészporban, akkor azok már rég nincsenek ott. És az ilyesmi nem gyerekekre tartozik. 

– Nem, nem azok, hanem egy olyan kicsi.

Az ablakból látni lehetett, hogy a bérautó megérkezik, és megáll a ház sarkánál. Lahja az ablakhoz ment, Maria és Johannes mellé, és kinézett. Valahonnan a ház és az istálló közül előbukkant Onni. Görnyedten állt, bal kezében valamit a kabátja alá rejtett, de bentről nem lehetett kivenni, hogy mit. Maria az ajtóhoz indult.

– Muszáj valakinek telefonálnunk.

– Erről nem szólunk senkinek.

– Ahhoz szoktam, hogy az embereket életben tartsam, ne pedig megöljem.

– Nem öl az meg senkit. Ki tudja, mit vitt magával? Talán egy üveg pálinkát. Ha legalább jól leinná magát, mint a többi férfi.

Johannes rémülten nézett a nőkre. Hangjában ismét félelem vibrált. 

– Hová megy apa?

Lahja fölényesen nézett a fiúra.

– Hogy hová? Biztos a nyaralóhoz építkezni. Hisz mindig oda megy. Még jó, hogy nem éjszakázik ott.

– Kegyetlen lettél – mondta Maria. – Ki nevelt belőled ilyet?

– Vajon ki.

Lahja ott maradt az ablaknál.

– Bocsánat, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint maga.

– Ne legyél. Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat.

– Tudja azt anyám, mi hiányzik az életemből. 

– Akkor csak az az egy hiányzik. Nem minden. Nem vagy teljesen egyedül.

Lahja az ajtó felé indult, elhaladt Maria mellett, és az emeletre indult. Lépései keményen kopogtak a lépcsőfokokon. Félúton, a pihenőnél megállt. 

– Hallottam, hogy Aku Lehtovaarának Amerikában már van három autóbusza. Két gyerek, német feleség. De állandóan honvágyat érez.

Maria nem felelt. Lahja erre kezét térdére támasztotta, lehajolt, és így szólt: 

– A háború előtt én laktam anyám házában, de most anyám az enyémben.

– Tedd már magad túl ezen. Meddig akarod még a régi sebet nyalogatni?

Lahja felegyenesedett, felment az emeletre, kinyitotta az ajtót, de mielőtt becsukta volna, még visszaszólt:

– Persze a töketlen ács jobb az autóvezetőnél. 

Az emeleti ajtó becsukódott, a lépcsőfeljáró elcsendesült. Maria az ajtófélfának támaszkodott, bepillantott az előszobába, majd a nappaliba. Amikor behunyta a szemét, a régi otthon ismét lángokban állt. A tűz feltépte az ablakokat, a függönyök lobogtak a forró légáramban, és a lehulló tetőgerendák összezúztak mindent, ami itt maradt. Nem látta ő ezt, nem látta senki sem, de az elképzelt látvány egyre gyakrabban tért vissza a gondolataiba. Mivel nem beszélte ki, ott élt benne. 

– Apa elment azzal az autóval – szakította meg a gondolatait Johannes az ablak mellől.

Maria visszafordult a két szoba felé, ami még megmaradt neki. A gyerek az ablakpárkányra támaszkodott, kezei a muskátli- és a begóniacserép között. Nem akart nagyapja felé fordulni. 

– Bárcsak itthon lenne még Helena. Vagy Anna.

Maria odament hozzá, és kezét a fiú vállára tette.

– Ne aggódj. Nem fog semmit csinálni.

Johannes Maria felé fordult. Szemén látszott, hogy mindjárt elsírja magát. A férfiak nem sírnak, mondta neki mindig Lahja. A kicsik nem, a nagyok meg még annyira sem. Most is elfojtotta könnyeit, és igyekezett úgy viselkedni, ahogy azt egy tizennégy évestől elvárják. Maria megsajnálta. Legfiatalabb gyerekként utolsónak maradt az elnéptelenedő házban, miközben Lahja és Onni veszekedései mind gyakoribbak és vadabbak lettek. Korábban Onni mindenfélét bütykölt a gyerekkel, de ahogy egyre jobban visszahúzódott, úgy lazult meg a fiához fűződő kapcsolata is. Talán gyengült volna egyébként is, ahogy a gyerek növekedett. Lahja meg sosem tudott a gyerekekkel bánni. Kényelmetlenül érezte magát velük. Igaz, nem mindenki boldogul a gyerekekkel. De gyakran van úgy, hogy aki nem tud a csecsemővel játszani, a kicsit nagyobbal már megtalálja a szót, vagy tud válaszolni a felnövekvő fiatal kérdéseire. De Lahja mintha egyik korosztállyal sem találta volna a hangot. Nem akarta vagy nem tudta.

Johannes az ajtó felé indult.

– Megyek, megnézem, hová ment apa.

– Nem mész.

– Azt mondta, hogy nem történt vele semmi.

– Most az lesz, hogy ha te segítesz nekem, én segítek neked. Rendben?

Johannes bólintott.

– Menj anyád kerékpárjáért és hozd ide az udvarra. Anyádnak ne mondj semmit.

– Mit tervez, nagymamám?

–  Menj csak. Add ide a kabátomat.

Johannes kiment, Maria magára cibálta a kabátját. Ujjában megtalálta a fejkendőjét. Egy kis ideig ült, erőt gyűjtött. Karba tette a kezét, könyökét a térdéhez nyomta, és feltápászkodott. 

