Kristian Bang Foss

A halál Audival jár

Fordította: Bogdán Ágnes, Park, 2016, 232 oldal

Megveszem

"Waldemar beszélt a betegségeiről és a tünetekről. A ritka és iszonyatos szenvedések két lábon járó tankönyve volt, számtalan olyan rendellenességgel küzdött, amelyek bármelyike helyett én inkább a halált választottam volna. Mindez eszembe juttatott egy dokumentumfilmet, melyet egyik éjszakai tévénézős szeánszom alatt láttam. Egy nőről szólt, akibe hatszor csapott bele a villám. Ugyanazt a méltánytalanságot fedeztem fel nála is."

Kristian Bang Foss 1977-ben született Dániában. Matematikát és fizikát tanult az egyetemen, majd elvégezte a dán Író Akadémiát. 2004-ben látott napvilágot első regénye, a Fiskens vindue (A hal ablaka), mely lelkes fogadtatásra lelt a kritikusok körében. A 2012-ben megjelent harmadik, A halál Audival jár (Dden krer Audi) című regényéért 2013-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Magyarul ez az első könyve.

Asger egy ostoba hiba miatt mindent elveszít, és kénytelen elvállalni a fogyatékkal élő Waldemar gondozását, aki a világ legbetegebb embere. Koppenhága nyugati külvárosának beton gettójában, Stentoftéban töltött mindennapjaik a reménytelenség iskolapéldája. Mígnem délnek veszik az irányt, hogy felkeressék Torbi el Mekkit, a marokkói gyógyítót, Waldemar utolsó reménységét.

Kristian Bang Foss: A halál Audival jár (részlet)

Eleinte flottul ment minden. Sarával meg Amaliével laktam egy lakásban Koppenhágában, és ha az esti tévénézés közben felálltam a pamlagról, miután Amaliét lefektettük, Sara megkérdezte: mit csinálsz? Még éjszaka is, ha felkeltem pisilni, azt kérdezte: mit csinálsz? Ilyenkor azt feleltem, hogy pisilek, hogy megnézem Amaliét, hogy felteszek egy kávét, vagy azt mondtam, sétálok egyet.

Sokat sétáltam, ki kellett mozdulnom a lakásból, már csak azért is, hogy tartsam a súlyomat. Előfordult, hogy az emberek megbámultak. Úgy tűnt, része lettem az utcaképnek, mint a Kétkoronás Ember vagy az Énekes Søren, meg azok, akik egyfolytában odakint lófrálnak, és kevesebbszer indultam útnak. De ez mindig csak egy hónapig tartott, mert aztán újra hájasodni kezdtem, nem láttam a saját fanszőrzetemet a tusolóban, és ismét útnak eredtem. A te örökös sétáid, jegyezte meg Sara. Irritálta a mehetnékem. Kezdtünk egymás idegeire menni, nemcsak hébe-hóba idegesítettük egymást, a feszültség állandósult közöttünk, pedig korai volt folyton egymás idegein táncolni. Amalie még csak négyéves volt, a lakás meg új.

Amalie nem az én lányom. Az úgynevezett biológiai apja megzakkant, és soha nem épült fel teljesen. Hare Krishná-s lett. Láttam egyszer a sétálóutcán, narancssárga ruhában táncolt és verte a tamburint. Kaptam tőle
egy pici süteményt. Nem volt kedvem megenni. Sarának soha nem meséltem el, mit láttam. Ne kérdezd,
miért, hiszen semmi rossz nincs abban, hogy láttam és sütit kaptam tőle, egész egyszerűen nem nagyon beszéltünk róla. Néha rajtakaptam magam, hogy azon merengek, mi van, ha a betegsége örökletes. Ebből a szempontból szerencsésebb lett volna, ha Amalie az én lányom, de ezek a gondolatok sehova nem vezetnek, hiszen akkor nem Amalie lenne. Érted, ugye? Ez már csak így van – éppen ezért nem is töprengtem rajta túl sokat. Amalie apának hívott.

Aznap leugrottam egy sült oldalasos szendvicsre, és fél egyre értem vissza az irodába. Volt pár órám, hogy összeüssek egy kampányjavaslatot, amelyet késő délután kellett bemutatnom az egyik ügyfelünknek. Håkon tudta, hogy sehogy sem állok a prezentációval, s mivel ki nem állhatott, kaján vigyorral körözött körülöttem, és próbálta elvonni a figyelmemet.

– Hogy állsz a prezentációval?

– Remekül, Håkon.

– Szuper! Alig várom, hogy halljam az ötleteidet.

– Ebben egészen biztos vagyok.

Håkon letelepedett az íróasztalához, és csattogtatni kezdte a golyóstollát. Klikk-klikk, klikk-klikk, klikk-klikk. Persze tudom ám, hogy miért utált. Azért utált, mert néhány évvel azelőtt alaposan felöntött a garatra a karácsonyi bulin, és megeredt a nyelve. Arra nem emlékszem, mit mondott, csak arra, hogy ültében arcát
szorosan az enyémhez nyomta, meg emlékszem apró, nedves szemére a munkaszemüveg mögött. Gyűlölt, mert lehullt előttem az álarca, azt hitte, tudok róla valamit, ismerem a gyenge pontját. Sajnálatos módon ez így is volt. Klikk-klikk, klikk-klikk, klikk-klikk. Most pedig ezzel a csattogtatással igyekezett kellemes légkört teremteni.

– Håkon, megtennéd, hogy abbahagyod a csattogtatást?

– Zavar?

– Igen. 

– Bocs, csattogtatás közben jobban jár az agyam.

Håkon befejezte. A biztonság kedvéért elővettem az iPodomat, a fülembe dugtam a fülhallgatót, és elindítottam Bruce Springsteen Nebraska című számát. Megszólalt a telefon, Sara keresett, hogy megkérdezze, nem ment-e ki a fejemből, hogy Amaliét egykor el kell hozni az óvodából. Hazudtam. Azt mondtam, dehogyis felejtettem el, már úton vagyok. Abban bíztam, majdcsak eszembe jut valami az óvodába menet, Amalie meg ellesz velem az irodában.

Azért zárták be az óvodát, mert a pedagógusok kezelésre mentek a Rigshospitalet kórházba, egy krízispszichológus segítségével igyekeztek feldolgozni a médiából rájuk zúduló kritikát az óvoda elszámolása miatt. Más körülmények közt ez a meglehetősen szövevényes ügy akár jobb kedvre is derített volna, de most rossz volt az időzítés. 

Kocsival mentem az óvodába, ahová öt perccel egy után érkeztem. Az egyik óvónő egy háromlábú kis-
széken sírt, egy másik vigasztalóan simogatta a vállát, s közben szemrehányóan függesztette rám a tekintetét.
Amalie egy Hans Bellmer-szerű félkarú babáért harcolt a sarokban egy kislánnyal.

A kislány kitépte Amalie kezéből a babát, melynek meglévő karja úgy lendült a levegőbe, mint a náciké. Majd azzal ünnepelte meg a győzelmét, hogy harapdálni kezdte a baba fejét. Felemeltem Amaliét, megpusziltam, aztán összeszedtem a holmiját, elköszöntem a sírdogáló meg a vigasztaló óvónőtől, és kimentem a kocsihoz. 

Az irodában kerestem egy írótömböt meg pár filctollat, és magam mellé ültettem Amaliét, hogy rajzoljon. Segítesz apának? Rajzolsz szép képeket a reklámhoz? Håkont nem láttam sehol.

Könnyű feladat volt. Valami kultúrfőnök kapott egy kalap pénzt a kødbyi önkormányzattól egy amolyan kultúraközi művészeti vásár rendezésére. Tőlem csupán egy plakátot kértek, amely hirdeti a rendezvényt, de semmi sem jutott az eszembe, képtelen voltam leküzdeni az ellenszenvemet ezzel a mesterkélten kegyes eseménnyel szemben. Egyetlenegyszer találkoztam magával a kultúrfőnökkel, és kirázott a hideg ide-oda vándorló tekintetétől, mely igyekezett kitérni a szemkontaktus elől. Amalie rajzai beterítették az asztalomat, és már egy új képen dolgozott. Napsugarakat rajzolt a napocskának a jobb felső sarokban.

