A Kötelező boldogság négy elbeszélésének középpontjában a rendőrállam rémálmai között élő kisember áll az egyszerre hátborzongatóan és szatirikusan ábrázolt hétköznapi szenvedés. A kafkai történetek arra keresik a választ, mit is jelent félelemben élni és korrupt ravaszsággal túlélni egy kegyetlen diktatúrát. Manea szövegeiben a fantasztikummal keveredő tragikus valóságot bizarr erők irányítják: inkoherencia, elmondhatatlanság, abszurd. A Kötelező boldogság az illúziótlanság józan belátásra készteti az olvasót, és arra figyelmeztet, hogy a képtelen helyzetekben a szerepek bármikor könnyen felcserélhetők.

Norman Manea (1936) nemcsak Romániában, de világszerte elismert író. Számtalan novella, esszé és regény szerzője, amelyek elsősorban a holokauszt, a kommunista élet mindennapjait és a száműzetést tematizálják. A jelenleg New Yorkban élő szerző számos díj birtokosa, többször felterjesztették Nobel-díjra is. Könyveit több, mint húsz nyelvre fordították, magyarul eddig az Odú, A huligán visszatér, a Bohócokról, A diktátor és a művész kötetei jelentek meg.

Norman Manea: Kötelező boldogság (részlet)

A kihallgatás

 

Módszeresen kidolgozott program hajnali öttől este tízig. Változtatás nélkül, mindennap. Ugyanazok a vég nélküli, kegyetlen megpróbáltatások. Hogy megalázzanak, megfélemlítsenek, tönkretegyenek. Reggeltől estig. Néha éjszaka is. Hétvégére összegyűlt a fáradtság, a reménytelenség, csökkent az ellenállás ereje, az ember kész volt engedni.

Precízió és kegyetlenség minden egyes nap, hónapok óta. Amíg váratlanul: változás történik.

Egy keddi délelőttön. Abbamaradt a verés. Egy nagyobb, emeleti cellában tért magához. Esti takarodó előtt engedélyt kapott egy külön, egyórás sétára az udvaron. Megjelent egy aggodalmas képű dagadt, hogy kicserélje a küblit egy új, zománcozott edényre.

Másnap meleg és édes volt a tea, az ebéd és a vacsora valamivel jobb. Délután, a legkegyetlenebb megpróbáltatások idején a mosdóba kísérték. Amikor visszatért, lepedőt talált az ágyon, a pokrócot kicserélték, az ágy mellett egy ruha várt összehajtva. Igazi meglepetés: a tenyérnyi tükör négyszöge, egy kis tubus Nivea krém a ruhák között.

Harmadik nap reggel folyosók során át kísérték, balra, jobbra, lefele, felfele, ismét balra.

Szoba, olajos fehér falakkal, mint egy orvosi rendelő. A nő, aki cigarettázva ült a kávészín, műbőr borítású díványon, mintha rá várt volna. Mint egy hajdani kolléganő vagy valami ismerős barátnője, akire az ember csak halványan emlékezik.

Egyedül maradtak csaknem egy órán keresztül. A térdén tartott kis jegyzetfüzetbe írogatott. A karcsú, kis toll gyorsan siklott fehér, meg-megrezzenő térde fölött.

Aztán megjelent az orvos. A feltett kérdések alapján pszichiáter lehetett. A nő unottan, már-már blazírt nyugalommal hallgatta a rutinkérdéseket. Fontos ember lehetett, hiszen később egyetlen mozdulattal kiküldte az orvost. Ő közölte az illetővel az elmúlt napok váratlan változásainak okát.

Igaz, csak egy újabb óra után, ami alatt ott tartotta meztelenül, leültette, megkínálta a szünet nélkül szívott cigarettáiból, de egy gyors mozdulattal megállította, amikor a ruhái után nyúlt volna.

– Azt hagyd. Majd később.

Tekintete szúrósan, részenként vizsgálta át. Hideg, szakértői szemmel méregette, harag nélkül. Végül elmosolyodott.

– Nincs mit tenni, a hajadat nem adhatom vissza három nap alatt.

Ebből arra lehetett következtetni, hogy felügyelte ezt az egész meglepő napirendet, de legalábbis beszámoltak neki róla, meglehet, ő maga jelölte ki a részleteket.

– Kár, hogy kopaszra nyírtak. Szép hajad volt?

Nem zavarta, hogy nem kap választ. A kérdések afféle mulatságos feltételezésekként hatottak. Vajon milyen lehetett a haja a nőnek, akit éppen vizsgál? Még fiatal, vajon megőszült volna?

– Egyébiránt elfogadható formában vagy. Még csak meg se csúnyultál nagyon. Ismerjük el, ez azért győzelem.

Megint rámosolygott, ahogy szegény rokonra szokás.

– Ma szabadprogramod van. Estefele forró fürdő. Jót fog tenni, kár volna visszautasítanod. A celládba újságokat, magazinokat vittek. Ha volnának bizonyos igényeid, kéréseid, gondoskodom róla, hogy minden rendben legyen. Fel is írom, ha szükséged lenne valamire.

Közelebb húzott egy fehér lapot az asztalról. Várt, nem zavarta a csend, amelybe az előtte álló aktszobor burkolózott. Négybe hajtotta a lapot, becsúsztatta a hegyes, férfias gallérú, feltűrt mandzsettás, súlyos, fekete selyemblúz zsebébe.

Felállt. Már-már magas, karcsú, barna nő, széles bőrövvel a derekán. Dús haja törékeny vállait verdeste. Túl hosszú, ideges karok, hosszú, ideges lábak, kékes árnyék a szeme alatt. A bőre fehér, nagyon fehér, mint a rövid, combjait is láttató szoknya tejfehére.

– Előkészítünk téged egy találkozásra. Fontos lesz neked.

Mosolya élessé merevedett.

– Az úr azt kívánja, jól nézz ki. Vagyis hát legalábbis normálisan. Nem bírja az erőszakot. Jó lélek… érted.

Pillantásának színe megváltozott, a fekete feketébbé vált, kékessé, a hangja keményebbé.

– Meg fogsz győződni róla, hogy ez egy engedmény. Ritka alkalom, majd meglátod.

Cigarettára gyújtott, átpillantott a válla felett. Majd a semmibe, ki az ablakon. Aztán hirtelen megfordult, egymásba kulcsolta a kezeit. Feldúlt arccal, fájdalmas pillantással. Kiment, bevágta az ajtót.

Nem tért vissza. Az egyetlen jel, miszerint mégis a közelben maradhatott, csaknem két óra múlva érkezett. Megjelent egy zavart fiatalember, akinek láthatóan megparancsolták, hogy viselkedjen udvariasan.

– Elnézést, magát ittfelejtették.

A fogoly addigra már régen felöltözött, mereven ült a széken és várt.

– Kérem, kövessen.

A cellát kiszellőztették, kiseperték. A cementen egy köteg újság.

Három óra tájt megzavarták az olvasásban. Két oldalról közrefogták. Lekísérték a lépcsőn, hosszú folyosókon vitték. Fürdőszoba! Nem a szokásos zuhanyozó. Fehér, csillogó kád. Nagy, színes, puha törölközők. Szappan, üvegcsék. Papucs, körömlakk. A cellába visszatérve egy bögre meleg tea várta.

Most pedig, íme, eljött a negyedik nap.

– „Délután ötkor, rendben?” − kérdezte tegnap, mint valami operettlibrettóban a különös, unott felügyelőnő, mintha csak folytatni akarta volna mindannak az abszurditását, amit tennie és mondania kellett.