 

Minden taposásra nő a sebesség. Minden mozdulat, minden lábemelés darabokra szaggatja a testet. Maria teste megállás és szünet után kiált, de ő nem hallgat rá, csak hajt tovább. A pedálok a nemezanyagon át nyomják talpán a bőrkeményedéseket. A fájdalom könnyeket csal a szemébe, de ő nem lassít, folyamatos mozgásra kényszeríti a lábát. Tudja, aki egyszer megáll, azt semmi sem indítja el újra. Aki egyszer feladta, azt semmi sem hozza vissza az életbe. Siet, hogy megmentsen egy életet ebben a világban, még egyszer utoljára.

Kapcsolódó cikkek
...
Írd meg Európát!

Javier Marías: Rossz kezdet [Írd meg Európát!]

Javier Marías könyvének főhőse, az "ifjú De Vere" titkári állást vállal Madridban, majd ennek következményeként egy különös nyomozásba csöppen. Olvass bele a Rossz kezdetbe, írj róla recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel!

...
Írd meg Európát!

Kristian Bang Foss: A halál Audival jár [Írd meg Európát!]

Kristian Bang Foss könyvéből megismerjük Waldemart, aki a világ legbetegebb embere, egy marokkói gyógyító azonban talán segíthet rajta. Olvass bele A halál Audival jár című regénybe, írj róla recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! 

...
Írd meg Európát!

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj [Írd meg Európát!]

Jón Kalman Stefánsson új könyvében a végtelen téli éjszakákon különös dolgok történnek egy nyugat-izlandi faluban. Olvass bele a Nyári fény, aztán leszáll az éjbe, írj róla recenziót és nyerje egy Kindle-t tele könyvekkel!

...
Szórakozás

Frank, az óriásnyúl 20 éve szólította meg Donnie Darkót

Nyulak, könyvek, harcos kertvárosi anyukák, időutazás és Kiwi! - ez volt a Donnie Darko, ami egyszerre lett generációs kultfilm és szürreális kertvárosi pszichothriller.

Szerzőink

...
Forgách Kinga

„Nem annyira magamat – a létezést kell kihallgatnom” [Pilinszky 100]

...
Babarczy Eszter

Babarczy Eszter: Egy hűtőberendezés (150.000 Ft)

...
Ruff Orsolya

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

A hét könyve
Kritika
Annie Ernaux irodalmi fényképalbumba sűrítette az élet illékonyságát
...
Szórakozás

Lady Gaga golyóval tesz pontot a Gucci család botrányos történetének a végére

„Amit meg kell értenie a Guccikkal kapcsolatban, hogy teljesen őrültek, hihetetlenül manipulatívak és nem túl okosak. Muszáj, hogy ők irányítsanak, de amint megszerzik, amit akarnak, tönkre is teszik! Pusztító fajták, ez ilyen egyszerű!”, sommázza a véleményét Paolo Gucci neje, Jenny Garwood a Sara Gay Forden által írt A Gucci-ház című könyvben, amely Ridley Scott filmjét ihlette. Jenny ebben a három mondatban tulajdonképpen nagyszerűen össze is foglalja Scott produkciójának lényegét.

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

Hogyan érhető el a kiegyensúlyozott időskor? Milyen folyamatok zajlanak bennünk az életközép során és utána? Miért szükséges mindenképpen szembemenni az életkorral kapcsolatos előítéletekkel, az ageizmussal? Ezeket a kérdéseket járja körbe Tisza Kata új könyve, amelynek témája a szerethető öregedés.

...
Nagy

Kreatív Európa: Megunt szerelmek, kihűlt kapcsolatok Ciprustól Norvégiáig

Sorozatunkban ezúttal szerelmi csalódások, párkapcsolati unalom, kihűlt házasságok és újrakezdés a téma más-más perspektívából, különböző stílusban, Európa legjobb kortárs szerzőinek tollából.

...
Nagy

Karen Dionne: Sokaknak lehetett már dolga pszichopatával anélkül, hogy tudtak volna róla

A lápkirály leányának írója, Karen Dionne az új regényében, A bűnös nővérben a gyermekkori pszichopátiát a családtagok nézőpontjából vizsgálja. A szerzőt inspirációkról, motivációkról, váltott nézőpontokról és a pszichopátiáról kérdeztük.

...
Alkotótárs

André Ferenc: Antropocén ima [Mastercard® – Alkotótárs]

Czakó Zsófia és André Ferenc nyerte az első alkalommal átadott Mastercard® – Alkotótárs ösztöndíjat. Levelezésbe kezdtek, aminek negyedik darabját olvashatjátók most, mégpedig André Ferenctől.

...
Kritika

Annie Ernaux irodalmi fényképalbumba sűrítette az élet illékonyságát

„Eltűnik majd az összes kép” – ezzel a mondattal nyit Annie Ernaux Évek című könyve, amely akár egy régi fényképalbum, úgy tárja elénk egy élet szakaszainak változásait és az elmúlt évtizedek nagy korszakváltó pillanatait. A kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb írójának rendhagyó önéletírása a hét könyve. 

...
Kritika

A Termőtestek gombái a horror valódi természetét leplezik le

Sepsi László új regényében a drogpiacért folytatott küzdelem mögött olyan erők mozdulnak meg, amik túlmutatnak ez embercentrikus valóságunkon. Sepsi nyomasztó víziójában a horror nagyon is aktuális kérdéseket feszeget. A Termőtestek a hét könyve.