Emmi Itäranta: A tiltott álmok városa [Írd meg Európát!]

Eliana a Szövők nagynevű házában éli mindennapjait, és gyakorolja különleges mesterségét, miközben szörnyű titkot hordoz magában: birtokolja az álmodás képességét. A sziget vezetői olyannyira tartanak az álomlátóktól, hogy azokat, akik álmodnak, munkatáborokba zárják.

A látszólagos biztonság szövedéke, melyet Eliana a mindennapok rutinjából maga köré sző, felfeslik, amikor egy csupa vér, eszméletlen lányt találnak a Szövők háza előtt, akit támadói megfosztottak a beszéd képességétől. Az egyetlen kulcs a titokzatos lány kilétéhez egy láthatatlan tintával készített tetoválás a tenyerében: Eliana. Vajon mi köze van a szövőlányhoz? Miért éppen Eliana nevét viseli magán? Mi köti össze a két lányt?

A sziget múltját szörnyű titok övezi, amit a korrupt, elnyomó hatalom minden eszközzel rejteni próbál. Hamarosan Eliana élete is veszélybe kerül. Ha meg akarja menteni magát és mindazokat, akik fontosak számára, fel kell élesztenie önmagában azt az erőt, amit egész addigi életében szégyellt átoknak tartott: az álmait.

A teamesternő könyve díjnyertes szerzőjének második regénye is hozza mindazokat az értékeket, melyeket az első regényben is láttunk. Lírai elbeszélőmód, szépirodalmi igényességgel megírt világalkotás, összetett karakterek és egy különleges mitológia fonalai szövődnek össze Itäranta eme legújabb remekművében.

A kritikusok Ursula K. Le Guin és Sheri S. Tepper írásaihoz hasonlítják Emmi Itäranta stílusát.

Emmi Itäranta: A tiltott álmok városa (részlet)

1. fejezet

Még mindig a szigetről álmodom.

Néha a vízen át közeledek felé, többnyire azonban a levegőből, erős széllel a szárnyaim alatt, mint egy madár. Az álombeli láthatáron feltűnik az esőszínű part, és néma gyűrűjében az épületek: a csatornák szélét szegélyező házak, a tintamesterek műhelyei, a lapos tetejű tavernák. Magas falak mögött mereng a Szavak Háza. Útvesztőket alkotva futnak szét a Fátyolhálók Házából szerteágazó szálak, és az utcák fölött mozdulatlan holtsúlyként lebegnek drótköteleiken a légi gondolák.

A sziget közepén vakon nyúlik a magasba a sima falú Torony. Hegyes sugárujjait széttárva, szürke fényben izzik a csúcsán a napkő. Mint megannyi csillámló halpikkely, villog a tűz az ablakokban. Körben mindenfelé tenger, de már nem tart fenn tovább a levegő. A Torony felé veszem az irányt.

Ahogy közelebb érek, kihunynak a fények az ablakokban, és ráeszmélek, hogy csak puszta tükröződést láttam. Üres a Torony, nem lakja senki, az egész sziget is csupán szétmállani kész héj, mint egy partra sodort, az idő által üregessé vájt kagyló.

És még valami mást is megértek.

A levegő, amely a szárnyára vett, nem is levegő, hanem víz, az előttem elterülő táj pedig a tenger feneke. Mély, mint az emlékezet, és mint a régen eltemetett dolgok.

Mégis minden erőfeszítés nélkül lélegzem. És élek.

 

Néha borostyánkő sodródik a sziget partjára, amit mindig is gyűjtöttek és hajón a tengeren túlra szállítottak. Gyermekkoromban láttam egyszer, ahogy a piactér szélén az egyik ékszerész egy nagyobbacska követ csiszolt. Olyan volt, mintha varázslat lett volna, egyike azoknak az ősrégi történeteknek, amelyekben a mágusok puszta ködből fonnak fonalat, vagy az állatok emberi nyelven szólalnak meg. Édes illat szállt fel csiszolás közben a borostyánkőből, ahogy mester olykor-olykor vízbe mártotta a csiszolókövet, és kezében lassan simává és átlátszóvá vált a homályos felület, mint az üveg. Odanyújtotta nekem a narancssárga rögöt, és belsejében megpillantottam egy megdermedt rovart, a kisujjam körménél is kisebb fátyolkát. Olyan könnyen el lehetett képzelni, hogy megmozdul a lába, a szárnya és a csápja, hogy azt hittem, még mindig él, és kész felröppenni, amint széttörik a kemény burok.

Később megtanultam, hogy a borostyánkőbe zárt lényeket nem lehet kiszabadítani. Az időn kívülre hullott múlt képei ők, ez létezésük egyetlen módja. Ha lepergetem lelki szemeim előtt a múltat, mindig felötlik előttem ez a fátyolka. És eszembe jut az az áttetsző ragyogás, amely egyszerre védi és torzítja. Nem rezzen a szárnya, csápjait se mozgatja. Mégis, amikor új szögben éri a fény a követ, mintha mássá változna a recésszárnyú kis rovar, és rég megdermedt formájába mintha már bele lenne írva, ami majd később következik.

 Ugyanígy az én múltamban is ott volt már mostani jelenem csírája azon az éjjelen, amikor először megláttam a lányt.

Arccal előre fekszik a sima kövezeten, s eltart egy darabig, míg rájövök, hogy még él.

Körülötte nem borít el mindent a vér, de sok elfolyt. Mozdulatlan a lány, mint azok, akik már nem lélegzenek. Feje alatt vörösen fénylő tócsa terül el, s benne úsznak a hajtincsei. Rozsdaszínű csíkot látok ruhája szegélyén, a többit pedig elképzelem: ahogy a ragadós erecske végigfolyik elől a ruháján, s kezdetben éppolyan meleg, mint az ajka, míg a levegőn ki nem hűl. A vérrel együtt járó fájdalom gondolatára elszorul a gyomrom, de elfojtom az érzést, mint mindent, amit nem tudok kimutatni.

Még nem sokan gyűltünk köré. Amikor a többiek félrehúzódnak, hogy helyet adjanak nekem, kezükben megmozdulnak a fényüveggömbök, és fellobban a tüzük a félhomályban. Halvány fény hull tenyerük vonalaira és a nyakukban lógó koralltalizmánokra. A gömböt tartó kezek fölött ijedtség vagy kíváncsiság tükröződik az arcokról. Nem vagyok benne biztos, hogy melyik. Talán mind a kettő. Mindannyian fiatalabbak nálam, főként első- és másodéves szövőnők. Puhatestű tengeri lényeket juttatnak eszembe, amelyek egy nagyobb élőlény közeledtére tovasiklanak.

– Elment már valaki Alváért? – kérdezem.

Senki sem felel. Kutatok az arcok között, találok-e legalább egy valakit, akit meg tudnék nevezni, de senkit sem látok. Letérdelek a földön fekvő lány mellé, és megfogom a kezét. A vér egészen eláztatta, és most már az enyémet is. Nem törődöm vele, később majd ráérek megmosni. Minden hónapban látok vért. Nemcsak a magamét, hanem másokét is. Mikor nők százai laknak ugyanabban a házban, valaki mindig vérzik. Itt nem szokás szülni, legalábbis nem gyakran, de másféle vérfolyást is bőven lehet látni.

A lány bőre hidegnek tűnik, karja ernyedt és nehéz. Tudom, hogy nem lenne szabad hozzáérnem, amíg a gyógyító ide nem ér.

– Hívjátok ide Alvát! – mondom.

Csak a csend nyugtalan rezdülése a válasz. De senki sem tesz egy lépést sem.

A lány váratlanul megmozdul. Oldalára fordul, felemeli a fejét, szájából vér meg furcsa hangok törnek elő. Csillogó vörös cseppek hullnak a köntösömre. Olyan mintát képeznek, mint a vérkorall díszek a gazdag férfiak köpenyén.

– Menjen már valaki! – parancsolom. – Most azonnal!

Az egyik másodéves szövőnő megfordul, és a kőépületek által közbezárt tér túloldalára fut. Lassan telik az idő, morajló tenger körülöttem a suttogás. A sebesült lány vékony keze erőtlenül pihen az ujjaim között. A hálótermek és a cellák felől újabb halványkék fénygömbök lebegnek felénk a sötétségen keresztül, mögöttük újabb kezek és arcok. Néhány szövőnő megáll a tér közepén, hogy megtöltse fényüvegét az algamedencében, amelynek csillámló felszíne megremeg, majd újra kisimul. Mostanára már biztosan mindenki felébredt. Végül feltűnik egy fehér ruhás nő, és átvág a téren. A hóna alatt hordágyat hoz. Nyomában magas alak lépked; a Szövőnő. Fény loccsan a kövekre, rátapad a hálóingek ráncaira, a lányok hajára és végtagjaira. Alva és a Szövőnő elrendeli, hogy mindenki húzódjon félre. Mikor elég nagy a hely, leteszik a hordágyat.

– Elengedheted a kezét – mondja Alva.

Engedelmeskedem. Felállok, hátralépek a körülöttünk állók csoportjához és nézem, ahogy Alva a Szövőnővel a hordágyra emeli a lányt, és elindul vele a betegszoba felé.

Valahol megszólalnak a város harangjai: szökőárat jeleznek.

 

Van úgy, hogy árvíz idején éjjel a dombtetőről nézem az alant húzódó várost. Szememmel követem a vizet, ahogy feltartóztathatatlanul egyre magasabbra emelkedik, beárad az udvarokba, útjából félretolja a székeket és az asztalokat, amelyekből az emberek hiába próbáltak gyenge, bizonytalan hidakat emelni. A Fátyolhálók Házát azonban sosem éri el a tenger. A szövőnők ágyukban a másik oldalukra fordulnak, amikor meghallják a harangok szavát, és az egészre rá se hederítnek.

Ez az éjszaka azonban más. Csak nehezen tudunk elaludni, mert idegen vér szárad a tér kövezetén. A fövenyórákban lassan peregnek lefelé a homokszemek. Fokozatosan elcsendesednek a köhintések, a léptek zaja és a titkon váltott szavak. Amint lehunyom a szemem, megjelenik előttem a lány. Noha tudom, hogy már biztosan messze jár a támadója, a falakon ma minden árnyék sötétebb a megszokottnál.

Éjszakai őrjáratomon behúzom magam mögött az utolsó hálóterem ajtaját. Öcsém azt mondja, hogy többet kellene aludnom, de a virrasztásnak is megvan a maga előnye. Hosszúak a ház folyosói, és valakinek végig kell járnia azokat, hogy benézzen minden hálóterembe, minden ajtó mögött hallgatózzon egy kicsit. Ez a Tanács utasítása, és ezért a Szövőnőé is. Nem az esetleges külső betolakodók ellen született ez az óvintézkedés. Mindannyian ismerjük a tavernákban keringő bordalokat a szomjas szövőfruskákról, de ezek csak puszta szavak. Ha valaki be akarna jutni a házba, ahhoz fel kellene másznia a sziget legmeredekebb dombjára, és meg kellene találnia az utat a fátyolháló-labirintuson keresztül, anélkül hogy bárki is észrevenné. Ráadásul megvan a kockázata, hogy ha elkapják, akkor súlyos büntetésben részesül. Nem: az éjjeli őrjáratnak az a célja, hogy azokat tartsuk szemmel, akik a ház falain belül laknak.

A fényüvegcsövek világító szalagja hideg szikrát szór a folyosókra, leleplezve a kopott kő egyenetlenségeit. A csatornákban erős az áramlás, és ez sebesen sodró mozgást okoz a csövekben, mire a gyorsan áramló vízben világítani kezd az alga. Légáramlat suhan el mellettem, mintha valahol megnyílt volna egy ajtó, de senkit sem látok. Visszamehetnék a cellámba. Alhatnék. Vagy virraszthatnék az algamécses halványuló fényénél a reggelre várva.