Tehát a várva várt nap. Reggel átvitték az épület egy másik szárnyába. Egy elegáns, puha szőnyegekkel teli szobába. A falakon lambéria. Nagy, lakkozott négyszögek. Leültették a sarokban egy karosszékbe, egy vastag üveglappal fedett kerek asztal mellé. Az asztal remegett, halkan csendült rajta az ezüst kávéskészlet és a másik, a porcelán teáskészlet. Egy kosár kifli. Meggylekvár. Vaj. Méz, alma, keksz.

Tízkor ismét bekísérték ugyanabba a szobába. Tojás, sonka, juhtúró, vaj. Kifli, sütemények.

Volt ideje megfigyelni a hosszú, csaknem a szoba teljes szélességét elfoglaló íróasztalt. A falakon sehol egy festmény. Az íróasztal fölött lógott egy nagy óra, kerek, mint egy barométer. Két ablak, súlyos függönyök. Három karosszék, az egyik a sarokba húzva a kerek asztalka mellé. Az ablak mellett még egy asztalka, két kis polccal, az alsón rádió. A vastag kristálylappal fedett íróasztalon telefon és lámpa.

Délben kettőkor ebéd. Pontyikra, saláta, töltött tojás, disznósült, cujka, fasírozott, kolbász, savanyú uborka, bor, ásványvíz, baklava.

Elájult. A kimerülésig, ájulásig hányt. Kivitték a szobából, át a fürdőbe. Ugyanaz a fürdőszoba, nem is sejtette, hogy itt van mellette. Megtörölték a piszkos gallérját, nedves törölközővel dörzsölték a homlokát, a halántékát. Lefektették egy gumimatracra, hogy magához térjen… Visszatámogatták a szobába. Padlizsánkrém. Fasírozott. Töltött tojás. Pontyikra. Cujka. Rum. Sült. Bécsi szelet. Bor. Torta. A gyomrából mind elindult a torka felé. Időben megfogták, nehogy összeessen. Megint visszaült az asztalhoz. Megfogta a villát és a kést. Aztán az üveget, a poharakat, egyiket a másik után… Amikor felébredt, az asztal üres volt, és tiszta. Egyetlen keskeny, fekete üveg maradt rajta. ARCVÍZ − állt az aranyos címkén. Mellette miniatűr, alig kisujjnyi üvegcse. PARFÜM. A faliórára nézett. Fél öt.

Tehát elaludt evés közben az asztalra borulva. Kivett egy zsebkendőt a ruhája zsebéből. Új, vékony zsebkendőket adtak. Meg egy új ruhát. Afféle hosszú, bő köpeny, vastag szövetből, mint egy még sosem használt paplanhuzat. Megnedvesítette arcát, kezeit a kis üveg tartalmával. Tehát elaludt. Ismét az órára nézett. Négy perccel múlt fél öt. Még aludna. Csak most aludna igazán, ételtől-italtól kimerülten.

Mit mondhat neki az a fontos személyiség? Miért szán rá a drága idejéből? Megismételné ő is ugyanazokat a kérdéseket, javaslatokat? Csapda az egész, átverés? Vajon Őexcellenciája kifinomultabb, mint a hátborzongató beosztottjai? Nehezebb lesz elviselni, mint az általa irányított gorillák durvaságát? Csak jelenteni akar ő is a még nagyobb Főnököknek, ennyi! Személyes kapcsolatba lépett a fogollyal, személyesen odautazott, igyekezett személyesen megismerni, stb., stb., igen, igen, úgy véli, semmit nem lehet tenni, intézkedések azonnali foganatosítását javasolja, semmi engedékenység, stb., stb.

Minden bizonnyal csak valami újabb átverésről van szó, idióta viccről, ami majd próbára teszi az idegeit. Vagy valami utolsó tréfa, ami után majd közlik, hogy elengedik, már nincs rá szükség? Hát az a bizarr és szép közbenjáró, aki úgy viselkedett, mint valami kifinomult és szadista régi kolléganő? „A hajadat nem adhatom vissza három nap alatt.” Mintha rögtön megbánta volna az iróniát, a cinizmust, elkomorult, mintha zavarta volna a saját meggondolatlansága.

„Szép hajad volt?” A kérdés nem tűnt gúnyosnak, egyszerűen ejtette ki, némi halvány gondterheltséggel a hangjában.

Kilenc perc múlva öt. Ha nem csak az idegeit akarják próbára tenni, ha Őexcellenciája valóban létezik, valóban kijelölte ennek a találkozásnak az időpontját, és mindennek tetejébe még pontos is, már csak kilenc perc maradt. Mit javasolhat, mit kérdezhet, ami más, mint amit naponta hallott? Zsarolják a szüleivel, valamelyik rokonával… maradt még valami, ami ronthatna a szeretett férfi helyzetén? Vajon megbocsátaná, ha abszurd módon, akár csak egyetlen pillanatra hinne a hazugságaikban, a javaslataikban? Ha egy pillanatra engedne a vágynak, hogy őt szabadnak tudhassa?

Íme, alig pár nap alatt sikerült őt csaknem normális állapotba hozni. Kész visszaemlékezni a normális világ szabályaira. Hogy kell ruhát viselni, hova kell tenni az evőeszközöket, hogyan kell felszolgálni az ételt. Igen, az étel, az étkezések elkábították. Ízletes, undorító ételek. Gonddal készült falatok, valamelyik nagy étteremből hozathatták. Fokozatosan, néhány nap alatt magához térítették. Hogy tudjon nyugodtan ülni az étel előtt. Választani. Hogy ne tudjon betelni vele, de ne az éhség, hanem az élvezet ne engedje. Hogy hosszan, elragadtatottan töltekezzen, hogy újraélje egy jobb világ jobb perceit. Hogy megrendülten érezze a világ szimpátiáját. Hogy megint nyugodt legyen. Megszelídített, bizonytalan, idióta. Jól számoltak, döbbent rá, valóban gyengült a határozottsága, különösen az utolsó órákban. Az ájulás, az az édeskés, illatos bor elszédítették. Kábán, legyőzötten ébredt. Heteken át tudott volna aludni. Egy nagy, tiszta ágyban, tágas, csendes szobában. Hogy ne ébredjen fel, csak hosszú idő után, illatos forró fürdőben, mint amilyen a délutáni volt. Színes, hűvös italokkal…

Az ajtó lassan, lassan kinyílt. Még mindig volt két perc! Csak nem jön hamarabb? Nem, csak valami szerencsétlen beosztott, aki alig mer besurranni a nagyon fontos helyiségbe. Tétovázva, alázatosan, lábujjhegyen. Valami rémült kishivatalnok a közigazgatási részlegről, akit felküldtek, hogy törölje le a port, vagy nyissa ki az ablakot.

Különféle méretű dobozokkal megrakodva érkezett. Óvatosan letette őket a sarokban, az ajtó mellett, gondosan felhalmozta őket a fal mellé. Kiment, visszajött egy vastag, hosszú tekerccsel. Valami kartonpapírból készült cső, tetővel. Lassan, görnyedten mozgott, lesütött szemmel, nehogy zavarjon valakit. Kiment, eltűnt, újra visszatért zajtalanul. Láthatóan rettegett annak a személyiségnek a fontosságától, akinek a bejövetelét éppen előkészítette. Már e jelentéktelen közigazgatási hivatalnok, kapus vagy raktáros vagy mi, visszafogott mozdulataiból is látni lehetett, hogy akire várnak, a ranglétra tetején áll.