A művészeti vásár a Keresztül-kasul nevet kapta. Támadt egy béna ötletem. Meggugliztam az „eating spaghetti”-t, és találtam is egy fotót egy üzletemberről, aki beszippant egy szál spagettit. Ez tökéletes, gondoltam. Tovább keresgéltem, és rábukkantam egy szikh férfira, aki ajkát csókra csücsöríti. Letöltöttem mindkét felvételt, egészen jó volt a felbontás, és dolgozni kezdtem. Az eredmény egy kép lett, amelyen egy fehér üzletember meg egy turbános indiai egyazon spagetti két
végét szívják, mint Susi és Tekergő az amerikai rajzfilmben. Persze jobb lett volna egy modellfotó, de mint tudjuk, a fák sem nőnek az égig. Csak abban bíztam, hogy a kultúrfőnök megveszi az ötletet. Magasról tettem rá, hogy a képek szerzői jogi védelem alatt állnak. Különben is az egyiket egy amerikai, a másikat meg egy olasz honlapon találtam, és minimálisnak ítéltem a lebukás veszélyét.

Még azt is kitaláltam, hogy feliratos pólókat készíttetünk a hajléktalanoknak a városban: „Keresztül-kasul – Art has no Homeland”. Abban az időben a hajléktalanok voltak az új faj az úgynevezett kreatív társadalmi osztályon belül. Divatosnak számítottál, ha úgy néztél ki, mint egy hajléktalan, vagy ha az ismerőseid között akadt egy fedél nélküli, vagy bármilyen kapcsolatban álltál egy ilyen emberrel. 

A kultúrfőnök azonmód bekajálta az ötletet. Odavolt a provokatív elemért, nem jött rá, hogy az egész egy nagy humbug. Håkon majd felrobbant dühében.

Megkértem, hogy a prezentáció alatt vigyázzon Amaliére, és amikor kijöttem és azt mondtam, hogy megvette, olyan hamis mosolyt erőltetett az arcára, hogy Amalie sírva fakadt. A nap hátralevő részére szabadságot vettem ki, és hazaindultam a lányommal.

Útközben bevásároltunk a vacsorához, mindennel elkészültünk, mire Sara hazaért, és olyan kellemes estét töltöttünk együtt, amely ritkaságszámba ment, a vacsora és az Amaliének olvasott esti mese után elégedetten telepedtem le a tévé elé egy pohár vörösborral.

Egy hónappal később lecsapott a bárd. Kiderült, hogy az elhízott üzletember a képen nem is üzletember, hanem valamelyik olasz fasiszta szervezet feje. Egy újságíró felismerte, és kiborult a bili. A Dán–Indiai Baráti Társaság képviselője panaszt emelt, és mindenkitől nyilvános bocsánatkérést követelt. A kultúrfőnök tajtékzott, a plakát romba döntötte a rendezvényét meg a nemes és épületes célokat. Miért csak jó lehet a művészet, kérdeztem, inkább örüljön az ingyenreklámnak, de ezt már nem vette be. A tetejébe az észak-olasz náci vezér egy szerencsétlen véletlen folytán tudomást szerzett erről a valójában jelentéktelen ügyről, és a szerzői jogokat birtokló fotóssal szövetkezve beperelte az irodát.

2008 közepén jártunk, és kitört a válság. Az állások az ágazatban bizonytalanná váltak, a főnököm pedig kapva kapott az alkalmon, hogy még egy embert kirúghat. Összecsuktam tehát a Macet, és búcsút vettem a többiektől az irodában. Håkon képmutatóan sajnálkozott. Úgy sejtettem, korábban rendesen kavarta nekem a szart a kulisszák mögött.

Eleinte nem vettem a szívemre, hogy kirúgtak.

Szétküldtem az önéletrajzomat, voltam néhány állásinterjún, de már közelebb jártam a negyvenhez, mint a harminchoz, és öregnek számítottam a reklámiparban. Ráadásul úgy tűnt, az állásinterjúk meghatározott forgatókönyv szerint zajlanak: az interjúztató örömét leli abban, hogy rituálisan megaláz, én meg valójában nem is kapok lehetőséget. Gyarapítottam a munkanélküli-segélyen élő túlképzettek táborát, elment a kedvem az álláskereséstől. Bementem a fehér irodába a hivatalban, ahol motiválni próbáltak, belementem a játékba, azt hangoztattam, hogy állampolgári kötelességemnek tartom az álláskeresést – az ügyintézőknek legalább volt munkájuk. 

Már nem sétáltam. Nem leltem benne semmi élvezetet, sétálás közben nem volt min gondolkodnom. Hiányzott a dió, amit meg kell törni. Inkább heverésztem a pamlagon vagy a lakásban tébláboltam. Azokon a napokon, amikor Sara vitte Amaliét az oviba, fel sem öltöztem. Feltűnt, mennyire bosszantja, amikor hazaér, hogy még mindig fürdőköpenyben vagyok, ezért magamra kaptam valamit, mielőtt véget ért a munkaideje, de aztán letettem erről a szokásról. A hűtő és a pamlag volt az egyedüli társam. Zabálni kezdtem. Szinte állandóan éhes voltam. Éjszaka arra ébredtem, hogy a hűtő sötétjében megbúvó sonkasaláta maradékára gondolok, felkeltem, és állva befaltam az egészet, majd kartondobozból öntöttem magamba a selymesen lágy gyümölcslét. Általában délben nyitottam ki az első doboz sört, a vacsorához bort ittam, utána whiskyt. Azt mondogattam magamnak, hogy ez csak átmeneti állapot, most épp nincs munka, semmi értelme keresni. Néhány év múlva jobbra fordul minden, felélénkül a gazdaság, nincs más teendőm, mint várni, addig meg valahogy majdcsak elütöm az időt. Az üres sörösdobozokat kidobtam, mielőtt Sara hazaért. Nem tudom, észrevette-e, hogy bűzlök a sörtől, és már vacsora előtt be vagyok csípve, mindenesetre egy árva szót sem szólt.

Egyik nap korán hozzáláttam az iváshoz, éppen befejeztem az első hatos sörcsomagot, amikor felhívott Sara, hogy hozzam el Amaliét az óvodából. Túlórázik.

Kölcsönvettem a biciklijét, mert csak azon volt gyerekülés. Amalie végig csacsogott, miközben útban hazafelé átkerekeztem a városon, a kérdéseire hol igennel, hol nemmel válaszoltam, és időnként kérdeztem tőle valamit. A kék égen a nap olyan volt, mint a rajzain. Egy család bepakolt az autóba, majd elindult a tengerpartra. A jelenet hatására hátrafordultam, és megkérdeztem Amaliétől, mit szólna, ha vennék vaníliafagyit és
Sprite-ot. Közben a bicikli első kereke felszaladt a szegélykőre, a lábam lecsúszott a pedálról, és elveszítettem az uralmat a járgány felett. Felborultunk. 

Szerencsére csak egy tejfog, mondták a balesetin. Ültem, gyűrött ingemet Amalie vére tarkította. Én egyetlen karcolás nélkül megúsztam.

A rá következő héten képtelen voltam a mosolygó Amaliére nézni. Vacsora közben nagyot kortyoltam a vörösboromból, valahányszor megláttam az első fog helyén tátongó űrt. A kislány nem csinált belőle nagy ügyet. Sara annál inkább, tajtékzott, és egy héttel később kirúgott. A pamlagon hevertem, tömtem magam és ittam, amikor szakított velem. A háttérben ment a tévé. 

Egy időre a barátomhoz, Stanley-hez költöztem. Kör-
e-maileket küldtem, lakáshirdetéseket néztem a neten és frissítettem a Facebook-oldalamat, mert minél előbb találni akartam egy kecót. Párszor felhívtam Sarát este, de nem vette fel. Stanley kanapéján aludtam, s hálám jeléül napközben egy kicsit összetakarítottam és kipakoltam a mosogatógépből. Stanley-t szemlátomást nem zavarta, hogy nála lakom. Eljött a hétvége, és bementünk a városba. Stanley vállalati jogászként dolgozott, és a munkahelye megnyert egy pert – ezt meg kell ünnepelnünk, mondta. Rád fér egy kis kimozdulás, tette hozzá. Egy belvárosi bárban kötöttünk ki. Mellettünk egy amerikai társaság szórakozott, irtóra idegesítőek voltak, s amikor kiderült, hogy Stanley egyik munkatársának szülinapja van, a következő dalt rögtönöztük a srác tiszteletére:

How old are you now?