A másik irányba fordulok, és kilépek a szabadba.

Szeretem a légi gondolák kikötőjét, mert onnan nem lehet látni a Tornyot. Sötét, magas alakját eltakarja a fal és a Fátyolhálók Házának az épületei. Itt egy pillanatra azt képzelhetem, hogy elbújhatok a Tanács szeme elől. Ilyenkor szeretem a legjobban a kikötőt, mikor még nem csikorognak a drótkötelek. Még mozdulatlanok a járművek, súlyosan lógnak a levegőben, vagy a mólónál pihennek, vagy pedig a csatornák vizén ringatóznak. A kapu hangtalanul kinyílik. Hideg a kovácsoltvas, és a felszínén lerakódott vízcseppektől nedves lesz a tenyerem. A légpálya drótkötele eltűnik a kikötő lapos kőplatóján túli szakadékban, amelynek alján feltárul a város. A törött híd módjára meredeken alázuhanó kőplató széléig sétálok. Lenn a mélyben a Feleút Csatorna éles szögletei szabdalják fel a sziget belsejét, határt szabva a víznek, mely mindig sötéten folyik, még a legragyogóbb nyári napfényben is.

Világosodni kezd az ég, és lassan füstszín és rózsapír kezd terjedni rajta. Az első fénysugár már a tetőkbe és az ablakokba kapaszkodik, és megcsillan a távoli Üvegligeten. Megszűnt az ár emelkedése, és lenn a városban végre megpihen a víz az utcákon és a tereken. Felszíne töretlenül sima a hajnali szélcsendben: furcsa tükör, amely, mint egy sötét üveglap, magába zárja a város árnyképét.

Szemhéjam nehéz, a szemem ég. Ha most visszamennék a cellámba, alhatnék egy órányit a reggeli ébresztőig. Ez elég rövid idő lenne. És eléggé biztonságos.

De maradok.

Mögöttem megcsikordul a kapu. Hátranézek.

– Zárva kellene lennie a kapunak – szól a Szövőnő.

– Nyitva volt, amikor jöttem.

– Nem téged hibáztatlak – mondja. – Ott meg mi történt?

A tenger keskeny sávjára mutat a láthatáron, az Üvegliget északi oldalán. Nem vettem észre, mert nem olyasmiről van szó, amit látni lehet. Hanem arról, amit nem.

– A légi országút – mondom.

A sziget északi részét légi gondolaútvonalak uralják: a könnyű járművek bonyolult hálózata minden irányba és több szinten is ki van építve, keresztül-kasul futnak a drótkötelek a nyugaton fekvő kereskedelmi kikötők és a tintakészítő mesterek északnyugaton található műhelyei között. De a háztetők fölött most megváltozott a város körvonala.

– Leszakadtak a legnagyobb drótkötelek – mondja a Szövőnő. – Bizonyára baleset történt.

– Az árvíz miatt vajon?

– Megeshet.

Az árvíz általában nem szokott kárt tenni a légpályákban. De ha valamelyik tartóoszlop kidőlt, az az egész hálózatra hatással lehet.

– Biztos értesítenek majd minket, amint újra működik a vízi távíró – mondja a Szövőnő, és felém fordul. Arcszíne sötét, mint a pácolt fa. – De nem ezért kerestelek. – Itt egy kis szünetet tart. – Alva mindkettőnkkel beszélni szeretne.

– Alva? – A kérés meglep. – Nem mondta, hogy miért?

– Úgy véli, hogy együtt kellene meglátogatnunk a beteget. Mutatni akar valamit.

A gondolattól, hogy viszontlátom a lányt, kiráz a hideg.

– Azt reméltem, hogy a reggeliig még alhatok egy kicsit – jegyzem meg.

A növekvő napfényben egyre jobban látszik a Szövőnő mélyreható, gondolatokkal teli tekintete.

– Gyere – mondja végül.

A Fátyolhálók Házában az ember azt teszi, amit a főnökasszony mond.

 

Először az ajtóból kiáradó forróság tűnik fel. Aztán az illatcsokor. A Fátyolhálók Házában a konyhán kívül egyedül a betegszobában szabad valódi tüzet gyújtani. Még a szennyest is többnyire hideg vízben mossuk. Alva a tűzhely mellett áll, és fát tesz szikrát szóró fémtorkába. A főzőlapon vízzel teli fazék gőzölög, és mellette egy másik edényben hüvelyknyi sötétbarna folyadék áll. Ahogy belélegzem, felismerem az édesgyökér és a levendula, a komló meg a golgotavirág illatát, de idegen illatok is keverednek hozzájuk. Az asztalon, mérlegserpenyők, mozsarak és gyógyfüves zsákocskák mellett tűket veszek észre, amelyek szép sorjában egy fémtálcán hevernek, hogy kihűljenek.

Alva bezárja a tűzhely ajtaját, és gondosan megtörli a kezét egy gőzölgő törülközőben.

– Szükségünk van egy gondolára – mondja. – Nem maradhat itt.

– Amint lehet, hívok egyet, hogy elvigye a kórháznegyedbe – mondja a Szövőnő. – A távírócsöveket elárasztotta a víz.

– Már megint? – Alva levesz egy üvegtégelyt az asztal mögötti magas polcról. Tucatnyi könnycsepp formájú, rezgő szárnyat látok, hajszálvékony lábak mozgását, és valami kereket, feketét és fényeset. Szemeket, melyek egyenesen rám merednek.

– Nem tehetünk mást, mint hogy várunk – feleli a Szövőnő.

Alva az üveggel a kezében felénk fordul.

– Ébren van – mondja. – De nem tud beszélni.

– Miért nem? – kérdezem.

– Legjobb, ha most bementek hozzá – jelenti ki Alva. – Biztos szüksége lesz újabb éneklő medúzára.

Alva keresztülmegy a szobán, és megáll a medúzák akváriumánál. A vaskos kőlábakon áll tartály az egész falat betölti: a sima, hosszúkás üvegmedence széle le van gömbölyítve, és fedél takarja, amelynek egyik végén keskeny nyílás látható. Az éneklő medúzák áttetsző, halványzöld és kék úszóharangjukkal sietség nélkül lebegnek a vízben, súlytalanul a maguk vízi univerzumában. Alva letekeri az üveg fedelét, és fejjel lefelé a nyílás fölé tartja a tégelyt, majd megrázza. A szárnyak, a végtagok és a szemek megmozdulnak: előbb az üveg mögött, majd egy pillanatra a levegőben.

A medúzák kinyújtják vékony csápjaikat a vízbe hulló rovarok felé, majd kerek harangjukat a bogarak és a legyek feketés-zöld csillogása köré zárják. Alva az utolsó tapadós lábú rovart is az akváriumba hullatja. Aztán alámeríti az üvegtégelyt, és egy kis vizet tölt bele. Egy falba erősített kampóról leveszi a kis halfogó hálót és a tartályba ereszti. A medúzaraj szétrebben, távolabb húzódik, csápjaik hajladoznak, mint elszakadt fonalak a szélben, de Alvának sikerül egyet elfognia. Kicsi, sima, kékeszöld példány, és amint kikerül a vízből, mintha zsugorodni kezdene, színét és kecsességét elveszíti.

Alva az üvegtégelybe csúsztatja a medúzát, ahol az újra kinyílik, mint egy virág, de most foglyul ejtve, örömtelenül. Miközben nézzük, egyre csak kitárul és becsukódik, kitárul és becsukódik, mire a raj az akváriumban, mint valami visszhang, utánozni kezdi a mozgását. Mély, tompa zümmögés reszket a vízben, megtörik az üvegfalon, egész a mennyezetig nő, míg úgy nem érezzük, mintha a csontunkban szólna.

Alva visszaakasztja a hálót a fali kampóra. A belőle csöpögő víz, sötét csíkot rajzol a falra. A gyógyító félrehúzza a függönyt, ami eltakarja a széles ajtónyílást, és átmegy a hátsó szobába. A Szövőnővel együtt követjük. A zümmögés lassan elhal mögöttünk, csenddé foszlik, mely éppoly sűrű, mint a szomorúság, vagy mint a ki nem ejtett búcsúszó.

A szobában csak hat ágy áll, és a gyenge világítás ellenére is látom, hogy ebből öt üres. A szoba túlsó végében, a legtávolabbi ágyban egy vékony, mozdulatlan alak fekszik. Durva takaró borítja, de alatta jól kivehetőek a körvonalai: a hosszú végtagok, a szögletes csontokat védő puhaság. Nyakamon érzem a vastűzhelyből kiáradó meleget.

Mély és alaktalan árnyékaink egymásba szövődnek azokon a pontokon, ahol a fényüvegek vékony sugarai metszik egymást, és körülveszik az ágyat, amelyhez közeledünk. Félhomály borul a hátsó falra. Vastag függöny takarja az ablakot.

A falakon kihunyt fénygömbök függenek. A Szövőnő levesz egyet, megrázza és leteszi az éjjeliszekrényre a lány ágya mellé. A gömbben ébredezni kezd a kékes fény. Lassan erősödik, és a lány arcára hull. Feltűnik, hogy egy üres csésze is áll a szekrénykén.

A lány annyi idős lehet, mint én, húsz és huszonöt között. Vörös hajában még mindig látni rozsdabarna gubancokat, a kabátka azonban tiszta rajta. Vagy legalábbis annak vélem, míg észre nem veszem az apró pettyek zuhatagát a mellrészen. Mintha valaki megpróbálta volna ráfesteni a Mindenség Hálóját, távoli csillagok képét és az eget összetartó, szikrázó erőt.

A lány erőlködve felül. Szeme a fénygömb világában szürke és árnyékokkal teli, bőre rendkívül sápadt. Annyira összeszorítja az ajkát, hogy koránál idősebbnek néz ki, és egészen beesettnek tűnik az arca. Arra gondolok, hogy Alva biztosan nyugtató hatású gyógyteát itatott vele. Ám az így kiváltott mesterséges bágyadtság mögött is érezhető a feszültség, és a lány mindenre elszánt, mint egy zavaros vízbe süllyedt tőr, amely kész sebet ejteni bármin, ami hozzáér.

– Ahhoz, hogy segíteni tudjunk – mondja a Szövőnő –, tudnunk kell a neved.

A lány lassan bólint.

– Nem a szigeten született – magyarázza Alva.

A Szövőnő arcán mintha élesebbé válnának a barázdák. A gyógyítóra néz.

– Miért nem szóltál korábban?

– Mutatni akartam valamit – mondja Alva. – Szabad?

A lány szeme lecsukódik, majd újra kinyílik. A kérdés mintha betűnként érne el a tudatáig. Végül lassan fel-le mozdítja a fejét. Nem tudom, azért-e, mert fáj neki a bólintás, vagy azért, mert túl kábult ahhoz, hogy gyorsabb mozdulatot tegyen.

A gyógyító megkéri a lányt, hogy fordítson hátat nekünk. Majd gyengéden átfogja a haját, és kissé megemeli. A tarkó bőre csupasz: nyoma sincs tintának azon a helyen, ahol minden szigeten született személy egy nap alakú tetoválást visel. Rápillantok a Szövőnőre, és látom, hogy egy árnyék suhan át a homlokán. A szigeten nincsenek sokan, akik máshol születtek volna. Tengerészek és kereskedők jönnek-mennek, de a szigetlakók többsége kerüli őket.

– Láthatnám a karodat? – kérdezi a lánytól a Szövőnő.

Alva leengedi a lány haját, aki most újra felénk fordítja az arcát, ugyanolyan víz alatti lassú mozdulattal. Ismét bólint.

– Már én is megnéztem – mondja a gyógyító. – Egész fiatalon kerülhetett a szigetre.

A Szövőnő felgyűri a lány kabátkájának az ujját. Egyik karja jeltelen. Tehát nem a Tudás Házaiból jön. A másikon egy sor rövid, fekete vonás látszik, mint seb a fakó bőrön. A Szövőnő megszámolja.