Az órára nézett. Öt óra egy perc. Mégis késik!… Előbb megvárakoztatja őt. Hogy beleőrüljön, persze ebben reménykednek, hogy ez majd összezavarja, mert nem tudja, mit is találhattak ki már megint. Közismert taktika, nem bizonyultak túl találékonynak, ez ellen már rég megtanult védekezni.

A szegény aktakukac leült a székre szusszanni egyet. No, bátor a nyavalyás! Pont a Főnök íróasztalához ült le pihenni! És ha most bejön Őexcellenciája? Na tessék, még mosolyog is, szégyenlősen, de azért büszkén, mint egy kretén. Nézte, igen, őt nézte, és mosolygott. Büszke a nagy tettére, és bizonytalan, mintha bátorításra várna ezzel az ostoba vigyorral.

– Megkérném, jöjjön közelebb. A fotellel együtt, igen a fotellel. Vagy talán foglaljon helyet itt valamelyiken.

A nő döbbenten összerezzent. A hang… a hang egyáltalán nem volt közönséges. Mintha nem is az addig látott ember hangja lett volna. Az a fáradt, izzadt mafla, a számára láthatóan túl nehéz csomagokkal? Már nem tudta, mit gondoljon, mit tegyen, nem volt ereje moccanni se. Halántéka lüktetett a hideg veríték alatt. Nedves a tenyere, a háta izzadt, hideg. Ostoba tréfának tűnt, amit ez megenged magának, épp most, alig néhány perccel a NAGYFŐNÖK megjelenése előtt, ez a… ez a… szolga, ez a rak, a raktáros, sepregető, mindenes, vízszerelő, vászon- és gombkiskereskedő, a maga olyan, de olyan hangjával.

– Amint látja, pontos voltam. Kérem, jöjjön közelebb. Csak a szűk körben zajló kihallgatásokhoz vagyok szokva, a kis távolságról folytatott beszélgetésekhez.

Lenyelt egy-egy hangot, a szavak összecsúsztak, egymásnak estek. Egyenetlen, szinkópás ritmus. Köd a szavak közt, a szavakon. Úgy tűnt, gondolkodni is ugrásokban gondolkodik. Meleg, remegő hang. Mégis parancsoló. Jól kidolgozott hangszín, mondhatni. Különös keveredés: határozottság és félelem, szelídség és erő, igen, keménység, mintha…

– Tehát közelebb jön, ugye?

Nézte, ahogy a nő átül az íróasztal előtt álló karosszékek egyikébe. Közben kivett a ruhája zsebéből egy laposüveget, benne valami sárgás-kávészín folyadékkal. Csendben ráfektette az asztal kristálylapjára. Amikor a fogoly leült, hosszan nézte, közelről, mintha közben önmagát is megfigyelésre ajánlaná.

Nem inget viselt, hanem valami sárgás, mustárszín, vékony gyapjúblúzt, gallérral és gombokkal. Felette szürke kockás zakó. Hiányos, rossz, dohányfoltos fogak. Az orrán megpattant hajszálerek piros csíkjai. Arcbőre tartás nélküli, sápadt. Fülei kicsik, nyaka puha, kezei törékenyek. Vékony, rövid, görbe és sárgás ujjak. Tövig lerágott körmök. Kopaszságtól magasodó homlok, de határozott. Nagy, fekete szem. Intelligens, igen, élénk és fekete. Mély, mozgékony, ragyogó, folyton figyel, megjegyez, mérlegel. Igen, üveges fényű, vad… most, hogy pillantás nélkül, mozdulatlanul nézett rá, már nem tűntek élőnek. Fantasztikus tekintet! Igen, erre az emberre várt, ehhez kétség nem férhet.

Most megmoccant, a nő feje felé intett. Még mindig kába volt, nem értette meg egyből, mit akar. Aztán levette a főkötőt, és letette maga mellé a fotel jobb karfájára. A férfi folytatta a jelzést, némi idegességgel és undorral. Szabaduljon meg tőle, dobja el. Nem akar ilyen rongyot látni. A fogoly a válla felett áthajította a főkötőt, az döglött madárként csapódott neki az ablaknak, majd süket érintéssel a padlónak.

Elfordította a tekintetét a fogolyról. Lefele nézett, az asztal kristálylapjára. Mintha nem akarná megbántani azzal, hogy kitartóan bámulja most, amikor semmi nem takarja kopasz fejét.

Ugyanígy, lehajtott fejjel beszélt, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna.

– Remélem, megszokta a jelenlétem. Tudunk majd beszélgetni. Tudja, nem bírom a látványos dolgokat. Semmit, ami eltereli a figyelmet.

Hát a főkötő? Miért kényszerítette arra, hogy levegye, hogy ott maradjon golyókopasz fejjel? A nő felnézett, idegesítette, hogy egy pillanatra megpróbálta logikusan megítélni a helyzetet. Valószínűleg ez a legegyszerűbb csapda.

– Ragaszkodtam hozzá, hogy minden úgy történjen, hogy maga normális állapotban legyen. Normálisan nézzen ki. Normálisan reagáljon. Hogy ha lehetséges, tűnjön minél elmosódottabbnak. Sőt legyen is az. Csaknem ízetlen. Ne adjon okot túlzott érdeklődésre. Utálom a meglepetéseket, a kirívó dolgokat… Szeretném, ha megszokna engem. Ne zavarja, hogy minden bizonnyal nem olyan vagyok, mint amire számított. Próbáljon megszokni. Hogy egyenlő alapról induljunk. Hogy tudjon követni, értsen meg… A szobával is volt alkalma megismerkedni, ugye? Engem zavar minden, ami eltereli a figyelmet. Már mondtam, nem szeretem a sokkot, a meglepetést, az értelmetlen érzelmeket.

A nő már nem őt nézte, de érezte, hogy felemeli a fejét, és ránéz. „Védekeznem kell, nehogy érdeklődést keltsen bennem ez a jelenség, ez a találkozás. Óvakodnom attól, hogy elfogadjam, ez csak egy közönséges beszélgetés két normális ember közt, ahogy ő sugallja. Mindenhol csapda rejlik, és nem tudni, melyik veszélyesebb. Mindig, mindentől óvakodnom kell. Annyira, hogy már azt sem tudom, mitől óvakodom. Tessék, ezen a ponton máris ő nyert” – gondolta talán a fogoly.

– Ismételjünk. Tehát ön pár hónapja van itt. Eleinte megverték, csaknem egész nap kínozták. Gyakran éjszaka is. Amennyit egy nő egyre gyengülő ellenálló képessége megengedett. Vagyis két ájulás között. Persze káromkodtak is. Gondolom, sosem hallott még ennyi disznóságot, ekkora élvezettel kimondva. Minden alkalommal azoknak a nevét követelték, akikkel találkozott. A konspirációs házak címét, a barátok küldetését… Később csökkent a verés. Napi pár óra. Változatosabb lett a program. Kint tartották három órán keresztül az esőben. Aztán napi néhány órán át vigyázzállásban egy kosárlabda méretű, krétával rajzolt körben. Nagyon megdagadtak a lábai. Úgy hallottam, vastagok lettek. Kibuggyantak a cipőből, mint a kelt tészta. Nem is tudta lehúzni a cipőit. Egyszer, talán kétszer is egeret talált éjszaka az ágyában. Ágyféleség. Keskeny koporsó, görcsbe húzott testű halottnak lenne jó, vagy haldoklónak, akit összekötöztek, hogy ne vergődjön. Éjszaka, a folyosón elindították a szirénát? Macskákat hoztak, és egész éjszaka verték, kergették őket a cellák előtt?… Azért talán mégsem erőszakolták meg. Főleg verések közben. Amikor már az ereje végén járt. A gyengeség, akárcsak az erő, ha eljut a szélsőséges formákig, rendkívül izgató lehet, hiszen tudja… Nem számít, hogy nem erőszakolták meg? Azt mondja, behozták azt mással? Mégis számít, tudja meg, számít.