How old are you now?

You’ll get cancer in the asshole

And then you will die. 

Képtelen voltam visszafojtani a nevetést, nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy ilyen viccesek vagyunk, aztán eljöttünk a bárból, és hazamentünk. Otthon leroskadtam a kanapéra. Stanley mellettem ült egy széken. Politikáról beszéltünk, de nem jutottunk közös nevezőre, kit utálunk a legjobban: az úgynevezett jobboldalt, az úgynevezett baloldalt vagy az úgynevezett középpártokat. Stanley kivett egy üveg whiskyt a szekrényből, töltött, majd előadott egy rövid monológot a malátawhiskyről. Saráról és Amaliéről beszélgettünk. Aztán hirtelen zokogásban tört ki, és bevallotta, hogy évek óta két nadrágot hord, mert szégyelli pipaszár lábát.

Reggel másnaposan ébredtünk. Szalonnát sütöttem és tükörtojást. Stanley megette a fehérje negyedét, a sárgáját meg kilyuggatta, és nézte, ahogy szétfolyik. Vasárnap ajánlottak egy garzonlakást a Sydhavn kerületben, amire azonnal lecsaptam. Stanley és egy másik barátom segített a költözésben. Sara nem volt otthon, amikor elhoztuk a cuccaimat. Stanley-nek, hálám jeléül, hogy a kanapéján alhattam, vettem egy üveg Highland Parkot. 

Fél éve laktam a sydhavni lakásban. Tizenöt kilót híztam. Többször előfordult, hogy nem jelentem meg a munkanélküli-hivatalban, vagy azért, mert másnapos voltam, vagy egyszerűen azért, mert összefolytak a napok és fejük tetejére álltak a napszakok, teljesen elszigetelődtem, a tetejébe megvonták a járadékomat. Fel is út, le is út. Beköszöntött az éjszakai tévézés ideje. Éjszakai tévézés, van valami sajátos abban, ha az ember hétköznap éjszakába nyúlóan tévézik. Minden csendes a lakásban, éjjel három felé jár, a jéghokiról átkapcsolsz a 
tv-shopra, majd egy amerikai sorozatra, aztán egyre
több csatornán szűnik meg az adás, s végül szürkén vibrál a képernyő. Ekkor odalépsz az ablakhoz, és bámulod a házak homlokzatát, az ablakok többnyire sötétek, ott egészséges, munkába járó emberek élnek, akik ágyukban a dolgozó állampolgárok jól megérdemelt álmát alusszák, ám néhány ablakból fény szűrődik ki, nem a gyertya narancssárga lángjának a fénye, hanem az éjszakai tévéé: a vacsora óta bekapcsolt készülék hideg, kék fénye. Esetleg egy pornófilm szaggatott villódzása, ezt pornófénynek hívom, s a fény ritmikus váltakozásáról ismerni fel, a függöny mögött pulzáló testszínű izzásról. Nem mertem kikapcsolni a tévét mindaddig, amíg el nem nyomott a fáradtság, a kapcsolgatás ekkor már nem rázta fel az érzékeimet, és nem találtam olyan intenzívnek a csendet sem, lassan az álom ösvényére léptem.

Gyűltek a fizetési felszólításokat tartalmazó borítékok és a bedobált reklámújságok az előszobában. Gyűltek a hulladékkal és üres üveggel megrakott szemeteszsá-
kok a konyhaajtóban. Gyűltek a koszos edények a konyhaasztalon. Gyűlt a zsír a bőröm alatt. Minden gyűlt és szaporodott, leszámítva a pénzt. Zárolták a kártyámat, egy szép nap ott álltam a Kvickly Áruházban, és nem tudtam fizetni. Elkullogtam. Az áru ott maradt. A barátaimtól lejmoltam, Stanley-nek már tízezerrel lógtam. 

Ez nem mehetett így tovább. Egy nap ernyedten és másnaposan felszálltam a nyugati külvárosba tartó vonatra, Stentofte állomásig utaztam. Állásinterjúm volt.

Amikor Stanley-től további ötezret kértem lakbérre, átölelt, és megígértette velem, hogy munkát keresek. Bármilyet. Azt feleltem, hogy ez képtelenség, hiszen pénzügyi válság van. Ha az ember nem válogatós, mondta, mindig talál valamit: McDonald’s, 7-Eleven, ISS. Jót fog tenni, vigyorgott, kirángat a gödörből. Reggel felhívott, hogy felébresszen, biztos akart lenni abban, hogy felkelek. Álomittas, keserű hangon gajdolni kezdtem a telefonba Jodle Birge Igaz barátok című slágerét, aztán letettem a kagylót. De felkeltem, felöltöztem, aztán levánszorogtam a Dybbølsbro állomásra.
Az álláshirdetésben fogyatékosgondozót kerestek.

Azelőtt soha nem jártam Stentoftéban, az állomáson állva rögtön megértettem, miért. Ha Hieronymus Bosch vagy Brueghel 2008-ban él, nem örömlányokat fest, akiket csontvázak erőszakolnak meg, nem férfiakat, akik vijjogva hullanak az ördög serpenyőjében fortyogó olajba, még csak nem is kísértetseregeket, amelyek támadást indítva mindent letarolnak, hanem Stentofte betonrengetegét. Ha azt hiszed, a pokol nem létezik, ülj fel egy Stentoftéba tartó B jelzésű vonatra.

Jütlandra menet persze átvonatoztam ezen a városrészen. A fülkéből láttam az állomásépületnek nevezett posztmodern rettenetet meg a városháza előtt álló szobrot, az Életöröm talapzatát, amely a pályaudvar fölé magasodik, de első ízben álltam a peronon. Elindultam a mozgólépcső felé, felmentem a váróba. Nem volt ott más, csak néhány ingázó melós és egy padon alvó csöves; a mozgólépcső tetejénél egy kis csapatnyi suhanc lógott, akiken alig lehetett keresztülvergődni. Semmi rosszat nem tettek, mégis sikerült félelmet kelteniük a járókelőkben, pusztán azzal, ahogy ott álltak. Egyikük ledobott egy csikket a hátam mögé. Egy másik hangosan krákogott és a földre köpött. 

Odakint megnéztem a térképet, amit egy régi kisokosból téptem ki és csúsztattam a zsebembe. Jobbra kellett mennem, ellentétes irányba a világítótoronyként meredező Életöröm talapzatával, a szobor vidám színei siralmasan hatottak és csak rontottak a helyzeten.

Az állomás épülete valaha egy kínai étteremnek is otthont adott. Régen bezárták a helyet, amelynek fehérre festett ablakai előtt egy vézna kutya ugatott, mintha bebocsátást kérne. Az épület melletti terület nem volt beépítve. Feltehetően bérházakat terveztek ide, miután felépül az állomás, de ebből semmi nem lett. Ellenben a mező végében megépült egy nagy forgalmú főút, az út másik oldalán egy iskola és egy drótkerítéssel körbevett focipálya, amely mögött lakótömbök sorakoztak. Ezek egyikében élt Waldemar.

Azt mondják, a tökéletes labirintus a lehető legtöbb azonos elemből áll, és egy idő után elkésve bolyongtam az egyformán szürke betonépületek között, nézegetve a számokat a véletlenszerűen váltakozó piros és kék ajtókon. Odaértem egy játszótérhez, azt hittem, jártam már ott, de aztán tűz nyomát fedeztem fel a csúszdán, ami nem tűnt ismerősnek. Bizonyára egy másik játszótér mellett mentem el korábban. Egy helyütt szétváltak a házak, hogy helyet adjanak egy nagyobbacska gyepszőnyegnek. Átvágtam rajta. Bűzlött a kutyagumitól. Néhány perccel kilenc után úgy döntöttem, hogy visszafordulok, ha tíz percen belül nem találom meg a 36-os számú házat a 3A tömbben. De nem így lett, kiderült, hogy a 3A tömb ott van a gyep másik oldalán.