– Huszonegy – mondja.

Kettővel kevesebb, mint nekem.

A Szövőnő elengedi a lány karját. A lány nekidől a párnáknak.

– A szárazföldön születtél? – kérdezi tőle a Szövőnő.

A lány bólint.

– A szigeten születtek a szüleid?

Itt a lány tétovázik. A Szövőnő felsóhajt. Talán vegyes házasság. Ez ritka, de nem lehetetlen. Talán nem is ismeri a szüleit. De a talált gyerekeknek saját jelük van a születési tetoválás helyén, neki ilyen nincs.

– Rendben – mondja a Szövőnő. – Majd később beszélünk még róla. Hoztam papírt és tollat. –  Kivesz a zsebéből egy keskeny noteszkönyvet. Kopott fedele pecsétes bőrből készült, a lapok széle megsárgult. A főnökasszony a lány ölébe teszi a könyvet, arra meg a tollat. – Ha tudsz olvasni – folytatja a Szövőnő –, légy szíves, írd le a neved.

A lány csak bámulja az üres oldalt. Várunk. Egy hosszú pillanat múlva lassan, fájdalmasan megrázza a fejét.

Egyikünk sincs meglepve. Az írás tudományát csak a Szavak Házában tanítják, ahová nőknek tilos a belépés. A szigeten a legtöbb nő nem tud olvasni.

– A város melyik részén laksz? – próbálkozik újra a Szövőnő. – Le tudod nekünk rajzolni?

Lassan megváltozik a lány arca, mint az árnyék a falon. Végül egy némileg halra emlékeztető, hosszúkás formát rajzol.

– Ez a sziget? – kérdezi a Szövőnő.

A lány bólint. Reszket a keze, mintha túl nehéz lenne a toll az ujjai között. Aztán keresztet tesz az alakzat északnyugati sarkába.

– A Tintanegyed? – kérdezi a Szövőnő.

Én magam csak kétszer jártam ott eddig. Keskeny, erős füstszaggal teli utcákra emlékszem, csatornákra, amelyekben furcsa színű víz folyt, és nagy, magas, elsötétített ablakú épületekre. Meg a gondolákra, amelyek nagy kosarakban vérkorallt szállítottak őrlésre a festékgyárakba, és a piros színre, amit a gyárakból hatalmas üvegpalackokban vittek a kikötőkbe.

 A lány újra bólint.

– Tudsz mondani valamit a támadódról? – kérdezi a Szövőnő.

A lány felemeli két ujját.

– Úgy érted, ketten voltak?

A lány bólintani kezd, de éles fájdalom nyilall az arcába, és félbeszakítja a mozdulatot.

A Szövőnő mintha mondani akarna még valamit, de a lány ajkáról néhány vörös csepp hullik a könyv lapjára. A cseppeket vékony vérpatak követi. Alva arca megfeszül. A Szövőnőt is, engem is félretol. A medúza még mindig a kezében tartott üvegtégelyben lebeg, mozdulatlan, mint egy letépett virágszirom.

– Nyisd ki a szád! – utasítja Alva.

Csak most értem meg, miért nem képes a lány beszélni. Mindössze egy pillanatra látok a szájába, de annyi is elég. Ott, ahol a nyelvnek kellene lennie, csak egy sötét, szétroncsolt izomtömeg van, egy még mindig nyílt és vérző seb. Egy pillanatra el kell fordulnom. Alva törülközőt tart a lány álla alá, kihalássza a medúzát az üvegtégelyből, és beteszi a szájába. A lány arcán megkönnyebbülés árad szét.

– Nagy fájdalmai vannak – magyarázza Alva. – Pihennie kell. De van még valami.

Az éjjeliszekrényre helyezi a tégelyt, és kezébe veszi a fénygömböt. Felém fordul.

– Biztos vagy benne, hogy nem ismered?

A kérdésnek semmi értelme. A biztonság kedvéért újra ránézek a lányra, holott felesleges. Lehunyta a szemét, és lélegzete lassan egyenletessé válik. Izmai kissé rángatóznak. Nem nyitja ki a szemét.

– Természetesen – felelem.

A Szövőnő Alvára mered, aztán rám, majd megint a gyógyítóra.

– Miért kérdezed?

A gyógyító szorosan a lány mellé lép. Nem ellenkezik, mikor Alva megfogja a kezét, és kiegyenesíti a laza ökölbe zárult ujjakat.

– Ezért – mondja Alva, miközben felénk fordítja a lány tenyerét. A tenyérre ráhullik az algamécses fénye. A bőrön jelek kezdenek ragyogni. Egy szót alkotnak, amit rögtön felismerek.

Eliana.

A saját nevem!

 

2. fejezet

A lány Alva markában lapuló, keskeny kezén élesen rajzolódnak ki a csontok tenyere gödre körül. Tudom, hogy a gyógyító és a Szövőnő figyelmét semmi sem kerüli el. Ez a figyelem hálóként feszül fölém, de jól ismerem, és tudom, mit kell tennem. Az észlelést a fonákjára fordítom, mintha egy közvetlen közeli dologra irányítanám a tekintetem, és hagynám, hogy a háttér köddé homályosodjon, amelyben elmosódnak a határok. Nézegetem a betűket, mintha egy táj körvonalai és színei lennének csupán, repedés a házfalakon, feketés-zöld hínár a csatornákban.

A Szövőnőre nézek, és ügyelek, hogy semmit se áruljon el az arcom.

– Mi áll ott? – kérdezem.

Nem válaszol rögtön. Kitartóan néz a félhomályban, de meg se rezzenek.

– Semmire sem tanított meg az öcséd? – kérdezi.

– Sosem tartotta szükségesnek – felelem.

Miközben a Szövőnő le sem veszi rólam a tekintetét, Alva megszólal:

– Eliana, valaki láthatatlan tintával rátetoválta a nevedet ennek a lánynak a tenyerére.

Hagyom, hadd reagáljon az arcom és a testem úgy, ahogy illik. Alkalmazkodnak a helyzethez. Tudom, mit olvas le róluk a főnökasszony: meglepetést, döbbenetet és a megfelelő mértékű rémületet.

– Nem ismerem – ismétlem. – Még sosem láttam.

– Az Eliana név nem gyakori – mondja a Szövőnő.

Valóban. A Fátyolhálók Házában én vagyok az egyetlen, de a szigeten biztos vannak még páran, akik ugyanezt a nevet viselik.

– Talán ez a neve – javaslom. – Megkérdezted már tőle?

Alva felsóhajt.

– Természetesen. De nem, nem ez a neve. Legalábbis azt állítja.

– Különös – csodálkozik a Szövőnő. Majd Alva felé fordul:

– Ez nem szokványos tetoválás.

– Valóban nem – feleli Alva.

A fénygömböt lefedi egy törülközővel, az ablak felé nyúl, és kicsit meglebbenti a függönyt. A kora reggeli fény beúszik a szobába, és megtelepszik a lány bőrén. A betűk eltűnnek. Tenyere nem különbözik az enyémtől; csak a tenyér vonalai és néhány bőrkeményedés látszik rajta.

– Érdekes – mondja döbbenten a Szövőnő. – Ilyet még sosem láttam.

– Én sem – feleli Alva.

Visszaengedi a függönyt, és leveszi a törülközőt a fénygömbről. Tekintetem a betűk felé fordítom, amelyeknek lassan újra láthatóvá válnak a körvonalai. A tenyér bőrének vékony vonalain keresztül az ujjak felé futnak, és az ujjak pedig ráhajlanak a nevemre, mintha védelmezni akarnák. Alva visszafekteti a lány kezét a takaróra.

– Most hagynunk kell aludni. – A gyógyító hangja határozott.

A Szövőnő rám néz.

– Visszamehetsz a szobádba – mondja. – Amint működik a vízi távíró, jelentem a történteket a városőrségnek.

Kissé meghajtom a fejem, jelezve, hogy megértettem az utasítást.

– Te pedig szólj, ha változik az állapota – mondja a Szövőnő Alvának.

A lány szeme résnyire nyílik, majd újra lezárul. Légzése nyugodt és egyenletes. Úgy tűnik, a fájdalom egyelőre elmúlt, és a vérzés is elállt. Alva gyengéden megkéri a lányt, hogy nyissa ki a száját, majd az állához tartja a törülközőt meg az üvegtégelyt, és kiveszi a medúzát. A medúza élettelenül hullik az üvegbe, és a testét ringató vízben minden irányban élénkvörös vérindák ágaznak szét. Alva elveszi a csészét az éjjeliszekrényről. Megfordulunk és kimegyünk. 

A betegszoba után hideg a reggel körülöttünk. A Szövőnő pár lépéssel előttem megáll.

– Majd csak délután kell jönnöd a szövödébe – mondja.

Hálás vagyok azért, hogy nem felejtette el. Nemsokára itt a reggeli gongszó ideje. Meghajlok. A Szövőnő odabólint nekem, majd folytatja az útját a szövöde felé. Úgy sejtem, hogy ő még nálam is kevesebbet alszik. A felkelő nap virág módjára kinyílik a horizonton, és én egy pillanatra egyedül vagyok a ház fölé feszülő ég alatt.

 

A cella hűvös és csendes. A vastag függöny szélén beszűrődő hajszálvékony fénycsík kirajzolja az ablak alakját... Elfordítom a kulcsot a zárban, és megrázom az asztalon álló gömblámpást. Amint a víz megmozdul az üvegben, felébred az alga, és világítani kezd. A tompa fényben a szokásosnál is alaposabban megvizsgálom a bőröm. Tetőtől talpig végignézem magam. A hát mindig a legnehezebb; nincs tükör. Nem találok mást, mint az örökös bőrkeményedéseket az ujjbegyeken és a talpamon. Tiszta ruhát veszek, a piszkosat pedig összehajtom, hogy később majd elvigyem a mosókonyhára. Még enyhén érződik rajta Alva főzetének az illata: az alvást és pihenést hozó gyógyfüvek aromája. Meg kellett volna talán kérnem Alvát, hogy készítsen nekem is egy ilyen italt. Először biztosan ellenkezett volna, de aztán megfőzte volna.

Ülök az ágyon, mígnem a reggeli gongszó visszhangzani kezd a kőfalak között, és megrebbenti a pókhálókat.

 

Egy irányba megyek a felfejtésre beosztott szövőnőkkel, akik a fátyolháló-labirintusba mennek dolgozni. A szigeten úgy tartják, hogy a Fátyolhálók Házának negyedéhez azért nincs térkép, mert állandóan változik, így ha túl mélyre hatol be egy óvatlan utazó, nem találja meg belőle a kiutat. A szövőnők azonban ismerik a járást. A Házhoz tartozó három szilárd épületet egy övezet veszi körül, amelynek utcái és épületei csupán kőoszlopok közé függesztett, szövött hálókból állnak, látszólag tetszőleges, keskeny folyosókból és zsákutcákból. Itt szoktak eltévedni az idegenek, és néha azok a szövőnők is, akik még nem tanulták meg, hogyan jönnek létre az útvonalak, és miként változnak. Az elkészült falakat azonnal felfejtik, és amint az egyik helyről eltűnnek, másutt újraszövik őket. Mindez egy előre meghatározott rend szerint történik, melynek kulcsát azonban pontosan ismerni kell ahhoz, hogy fel tudja valaki fogni.

Ahogy a Fátyolhálók Házának központi részétől távolodom, a tájban észrevétlenül sokasodni kezdenek a kőfalak. A város már nem lengedezik, és nem ereszti át minden pontján a fényt, szilárdabb formát vesz fel. A puha, szélükön kirojtosodó szőttesek közül sötét hínárral borított lépcsők, nedvességtől kikezdett falak és valóságos házak emelkednek ki, amelyeknek egyetlen szövött része sincs. Majd véget ér az útvesztő: a járókelőt kőből épült város nyeli el, ahol egy szövőnőnek semmi dolga. A házakat elválasztó mély csatornákban barna színű víz kanyarog, a víz és az ég között gondolák emelkednek meg süllyednek. Egy szövőnő sem jön velem a városba.