Arra várt, hogy a férfi halványan, ironikusan elmosolyodik. De úgy tűnt, nem kívánja összhangba hozni szavaival az arcvonásait.

– Miután kopaszra nyírták, arra kényszerítették, hogy portörlő kefét kössön a hajából? És nem csak port kellett törölnie vele… Apropó, ugye a cellában felejtették a küblit? Főleg azokon a napokon, amikor hasmenése volt. Szándékosan betegítették meg? Sejtette, ugye? Éjszaka, négy erős reflektor kereszttüzében állni? Belenyomták a fejét a szappanos vízzel tele lavórba? Vademberekhez illő, brutális képzelőerő. Két nap egy akkora cellában, mint egy bezárt szekrény? Teljes sötétségben? Ehhez persze hozzáadódtak a rutinszerű verések. A szidás, bosszantás, a disznóknak való étel. Nincs semmi élvezet abban, hogy felelevenítsük, igaz?

Vajon, annak ellenére, hogy lehunyta a szemét, észrevette volna, hogy a nő fokozatosan elsápadt? Egyre fehérebb lett, a szemei egyre kisebbek…

– Végső soron miért is? Mindig ugyanazok a kérdések. Amelyekre nem válaszolt. Tudták, hogy nem fog válaszolni. Talán meglepi, de nem is érdekelték őket a válaszok. Ha felel, akkor sem hagyják abba a kínzást. A válaszai csak újabb alkalmat adtak volna arra, hogy magát büntessék. Ismételje meg, amit állított, aztán azt mondják, másoktól nem így tudják. Hogy saját magának is ellentmond, tegnap ezt mondta, ma mást. Mindig találtak volna kifogást.

Nem számított válaszra a nő részéről. Rákönyökölt az íróasztalra, arcába bámult, anélkül, hogy igényelte volna, hogy részt vegyen a beszélgetésben.

– Nincs mit tenni. Ez a mesterségük. Úgy tűnik, néha eredményesek. Nehéz az ő szintjükön elmagyarázni nekik, hogy mindez felesleges energiapocsékolás. Meg aztán persze ott van a megszokás is. És ismerjük el, az élvezet. Többet nem fogják bántalmazni semmilyen formában, efelől biztosítom. Már nem érdekük, hogy maga meghaljon vagy megnyomorodjon. Meg fogja látni, engedményeket tesznek. Rend lesz, nem valami kiváló, de elviselhető… Tehát magát egy szerdai délutánon tartóztatták le. Tizenkilenc óra tizenhét perckor. A Mandicevschi sétány hetes számú háza előtt. Pár lépésre az autóbusz megállójától, ahol éppen leszállt. Késésben volt. Aggodalmas, ideges. Talán valami régi hiba. Mindig igyekezett, mindig megpróbált időben elkészülni, pontosan érkezni. Már maga ez az igyekezet arra utal, hogy maga valóban pontos, fontos magának a pontosság. Az utolsó percben azonban beakad valamibe a harisnya. Vagy észreveszi, hogy hiányzik egy gomb a ruhájáról, vagy leszakadt a felöltőjén az akasztó. Hogy poros a cipője. Feltételezem, hibásnak érezte magát aznap… A konspirációs találkozások mások, mint a szerelmi találkák, mégis hasonlítanak. Hiszen a szerelmi találkákban is van valami az összeesküvésből, nem? Nem tudná nagyon pontosan megnevezni, az ön számára mi volt annak a találkának a jellege? Annál súlyosabb, bizony, annál súlyosabb, hogy ebben a helyzetben elkésett. Azon a szerdai napon az autóbusz volt a hibás. Nem csak a busz, természetesen, nem csak az…

Csak most látszott, hogy néha határozottan maga felé húzza az asztalra fektetett laposüveget. Lecsavarta a tetejét, figyelmetlenül játszott az üveggel. Mindezt az asztal alatt, zajtalanul, nagyon kellett figyelni, hogy az ember észrevegye a mozdulatait. Az sem hallatszott, ahogy gyorsan, szinte a kimondott szavakkal együtt kortyolt az üvegből. Bízott abban az érdeklődésben, amit személye és gondolkodása kelt. A részletek, az összes többi nem érdemel már akkora figyelmet…

– Nem volt teljesen véletlen, hogy a busz nem jött időben. Mi tartottuk vissza. Csak ameddig úgy gondoltuk, szükséges, csak addig… Örvendek, hogy nem mereszti itt csodálkozva a szemét. Fárasztana. Nem volna több türelmem, kedvem. Így viszont bízni kezdek önben mint beszélgetőtársban. Remélem, meg tudunk egyezni.

Tudja, nem bírom elviselni az ellenfél gyengeségét. Lefegyverez. Mondtam már, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy normális állapotban hozzák ide. Másként nem vagyok képes semmire… Nem működöm rendesen, ha tudom, hogy azt, aki engem hallgat, korábban megverték, megijesztették, megalázták. Tudja, képtelen vagyok… nem, egyszerűen felfordul tőle a gyomrom. És félek is, igaz. Saját magamtól. Tőlük. Attól, ami egyszer velem is megtörténhet…

A nő figyelni kezdett. Feszült lett, már érezte, hogy meglehetősen rövid időközönként számítania kell arra, hogy beszélgetőtársa arcán megjelenik ez a tehetetlen érzés, amelyet a szimulált vallomás vezet be vagy követ. „Tudja, nem bírom a látványos dolgokat” − kezdte a beszélgetést a férfi. Arca és hangja egy magányos, megöregedett gyermek tehetetlen vágyakozását szolgálta.

– Tehát késett. Az elvtársakat letartóztatták, anélkül, hogy magát láthatták volna. A mi játékunkhoz időnként kell egy kis aljasság. Talán nyugtalan attól, amit kérdezni akarok, vagy felajánlok magának. E találkozás célját illetően. Hogy ne aggódjon, leszögezhetjük, hogy nagyjából mindent tudok, amit maga itt bevallhatna. Ugyanakkor azt is tudom, hogy azt hiszi, nem ért ahhoz, hogy megítélje a különféle tettek jelentőségét, és elővigyázatosságból mindent egyformán fontosnak tart. Nehogy eláruljon valamit. Tudom, kik jártak abba a házba. Élvezettel olvastam a jelentéseket, kiegészítéseket is kértem. Kész életrajzi tanulmányok készültek. Szinte monográfiák, és nem csak Simona Strihan elvtársnőről. A barátai Siának szólítják, ugye? Sia Strihan tehát… Olyan jól tudom, mintha én is hosszú időt töltöttem volna a barátai között, tudok Barbosa úr májbetegségéről és még mindig szép kis vagyonáról, meg arról, hogy az ifjú Patraulea, akit Költőnek is neveznek, bolondja a szoknyáknak. A művészi hajlamai nem indokolnák, ugye? Még kevésbé a paraszti származása; szegény, rettentő szegény parasztcsaládból származik. A törékeny, nagyon törékeny egészségével még kevésbé magyarázható… A kiváló Mărgărit asszonyság fanatikus. Pedig úgy tűnik, igazi nagyvilági nő, talán valóban az. Haszonélvezője a mindenkori legfelsőbb társadalmi osztály megszokott és kevésbé megszokott élvezeteinek. Persze gyűlöli ezt a társadalmi osztályt. Hiszen fanatikus. Ellentétben a mérnökkel, aki… huzat van?