Waldemar a földszinten lakott, a bal oldali lakásban. A jobb oldali lakás reluxái le voltak eresztve, de láttam, hogy odabent babrálja őket valaki, hogy könnyebben kilásson. Első érintésre úgy tűnt, a csengő műanyag lapocskája felmondta a szolgálatot, de miután egy kicsit megbirizgáltam, felberregett, és én beléptem a kapun.

Miközben a lépcsőházban várakoztam, hallottam, hogy Waldemar a retesszel és a biztonsági lánccal zörög az ajtó mögött. Biztos voltam benne, hogy a szomszéd a kémlelőnyíláson át figyel. Végül kinyílt az ajtó.

Waldemar alacsony volt, annyira ugyan nem, hogy törpének mondhatnánk, ahhoz viszont elég kicsi, hogy a feje fölött az üres levegőbe bámuljak, amikor kinyílt az ajtó. Tekintetem kissé lefelé fordítva megláttam az arcát. A bőre olyan fehér volt, mint egy vámpíré, jókora pattanások tarkították a homlokát, zöld szemét felnagyította a fekete keretbe foglalt erős szemüveg. Vállig érő haja a fejére lapult, ám amint elhagyta a koponyáját, apró fekete fürtökben kezdett bodorodni. Választékáról egy szakadt sötétítőfüggöny jutott eszembe, amelyen áthatol a hideg fény. Waldemar tartása olyannyira rossz volt, hogy már-már púposnak látszott, amitől még alacsonyabbnak tűnt. Betessékelt. 

A nappaliban két csésze és egy termosz árválkodott a dohányzóasztalon. A helyiség furcsán személytelennek tűnt, pedig nekem édes mindegy, hogy a tárgyaknak van-e személyes jellegük, az itteni berendezés mégis elborzasztott, leginkább kórházi váróteremre emlékeztetett. 

– Főztem kávét – mondta Waldemar.

Helyet foglaltunk az asztalnál. Waldemar beszélt a betegségeiről és a tünetekről. A ritka és iszonyatos szenvedések két lábon járó tankönyve volt, számtalan olyan rendellenességgel küzdött, amelyek bármelyike helyett én inkább a halált választottam volna. Mindez eszembe juttatott egy dokumentumfilmet, melyet egyik éjszakai tévénézős szeánszom alatt láttam. Egy nőről szólt, akibe hatszor csapott bele a villám. Ugyanazt a méltánytalanságot fedeztem fel nála is.

Izombetegsége miatt csekély mozgástól is kifáradt, s dacára annak, hogy beteg szívét az orvosok kétszer megoperálták, nem volt rá garancia, hogy sokáig bírja. Végeredményben maguk az orvosok is természetellenesnek tartották, hogy még nem alulról szagolja az ibolyát. Később azt gondoltam, hogy Waldemar bizonyára emberfeletti fizikai szívóssággal és kitartással rendelkezik, ha mindazon betegségekkel küzdve, melyekkel a természet sújtja, akár egyetlen napot is túlél. Egy másik kór visszafogta a növésben, de biztos vagyok benne, hogy ha elkerüli ez a növekedést gátló nyavalya, akkor hatalmas, legalább kétméteres emberré cseperedik, és ha izombetegsége nem gyöngíti le, roppant erős lenne, és ha nem a butaság sivatagában élte volna le egész életét, nem hiszem, hogy bármi is határt szabott volna neki, de léte mentes volt minden inspiráló mozzanattól, mindennapjait az emberi tompultság és a gyámkodó leereszkedés közti manőverezés töltötte ki. Nem találkoztam nála konokabb emberrel, és mindenekelőtt azt hiszem, hogy elhasznált szíve is éppen e miatt a roppant nyakasság miatt vert még.

Waldemarnak nem volt szokása felemlegetni a betegségeit, erre később jöttem rá, azonban úgy érezte, hogy beletartoznak a munkaköri leírásba. Talán nem árt tudnom, hogy megeshet, holtan rogy össze, miközben épp gondozom. 

Elektromos kerekesszékkel közlekedett, és az otthoni teendők, még a legapróbbak is, teljesen kimerítették. Az önkormányzat pénzt bocsátott a rendelkezésére, hogy gondozót alkalmazzon heti harminchét órában, aki segítségére van a mindennapokban. Waldemar régi gondozója felmondott, és most másikat keresett. Azt is elárulta, hogy huszonkét éves, a szülei egy másik lakótömbben élnek, Stentofte ellenkező végében.

Én is meséltem magamról egy keveset, jobbára hazugságokat és féligazságokat.

Később, amikor már otthon ültem a lakásomban, Sydhavnban, Waldemar telefonált, és közölte, hogy enyém az állás. Másnap kezdhetek. Leraktam a kagylót, ültem, és a levegőbe bámultam. 

Este felhívtam Sarát. Ezúttal sem vette fel. Aztán hosszú idő után újra sétálni indultam. Reméltem, hogy a friss levegő segít majd álomba szenderülni. Stentofte gondolatától is a rosszullét kerülgetett. Talán jobbra fordul a helyzet, ha valóban kitavaszodik – még csak március volt. 

Másnap reggel, az első munkanapomon Waldemar azt mondta, hogy ki kell tisztítani a fürdőkádat, amivel eltelt egy óra. Közben az ajtóban állt, és nézett. Amikor elfáradt, bement a nappaliba, és pihent egy keveset. Képes volt hangtalanul felbukkanni az ajtóban, ezért némi időbe telt, mire felfedeztem, hogy figyel.

A vécé tiszta volt, ott nem volt szükség nagy erőbedobásra. Sokkal rosszabb is lehetne, gondoltam, amikor befejeztem. Ha pelenkát kéne cserélni meg hasonlók. Ez gyerekjáték. Aztán letelepedtünk, és egy órán át bámultunk a levegőbe. Waldemar ezt nevezte pihenésnek. Főztem egy csésze kávét. Fogalmam sem volt, hogy viselkedjek. Mit kezdeményezzek magamtól, és mennyit hagyjak rá. 

– Van még valami? – kérdeztem, amikor a tétlenség kezdett az idegeimre menni. 

– Egyetlen apróság – felelte Waldemar, majd felállt, a konyhaasztalhoz lépett, és felvett róla egy sárga, öntapadós jegyzetlapot. 

Látszott, hogy ez a szokása: mindig emlékeztetőket írt, mintha ezer dolgot kellene észben tartania. A jegyzetlapon az állt: Fogas.

A fogas volt a nap teendője. Kint az előszobában két fogas függött, az egyikre Waldemar akasztotta a kabátját – akkortájt egy zöld parka kabátban járt –, mellette egy ugyanolyan fogas, fölötte fatáblácska „Gondozó” felirattal. Waldemar fogasa kilazult, és ez a lógó fogas volt a mi szerencsénk, ez mentette meg a napunkat. 

– Vehetnénk egy új fogast – mondta Waldemar,
miután kimentünk az előszobába, és megálltunk a fogasok előtt. 

A felső csavar kiszakadt a falból, és a földön szétszóródott egy kis vakolat.

– Ne csavarjuk inkább vissza a régit? – kérdeztem én, idióta.

Waldemar úgy tett, mint aki nem hallja a kérdést, bosszúsnak látszott.

– Most, hogy a régi fogas tönkrement, úgy gondolom, újat kell venni. Elmegyünk a MegaMetropolisba. De előtte lefürdök. 

A fürdő után Waldemar olyan sápadt volt, hogy le kellett ülnie pihenni, csak eztán léphettünk ki az ajtón.

– Felsöpörnéd az előszobát? – kérdezte. 

– De úgyis összepiszkoljuk, amikor feltesszük az új fogast – feleltem. 

Még mindig nem tanultam semmit, de hát ez volt az első napom.

– A söprű a gardróbszekrényben van – mondta Waldemar.

Felsöpörtem a vakolatot a szemeteslapátra. Bármennyire is igyekeztem, egy egészen vékonyka csík mindig hátra maradt, így hát kimentem, fogtam egy papírtörlőt, megnedvesítettem a csap alatt, majd feltöröltem vele a maradék vakolatot. Aztán helyére tettem a söprűt és a szemeteslapátot, éppen becsuktam a gardróbszekrény ajtaját, amikor egy újabb adag vakolat hullott ki a csavar helyén levő lyukból.