A Feleút Csatorna partja még mindig el van öntve. A járdát is víz borítja, ezért felmegyek egy magas épület külső falába vájt lépcsőn az egyik függőhídhoz, amelyeket árvízkor szoktak leengedni a háztetőkről. A híd inog a lábam alatt. Jó páran állnak a túloldalon, a sorukra várva, hogy ők is átkelhessenek. Alattam vízben gázolnak az emberek, egyesek hosszú szárú, olajozott bőrből készült csizmában, mások mezítláb. Mindannyian valami ernyedt, levélszerű dolgot szedegetnek a vízből, aztán ölszámra dobják a félig elmerült talicskákba, a kis ladikokba meg a nagy kosarakba. Eleinte azt gondolom, hogy biztosan tengeri hínár vagy alga, nem az a fátyolháló-vékony, amit a fényüvegekben használunk, hanem egy leveles fajtája, amely mélyebben él. Az árvíz gyakran nagy mennyiséget vet ki belőle a partra.

Átérek a híd túloldalára, és a következő felé veszem az irányt. Egy magas háztetőn kell keresztülmennem, de megállok. Ez általában tülekedést és tiltakozást, mindenki türelmét próbára tevő torlódást eredményezne. De ma mások is megállnak a háztetőn, hogy bámulják a tengert és az áradást, mely lassan elnyeli a partot.

Eleinte úgy tűnik, mintha bugyborékolnának, vagy lágy pikkelyeket növesztenének a hullámok, áttetszőket és kerekeket. Rücskössé válik a felszínük, sűrűségük megváltozik. Amikor az első holtsúlyt hordozó hullám felcsap a sziklára, még nem vagyok biztos benne, hogy jól látom-e. A másodiknál már tudom, hogy nem tévedhetek, még ha szeretném, akkor sem, és megértem, miért vannak ott lenn az emberek kosarakkal és csónakokkal, megértem kezük merítő mozdulatát.

A tenger halott éneklő medúzákat hoz a szigetre, partra veti őket és besodorja a csatornákba. Testük némán, élettelenül úszik a felszínen, csak a víz mozgása ringatja őket. Ezrével, tízezrével vannak, mindegyik éppolyan magányos, mint a másik, és éppoly kevéssé lesz képes valaha is énekelni.

Eszembe jutnak a medúzák Alva akváriumában, látom lágy hullámzásukat. Elgondolkodom azon, hogy vajon tudják-e, mi történt, megsiratják-e az elveszetteket.

A tető túlsó szélén leereszkedem a következő függőhídig, majd óvatosan végiglépdelek az imbolygó pallókon.

 

Mint a Tintajelölés napjain mindig, most is tele vannak a háztetők, de még az elöntött utcák is. A Toronyból felzendül a kagylókürt hangja, és a tetők fölött szállva egybehívja a városlakókat. A fegyelmezett emberfolyam megigézve árad a múzeum irányába. Kerülőutat választok, egy olyan útvonalat, amelyről tudom, hogy csendesebb. Útközben keresztül kell mennem egy téren, amelyet minden oldalon oszlopcsarnok határol. A tér kicsit magasabban fekszik, a kövezet csak a köd és a szemerkélő eső miatt nedves. Feketébe öltözött emberek kis csoportja gyűlt itt össze. Öten vagy hatan lehetnek. Sötét, néma arcvonalat alkotnak, mint eső a horizonton. Rögtön felismerem a gyászruhát. Sok Álomlátó családja elrejti a szégyenét, de vannak, akik emlékezni akarnak azokra, akiket elvesztettek.

Ahogy átszelem a teret, az egyik nő kiválik a csoportból, és felém tart. Földre szegezem a tekintetem, és igyekszem őt észre sem venni. Amikor a közelembe ér, úgy meglök, hogy az véletlen érintésnek már semmiképp sem nevezhető. Valamit leejt a földre. Tompa zörejt hallok, és még mielőtt eljutna a tudatomig, rálépek a tárgyra, anélkül hogy ránéznék.

Az őr nyomban ott terem mellettünk. Eddig észre sem vettem. A nő sem, aki alighanem nagyobb veszélynek tette ki magát, mint ahogy szerette volna. De az őr látta rajtam a Fátyolhálók Házának tengerzöld köntösét, és látta a nő fekete ruházatát. Levonta a maga következtetéseit, és most kemény, feszes ujjakkal megragadja a nő karját.

– Nem mégy sehova – mondja a nőnek. Aztán felém fordul. – Zaklatta a kisasszonyt ez a személy? Adni próbált valamit, mondott netán valami sértőt?

Ránézek a nőre. Arca kifejezéstelen, álarcszerű. Ha igenlően felelek, bajba kerül. Talán a többiek is, a szótlanul, mozdulatlanul álló egész csoport. Ránk szegeződik a tekintetük. Ha tagadóan válaszolok, és az őr észreveszi azt a tárgyat, amit a nő leejtett, én magam kerülhetek bajba, hiába is jövök a Fátyolhálók Házából. Cipőm vékony talpa alatt érzem a lapos tárgyat. Elég kicsi ahhoz, hogy rejtve maradjon addig, amíg el nem mozdulok. Fogalmam sincs róla, hogy mi lehet.

– Nem – felelem. –  Nem tett semmi rosszat. Nem néztem magam elé, és egyszerűen nekimentem. – A következő szavakat a nő felé intézem:

– Az én hibám volt. Elnézést kérek.

A nő bólint. Ha meg van lepődve, akkor azt jól titkolja.

Az őr elengedi az asszony karját.

– Legközelebb jobban figyelj! – ripakodik rá. – A magadfajtának semmi dolga sincs a Tudás Házainak a népével. – A nő nem mozdul. – Takarodj! – parancsolja az őr.

Az asszony elindul a csoport felé, előbb lassan, majd gyorsuló léptekkel. Az őr utánanéz.

– Ha engem kérdeznének, az ilyeneket már rég bedugtam volna az egész rokonsággal együtt a Megbélyegzettek Házába – mondja. – Honnan tudja az ember, hogy nincsenek-e ők is megfertőzve? – Gyorsan rám pillant. – További szép napot, szövőkisasszony!

Odabólintok az őrnek. Ő visszabólint, és megfordul. Várok, míg a tér túlsó oldalára ér, és elfoglalja az őrhelyét az oszlopcsarnok árnyékában.

Ekkor meghúzom a zsinórt, amivel egy kis bőrerszényt erősítettem az övemhez. Az erszény leesik. Egymáshoz ütődnek a benne lévő pénzérmék. Szándékosan nem nézek az őr irányába. Ha figyel, akkor csak azt látja, hogy felveszem a földről az erszényemet, amit gondatlanul kötöttem meg. Nem látja, amint kicsit arrébb mozdítom a lábam, és a tárgyat is felveszem. Épp csak megérzem ujjaim közt a hideg fémet, már be is csúsztatom az erszénybe az érmék közé. Az őr legfeljebb ügyetlennek tart. De gyanúsnak nem.

A tér szélén álló gyászruhás csoport valami mást lát, de ők nem mondják el senkinek. Nem, ha én sem.

 

A Tiszta Alvás Múzeuma mindig is valamiféle tengeri szörnyre emlékeztetett, olyanra, mint amilyenek a mesékben szerepelnek. A tetőn álló szobrok csápszerűen magasodnak az égbe, készen arra, hogy kinyújtózzanak, mindent megragadjanak és a mélybe rántsanak, ami csak a közelükbe kerül. A kerek ablakok narancssárgán és kéklőn csillognak. Néha árnyék borul rájuk, mint a szemhéj a szemre, hogy beengedje az alvást. De az álmokat soha.

Én is belevetem magam az emberáradatba. Talpam alatt síkos a széles lépcső, a fokok éle legömbölyödött és egyenetlenné kopott az idők során itt elhaladók súlya alatt. Már most nyomasztóan hat rám a tömeg. Érzem az egymáshoz túl közel kerülő emberi testek melegét és mozgását, a belőlük kipárolgó szagokat és a türelmetlenséget. Látom, amint a többi múzeumlátogató eltűnik előttem az oszlopcsarnokban. Az ajtónyílás előtti pillérek fogakként világítanak ki az épület sötét kőbőréből.

Besétálok a szörnyeteg torkába.

Eleinte mindig félhomály van. Csatlakozom a négy hosszú sor egyikéhez. Mindegyik az ellenőrző állomások felé csordogál, ahol egyenruhás férfiak őrzik a kaput. Csak a mennyezetről lelógó vasrácsok mögött lesz majd világos. Észreveszek egy látogatócsoportot, amely megállt a korallpiros lépcsősor közepén lévő pihenőn. A tetőablakból rájuk ömlő fény mintegy elválasztja őket tőlünk.

Tekintetem újra a rácsra szegeződik. Egy hatalmas faliszőnyeg láncfonalaihoz hasonlít. Elképzelem, amint egy óriási kéz vetülékfonalat bujtat közé.

Mikor végre rám kerül a sor, megmutatom az őrnek a születési tetoválásomat. Hideg légáramlat suhan át a tarkóm pihéin. Reggel ugyan ellenőriztem a bőröm, mégis alig merek levegőt venni, amíg felhúzom a köntös ujját és várok. Minden évben félek, hogy az őr mást is talál a bőrömön a karomra tetovált vonásokon kívül. Ő azonban a szokásos unott kifejezéssel az arcán megszámolja a tetoválásokat, és bólint. Aztán ellenőrzi a másik karomon a háztetoválást, megkeresi a nevem a listán és kipipálja. Kinyitja a kaput, hogy átengedjen, de rögtön be is zárja, mielőtt elkezdené a következő polgárt ellenőrizni. A lépcső lábánál már három új csoport is gyülekezik a tárlatvezetők körül. Csatlakozom a számomra kijelölt csoporthoz.

Vérkorall, borostyán és festett fonalakból szövött faliszőnyegek ragyognak körülöttünk, lángolóvá növesztik a tetőablakból beáradó fényt. Megvárjuk, míg az előző csoport eltűnik a lépcső felső végén lévő teremben. A tárlatvezető megkér bennünket, hogy kövessük. Mindannyian tudjuk, hogy merre kell menni.

Átsétálunk az aulán, és felmegyünk a lépcső közepéig, ahol megállunk. Vezetőnk beszélni kezd, és a felső pihenő fölötti nagyméretű falfestményre mutat. Abba az irányba fordul a tekintetünk, de akárha ablakon néznék ki, amelynek sem egyenetlen felszínét, sem a rászáradt esőcseppeket nem veszem észre. Túl sokszor láttam már a festményt. Gyerekként se szerettem. Rémített közepén a magas Torony, és a nyolc álarcos alaktól is féltem, akik előtte állnak. Azt mondtam anyának, hogy azok kísértetek. Ő a szám elé tette a kezét, és rám parancsolt, hogy legyek csendben. Még mindig emlékszem a tárlatvezető és a többi látogató tekintetére.

Csak később értettem meg, mennyire retteghetett akkor anya. Könnyen fel lehetett volna fogni a szavaimat úgy, hogy családunkban sértő hangnemben szokás beszélni a Tanácsról. De ez a gondolat teljesen magától született meg bennem, nem szüleim beszélgetéséből fakadt. A Tanács fekete talárba öltözött és kifejezéstelen, vérszínű álarcot viselő tagjai a halál képének tűntek gyermeki szememben.