Hirtelen ijedten szökkent talpra. Leskelődésbe kezdett az íróasztal mögött. Orrlikaival figyelmesen szívta be a levegőt, talán a füle is felmeredt, mint a nyulaknak. Ó, tényleg, van benne valami nyúlszerű; hogy is nem vette észre eddig? Házinyúl-feje van? De mintha a kígyóból is lenne benne valami. Sasorr, kissé mintha sasorra lenne… azt mondják, régen a nagyembereknek sasorra volt… a homloka magas, széles, mint azoknak? A szenvedélyeket jelző szemöldök azonban már nem bozontos, nem erős. Inkább olyan elmosódott. A homloka gyöngyözik az izzadságtól, most már az orra is. Haja ritkás, már csak a halántéka körül maradt egy kevés. Sápadt. Rövidlátónak tűnik, folyton pislog. Vajon a félénkség jele lenne?

Ideges lett, rémült, mintha odafagyott volna. A zakója szétnyílt a dzsörzéing felett, amely a hosszú használattól láthatóan elvesztette színét és formáját. Összevissza, gyűrötten, elcsavarodva csüngött rajta. Használt övdarab lógott ki a nadrágjából, imbolygott a zakó nyílásában.

Megrázkódott, elfojtott hangot hallatott. Feje előreesett, remegett, akárcsak beesett mellkasa. A kopasz folt is vörössé vált a fején. Zsebkendőt vett elő, öklébe szorította, hol egyik, hol másik kezével vitte az orrához… tüsszögött.

A nő már nem tudta visszafojtani mosolyát. A férfi felnézett, látta. A köhögés ütései és a tüsszögés kábulata közt észrevette, úgy látszik, a mosolyt, és mindennek tetejébe visszamosolygott szégyenlősen, dadogni kezdett.

– Tudja, allergiás vagyok. A legkisebb… leggyengébb… a leggyengébb huzat is betesz nekem, egyszerűen − prüszkölt, kilépett az íróasztal mögül, és az ajtóhoz sietett.

Meglökte, pedig be volt csukva. Remegve görnyedt össze, nyögve, elkínzottan, rázkódva a sortűzszerű tüsszögéstől, meghajolva, leroskadva, mint akit meglőttek, az ajtókilincsre. Majd nagy, nehézkes léptekkel az ablak felé tartott. Még a nő karosszékébe is megfogózott, végigtapogatta a faszerkezet széleit, az ablakpárkányt, az ablakzárat, minden a helyén volt… mégis, prüszkölt! Szenvedőn, összeomolva, tehetetlenül. Prüszkölt és prüszkölt egyre, mintha élvezné. Piros véraláfutásos orra puha lett, és nedves. Hol egyik, hol másik zsebkendőt húzta elő a zsebéből, összeszorított ököllel fúrta bele az arcát. A görcsök érthetetlenné tették a beszédét, szégyenkezett.

A nő látta az ablakon át, amint egyre szürkébbé válik a fény. Talán sok idő telt el, nem tudta. A faliórára nézett, de nem tudott kivenni rajta semmit. A fekete számok eltűntek, akárcsak a mutató az elmosódott, poros négyszögben, belevesztek a ködbe.

A törékeny férfi nehezen, kínlódva nyerte vissza lélegzetét. Közben azonban mondhatni elvesztette az érdeklődését, talán az erejét is ahhoz, hogy végigjátssza a szerepeket. A partitúra elviselhetetlenné vált, mintha már nem izgatta volna. Mintha elunta volna, hogy az intelligencia bonyolult álarcait viselje. Mintha minden összeomlott volna, ahogy a szkeptikusok mondják, hiábavalóvá és nevetségessé vált volna. Talán lusta volt… már nem számított semmi, semmi nem lehetett mélyebb, vonzóbb, biztosabb és bölcsebb, mint a lustaság – mintha ezt mondta volna. Már nem látta értelmét annak, hogy fáradozzon. De hirtelen összerezzent.

A nő még mindig mosolygott. Mosolyából azonban lassan eltűnt az együttérzés, még a szimpátia is, amely a szerencsétlen iránt egy pillanatra hatalmába kerítette. Maradt az undor és a megvetés. A mosoly megfagyott, grimasz lett. Úgy tűnt, a fogoly elaludt, elszenderült. Vagy elájult, meghalt ezzel a rettenetes vigyorral az arcán… a férfi pedig dühösen csapott a fémkupakkal az asztal kristálylapjára.

Őrült fény villant élesen tekintetében. A mozdulat úgy csapott le, olyan gyorsan, zabolátlanul, mint a guillotine.

Azonnal megbánta… rögtön megpróbálta valahogy megzavarni a mozdulatot. Mintha csak az italosüveg után nyúlt volna. Ezúttal látványosan, anélkül, hogy rejtőzne, vastag, kicsi ajkaihoz emelte, mélyen fölé hajolt, és csaknem a negyedét kiitta. Azután felfrissülten, de rosszkedvűen visszaült a karosszékbe.

– Én is utálom az unalmat, asszonyság. Azt hiszem, látszik rajtam. Utálom, ami unalmas, remélem, látszik. Mint a munkát, a szorgalmat, a kitartást. Még a logikát is. Néha az igazságot is. Gyakran. Gyakran. Ez vagyok, egy…

Az első szavakat még megnyomta, majd gyengült a hangja. Visszanyerte nyugalmát, távolságtartását, jelezni akarta ezt.

– Igen, nem éri meg elmondanom mindent, amit Sia Strihanról tudok. Vagy Dinu Barbosáról, Tina Mărgăritról, Mateescu mérnökről. Kahane-ről, akit Agahane-nak neveznek, vagy Patraulea Költőről. Arról az okos munkásról, Victor Văduváról sem. Még a legértékesebb figuráról sem, akit maga annyira csodál. Nem csak a csodálat, tudom, tudom, mindent tudok a, hogy is mondják, „szeretett férfiról”, igen, róla. Nem éri meg azzal untatnom magát, amit mindegyikről, együtt és külön-külön tudok, nem éri meg, beismerem. Azt kellene inkább elmondanom, mit tudok magamról. Hogy meggyőződjön, korrekt ember vagyok. Adatokat kínálok magamról, ezek legalább olyan fontosak, mint amit Sia Strihanról megtudtam. Hogy tiszteljen engem? Úgy tűnt, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Számomra ez a tisztelet egyetlen formája. Meggyőződhetne, hogy magamról is sokat tudok. Holott, én egy… ezt akartam az imént elmondani… én egy dilettáns vagyok. Javíthatatlan dilettáns, az vagyok.

Meggörnyedt vállal ült az íróasztal mögött, az üveg fölé hajolva. Halkan beszélt, fejét behúzta a vállai közé, már nem nézett a hallgatóságára.