A MegaMetropolis az autópályánál, Stentofte határában kapott helyet. Átszeltük a várost. Waldemar elektromos kerekesszékében ült, én mellette gyalogoltam. Az erkélyeken parabolaantennák lógtak, valamennyi ugyanarra a szürke pontra meredt az égbolton. Sűrű sötét felhők borították az eget, úgy tűnt, mintha épp megpihennének a toronyházak tetején.

A lakótömbök közti ösvényrendszeren haladtunk, végigmentünk egy kerékpárút fölötti gyalogoshídon, majd egy aluljárón, amely egy zajos út alatt húzódott. Az aluljáróból feljőve szemünk elé tárult a MegaMetropolis. Elsőre alábecsültem a méretét: csak lassanként derült ki, hogy milyen hatalmas, ahogy átvágtunk az üres parkolón – mint amikor az ember egy hegyhez közeledik. 

A MegaMetropolis üzletei négy emeletet foglaltak el. Sokuk azonban zárva tartott. Az üzletközpont nyilvánvalóan már túljutott fénykorán. Belengte a hosszadalmas haldoklás légköre. Körbesétáltunk az áruházban, néztük a kirakatokat, végül a földszinten találtunk egy vasboltot, ahol Waldemar megvette a két fogast, hozzá egy csomag csavart és néhány tiplit. 

Kijöttünk az üzletből. Az üzletközpont kijáratánál a sarkon volt egy Aldi.

– Nézzünk be az Aldiba – javasolta Waldemar –, hátha van valami akció.

Abban a pillanatban, amikor Waldemar azt javasolta, hogy nézzünk be az Aldiba, nagy puffanással földet értem. Akkor már egy éve leledztem a szabadesés állapotában. De ez szimplán felért egy kulturális sokkal. Magától értetődő, hogy a Nettóban vásárolok, de onnan van visszaút, az csak egy olcsó bolt, mindenki ismeri, de az Aldival más a helyzet, az a reménytelenség megtestesítője. Az Aldi hűtőpultjában árult virsli a kétségbeesés és szorongás disznóbélbe töltött szürke masszája, a hústekercs szeletelt szomorúság, a pénztárosnő pedig az öngyilkosság szobra.

Egy éve még a reklámügynökségnél dolgoztam, és most itt állok Waldemarral a fényt és hideget árasztó fagyasztópultok között az Aldiban. Az ügynökség és az Aldi ugyanannak a haldokló civilizációnak a terméke, amely a hazugságot teszi legfőbb ideáljává; csupán annyi történt, hogy az egyikből átkerültem a másikba. Döbbenetesen különböztek és félelmetesen egyformák voltak. Az egyik pult fölött egy tábla lógott, rajta egy boldog csirke kiterjesztett szárnnyal, és egy beszédbuborék, amelyben az állt: „Ár: csip-csup!”

Egy ázsiai nő azon igyekezett, hogy telepakolja akciós csirkével a bevásárlókocsiját. A csirkék körül pára játszadozott, ahogy kiemelte őket a tartóból. 

– Nézzük meg a csirkét – mondta Waldemar.

Velünk együtt egy rollátorra támaszkodó idős hölgy is arrafelé indult. A járókerethez kötött kiskutyája azonban az ellenkező irányba húzta, így folyton vissza kellett rángatnia.

Waldemar lassan haladt a kerekesszékével, de amikor látta, hogy ennek fele se tréfa, a fogantyú segítségével nagyobb sebességre váltott, nehogy lemaradjon a csirkéről.

Az ázsiai nő épp egy újabb csomagot rakott a bevásárlókocsijába, a szeme sarkából fölfedezte, hogy mások is közelednek, mire lebukott, és összelapátolt még három csirkét, amit aztán az ölébe rejtett.

Waldemar, én és a nyugdíjas néni egyszerre értünk a hűtőpulthoz. Egyetlen csirke sem maradt. A néni belenézett az üres pultba, hogy világossá tegye, igényt tart a bevásárlókocsis nő ölében lévő csirkék egyikére.

A nő, mintha ott se lennénk, belehajította a csirkéket a kocsiba, és továbbgördült. 

– Tegye vissza a csirkét! – ripakodott rá valaki. 

Egy kövér férfi volt az bőrdzsekiben és melegítőalsóban, a tejtermékek felől érkezett, a kocsiját ott hagyta. Járás közben a karját lóbálta, felsőteste imbolygott.

Az ázsiai nő a füle botját sem mozdította, csak tolta tovább a kocsit, de a két hosszú sor fagyasztópult végében felbukkant egy eladó, aki annak ellenére, hogy egyébként fásultnak és nemtörődömnek tűnt, úgy döntött, beleavatkozik a helyzetbe. A pultok között elállta az utat, és négy ujját a levegőbe emelte.

– Négy csirke vásárlónként – jelentette ki. – A többit vigye vissza. Az akciós termékek nem tűnhetnek el ripsz-ropsz, máskülönben egész nap engem szekálnak.

A bevásárlókocsis nő megtorpant.

– Vigye vissza… most! – mondta a karját lóbáló, bőrdzsekis férfi. – Ne tegyen úgy, mintha nem értené! 

A nő ellépett a bevásárlókocsitól, majd maga elé emelte a kezét, mintha megadná magát, de a férfi nem hagyta annyiban. Elhaladt a kiskutya mellett, mire az fülsiketítően ugatni kezdett, és elkapta a nadrágszárát. A férfi a kutyát és a rollátort maga után vonszolva próbálta folytatni útját, de elveszítette az egyensúlyát, és megbotlott, nem vágódott el azonnal, karjával a levegőben csapkodva sikerült pár további lépést megtennie. Amikor végül elhasalt, már elég közel járt a bevásárlókocsihoz ahhoz, hogy megragadja a fogantyúját. A súly miatt a kocsi felágaskodott, és két hátsó kerekén továbbgurult, mire a férfi teste ívbe feszült a földön nyugvó láb-
ujjai és a fogantyút markoló keze között. Miután a férfi hasa és arca a földhöz csapódott, a bevásárlókocsi megállt a hátsó kerekein. A férfi kinyújtott karral terült el a kövön, és dőlt rá a csirke, mintha egy platóról döntötték volna. A kiskutya eleresztette a nadrágszárát, és elszaladt. A jógagyakorlatra emlékeztető mozdulat közben a férfi gerince megreccsent. Ahogy ott feküdt a földön, s már nem záporoztak rá a csirkék, halkan feljajdult, alatta kis tócsa keletkezett, és átnedvesedett a melegítőnadrágja: kiürítette a hólyagját, mint a leölt állat.

A kutya odaszaladt a tócsához, és körbeszaglászta, majd visszafutott a gazdájához. A néni ekkorra eljutott a rollátorig, melyet elragadtak tőle, és botja fogantyúját segítségül híva felemelte a földről a kutyaszíjat.

Az ázsiai nő a bevásárlókocsit és a csirkéket hátrahagyva a kijárat felé vette az irányt, s közben elhárítóan intett az eladó felé, aki felemelte a kezét, hogy megállítsa; nem léphet le csak így, mondta neki, de végül mégsem tartotta vissza.

Öt perccel később egy műpálma társaságában álldogáltunk az Aldi előtti kis téren. A pálmát valamelyik üzlet tette ki, holmi oázisnapok ürügyén. Ahogy az óriási rongytevét is, bizonyára azzal a céllal, hogy álljon, de oldalára dőlt. Valaki cigarettával kis kerek lyukakat égetett a szőrébe. Leültettem a padra a nyugdíjas nénit, aki ölbe vette a kutyáját, rollátora mellette parkolt. Waldemar a kerekesszékében ült.

A néni a csirkékről beszélt. Bizonyára az ijedtség hatására. 

– Azt reméltem, ma este csirkét eszem – mondta, és gépiesen megsimogatta a kutyát. – Petrezselyemmel, mártással és apró krumplival.

Aztán szünetet tartott, abbahagyta az eb simogatását, és azt mondta, uborkasaláta. Meg sem próbálta mondatba foglalni, és úgy ejtette ki, mintha az volna az utolsó szó, ami elhagyja a száját.

– Visszamehetünk egy pipiért – vetettem fel.

– A sárga mind elvitte – felelte.

– Nem, dehogyis, elhúzta a csíkot.

– Na persze, de a csirkékkel. Elvitte mind, nem hagyott nekem estére.