A tárlatvezető minden évben ugyanazt a történetet meséli el: hogyan vetett véget a Tanács az Éberlét forradalmának, miként tisztította meg a szigetet az Álomlátóktól, és állította helyre a városban a békét és a jólétet. Bizonyos részeit kívülről tudom. És elűzték az álompestist, terjesztőit a gyarmatokra küldték, vagy falak közé zárták, ahol kordában tudták tartani a betegséget. Többé nem bolyongtak szabadon a lidércnyomások, hanem visszaszöktek a legsötétebb helyekre, ahonnan jöttek, és azóta már csak annak a néhány átkozottnak jelennek meg, akik a vérükben hordozzák őket.

Miközben a vezető beszél, a csoport a falfestményre szegezi a tekintetét. Gyors pillantást vetek a körülöttem álló emberekre. Köztük van egy fiatal anya két gyerekkel. Elgondolkodom, hogy melyikük van itt vajon a Tintajelölés miatt. Remélem, egyik sem – de ha nem ma, akkor valamikor máskor, ha eljön az ideje, úgyis el kell viselniük majd a fájdalmat. Velünk van egy idős férfi is, szürke mellényben és barna kabátban. Nadrágján lisztes, fehér folt van. Talán pék. Egy másik férfi egyértelműen a Tintanegyedből jött: kezén fekete és piros foltok. A csoportban van néhány fiatal nő, akik kicsit jobb anyagból készült főkötőt meg ruhát és mesterien csiszolt csontkorall függőket viselnek. Feltételezem, hogy kereskedők lányai.

Feltűnik, hogy az egyik férfi a válla fölött hátranéz az előcsarnok felé, mintha keresne valamit. Már nem fiatal, és a külsején nincs semmi, ami elárulná a foglalkozását. Szürke nadrág, barna, csuklyás kabát, kopott csizma. Nincs folt az ujján. Haját bőrszalaggal copfba fogta a tarkóján, kezét összekulcsolja a háta mögött. Tekintetét újra a falfestmény felé fordítja. Fölöttünk megindulnak a felhők, és ahogy az üvegtetőn keresztül beesik a fény, megérinti a tőlem csak néhány lépésnyire álló férfi kezét.

Tenyerén furcsa, gondola formájú forradás látszik. Középen szélesebb, és a két vége felé egyre keskenyedik.

Felemelem a tekintetem, mielőtt bárki is észrevenné, hogy bámulok valamit. 

Mikor felmegyünk a lépcsőn, és belépünk a következő terembe, észreveszem, hogy a férfi újra körbepillant, arcán ugyanazzal a kereső kifejezéssel. Másvalami is feltűnik: mindezt lopva teszi. Mielőtt máshová nézne, alaposan szemügyre veszi a tárlatvezetőt, és csak akkor fordítja el a lehető legrövidebb időre a tekintetét, mikor azt hiszi, hogy senki sem látja.

Az egyik falnál egy rövid lándzsával felfegyverzett őr áll. Egyenruháján a Tanács és a városőrség napjelét viseli. A férfi tekintete egy pillanatra megáll az őrön, majd visszatér a falakon lévő képekre, amelyekről a tárlatvezető beszél. Ezeket a szavakat is sokszor hallottam már. Hajdanán vadállatokkal benépesített, sűrű erdő borította a szigetet. Kegyetlen és veszélyes hely volt, ahol az ember könnyen eltévedhetett és örökre odaveszhetett. De ősapáink fáklyát és kardot ragadtak, hogy elűzzék a fenevadakat, és hősies bátorsággal, nagy áldozatok árán lerakták ma ismert városunk alapjait. Selyemhínárt és vérkorallt gyűjtöttek a tenger bölcsőjében, és hajóikkal a nyílt tengert átszelve, megalapították az első kereskedelmi útvonalakat, amelyeket ezeken a térképeken láttok.

Folytatjuk a múlt képeivel teli termeken keresztüli sétát: szövőnők és írnokok munka közben, a Torony építése, az évi Szóhamvasztás miatt a téren felhalmozott kódexek. Továbbra is szemmel tartom azt a férfit, akinek sebhely van a tenyerén. Ha belép egy új helyiségbe, rögtön körülnéz, csak aztán fordítja a figyelmét a vezetőre.

Megérkezünk abba a terembe, amelyet mindig is a legkevésbé kedveltem. A mennyezetről lelógó fénygömbök világítják meg az ablaktalan helyiséget. A tárlatvezető egy festményre mutat, amely az álompestisben meghaltak elégetését ábrázolja. De itt más is van a festményeken kívül. Korallból készített gyógyászati eszközöket tettek az üvegvitrinekbe, csontfehéreket és vérvöröseket. Éles a hegyük és pengéjük, pofájuk pedig széles és kemény. Mellettük, üveg alatt vastag, nyitott könyvek hevernek. A bennük látható képek bőrelváltozásokat és gumószerű daganatokat ábrázolnak az emberi test azon pontjain, ahol a végtagok találkoznak a törzzsel, és úgy tűnik, mintha sötétség fortyogna a bőr alatt.

A sebhelyes tenyerű férfi megáll egy fiatal nőt ábrázoló festmény előtt. A nő lehunyt szemmel fekszik, keze ernyedten lóg le az ágy széléről. Szája eltorzult a fájdalomtól. Mellén sötét árnyék ül, amely a nő nyaka felé nyúl: egy Álomlátót meglátogató lidérc. A férfi kihúzza a kezét a zsebéből, és megvakarja a fejét.

Ekkor meglátok valamit. Csak egy röpke pillanatra, de biztos vagyok benne, hogy láttam.

Tenyerén, a heg helyén, fehéren ragyog egy tetoválás! Nem tudom kivenni a részleteket, de formája ugyanolyan, mint a sebhelyé: hosszúkás, két végén csúcsban végződő.

A férfi visszadugja a kezét a zsebébe.

Egy kép merül fel bennem, mint a hold a láthatáron: a sebesült lány keze, mely a nevem betűit viseli.

Mint mindegyik teremben, itt is van egy őr. Mikor a tárlatvezető továbbhaladásra nógat bennünket, közelebb lép az őr a csoportunkhoz, és megszólal:

– Hé, te! Megállni!

A férfi megdermed. Ijedelem ül ki az arcára. Kinyitja a száját, de egy hang sem jön ki a torkán.

– Ti továbbmehettek – mondja az őr a vezetőnek. – Amint beszéltem ezzel a férfival, csatlakozni fog a csoporthoz.

A tárlatvezető meghajol. Követjük a következő terembe. Hátrapillantok. Az őr halkan, gyorsan beszél a férfihoz, nem hallom a szavait, de arca nem olyan szigorú, mint ahogy gondoltam. Mindketten észreveszik, hogy nézem őket. Az őr ajka mozdulatlanná dermed. A terem lassan megtelik a következő látogatókkal. Elfordítom a fejem, és követem a csoportomat.

 

Csendben elhagyjuk az utolsó termet, és lemegyünk a lépcsőn. Így van a körséta megtervezve. Először elnyel minket a szörnyeteg, aztán megemészt, végül azzal az érzéssel hagyjuk el a múzeumot, mintha bemocskolódtunk volna.

A kijárati csarnok a bejáratra emlékeztet. Ismét várakoznunk kell egy vasrácsos kapu előtt. Csak itt lassabban halad a sor és kinn is folytatódik. Nézem a többieket, akik azért jöttek, hogy megkapják az évi tetoválásukat. Sokan magukkal hozták a családtagjaikat és a barátaikat, néhányan pedig még ünnepelni is fognak. De nekik is előbb meg kell jelenniük a Tintajelölésen. A szigeten senki sem vonhatja ki magát alóla.

Mikor körülnézek a helyiségben, újra meglátom a sebhelyes kezű férfit. Egy másik sorba állt be, kicsit távolabb tőlem. A mennyezetről lelógó fénygömbök tucatjai kékre festik a termet. A férfi a háta mögött keresztbe fonja a karját. Láthatóvá válik a tenyere, és arra számítok, hogy újra meglátom majd a tetoválást.

De eltűnt.

Talán a távolság miatt nem tudom felismerni a heget, de biztos vagyok benne, hogy látnom kellene a világító tetoválást. Mikor először észrevettem, abban a teremben sem állt tőlem messzebb a férfi, mint most. De most csupasz a tenyere, bőre jelöletlen.

Legszívesebben odamennék hozzá, beállnék a sorába, aztán valamilyen ürüggyel megszólítanám. De megmozdul a sor, és emberek özönlenek közénk, egy valósággal áthatolhatatlan tenger. Elveszítem a férfit a szemem elől.

A kijárat egy térre nyílik, amelynek másik végén a Torony viharszürke oszlopként nyúlik a kék égbe, jóval magasabban, mint ahogy az emlékezetemben élt. Kőfelületén tompán megcsillan a nap, és az utcákon eloszlik a köd. Lassan csordogálnak a sorok az ellenőrző állomások és a tintamesterek asztalai felé, az asztalokat elhagyva pedig beleolvadnak a hullámzó embertömegbe.

Kénytelen vagyok én is odanézni, ahová a többiek.

A tér közepén Álomlátók állnak egy emelvényen, négy nő és négy férfi. Már egyikük sem fiatal. Az egyik nő szemkötőt visel, és van köztük egy férfi, akinek hiányzik az egyik keze Mind mezítláb vannak, szürkébe öltöztették őket, és mindegyikük homlokán jól látható a Megbélyegzettek jele. Az emelvény sarkain egy-egy városőr áll, kezükben lándzsa. Egy egész hadsereg sorakozott fel az építmény tövében.

Az ágaskodó, nyakukat nyújtogató emberek sora lassan mozdul előre. Az őszi bágyadt nap langyos fényt csorgat az arcokra. Már órák óta némán, mozdulatlanul állnak a foglyok. Senki sem ad nekik vizet vagy ennivalót.

Végül rám kerül a sor, hogy leüljek a tintamester elé. Megtörli a tetováló tűjét és a tintatartóba mártja. Felhúzom a köntös ujját, hogy a sötét vonások fölött látni lehessen a karom.

Elhallgat a kagylókürt dala. Hullám fut végig a tömegen, majd egy másik. Végre eljött az ideje annak, amire mindenki várt. A Torony legfelső erkélyén kitárul a széles ajtó, és előlépnek a Tanács tagjai. Kőszínű talárjuk fölött úgy ragyog a napfényben korall álarcuk, mint a frissen kiontott vér. A tömegből felszálló moraj a szél süvítésére emlékeztet.

A tintamester a karomra helyezi a tűt, és egy kővel finoman ütögetni kezdi a végét, hogy átszúrja a bőrt, és új jelet rajzoljon közvetlenül a könyökhajlatom közelébe. Inkább nem nézek oda, és ökölbe szorítom a kezem. A fájdalomtól könnybe lábad a szemem. Szövés közben legalább egy hétig fájni fog a karom, és azon a helyen, ahol a bőr alá ment a tinta, sosem fog teljesen elmúlni a viszketés.

A harang hangja tiszta és éles, mint a délutáni árnyékok széle.

Ismét az emelvény felé fordulok. Egy férfi válik ki a Torony tövéből, bő kabátján napjel díszlik. Komótos léptekkel közeledik az emelvényhez, és felmászik rá. Kezében opálos üvegserleget tart, amelybe nyolc fapálcikát tettek. A férfi megáll az első Álomlátó nő előtt.

Többször is eltűnődtem már azon, hogy melyik pálcikát húznám ki legszívesebben a serlegből, ha magam is ott állnék egyszer az emelvényen. Minden évben másként gondolom.

A nő kihúzza az egyik pálcikát, amely nagyjából olyan hosszú, mint a tenyere. Ilyen messziről nem tudom tisztán kivenni az ábrázatát, de feltűnik, hogy úgy fordítja a fejét, hogy lássa, melyik pálcikát választja a szomszédja. Amikor a harmadik Álomlátó elé lép a serleget tartó férfi, látni vélem, hogy az első kettő egyforma nagyságú pálcikát fog a kezében. Nem tudom, hogy csalódottság van-e az arcukon vagy megkönnyebbülés.