– Eltűrik nekem. A gondatlanságot, a lustaságot, a szeszélyt, a gyengéimet, a fantáziámat. Tolerálják. Végül beletörődtek, hogy afféle szükséges rossz vagyok. Mert hasznos vagyok nekik, szükséges. Erről meggyőződtek. Még ha nem is értik a tetteimet, csapásaimat, következtetéseimet. Még ha közben le is néznek… Örülnének nagyon, ha engem is bevarrhatnának egy cellába. Ha bosszút állhatnának a maga által már ismert módszerekkel, mindazért, amit képtelenek felfogni. Sőt, legszívesebben koporsóba tennének. Hónapokig nem hívnak. Békén hagynak, menjek az ördögbe. Amikor végre visszahívnak, már nem alkudoznak. Elfogadják a feltételeimet, vagyis az összeget és azt, hogy szabad mozgást akarok. Nem határozzák meg a programomat, nem erőltetik rám a maguk kicsinyes pontosságát, az összes ostobaságot, amit tisztelnek. Elfogadják, anélkül, hogy valaha is értenék, voltaképpen miről van szó. Úgy hallgatják ömlengéseimet, mint a birkák… Tudja, időnként beszédessé válok. Megpróbálom elmagyarázni nekik, miért lehet arra számítani, hogy ciklikusan előkerülnek különleges ügyek. Kivételek! Az élet kinövései, az élethez szükséges dolgok. Ezekkel szemben hatástalan a gyűlöletük, a fegyelmezett ostobaságuk. Vannak világok, vannak olyan fajok, amelyek nem vesznek tudomást egymásról, nem érthetik meg egymást. Először is tudniuk kellene, mi az az élet, miről beszélek. Szükségük van a fantáziámra, a temperamentumomra, a betegségemre, az érzékeimre. Végül rájöttek, hogy magam is különleges eset vagyok. Akárcsak Sia Strihan. Mi ketten… persze talán kevésbé, mint az az elvtárs, akire gondol, aki hiányzik magának. Mert ő aztán tényleg különleges eset, nagyon különleges, ismerjük el… Néha persze megoldom a dolgokat. Méghozzá elég jól, elég jól, ezt elismerem. Másként nem lennék most itt. Ezért tartanak, ezért tartanak el. Varázsló szerzet, az vagyok! Undorító, beteg, gyáva, feledékeny, lökött. De megcsinálja, amit kell! A jelentések optimistán záródnak, kötelező optimizmussal, szolgálatos optimizmussal, nevezzük így, az efféle ember által ember számára kitalált szolgáltatásban, amely csak a számunkra kimért időt fogyasztja, mint minden más foglalatosság és illúzió. Tehát az ügy, amin már három hónapja vagy három éve fő a fejük, megoldódik, vagy megoldásra kerül, az optimisták pedig megint megszeretik aljas mesterségüket… De nem mindig járok sikerrel. Vannak vesztes partik is. Vagy amit nem nyerek meg. Vagy egyszerűen beüt a fáradtság, a lustaságom, figyelmetlenségem, vagy akár, igen, nagylelkűség vagy undor, néha egyik is, másik is, összekapcsolódnak, hiszen ember vagyok. Ember vagyok, ahogy maga is sejti, voltam én is legyőzött, nem is lehet másként. Gyakran magamat győztem le. A szűk elme képtelen felfogni, mennyire természetes a kudarc, mennyi élvezet rejlik akár a kudarcban is, mint mindenben, ami emberi, mennyi melankólia… Mennyi kudarc rejlik még a pillanatnyilag alkalmasnak, hatékonynak bizonyuló megoldásokban is. És akkor próbáld meg elmagyarázni nekik, hogy voltaképpen csak kudarc létezik! Csak egyesek kevésbé látványosak, mint mások. Ha álcázzák őket, sikernek tűnnek. Amikor nem oldom meg a gondjaikat, elfelejtik, mennyi mindent tettem addig. Persze nagy hirtelen a saját tehetetlenségükről is megfeledkeznek. Ismét egyedül maradnak nehézkes és kretén érveikkel. Üvöltenek, hogy aki olyan kétbalkezes, gonosz, mint én, nem csoda, hogy képtelen helytállni ilyen nehéz helyzetekben. Végre alkalmat találnak arra, hogy sértegessenek. Arcomba köpik a gyűlöletüket, a hiúságból, ostobaságból, bosszúvágyból kikristályosodott gyűlöletet. Megint megkínoznak gyengeelméjű hitetlenségükkel. Nem könnyű. Főleg az olyan embernek, mint én. Remélem, érti … a bizalmatlanság nekem mindennapi kenyerem. Száraz, hatalmas krétatömb, hatalmas jégdarab, nagy zajjal omlik a fejemre, hogy összetörjön. Néha a kőkenyeret ecetbe, borba áztatják. Szédülten szívom a mérgezett szivacsból, napokon, éjszakákon, heteken át. Önmagammal szembeni bizalmatlanság… Már csak ez hiányzik a sok más bizalmatlanság mellé! Ez megöl, képtelen vagyok ítélkezni. Megvakulok, megsüketülök, megbénulok, elvesztem. Akkor visszajutok a nyomorult, melankolikus, piszkos állapotomba. Hónapokig nem vagyok jó semmire. Pont ezek a gazemberek, akiknek meg kellene némulniuk, meg kellene bénulniuk a puszta megjelenésemre! Végül visszahívnak. Jó későn, de visszahívnak a nyomorultak. Amikor megjelenik valami, ami túl különös, és amivel mindegyre hiába próbálkoztak. A bolond! − jut eszükbe. A bolond hátha megtalálja a kulcsot ehhez a kérdéshez, ebben reménykednek szegénykék… Nem is tudom, honnan kezdjem. Hosszan tétovázom, hogy belevágjak-e. Nem bízom magamban, nincs meg a biztonság. Önbizalom nélkül, még ha csak ideiglenes, illuzórikus is, nem megy semmi. Érzem, hogy ezek ott vannak a közelben, a hirtelen elcsendesedett vadállatok, de a hátamon lovagolnak, megfojtanak. Lesik a mozdulataimat, a gondolataimat. Addig, amíg valami nem segít. Az ital, egy nő, egy könyv, egy vakáció. Akár még egy vers is, ne nevessen. Néha a zene is… visszakerülök egy kellemes, életteli állapotba. Izgatott leszek, felvillanyozott. Már csak a célt látom. Az adatokat, hipotéziseket, megoldást.

Besötétedett, de nem gyújtotta fel a lámpát. Még nem volt teljesen sötét, vagy talán mégis. A nő ugyan nem láthatta őt, de érezte, hogy feláll az íróasztal mögött.

– Egy okos főnök csodákat tehetne velem! Egy olyan, aki fel tudja használni a hibáimat! Pont ezeket? A lustaságot, a gondatlanságot, a szétszórtságot. Mennyi helyet kap a fantázia ezek között! Mozoghatsz, anélkül, hogy valaki előre láthatná és megakadályozhatná a lépéseidet. De hol talál az ember ezek közt a cselédek közt egy felsőbbrendű fejet? Évekbe telt, amíg legalább szükséghelyzetben elismerték a kvalitásaimat, és megtanulták hasznosítani azokat. Amíg engedékenyekké váltak, megfelelő körülményeket biztosítottak számomra. Stimuláló környezetet! Szeszélyek… Vagyis a szükséges védelme ezeknek az értékes tulajdonságoknak. Talán nincs sok, de különlegesek, különleges bánásmódra van tehát szükségük. Száz évbe is beletelne felfogniuk ezeknek a cselédeknek, hogy az én tudásom hatalmas játékteret nyit meg!

Idegesen forgatta egymáson két tenyerét. Aztán jobb kezének mutatóujját a bal kezének mutatóujja körül.