– Dehogy vitte el. Ebben a nagy kavarodásban elfelejtettünk venni, de van még odabent.

– Nincs, elvitte.

– Ennek soha nem lesz vége. Waldemar, ne menjek be és vegyek két szaros csirkét, persze csak ha találok olyat, ami nincs lepisálva?

– Erre semmi szükség – felelte Waldemar. 

Szétnyitotta a kabátját, hasán két fagytól gőzölgő, zúzmarás csirke pihent.

A nyugdíjas néni úgy bámulta a madarakat, mintha halottaiból támadt volna fel valakije.

A beszélgetésből sikerült kihámoznom, hogy az asszony a Waldemaréval szomszédos lakásban lakik. Ő leskelődött utánam reggel. Megkapta az egyik csirkét, amit a rollátorra szerelt kosárba tett. Waldemarral egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Első alkalommal láttam Waldemart nevetni. Izgatottan vártuk, hogy kijöjjön az Aldiból a férfi, aki levizelte a nadrágját. Még egyszer látni akartuk. Aztán kiabálás és visítozás hallatszott lent a téren. Egy csapat fiú futott felénk, úgy tíz-tizenegy évesek lehettek. Fejükre fehér vécépapírt tekertek, ketten közülük fél kézben tartott műanyag Kalasnyikovval lövöldöztek a levegőbe. 

– Dzsihád, dzsihád, al-Kaida, dzsihád, dzsihád – ordították, miközben elviharzottak mellettünk. 

A legutolsó srác kikapta a csirkét a rollátor kosarából, és diadalittasan a feje fölé emelte, mint egy trófeát, aztán a csapat továbbsüvített, átvágott a MegaMetropolison, majd eltűnt.

Waldemar ezt a Stentoftéra jellemző, következetes romboló hajlamot méltóságteljes nyugalommal viselte, élete során megedződött, és egyetlen arcizma sem rándult. Én annál inkább megdöbbentem. A nyugdíjas néni szája széle reszketett, de Waldemar közölte, hogy megkaphatja a megmaradt csirkét, amit bele is rakott a kosarába. A néni megigazította a csomagot, hogy biztos lehessen benne, nem délibábbal van dolga.

– Köszönöm – hálálkodott.

– Visszamenjek, és vegyek egy másik csirkét? – kérdeztem.

– Ne – felelte Waldemar. – Hazamegyünk. Van otthon tészta.

Odahaza Waldemar kicsomagolta és alaposan szemügyre vette a fogasokat. Elővette a tipliket és a csavarokat, majd az egyik csavart belepróbálta a fogason levő lyukba, hogy lássa, passzol-e.

– Értesz az ilyesmihez? – fordult hozzám.

– Nem igazán. Van fúrógéped?

– Fúrógépem? Mit szólnál egy csavarhúzóhoz? 

Waldemar kiment a folyosóra, kivette a szerszámosládát a szekrényből, és kinyitotta. A válla fölött belekukucskáltam a ládába. Volt benne néhány csillagcsavarhúzó. 

– Megpróbálhatjuk a csillagcsavarhúzóval, de nem hiszem, hogy sikerülni fog. Ha a régi lyukakat használjuk, le fognak esni a fogasok. Új lyukakat kell fúrni.

– Tuti, hogy fúrógép nélkül nem tudod megcsinálni?

– Tuti, ha azt szeretnénk, hogy ne essenek le.

– Van otthon fúrógéped?

– Nincs.

– Várj egy kicsit.

Waldemar előhúzta a mobilját a zsebéből, és telefonált. 

– Én vagyok – mondta. – Van fúrógépetek?… Kölcsönkérhetem?… Igen, de ma van rá szükségünk.

Arra tippeltem, hogy a szüleit hívta. Úgy tűnt, nem akarják, hogy felugorjon hozzájuk, végül mégis beadták a derekukat. Waldemar közölte, hogy egy órán belül ott leszünk. 

Ha más nem is, legalább kiszellőztetem a fejem, gondoltam Waldemar szüleihez menet. Személyükben a stentoftei archetípussal találkozhattam: a legtöbb, amire vihette itt az ember, hogy rokkantsági ellátásban részesült. Stentofte önkormányzata olyan mértékben volt része az ott lakók életének, hogy jóformán teljesen kitöltötte, ugyanolyan viszonyban voltak vele, mint a kamaszok a szüleikkel. Szemétnek tartották, pedig gondoskodott róluk. Az a kép élt a fejükben, hogy az önkormányzat ellenség, és küzdeni kell ellene, azzal fikarcnyit sem törődtek, hogy nincs más bevételi forrásuk. Stentoftéban mindenki a támogatások és helyi rendeletek szakértője volt. Úgy hittem, tudok egyet s mást az adójóváírásról, de a tudásom köszönő viszonyban sem volt a stentofteiek
ismereteivel. 

Waldemar leparkolta kerekesszékét a lépcsőházban, majd fellifteztünk a negyedik emeletre. Az ajtó résnyire nyitva volt. Waldemar szülei a kanapén ültek, tévéztek. Az anyja cigit sodort, egy tekerőgép, egy doboz szűrő és egy csomag dohány feküdt előtte az asztalon. Munka közben le sem vette a szemét a képernyőről. 

– Benyújtottad a panaszt? – kérdezte az asszony, amikor beléptünk a nappaliba.

Waldemarnak egy ügyintéző ellen kellett volna panaszt tennie, aki a tudta nélkül kért felvilágosítást a patikában a gyógyszerkiadásairól. Szó szót követett, és kiderült, hogy Waldemar nem emelt panaszt. 

– Felhívtak az önkormányzattól, és bocsánatot kértek.

– Hogy a fene esne beléjük! Megérdemlik, hogy feljelentsd őket! – erősködött az anyja, miközben legyártott egy újabb cigit. – Tanulják meg, hogy az ilyesmi nem járja.

Arra számítottam, hogy Waldemar majd bemutat, de úgy tűnt, senkit nem érdekel, hogy ott vagyok. 

– Jól bekeményítettek azok ott az önkormányzatnál – zárta le a vitát az apja. 

Azt hiszem, részben nekem címezte a mondandóját, habár nem nézett rám. Gőzöm sem volt, ki keménykedik. Majd hozzátette, hogy a fúrógép kint van az asztalon az előszobában.

Búcsúzóul emlékeztették Waldemart, hogy az önkormányzatnak meg kell térítenie a fogas árát, amelyikre a kabátom akasztom, aztán már ott sem voltunk.

Miközben szereltük a fogast az előszobában, égett szagra lettünk figyelmesek. Körbejártuk a lakást, nincs-e tűz, de csak akkor vált nyilvánvalóvá, hogy odakintről jön a szag, amikor Waldemar kinyitotta az ajtót. 

– Az öreglánytól jön – mondtam, térdre ereszkedtem, és kinyitottam a levélnyílást. 

A kiáramló füsttől köhögni kezdtem. Felváltva csöngettem és dörömböltem, de nem nyitott ajtót.

– Nekem most le kell ülnöm – mondta Waldemar.

– Rendben, én kimegyek, és bekukucskálok az ablakon.

Az előszobában az ablak résnyire nyitva volt, az üveg mögött füstben úszott a lakás. Felvettem egy botot a földről, felemeltem vele a kitámasztót, aztán kinyitottam az ablakot, és bemásztam. 

– Halló! – kiáltottam, de nem kaptam választ. 

A nappaliban üvöltött a tévé, első utam azonban a konyhába vezetett, ahonnét a füst jött. A tűzhely ajtaját félig nyitva találtam, a grill maximum fokozaton állt, a vörösen izzó fűtőszál alatt egy szénné égett csirke füstölt sercegve. Elzártam a sütőt, és bekapcsoltam az elszívót. Amikor megfordultam, ott állt előttem a kutya, amelyik kibillentette egyensúlyából a dagadt fickót az Aldiban, és rám emelte a tekintetét. Követett a nappaliba.

A tévé előtt olajzöld karosszék állt, háttámlája fölött ősz haj kandikált ki. Odamentem, és megálltam előtte. Az asszony feje félrecsuklott, szemét lehunyta. Olyan békésnek látszott, hogy azt gondoltam, beadta a kulcsot, de csak aludt, szemhéja mögött mozgott a pupillája, álmodott. Ott álltam a kutyával a füstben, és az asszonyt néztem, fogalmam sem volt, mitévő legyek. Attól tartottam, halálra rémül, ha felébresztem.