Megremegek. A tintamester letörli a bőrömről a vércseppeket egy nem túl tisztának tűnő kendővel. Ráhúzom a köntös ujját a karomon lévő huszonnégy vonásra. Hivatalosan egy évvel idősebb lettem. Fáj a bőröm, ahogy hozzáér a szövet. Felállok, és az ellenőrző állomás kapuján kilépek az embertömegbe.

A serleget hordozó férfi az utolsó előtti Álomlátóhoz ér. Az előző hatnak egyforma hosszú pálcika van a kezében. A közönség alig mer lélegzetet venni, senki sem beszél. Valahol sírva fakad egy gyerek.

Az Álomlátó egyetlen kezével belenyúl a serlegbe, és a két pálcika közül lassan kihúzza az egyiket. Az kétszer olyan hosszú, mint a többi. Mikor a férfi magasba tartja a pálcikát, hogy mindenki lássa, felüvölt a közönség, tapsolni kezd és dobog a lábával. Valami mosolyra emlékeztető jelenik meg a férfi arcán, széles és merev, mintha rá lenne festve. A formaság kedvéért az utolsó Álomlátó kihúzza a serlegből az egyetlen megmaradt rövid pálcikát.

A közönség felé fordul a serleget tartó férfi.

– A nagy irgalmasságú Tanács megkegyelmezett ennek az Álomlátónak – mondja fennhangon. – Szabadon járhat a világban, és hajnalban elhagyhatja a szigetet. A Tanács nevében!

– A Tanács nevében! – kiáltja vissza a tömeg. Az én számon is kicsúsznak a szavak, még mielőtt ráeszmélhetnék, hogy megformáltam őket.

– És most közösen letesszük a hűségesküt a Tanácsnak, amely bölcsességében minden viharon keresztül irányítja a szigetünket – folytatja a serleghordó.

Egy ütemben a hangok kórusával áradni kezdenek belőlem az eskü szavai: Esküszöm, hogy hű vagyok azokhoz, akik saját kezükkel építették fel a Tornyot, és a csúcsából nézik a várost.

A hosszú pálcikát húzó Álomlátót lekísérik az emelvényről, és elvezetik a múzeum mögé. A többi hét Álomlátót egy kerekeken mozgó ketrecbe zárják az őrök, amit tolni kezdenek a Megbélyegzettek Házának nagy, fekete gondolája felé. Mellettük vízként csörgedezik tovább az eskü.

Esküszöm, hogy hű vagyok azokhoz, akik élelemmel és ruházattal látnak el, és erőssé tesznek minket.

A tér kövezetén zörögnek a ketrec kerekei.

Esküszöm, hogy hű vagyok azokhoz, akik elűzték a betegséget a szigetről, és örökre megtisztították az álmainkat.

Az egyik Álomlátó, a szemkötős idős nő odaugrik a ketrec rácsához.

– Hazugság! – kiáltja. – Hazugság az egész!

Ha lábam alatt beomlana az utcák kövezete, és kilépnének a csatornák a medrükből, kezükbe adnám az életemet, és hűséges maradnék hozzájuk.

Két őr feltépi a ketrec ajtaját, és kirángatja a nőt.

– Hazugság! – kiabálja egyre a nő. – Kérdezzétek csak meg magatoktól, hogy miért…

Az egyik őr olyan keményen üti meg a nőt, hogy az elnémul, és a fájdalomtól sírva fakad. Az őr kendőt köt a nő szája elé. Látom, amint vörös folt kezd terjengeni a kendőn.

Ha átlépné a tenger a küszöbömet, hajóikon biztonságba vitetném magam, és hűséges lennék hozzájuk.

A városőrök átvezetik a nőt a tömegen, így elvesztem a szemem elől. Valahol egy másik gondola várakozik. Szűkebb és zártabb, fedélzetén egy fekete anyaggal letakart ketrec. Elképzelem a nőt ebben a ketrecben. Eszembe jut a hosszabb pálcika, amit ő is kihúzhatott volna a serlegből, és a férfi, aki kihúzta. Arra a hajóra gondolok, ahová a hajnali szürkületben fogják vinni, és amely elviszi őt valahová, ahol idegen számára a nyelv, és más munkák várják, mint amihez hozzá van szokva. Elképzelem, amint a hajó fedélzetéről még utoljára visszanéz, azzal a tudattal, hogy soha többé nem térhet vissza.

A Tanács eközben némán áll minden és mindenki fölött, nem emeli fel a kezét, meg sem moccan.

Vége felé jár az eskü, ajkam még egyre mozog, de a hangom odalett.

 

3. fejezet

A Szövőnő dolgozószobájában ülök egy egyszerű deszkaszéken. Akkor szokott valakit erre a székre ültetni, ha négyszemközt meg akarja az illetőt dorgálni. Van egy széke a vendégek számára is, egy magas háttámlájú, párnázott szék, amelyet pár éves időközönként újra szokott kárpitoztatni; de ez most a legtávolabbi sarokba lett tolva, és saját maga ül rajta.

A hosszú asztal másik végén két városőr ül velem szemben. Az egész házban tulajdonképpen ez a legvilágosabb szoba, még a szövőtermeknél is világosabb. Ma azonban a nagy sarokablak rácsán csak sötét szürkeség és halvány fehérség szűrődik át. Sűrű, mozdulatlan köd lebeg a város csatornáinak felszíne fölött, és a víz sebes áramlása ellenére csak kevés fényt árasztanak a fénycsövek. Emiatt maszkszerűnek tűnik az őrök arca, mintha le lehetne venni, és alatta valami egészen más válna láthatóvá. Vagy talán semmi.

– Tehát nem ismered ezt a lányt? – kérdezi harmadszorra is az egyik őr.

Beburkol és fojtogat a szoba hűvöse. A falon lévő nagy festményről lenéz ránk a Tanács. Az őrök mögött lógó faliszőnyegre szegezem a tekintetem, falat építek belőle magam és a kérdések közé. Rajta a Szövőszűz megannyi kezében tartja az összes szálat, és a hullámok, a felhők és a felhők mögött rejtőző csillagok mind engedelmeskednek az akaratának.

– Nem ismerem – válaszolom. Újra.

Az őrök egymásra néznek. Egyikőjük Biros századosként mutatkozott be, másik pedig Lazaro századosként. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy melyik kicsoda. Körülbelül egyforma magasak, mindkettőjüknek mélyen ülő szeme és sűrű szemöldöke van, egyikőjük azonban tagbaszakadtabb, mint a másik.

Biros százados, vagy talán Lazaro, bólint. Lazaro százados, vagy talán Biros, felír valamit a jegyzetkönyvébe.

– És azt mondod, hogy éjjeli őrségen voltál azon az éjszakán, amikor a házba jött?

– Igen – felelem. Megint.

– Egész biztos, hogy körjárataid között nem surrantál le észrevétlenül a városba?

Ez új kérdés.

– Természetesen – felelem. – Nem szoktam közben lemenni a városba. De nem is lett volna lehetséges, mert túl hangos a légi gondola, és észrevettek volna. Gyalog pedig túl sokáig tartott volna. Ráadásul, ha az éjszaka közepén mozgást észlel valaki a fátyolháló-labirintusban, akkor rögtön riadót ver.

 

– Valóban, hallottunk erről a különleges rendszerről – mondja Biros. Vagy talán Lazaro. – Természetesen nagymértékben elősegítené a nyomozást, ha tudnánk, hogyan működik…

– Az titok – hangzik fel az árnyékból a Szövőnő hangja. Csendesek a szavai, mégis élesen vágják a levegőt.

– Természetesen – hallgat el Biros. Lazaro firkál valamit a jegyzetkönyvébe. Vagy talán fordítva.

Lazaro, vagy talán mégis Biros, felemeli a tekintetét a majdnem teli oldalról. A toll hangja megakad.

– Riadóztatott valaki, miközben a lány a labirintuson keresztül a ház felé tartott?

– Tulajdonképpen igen – feleli a Szövőnő. – De már egész a házig jutott, mire rátaláltunk. Mintha ismerte volna az utat. Pedig nem is tartozik a szövőnőink közé, Lazaro százados.

Újra egymásra pillantanak az őrök. Bizonyára légi gondolával érkeztek. Mint a legtöbb látogató. Ha az útvesztőn keresztül akartak volna jönni, ahhoz szükségük lett volna egy vezetőre, és ezt ők is tudják.

– Biros – javítja ki Biros. – Érdekes.

– Lebilincselő – mondja Lazaro. Felém fordul. – Tehát azt mondod, hogy nem ismered ezt a lányt, soha nem is láttad, és azt sem tudod, hogy miért van a neved a bőrére tetoválva?

Légáramlat suhan át a szobán, meglebbentve a falikárpiton a Szövőszűz szeme alatti hullámokat.

– Nem ismerem, nem láttam, és nem tudom.

– Méghozzá láthatatlan tintával – teszi hozzá Biros.

A lány bőrén fénylő betűkre gondolok, meg a Tiszta Alvás Múzeumában látott sebhelyes férfira, a tetoválásra, amely megjelent, majd eltűnt.

– Nekem ez semmit sem mond – jelentem ki. – Azt se tudtam, hogy létezik egyáltalán láthatatlan tetoválás.

Biros és Lazaro vár. Mikor nem folytatom, Biros odasúg valamit Lazarónak. Lazaro visszasúg neki valamit. Halk hangon beszélgetnek, s szavaik lágy sziszegéssé keverednek. Csak egy szót veszek ki belőle: Álomlátó.

Kiráz a hideg. Fölöttük minden irányba kémlel a Szövőszűz, és egy fonalszál sem csúszik ki a kezéből.

Biros és Lazaro egymásra bólintanak, majd felém fordulnak.

– Lebilincselő – állapítja meg Biros.

– Érdekes – mondja Lazaro. Bezárja a jegyzetkönyvét, és a tollal együtt beteszi a zsebébe.

– Ki fogjuk vizsgálni az esetet – ígéri meg Biros.

– Majd értesítünk benneteket – teszi hozzá Lazaro.

Felállnak. Én is felállok. Mindketten gyorsan fejet hajtanak előttem. Könnyedén én is biccentek. Aztán meghajolnak a Szövőnő felé is, majd nagy léptekkel eltűnnek. Lépteik zaját elnyelik a falakat borító szőttesek. Túl ezen a szobán és ezen a pillanaton, a messzeségbe réved a faliszőnyegek tizenkét Szövőszűzének a tekintete, és végtagjaik szótlanul új szemet fonnak a Mindenség Hálójába.

Megfordulok, hogy induljak, de megállít a Szövőnő hangja.

– Én is szeretnék pár szót váltani veled – mondja. Bezárja az ajtót. Állunk az árnyékban, és nézzük egymást a szoba két végéből.

– Ha van valami, amit eddig elhallgattál előlem, most jó alkalom lenne elmondani – folytatja a Szövőnő. – Akkor talán még tudnék segíteni.

– Nincs mit mondanom.

A Szövőnő figyelmesen néz.

– Tudod, hogy nem szoktam igazságtalan lenni – jegyzi meg lassan. – Mindig is jobban megbíztam benned, mint a többi szövőnőben. Elszomorítana, ha azt kellene látnom, hogy nem kölcsönös ez a bizalom.

Ez igaz. Gyakran kér meg arra, hogy küldjek el egy vízi sürgönyt, megmutatja a távírón, hogy melyik szimbólumot használjam, anélkül hogy elárulná a jelentését. Nem tudja, hogy az évek során már megtanultam a legtöbb jelet. Igaz, nincs nagy hasznomra ez a tudás, mivel soha semmi mást nem kellett eddig elküldenem, mint jelentéktelen rutinüzeneteket: zöldségre és a tenger gyümölcseire szóló piaci megrendeléseket vagy jelentéseket a kereskedőknek, hogy az adott évben hány antik selyemhínár falikárpitot kínál a Fátyolhálók Háza árverésre.