– Persze, dilettáns! Nem mesterember, még csak nem is hivatalnok. Dilettáns, aki nem ismeri a kötelességet, a főnököket, az órarendet, a módszeres kényszermunkát. Aki ritkán dolgozik, de élvezettel. Pénzért, gyönyörért. Csak amikor vonzó az ajánlat. Amikor esély van egy rejtélyre, egy kihívásra. Amikor, legalábbis reményeim szerint, megmaradnak érintetlenül az intuíciók, a játék öröme. A felfedezés vágya, hogy megnöveljük a véletlen adta esélyeket. Látja… engem nem érdekel, amit maga be tudna vallani. Mindent tudok rólad, rólatok. Ha akarod, felkínálhatok viszont néhány váratlan adatot bármelyikőtökről. Magamról is. Hogy jobban megismerje mind a bajtársait, mind az ellenfelét. Praktikus, el kell ismernem, ellenfelek vagyunk. Ez van most… de, de… elméletileg, ha a legsötétebb mélységében vizsgálnánk meg, azt hiszem, a helyzet bonyolultabb. Tudván, amit tudok, jogom van azt mondani, hogy a valós, de relatív bűncselekményekkel együtt, amelyeket elkövetett, csak akkora jelentősége van, amekkorát én tulajdonítok magának… Az eszmék könnyen felvillanyozzák az elmét. Különösen a fiatal elmét. A hatalom megszerzése izgalmas! Azután válik nehézzé… Hatalommal a kézben minden bonyolulttá válik. Én minden tábort megjártam, ne feledje el, ismerem a mechanizmust.

A fogoly várt, próbálta eldönteni, hogy kihallgatója a tegezés mellett döntött, vagy csak valami elszólás volt.

– Nem te vagy a legizgalmasabb ügy, biztos észrevetted. Mégis, összefüggésében valamelyest fontos vagy számomra. És azért vagy fontos, mert én annak tartalak. Mert én megtaláltam ezt az összefüggést. A maga barátja, igen, ő foglalkoztat, valóban. Ismerjük el, ő megérdemli a kiemelt figyelmet… Vajon mit gondolnak a maga elvtársai arról, hogy pont aznap késett, amikor őket letartóztatták? Talán még nem értesült… gondoskodtunk arról, hogy ne tudják, hogy magát is letartóztattuk. Ami a továbbiakat illeti, még nem tudom. Talán kérem, hogy rövidesen bocsássák szabadon magát. Ez megerősítené a gyanút, nem igaz? Az az ember, akit mindketten annyira csodálunk, vajon megvédené magát a többiek bizalmatlanságával szemben? Hát a sajátjával szemben? Megértem. Én aztán meg. Afféle jellemzően intellektuális kegyetlenség. Erő és tehetetlenség. Tehetetlenség, amelyet egy nagyobb erő kompenzál. Nagy erő, amely ugyanakkor nagy gyengeség is. Plusz varázs, nemdebár? Sebezhető… ezzel lehet csapdába csalni. Noha, ahogy mondtam, megértem, én megértem. A legveszélyesebbek az értelmiségi ember túlzásai, aki úgy döntött, hogy legyőzi a gyengeségeit és a bizonytalanságait, hogy tündökölni fog a lojalitásban. Biztosítalak, régóta figyelem. Megvan tíz éve. Már jól ismerem. Állandó fenyegetésben, nem csak általunk vagy mások által, elsősorban ő veszélyezteti saját magát. Hagyjuk, hadd harcoljon önmagával… Elég az, szerintem. De nem értenek meg, nem engedélyezik a terveimet, ezek a szamarak mellőzik az éleslátásomat.

A bácsi felhevülten lihegett. Időnként rátört az ilyen izgatott állapot… A fogoly várt, megrémítette a gondolat, hogy közeledik hozzá. A szoba hirtelen megtelt a kiáltásaival.

– Nem, ez nem őrültség és nem tréfa! Nem kell ilyen lenézően mosolyognod. Talán fizet valaki ezért a kettős játékért, a kettős, hármas, sokszoros szerepjátszásomért honnan tudod? Ki adott jogot arra, hogy megvessél?

Miközben ordított, váratlanul meggyújtotta az asztali lámpát, hogy gyanúját ellenőrizze. Felállt, reszketett, kis ökleivel csapkodta az asztal kristálylapját. Elvörösödött, remegett a válla. Kitágult szemmel, dühösen meredt a nőre. Idegesen csapkodott. Görcsbe rándult teste rettenetesen vonaglott. Tüsszögött… igen, megint tüsszögni kezdett, a nyuszi… szünet nélkül, hosszan. Egész lényének izgatottsága és gyengesége mintha hirtelen minden szervét érzékennyé tette volna, sérülten remegtek. A prüszkölés élvezete! Mintha kitisztítaná és felfrissítené nemcsak az orr nyálkahártyáját, de a lelkét, a bűnös lelkecskéjét is. Megtisztultan nyögött fel. Megfiatalodva, kiüresedve. Erőtlenül nem tudott már megnyugodni. Később összetörten dőlt az íróasztalra. Tenyere remegve, tapogatózva csúszott végig az üveglapon. A lámpa kapcsológombját kereste. Eltűnt a fény.

Hosszú szünet után a hangja szégyenlősen, megszállottan tért vissza a sötétben.

– Az én játékom veszélyesebb, mint hinnéd, kislány. Sokkal kegyetlenebb, mint sejtenéd… ez az ész játéka. Számítás és fantázia. Mozgékony elme, finom, gyöngéd áramkörökkel. Igaz, hiányzik a karakter… A vad kegyetlenség azonban, tudd meg… egy ellenfél, aki megbecsül. Majd megérted, később majd ezt is megérted.

A szoba süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre merült az egyre tömörebb sötétségbe. Már nem lehetett kivenni semmit, semmit… csak a szavak kanyargós irányát, az italtól reszelős, rekedt, néha üveges, csaknem nedves hangot, amely kitört a prüsszögések közül, betöltötte a levegőt, majd hirtelen megszakadt, kipukkadt, mint egy vékony léggömb, ha zsilettpenge éri.

… Talán nem kellett volna meghallgatnia. Az előkészületek, ezek az utolsó napok megszelídítették. A reggeli, majd az ebéd, aztán a meglepetés a találkozás kezdetén, ami sehogy nem akar véget érni… a bizonytalanság mint alapkövetelmény, ami nélkül ez a veszélyes pojáca képtelen gondolkodni, lélegezni, törékeny, zavarba ejtő mechanizmus, amely bizonyára csak a végén válik hatékonnyá, talán különféle bizarr elemek összjátékaként… Az állandó ingajárat, szédülés, mintha önjáró lenne, ürességek, zuhanás, aztán kétségbeesett magához térés… Ó, igen, mindez elfárasztotta, kimerítette. Sikerült fokozatosan átadnia feszültséget a fogolynak, felfogta a változásokat… bármire számíthatott, és már nem érdekelte, nem, már nincs ereje, nincs, már nincs.

Lassan lecsúszott a fotelben, álomba merült, mintha hallotta volna valamikor a kislány szót. Elveszett, feladta, aludni akart, belealudt a rémületbe, megint beleveszett, elaludt, ő pedig leste, figyelte éberen, mint egy nagy, ronda nyúl.

Ökölbe szorította a kezét, nehogy elaludjon. Mégis, könnyedén újra visszacsúszott a puha fotelbe. A test elernyedt, szétfolyt. Nem volna szabad feladnia, nem szabad, feszítette meg a lábait. Már nem hallotta, már régóta nem hallotta, talán már nem is beszélt, talán már nincs is itt, talán. Nem, nem hallgatja tovább.

Nehézkesen emelte fel a kezét. Lassan, hogy a levegő se moccanjon, ne érződjön. Az átkozott, szegény, már elégszer bizonyította itt, hogy élesek az érzékei. Még akkor is észrevett minden moccanást, amikor úgy tűnt, nincs is itt, beleveszett a sötétségbe. A nő a fotel karfájára hajolt. Sikerült tenyerét rászorítania a fülére. De nem akart elaludni. Ébren kell maradnia, muszáj, figyelnie kell.