Felemeltem a karfáról a távirányítót, és levettem a hangerőt. Amint elhalkult a készülék, az asszony kinyitotta a szemét.

– Olyan szépet álmodtam, Holger.

– Nem vagyok Holger.

Igyekeztem nem nagyon ráijeszteni, és letelepedtem egy székre. 

– A szomszédból jöttem át. Odaégett a csirke.

– A csirke!

A nő felkászálódott a karosszékből.

– Micsoda füst van!

Kimentünk a konyhába. Nem is kellett mélyre hajolnia, hogy meglássa a fekete csirkét. 

– Mehet egyenesen a kukába. Nem is értem.

Az asszony hozott két edényfogó kesztyűt, csirkéstül kihúzta a rácsot, majd a tűzhely tetejére helyezte.

– A végén meg akartam egy kicsit grillezni, hogy ropogós legyen a bőre, de úgy látom, nem tetszett neki.

Miután búcsút vettem a nénitől, eljöttem. Waldemar a nappaliban pihent. Kifárasztotta a lakásban való járkálás a füst forrását keresve. Amikor előadtam, hogyan aludt az asszony, miközben füstölt a csirke, zihálva kacagott és a földet bámulta, a válla fel-le ugrált, és előre kellett dőlnie, hogy levegőt kapjon. 

Utána megkérdezte, nem eszünk-e valamit, mielőtt hazamegyek. Nem sok minden volt otthon, így köszönettel elfogadtam az ajánlatot.

– A mélyhűtőben találsz mártást – mondta. – Bedobnád a mikróba, hogy felolvadjon? Én még üldögélek itt egy keveset. 

A fagyasztóban különféle tasakokat találtam, mindegyikben valami barnás cucc volt. Kivettem az egyiket, és bevittem megmutatni Waldemarnak.

– Ez az?

– Aha – felelte.

Feltettem vizet a tésztának, és bedobtam a mártást a mikróba.

– Te, Waldemar – mondtam.

– Mi van? – válaszolta a nappaliból.

– Arra gondoltam, most, hogy a szomszédod vacsorája elhamvadt…

– Elhamvadt?

– Egyszóval odaégett. A holttesteket elhamvasztják. Megvan az a szokásom, hogy fura szavakat használok.

– Ja, értem.

– Arra gondoltam, megkérdezhetnénk, nincs-e kedve velünk tartani.

Waldemar nem válaszolt. Először azt hittem, túl messzire mentem. Nem is tudom, mit törődtem azzal, hogy az asszony magányosan üldögél otthon, hiszen minden este így tesz. Talán azért, mert abszurdnak találtam, hogy olyasvalakinek segédkezem, akinek semmi szüksége rá, miközben a szomszédban nagyon is elkelne a segítség. Ekkor Waldemar felbukkant az ajtóban.

– Miért is ne – mondta.

Megterítettünk három személyre, majd átvonultunk a szomszédba, hogy meghívjuk a nénit. Már öt perce nyomtuk a csengőt, mire végre történt valami. Martha, mert kiderült, hogy így hívják, megint azt hitte, Holger vagyok, bár mindketten bemutatkoztunk, és kérdés nélkül követett bennünket Waldemar lakásába. Kihúztam a székét, és Martha helyet foglalt. Milyen kedves, szajkózta folyamatosan.

Amikor meggyűlt a baja a spagettivel, Waldemar a segítségére sietett.

– Tekerje a villája köré, így ni.

A néni mosolyogva nézett rá.

– Nagyon elevenek ezek a kis huncutok.

Próbálta forgatni a villát, ahogy Waldemar mutatta, de nem járt nagy sikerrel. Időnként segítségül hívta az ujjait is.

Nemegyszer Holgernak szólított, hiába mondogattam neki, hogy nem vagyok Holger.

Csendben ettünk. Az evőeszköz csikorgott a tányéron. Időről időre valamelyikünk köhintett. Martha fura hangokat hallatott. Először azt hittem, a spagettit szívja be ilyen hangosan, de nem, az erős szívással a műfogsorát igyekezett a szájpadlásához rögzíteni. 

Nem törődtünk vele, hagytuk, hadd egyen nyugodtan. Néhány perccel később azonban hörögni kezdett, és amikor felnéztem, láttam, hogy hátracsuklik a feje, szeme kigúvad és nagyokat nyel.

– Martha? – kérdeztem… – Martha?

– Nem kap levegőt – mondta Waldemar, miközben felálltam. 

Próbáltam segíteni, hátba vertem, átöleltem a derekát és megszorítottam, de továbbra sem kapott levegőt. Nem mertem erősebben szorítani, mert nagyon törékenynek és gyengének tűnt. Bekukucskáltam tátott száján, láttam valamit, ledugtam három ujjam a torkán, és egy csomó összeragadt spagettit húztam ki a szájából. Martha mély levegőt vett, miközben a magasba emeltem az ujjaim közt tartott tésztaköteget, hogy megmutassam. Waldemar aggódó arcán kisfiús mosoly terült szét, és felemelt hüvelykujját mutatta.

Egy szűk órával később Stentoftén átvágva leballagtam az állomásra, az alkalmi erőszak néma fenyegetésével dacolva várakoztam a peronon, és túléltem a vonatutat az elhatalmasodó sötétségben. A fülke ablakai tükörré változtak. Eltűnt a fény, mintha búvárharangban merültünk volna alá.

Hazaérve a lakásba megcsapta orromat a bűz, és az is feltűnt, hogy nagy a kosz. Szanaszét hevert minden. A munkában töltött nap hatására új erőre kaptam, ez a munka egyik paradoxona, úgy-ahogy lendületbe jöttem, és kitakarítottam a nappalit, levittem a szemetet, majd lezuhanyoztam, és ágyba bújtam, a dolgozó ember nyugalmával hajtottam álomra a fejemet.

Csakugyan jó hangulatban voltam. Már az jó hatással volt rám, hogy kiléptem a négy fal közül, elterelődött a figyelmem, és másnap reggel gond nélkül pattantam ki az ágyból. Egy vastag Colgate-csíkot nyomtam a fogkefére, és erőltetett lelkesedéssel sikáltam a fogamat.

Úgy gondoltam, átmeneti a helyzetem, amitől minden még könnyebb lett. Ahogy már említettem, láttam valamit Waldemarban. Tetszett, ahogy az Aldiban a kabátja alá rejtette a csirkéket. Mégsem tudom megmondani, mi fogott meg benne. Eszembe jutott, ahogy ott rostokol a stentoftei lakásban. Legyőzötten. Idiótákkal körülvéve, betegségtől sújtva. Magányos volt, a legmagányosabb ember, akivel valaha is találkoztam. És ez megint egy paradoxon, hiszen egész életében gondját viselték. Születése óta gondozók segítették a családját. Kiskorában mindenféle szívó-pumpáló gépekre kapcsolták, miközben aludt, hogy életben maradjon, és ápolókat fogadtak mellé, hogy felügyeljék a gépeket, és most, amikor csökönyösen, az orvosok figyelmeztetésére fittyet hányva egyszerűen nem engedi, hogy alvás közben gépekre kapcsolják, most is van alkalmazottja, aki naponta jár hozzá; heti harminchét órát töltöttem nála, és ezt esze ágában sem volt megkérdőjelezni, mert így élte le az egész életét, nem volt egyetlen barátja sem, csak gondozója. Mindez kész misztérium volt a számomra, mígnem arra jutottam, hogy Waldemar papíron sokkal betegebb, mint a valóságban. Vagy helyesebben ezt gondoltam: Waldemar legalább olyan beteg a valóságban, mint papíron, olyan beteg, amennyire valaki csak beteg lehet, olyan beteg, amit mi, egészséges emberek fel sem foghatunk, de a már említett emberfeletti szívósságának köszönhetően többre képes, mint amire a betegségei miatt képesnek tartanánk – és többek közt éppen ezért voltam én, a gondozója, az idő nagy részében felesleges, és ezért állítottam tévesen, hogy kevésbé volt beteg a valóságban, mint papíron. Waldemar megszokta, hogy van gondozója, és nem hiszem, hogy elgondolkodott azon az eshetőségen, hogy ez másként is lehetne. Mihez kezdett volna azzal a sok idővel egyedül? Engem az önkormányzat fizetett, butaság lett volna lefaragni a munkaidőmből és spórolni nekik. 