A Szövőnő azt is megengedte, hogy magam legyek a cellámban, anélkül hogy valaha is kérdésessé tette volna. A legtöbb fiatal szövőnőnek meg kell osztania a celláját valakivel, én azonban egyedül lakom, mivel a szobatársam egy évvel ezelőtt minden előzetes bejelentés nélkül elhagyta a házat. Gyanítom, hogy terhes lett.

– Elmondanám, ha lenne valami említésre méltó – felelem.

A Szövőnő alig észrevehetően elmosolyodik.

– Természetesen – mondja. – Mielőtt visszamennél dolgozni, elvinnél egy üzenetet Alvának? Mondd meg neki, gondolát hívok, hogy holnap a kórháznegyedbe vigye a betegünket. Tudom, hogy alig van már hely a betegszobában.

Könnyedén biccentek. Miközben az ajtó felé megyek, félig arra számítok, hogy talán megint megállít, de hallgat. Mikor hátrapillantok, ott áll a távíró mellett, és arra vár, hogy menjek, így hát távozom.

 

Alva, épp mintát tesz a mikroszkóp alá. Ez egy meglehetősen drága készülék. Alva azt mondja, hogy csak három van belőle az egész szigeten. Mikor belépek, azonnal felpillant. Az asztalon két fényes lámpás ég. A betegrészleg és az előszoba közötti függöny össze van húzva. A túloldalon valaki köhög. Elképzelem, amint ott fekszik a lány az ágyban, magam előtt látom hosszú végtagjait, a tompított fájdalmat az arcán. És a tetoválást a bőrén, amely olyan, mintha valamiféle meghívót írtak volna rá, amelyet nem értek.

– A mérleg és a nyitott szájú kamillás zacskó között van a kenőcs – mondja Alva, és egy kis kerek tükröt forgat a kezében. – Már napok óta vár rád.

Felveszem az asztalról az üveget és a köntösöm zsebébe dugom.

– Honnan tudtad, hogy szükségem lesz rá?

– Minden évben szoktad kérni Tintajelölés után – feleli Alva. – Szerinted ezek egyformán néznek ki? – Két szürke csíkra mutat a tükrön, melyekből iszap és tengeri hínár illata száll fel. Közelebbről nézve úgy tűnik, mintha medúzahús lenne.

– Teljesen egyformán – válaszolom. – Miért?

 Alva a mikroszkóp lencséje alá helyezi a tükröt, és közelebb húzza az egyik lámpát. Belenéz a mikroszkópba, és az oldalán lévő kis kerékkel élesre állítja.

– És most? – kérdezi.

 Az asztalt megkerülve odaállok mellé, és belepillantok a mikroszkópba. Furcsa fatörzsekre, egy halom lárvára vagy ismeretlen tengeri növények rügyező ágaira emlékeztet a látvány.

– Az éneklő medúzák bőrének azt a részét látod, amelynek segítségével az érintést, és a fényt érzékelik. Ebben lakozik a gyógyhatásuk, azok a sejtek, amelyek a fájdalmat csillapító anyagot termelik – mondja Alva. – A lencse alatt két különböző medúzából vett mintát látsz.

Feltűnő a különbség. Baloldalt átlátszóak a fatörzset és rügyező ágakat idéző minták, jobboldalt viszont sötét vonalak húzódnak rajtuk, mintha tintába lettek volna mártva, mely lassan csordogál lefelé róluk.

– Mi ez? – kérdezem.

– Megkértem valakit, hogy hozzon a partról egy halott medúzát, lehetőleg frisset – feleli Alva. – Ezt látod a jobb oldalon. A másik az akváriumból van.

– Azt hittem, hogy poliplázban pusztultak el.

Egy hét telt el az áradás óta. Pár nappal az után, hogy partra sodródott a halott medúzák első hulláma, vízi távírós üzenetet küldött szét a Tanács az egész városban. Gyorsan elterjedt a hír: a medúzák tömeges pusztulásának a polipláz az oka, egy ritka betegség, amely nem jelent ugyan veszélyt az emberekre, de járvánnyá fejlődhet. Szomorú esemény, mivel évekig eltarthat, mire újra megerősödik a medúzapopuláció. Már hajókat küldtek a nyílt tengerre, hogy hozzanak egészséges medúzákat, amelyeket a sziget körüli vizekbe fognak majd telepíteni.

– Én is azt hittem – mondja Alva. – De aztán furcsállni kezdtem valamit. A polipláz rendszerint nem jelentkezik a hideg évszakban. Emberemlékezet óta eddig csak háromszor volt ilyen járvány a szigeten, és mind nyárutón tört ki.

Eszembe jutnak a néma, mozdulatlan medúzák, amelyeket az emberek még mindig gyűjtenek az utcákon és a partokon, meg a hulladékszállító hajók körül lebegő bűz. A medúzák sűrűsödő estéken felhangzó zümmögésre gondolok, meg a partra telepedő csendre, és egyre nehezebben kapok levegőt.

– Mi ez akkor?

– Nem tudom, de nem polipláz. Talán valami más betegség. – Alva a szomszédos asztalka felé nyúl, és felvesz onnan két üvegtégelyt. Mindkettőben egy-egy halott medúza lebeg a vízben, amelyek harangjából hiányzik egy szelet. – Van itt még valami – teszi hozzá.

Alva átmegy a nagy akváriumhoz, és a falához tartja az egyik üveget. A tartályban gyülekezni kezd a medúzaraj a halott medúza közelében, és halk zümmögés hangzik fel a vízből. Félkört alkotnak az állatok, és harangjuk, fátyol módjára, lassan hullámzik az üveg mögött. Alva vár egy kicsit, majd elveszi az első üveget, és most a másikat nyomja oda az akvárium falához. Az éneklő medúzák egy pillanatig még a helyükön maradnak, némelyik kíváncsian közelebb is úszik. Aztán megszakad a zümmögés, és teljes csend áll be. Pár másodperc múlva szétszóródik az egész raj, mintha szétpukkanna egy nagy szappanbuborék. Szerterebbennek a medúzák, és egészen a tartály túlsó végébe húzódnak vissza.

– Láttál már ilyet? – kérdezi Alva.

– Nem.

– Én sem. – Alva megfordul, és az asztalhoz jön. Eltelik egy kis idő, mire a medúzák egykedvűen visszatérnek az akváriumban rótt köreikhez.

– Mit akarsz csinálni? – kérdem.

– Még nem tudom – feleli Alva. – Ezt jobban meg kell vizsgálnom.

Lassan hiányolni fognak a szövőteremben. Elidőzhetek ugyan egy kicsit, de nem vihetem túlzásba.

– A Szövőnő megkért, mondjam meg neked, hogy holnap a kórháznegyedbe akarja vitetni a beteget – mondom. – Azt a… az idegent. – Kezem akaratlanul is a számra mutat, de Alvának nincs szüksége további magyarázatra. Bólint.

– Rendben. Már pótmatracokat kellett betennem. Csúnya köhögés terjeng a házban, és úgy tűnik, hogy bőrkiütéssel jár.

– Ragályos?

– Valószínűleg – mondja. – El akarsz köszönni tőle?

A szövőtermek felé pillantok.

– Ha a Szövőnő keresne, magamra vállalom a felelősséget – mondja Alva. – Orvosi szükséghelyzet.

– Elfogadom az ajánlatot – mondom, már csak azért is, hogy ne kelljen olyan gyorsan visszamennem szőni. Más oka nincs. Legalábbis ezzel áltatom magam.

Alva leteszi az üvegeket a halott medúzákkal az asztalra, és átmegyünk a másik szobába.

Ma több fény van itt, és olyan zajt hallani, amely akkor keletkezik, mikor sok embert bezárnak egy kis helyiségbe, és rájuk parancsolnak, hogy pihenjenek, de ehhez túl rosszul érzik magukat. Két pótmatracot is bepréseltek az ágyak közti keskeny hézagokba. A szobában három fiatalabb és négy nálam idősebb szövőnő fekszik. Közülük kettő aludni látszik, míg a többiek nyugtalanul forgolódnak. Légzésük hörgő és szaggatott, köhögéstől nehéz. Bőrüket kiütés borítja, amely úgy néz ki, mintha piros vagy lila színű tintába mártották volna őket. Égő gyógyfüvek nehéz illatát érzem, amely az izzadtság és a betegség szagával keveredik.

A lány ébren van. A szoba végében ül az ágyán, párnáknak támaszkodva, és kirakósdit játszik. Biztos Alvától kapta. Felénk fordítja a fejét, és ránk néz. Alva az álla alá helyezi az üveget, a lány pedig kinyitja a száját. Az üvegbe halott medúza csobban.

– Sajnos nincs másik – mondja Alva. – Nem tudom, mikor kapok újabb szállítmányt, ezért néhányat félre kell tennem.

A lány bólint.

– De jó hírem is van – folytatja Alva. – Végre rendezni tudjuk az áthelyezésed. Nem ment korábban, mert baleset történt északon. – Eszembe jut az üres égbolt az árvíz éjjelén, és a hiányzó drótkötél. – Azon az éjszakán, mikor idejöttél, leszakadt egy fontos légpálya. Olyan sok munkát okozott a romok eltakarítása, hogy azon az útszakaszon csak most lehetett újra üzembe helyezni a gondolákat.

Úgy tűnik, mintha valami nyugtalanítaná a lányt, de csak lassan bólint. Elsötétül az arca, de nem értem, miért.

– Holnap érted jön egy gondola, hogy elvigyen a kórháznegyedbe – folytatja Alva. – Ott több éneklő medúza van. Vagy ha még sincs, akkor van helyette más, ami segít csillapítani a fájdalmat.

A lány arca egyre sötétebb. Mély lélegzetet vesz, és Alvára bámul.

– Mi az? – kérdezem.

A lány megragadja a csuklóm. Megijedek, de nem húzom el a kezem. Mintha bőröm alá hatolna keskeny ujjainak forró érintése. Alvára pillantok.

– Meglátod, minden rendben lesz – próbálom megnyugtatni a lányt. – Több a hely a kórháznegyedben. Ott jobban a gondodat tudják majd viselni, és biztos segítenek megtalálni a családodat.

A lány rám mereszti a szemét, mely szürke, mint az eső, vagy mint hajnali fényben az árvíz. Lassú remegés fogja el a testem, mintha a lány egy láthatatlan fonalat húzna meg valahol a bensőmben. Megrándul a szája szöglete, újra levegőt vesz, aztán arcát a padló felé fordítva, elenged. Meg se moccan, mintha erős reszketést akarna magába fojtani.

– Csak búcsúzni jöttem – mondom.

A lány felemeli a tekintetét. Lassan bólint.

– Remélhetőleg hamarosan rendbe jössz.

Üres, elkoptatott szavak, de mást nem találok.

Mielőtt megfordulnék, hogy elmenjek, valami megvillan a lány szemében. Megfeszül bennem egy csomó, de úgy döntök, hogy csak árnyékként kezelem, akár a többit. Eggyel több vagy kevesebb, ugyan, mit számít?

 

Mire belépek a terembe, a többiek már elkezdték a munkát. Letérdelek a Szövőszűz szobra és a Tanács képe előtt, és homlokommal megérintem a padlót. Majd felkelek, a helyemre megyek, és kezembe veszem a vetélőt. Ujjaim ismerik a mozdulatsort, el se véthetik, mivel nem változik soha. A fali szőtteseknek elég erősnek kell lenniük ahhoz, hogy ellenálljanak a zuhogó esőnek és a tenger felől fújó viharos szeleknek. De egyúttal könnyen lebonthatónak is kell lenniük, hogy újra fel lehessen használni a fonalat. Egyenetlenül, lassú csomókkal csúsznak ki az órák az ujjaim közül.

Este, miután letettem a vetélőt, megvacsoráztam és visszamentem a cellámba, megtévesztően könnyen jön álom a szememre. Egy ajtó mögötti helyre visz, mely része is a fátyolháló-labirintusnak, meg nem is: fátyolból és fonalakból vannak a falak, az ajtó azonban vaskos faajtó. Résnyire áll nyitva, és mögötte mély, sűrű sötétség tárul elém. Hörgő hang hallatszik a túloldalról, mintha valaki lélegezne. Megfordulok. Zsákutcává zárulnak össze előttem a fátyolfalak. Amikor közelebb megyek, mintha szavak suttogását hallanám, és megannyi, egymásba fonódó magányt érzek a falak mögött. De tudom, hogy ez csak álom, és én irányítom az álmomat. Parancsomra a levegőnél is könnyebb lesz a testem. Szél fúj be az ajtónyíláson, meglegyinti a bőröm, majd lágy ujjakkal felemel a labirintusból, és lebegtetve a magasba repít. Egyre feljebb húz a csillagokkal teli éjszakai égbolt, mígnem magam is széllé és fénnyé válok, s ekkor felhasad, hogy megmutassa a mindenséget, ahol engem semmi sem fog vissza.

Aztán újra az ágyamban fekszem, kemény a matrac a hátam alatt, és torkomban viaskodik a lélegzet. Kimerült a testem, mintha valami nehéz munka az összes erőmet felemésztette volna. Közrefognak a cella falai.

Nem tudom, hogy mi ébresztett fel.

A függöny mentén még nem látszik a felkelő nap fénye. Az algamécses halványkék koszorút rajzol körém. Az éj elnémult szíve köré dermedt a ház. Ha a folyosókat járják az őrjáraton lévő szövőnők, akkor most bizonyára messze vannak a cellámtól.

Hirtelen ráeszmélek, hogy most én vagyok soron. Erről egészen megfeledkeztem.

Mikor a fénygömbért nyúlok, hogy felrázzam, majdnem leesik a padlóra. Még épp el tudom kapni, mielőtt lecsúszna az asztal széléről. Félredobom a takarót, és a hálóingemre felveszem az ágy végén heverő köpenyt. Az ajtó melletti fövenyórában mozdulatlanul pihennek a homokszemek. Lefekvés előtt elfelejtettem megfordítani. Gyorsan bedugom a lábam a cipőbe.

Az ajtó hangosabban zárul mögöttem, mint ahogy szeretném.

Félig futva megyek el a néma cellaajtók hosszú sora előtt. Amikor a folyosó végén befordulok a sarkon, neszt hallok.

Alig észlelhető repedés ez a csend falán, véknyabb, mint egy tűheggyel húzott vonás. A halk nyöszörgés hullámozva kúszik végig a boltozatokon és a kőből épült szobákon, hangját visszaverik a falak. Ráismerek. Felgyorsulnak a lépteim.

A mosdóhelyiségeket elhagyva odaérek az első hálóterem ajtajához. A nesz elhal. Belesek. Minden békés. Egy álomittas harmadéves szövőnő feje felemelkedik, majd visszahull a párnára. A következő hálóteremben sem látok semmi szokatlant. De miközben zárom az ajtót, újra felhangzik a nesz. Most már tudom, honnan jön.

Az elsőévesek hálótermében már mindenki ébren van. Suttogott és félhangosan ejtett szavak áradata hömpölyög felém. A terem végén, ahol a legfiatalabb tanítványok alszanak, néhány lány körbeáll egy ágyat, óvakodva attól, hogy túl közel menjenek hozzá. Gyűrűjük félelemmel teli távolságot tart a hang forrásától, és mindannyian koralltalizmánjaikat forgatják az ujjaik között. Az ágyból halk, kínlódó nyöszörgés hallatszik, mely bejárja a szobát, mint egy kijáratot kereső, kimerült kísértet.

Remélem, tévedek. A hálótermen keresztül odamegyek az ágyhoz. 

Mikor meglátom a lányt, akinek szájából árad a panasz, rögtön tudom, hogy semmit sem tehetek érte.

Hátán fekszik, teljesen mozdulatlan a teste, ajka résnyire nyitva. Eszembe jut a neve: Mirea. Legfeljebb tízéves lehet. Légzése fojtott, mintha valami szorongatná a torkát. De nyitott szeme, a két tátongó, fekete lyuk végképp elárulja a lányt. Sötét vízként árad kitágult pupillája, minden színt kimosva maga körül, annyira, hogy pereme és a rémült szemfehérje között semmi sem maradt. Mert Mirea fél, arcán borzalom, miközben felfelé mered a mindenki más szemében üresnek tűnő levegőbe. Én azonban tudom, hogy mit lát. És halk, leplezetlen panaszának furcsa dallamát is ismerem: mindig így énekelnek az emberek, ha rajtuk lovagol a lidérc. Ez a hang nyomban elárulja őket annak, aki meghallja.

Megfogom a koralltalizmánomat, és halkan a nevén szólítom a kislányt.

– Mirea.

A lány hevesen megrázkódik, aztán megragadja a karom. Olyan erős a szorítása, hogy biztos kék foltot hagy majd a bőrömön.

– Segíts! – suttogja.

– Minden rendben, Mirea – mondom, pedig semmi sincs rendben.

– Egy árnyék volt itt – mondja nyögve. – Meg akart fojtani.

Tehát ez volt az első találkozásuk. Még nem tudja, mi történt. Még nem tudja megőrizni a titkát. Noha most az sem segítene, hiszen bámulnak minket a többiek. Látom, hogy néhányan suttognak egymás között. Nincs más választásom.

– Hallottál róla, hogy a lidércek megszállják az embereket? – kérdem.

Mirea arcára kiül a rémület. Természetesen hallott. Mint mindenki a szigeten.

– Nem olyan volt – feleli bizonytalanul.

– Nagyon sajnálom, Mirea – mondom. A szeme köré vörös karika rajzolódik, arca megrándul. Egyszer, kétszer. – Mindenki látta. Lidércfekete volt a szemed. Az álompestist hordozod magadban.

– Anya azt mondta, hogy a lidércek láthatatlanok – próbál tiltakozni Mirea. Megtörik a hangja, és cserbenhagyja. – De ez árnyék volt. Biztos más is látta. – Magányos könnycsepp csorog végig az arcán.

Körülöttünk izgatottan mocorognak a lányok. Valaki felvihog. A dühtől úgy ég a torkom, mint egy fehéren izzó üveg.

– A lidércet csak a hordozója látja, mások számára láthatatlan. – Az ajtónyílásban megjelenik a Szövőnő magas alakja. Szavai előtte járnak, ahogy átszeli a szobát.

Nézem, ahogy rázkódik Mirea teste a zokogástól.

– Nem akarok egy szobában aludni egy Álomlátóval – mondja egy szőke hajú lány. Arca sima, mint egy csiszolt kő, és éppolyan kemény.

A Szövőnő rápillant. Leheletnyi türelmetlenség suhan át az arcán, s mögötte valami sokkal mélyebbre temetett dolog sejlik fel. Egy pillanatig arra számítok, hogy mást fog mondani, de tévedek:

– Természetesen el akarjuk kerülni a fertőzést. – Kihúz a zsebéből egy kis jegyzetkönyvet, kitép belőle egy lapot, és három jelet rajzol rá. – Eliana, menj azonnal a szobámba, és küldd el ezt az üzenetet! – Odanyújtja nekem a papírdarabot.

Mirea egyre csak sír. Nagy, nedves cseppek hullnak az orrából a lepedőre, és lágy gyermekarcát eltorzítja a félelem. Hiába lóg a nyakában a koralltalizmán, nem képes távol tartani a lidércet, egy darabnyi halott tengerfenék csupán. Látom, amint a szőke lány utálattal néz rá. Bólintok, és lassan megfordulok. Fékeznem kell magam, nehogy bátorítóan megszorítsam Mirea kezét. Hazugság lenne. Hisz nem vár rá semmi biztató.

Hangtalanul nyílik a Szövőnő dolgozószobájának az ajtaja. Sosincs kulcsra zárva. Halványan ragyognak a fénygömbök. A sarokablakból látom a távolban a Torony örökké égő tüzeit, melyek szúrós szemként pislognak a sötétség arcán.

Megfeledkeztem az őrjáratról.

Talán semmit sem tehettem volna Mireáért. De ha járom a folyosókat, és őrködöm az éjszakai pihenés hangjai fölött, akkor talán hamarabb meghallom a zajt, mint a többiek. Csendben, mások tudta nélkül, felkelthettem volna Mireát, így eltitkolhatta volna a betegségét – ha nem is örökre, de legalábbis a következő alkalomig. Talán átvészelte volna a hálótermes éveket, netán a cella megosztását is a lidérc újabb látogatása nélkül, és talán soha senki sem tudja meg az egészet.

A sarokban áll a magas, zömök vízi távíró. Mikor közelebb lépek, a kővázba öntött üvegtartály sötéten és eltorzulva tükrözi vissza az arcom. Azt a kart választom, melyen a Megbélyegzettek Házának ismertetőjele látszik. Megcsikordul a fém. Kinyílik az odavezető üzenetcső. A gyenge fényben csak homályosan lehet látni a tartály belsejében a mutatót és a mércebeosztást. Nincs szükségem arra a papírra, amit a Szövőnő adott, mert felismertem a jeleket, amiket ráírt. Gyertek el egy Álomlátóért a Fátyolhálók Házába! Addig forgatom a gép oldalán lévő kereket, míg a mutató el nem éri az első jelet. Miközben mozog, a tartályban megemelkedik a vízszint. Ennek megfelelően változik a víz magassága a Megbélyegzettek Házának vízi távírójában is, és ugyanazt a bevésett jelet mutatja.

Miután mind a három jelet betápláltam, megvárom, míg a kis csengő jelzi, hogy a cső másik végén megérkezett az üzenet. Aztán megfordulok, hogy menjek. Már majdnem kilépek az ajtót, de hirtelen megállok. Hallgatózom. Ilyenkor éjjel csendesek a folyosók, nem hallok mást, csak a saját mozgásom ütötte zajt. Rajtam kívül senki sincs az épületben.

Leülök a Szövőnő asztalához. Lassan kihúzom a fiókot, aztán újra hallgatózom. Egy üvegben sem erősödik fel a fény, lépések zaját sem hallani. Az üzenetnapló egész hátul fekszik a fiókban, amely a szobaajtóhoz hasonlóan sosincs kulcsra zárva. Kihúzom a vastag könyvet és az ölembe veszem. A megsárgult és töredezett szélű oldalakat megtöltik a vízi üzenetek kódjai, amelyeket a Szövőnőn kívül senki sem ismer a házban – legalábbis ő így tudja.

A Szövőnő nem szokta odaírni a dátumot a bejegyzéseihez, de pontosan feljegyzi a holdfázisokat, azt, hogy az ég mögött a Szövőszűz mekkora darabot rejt a tenyerébe az ezüstérméből: hol fokozatosan felfedi, hol meg teljesen eltakarja. Két nap telt el a legutóbbi telihold óta. Csak meg kell keresnem a kör alakú jelét, és onnan vissza kell számolnom addig a napig, amikor a lány megjelent a házunkban.

Azon a napon nincs bejegyzés. Aztán eszembe jut: az árvíz. Nem lehetett használni a távírót. Aztán három bejegyzést találok, amelyeket két nappal később tettek. Az első elküldött üzenet a kereskedelmi kikötőknek szól, hogy új fonalszállítmányra van szükségünk. A második épp ilyen hétköznapinak tűnik. Gyógyfüvek, szól az üzenet. A harmadik és egyben utolsó a beérkezett üzenetek oszlopában van. Hogy biztos legyek, ellenőrzöm a jeleket a kódtáblázatban, amit a Szövőnő a könyv utolsó lapjai között tart.

Az áll az üzenetben, hogy: Betörtek a múzeumba. A küldő pedig a városőrség.

Eszembe jut a Tiszta Alvás Múzeumában látott sebhelyes férfi.