Waldemar a tévé előtt ült és tejbe áztatott csokis müzlit evett, amikor megkezdtem nála a második munkanapomat. Kiderült, mindketten bolondulunk az amerikai valóságshow-kért. Az egyik műsorban szerepelt egy család, akiknek kicsúszott a kezéből az irányítás. Egy nagy állú férfitól kaptak egy új házat, és körbejárták, elöl a nagy állú és a családanya, aki, valahányszor beléptek egy új helyiségbe, kezét az arca elé kapva felkiáltott: „Oh my god”, mondta, amikor feltárult egy ajtó, és meglátta a következő újonnan bútorozott szobát. „Oh-my-god, oooooh my goooooood.” A hangja akár egy pornófilmben is elment volna.

– Ez nem piskóta – horkantam fel, mire Waldemar beleejtette a kanalat a barna tejbe, és kijelentette, igazságtalannak tartja, hogy csak Amerikában vannak ilyen nagy nyeremények. 

– Inkább Amerikában élnél?

– Igen, ha ott ilyen nyeremények vannak!

Újra meg újra szóba hoztam a témát, hogy alaposan kitárgyaljuk. Waldemar kijelentését először az ingerszegénység számlájára írtam, holott éppenséggel a csodavárás testesült meg benne, a remény, hogy az élete hirtelenjében jobbra fordul. Erről ugyan nem beszéltünk, de nyilvánvalóan tükröződött a műsorválasztásunkban. A másik kedvencünk, az Extreme Makeover, amelyben plasztikai sebészek, szépségszakértők és stylistok vették kezelésbe, majd tetőtől talpig átalakították a jelentkezőket, és ez Waldemar szomorú sorsának fényében igencsak tragikusnak tűnt.

Agyamra ment e kimondatlan reménykedése a változásban, abban, hogy valami más, valami jobb jön, ami talán még a gyógyulást is elhozza. Nem mintha gond lenne a reménnyel, csak éppen óriási ellentétben állt a mindennapokkal, amelyekre a pangás és a külső reménytelenség nyomta rá a bélyegét. 

Nagyon szerettem azokat a műsorokat, melyekben kövér emberek igyekeztek lefogyni, ám ezek nem találtak visszhangra Waldemarnál. Számára bagatellnek tűnt a túlsúly – mit számított hatvan kiló az ő betegségeihez képest? Waldemar betegségeihez viszonyítva a kövér emberekre rakódott zsír az ég ajándéka volt. 

Waldemar nem ivott sokat, nem bírta a szervezete, de olykor elszívott egy jointot. Valamelyik betegsége időnként erős fájdalmakkal járt, amin a hasis szemlátomást segített. Engem is megkínált, de én nem vagyok oda érte, először is mindenben kételkedni kezdek, aztán mélabú telepszik rám, ám Waldemarnak volt egy üveg rumja, és amikor rágyújtott, én kaptam egy kis rumos kólát. Az volt Waldemar kedvenc itala, és én is szívesen elszopogattam.

Azt hiszem, hetente egy-két alkalommal gyújtott rá. Átlagban, mert olykor hetek teltek el, hogy cigit vett volna a kezébe, máskor meg négy egymást követő nap is bagózott. A fájdalom miatt, és mert kedve szottyant rá, mondogatta. Amikor dohányzott, letelepedtünk a kanapéra, én a rumos kólámmal, Waldemar a hanyagul sodort jointjával, sokáig nem is lehetett mást hallani, csak a lélegzetvételét, melyet elvétve halk köhögés szakított meg, és a jégkockák lágy koccanását az italomban. Mindig volt jégkocka a fagyasztóban, a hasis pedig egy szorosan lezárt kis zacskóban pihent a sublót legfelső fiókjában. Amikor kifogyóban volt a készlet, leugrottunk a hasisklubba négy grammért, amivel Waldemar elvolt egy ideig, nem lévén nagy dohányos. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ritkán gyújtott rá. Volt, hogy dohányzás és iszogatás közben beszélgettünk.

– Ma lemegyünk az ostáblaklubba – jelentette ki Waldemar, amikor már csak egy korty barna tejben úszó, kifakult csokis müzli árválkodott a tálkájában. 

Az ostáblaklub volt a hasisklub, melyet néhány háztömbnyire, egy pincében rendeztek be. Waldemar leparkolta a kerekesszékét a világítóaknánál, majd lementünk az ötfokú lépcsőn, és kinyitottuk a tükrös ajtót. A pincehelyiséget neoncsövek világították meg, a berendezést egy bárpult, egy hűtő, egy alacsony üvegasztal és az azt körülvevő ülőgarnitúra alkotta. A tévé a sarokban be volt kapcsolva, a küzdősport-közvetítést néhányan az ülőgarnitúráról nézték. A levegőben hasis és az üvegasztalon vágott dohány szaga terjengett. 

– Rég láttalak, Waldemar – mondta a fickó a pult mögött, és pacsira emelte a kezét. 

Waldemar belecsapott. Alig érte fel, és a pipiskedés kifárasztotta.

– Új csicskád van? – kérdezte a fickó, és felém biccentett. 

– Az új gondozóm.

– Üdv, Asger vagyok – mutatkoztam be.

A fickót a pult mögött Ahmednek hívták.

Egy ipse a kanapéról megkérdezte Waldemart, nincs-e kedve playstationözni, és ő hagyta magát rábeszélni egy játékra meg egy jointra. Kértem egy kólát, és letelepedtem a bárnál.

Bejött az ajtón egy húsz év körüli srác. Juszifnak hívták, és egyből szóba elegyedett Ahmeddal arabul. A srác egy idő után felém fordult, és kijelentette, hogy a hasis harám. 

– Na ja, Juszif, rohadtul érdekel is bárkit – mondta Ahmed. 

Juszif azonban egy kézmozdulattal belefojtotta a szót, leült, és rendelt egy kólát. Kiderült, hogy a dumagép Ahmed öccse, elújságolta, hogy nem régóta hithű muszlim.

Nehéz az új muszlim hívőnek, mesélte. Egész nap mást sem tesz, csak azon tépelődik, hogy ez vagy az „halal”-e. Vagy, mondjuk, a szerecsendió, amit az anyja használ, az harám? Juszif kérdőn emelte rám a tekintetét. Azzal természetesen tisztában volt, hogy arany és selyem viselése férfiaknak tiltott, de mi van az ezüstgyűrűvel, melyet jobb kezének gyűrűsujján hord, vajon az ezüstgyűrű az ujján szintén harám? Írt Egyiptomba egy vallástudós testületnek, ahonnan azt a választ kapta, hogy a szerecsendió csekély mennyiségben megengedett, ellenben ezüst viselése férfiaknak tiltott. Viszont ha a gyűrűvel pecsételnek, de csakis akkor megengedett az ezüstgyűrű viselése, különben meg Allah mindent tud, béke legyen Allah küldöttének; Juszif azonban nem pecsételt, ráadásul a gyűrűje sem pecsétgyűrű volt, így a selyeminggel együtt a fiók mélyén végezte a kredencben, miközben az anyja odakint a konyhában tovább reszelte a szerecsendiót az apró lyukú reszelőn. 

Tudom-e, mi az a szerecsendió?

– Hát persze – mondtam. – Valami dióféle.

Szakállt növesztett, folytatta Juszif. Naponta ötször imádkozik: Mohamed próféta, Allah áldása és békéje legyen vele, azt mondta, az ima a kulcs, amely nyitja a mennyországot, imádkozz rendszeresen, hiszen az ima távol tartja az embert a szégyenletes cselekedetektől,
s Juszif imádkozott napkeltekor, délben, délután, este meg éjszaka, és megtisztult a lelke; soha nem érezte még magát olyan jól, mint azokon a reggeleken, amikor elsőként ébredt a lakásban, épp csak pirkadt, amikor imába kezdett, mert imádkozni jobb, mint aludni.

Nem végzett többé önkielégítést, esküszöm, már nem csinálom, tette hozzá, mire bátyja a pult mögött elvigyorodott.