Őexcellenciája ragaszkodott ahhoz, hogy gyengébbnek, ugyanakkor démonibbnak tüntesse fel magát, mint amilyen. A valódi rosszullét pillanatait jól elrejtette a szándékos vagy ügyesen szimulált rosszullétek közé, képtelenség volt megkülönböztetni őket. Aki képes lett volna erre, és ezzel arra, hogy megelőzze a zavart, minden bizonnyal esélyt kapott volna arra, hogy megsemmisítse őt.

Azt azonban meg kell állapítania, hogy a férfinak sikerült elérnie azt, hogy már nem bízik sem az ő megjegyzéseiben és ítéleteiben, sem a sajátjaiban, hogy gyanúsnak találja ezt a végtelen monológot, ugyanakkor mégis tulajdonít neki valamilyen titkos és ismeretlen irányt, amely felé észrevétlen halad, és amely lehetővé tette, hogy gyakran a pillanatnyi ihlet hatására, a kiválasztott útvonaltól eltérve a legváratlanabb mozdulatokkal éljen.

Érdemes elgondolkodnia például azon, miért célzott Mateescu mérnökre és nem a Mateescu fivérekre, mérnökökre? Az ifjú Patraulea nem tűnt szoknyabolondnak. És végképp eszébe se jutott volna ezzel kapcsolatban a paraszti származásáról való eszmefuttatás. Művészi érdeklődés, na igen, esetleg az… De törékeny egészség? Erről nem tudott semmit, nem látta az összefüggést. Ámbár, ha visszaemlékezik, mind lehetségesnek, valószerűnek tűnt.

Már nem beszélt? Elnémult, elbóbiskolt, ahogy ő, elfáradt volna ő is szegényke, a szörnyeteg? Hallgatott, már rég nem hallotta. De más módon nem is érzékelte a jelenlétét. Igyekezett elterelni a gondolatait, mégis minden pillanatban arra számított, azt leste, hogy moccan a levegő valahol a közelben, hogy remegnek meg a férfi puha, vékony karjai, mint a denevér a szoba falai között, hogy közeledik, hogy felrázza, bosszút álljon azért, amiért nem hallgatta meg, levetkőztesse, össze-vissza verje, hogy meg… igen, dühében mindenre kész lett volna. Valós vagy megjátszott apátiája és félénksége mögött néhányszor felvillant a bizarr egyveleg, vágy, gyűlölet és élvezet, de még teljesen kordában tartva, ahogy őt célozza, röviden, mint egy fénysugár láthatatlan vonalán haladva megérinti őt. Ijedten rezzent fel, mint akit megütöttek.

Felhúzta a vállát, felemelte a fejét, kezét levette a fotelről. Hegyezte a fülét. Halk, egyenletes légzés, a simogatott nyuszié. Tehát elaludt a nyuszi. Vicces cinkosságot teremt ez a találkozás!

– Nem, nem alszom. Hagytalak pihenni egy kicsit. Fáradt vagy, megértem – suttogta az árnyék.

De ugyanebben a pillanatban mindketten ijedten összerezzentek, a nő keze nekicsapódott a fotel karfájának. Megszólalt a telefon? A férfi sem számított erre. Mi a fenét találhatott még ki?

Harsogott, mint a végítélet harsonája, a sötétben nem találta a kagylót. Végül felvette.

– Igen. Te? Mi ütött beléd? Még nem. Nem, még egy kicsi. Légy nyugodt, nem csináltam vele semmit. Paróka? Haha! Nem, esküszöm.

Nevetni próbált, ijedtnek, megbántottnak tűnt, mint aki kényelmetlenül érzi magát. De közben dühösnek és elégedettnek.

– Valamelyest. Nincs miért. Ezért nem. Igen, csak hogy megmelegedjem, nem árt az. Ne félj. Nem, ne hívj többet. Parancs. Kérlek, hagyjál, nem… kérlek.

Suttogva kérte, szégyenkezve suttogott a telefonkagylóba. Bűnös gyerekként izgett-mozgott a széken, mint aki felett a nő uralkodik, de mint akitől ugyanakkor fél is. A hang a telefonkagylóban nem erősödött fel. Vágyakozás és perfid kérelem a vonal mindkét oldalán.

Talán nem is tette vissza a kagylót. Nem hallatszott semmi. De a hangok régóta elhaltak. Talán már csak saját lélegzetüket hallgatták… Aztán lassan megfordult a fotellel. Hallgatott, várt.

Végül megnyomta a lámpa kapcsológombját. Mindketten kábán dörzsölték a szemüket. Annyi sötétség után vakító fény.

– Igen, későre jár. Már rájöttél, nem akartam semmit megtudni tőled.

A nő megint az íróasztal fölötti órára pillantott. De a fénytől elvakulva semmit nem tudott kivenni. Minden egyformán fehérnek tűnt.

– Feltételezem, el kell majd viselned a barátaid bizalmatlanságát. Egyébként el ne felejtsem közölni, nem leszel vádlott a perükben. Még az is lehet, elengedünk. Ugyanígy el is ítélhetnek. Nem feltétlenül politikai okokból. Majd keresünk valami mást. Még nem döntöttem. Nyíltan beszéltem magával. Nehogy azt hidd, hogy mindig őszinte vagyok. Ezúttal ezt választottam. Ez is része annak, amit tervezek. Ne hidd, hogy hamis őszinteség! Az idő majd meggyőz róla. Nem, nem csaltam. Igyekeztem nyílt kártyákkal játszani. Minden, ami a továbbiakban magával történik, és most a legvégsőkig elmegyek az őszinteségben, összefüggésben lesz a szeretett férfival, ahogy a melodrámákban mondanák, vagyis Lucian Harigával. Még akkor is, amikor maga, Strihan kisasszony vagy elvtársnő hosszú időre eltűnik az ő köréből, és már nem tudnak egymásról semmit… A munka szabadsága, a szerelem szabadsága, az alkotás szabadsága. Szép, ugye? Természetes, hogy a művészekből, mindabból, ami megvan, de főleg, ami nincs meg bennük, lázadó legyen. Végső soron a művész vagy előfutár, vagy megkésett. Mindenképpen kívülálló. Nem találta meg a helyét, a nyugalmát, a békét. Nem tudott kiegyezni a mesterségével, a családjával, a törvényekkel, a hiábavalóság egy teljesen más módját választotta. Az elvonulás, a gyökértelenné válás, a meg nem felelés látszatából indul ki a művészet. Táplálni viszont… divatjamúlt esztétikai leckét mondok itt fel… a rögeszme táplálja, abból nő ki. Ez az igazi gyengeség, ha belegondolunk, tántoríthatatlan erő forrása is lehet. Ellenőrizték, bebizonyították. Tehát azt akarom mondani, természetes, hogy maga mindig ellenzékben van. Szabadság, de rend is? Alaptalanság és betegség? Maga valami ilyesmi. Természetes, hogy a kisemmizettek közt van. És azon kevés próféta mellett, aki még születik… Odavagyok ezekért az élvezetekért. Próbáltam. Tudja meg, nem vagyok kezdő. Mázoltam én is ezt-azt, vonzott a… A könyvek visznek végül bele mindenbe. Nekem is sokáig lángolt az agyam. Talán most is égek, hidegebb, mesterséges üzemanyaggal. Ezért is tartanak alkalmasnak a különleges ügyek intézésére. Mert, ahogy mondtam, én is az voltam, és mindegyre azzá váltam, egyre különlegesebb üggyé. Legyőzött a lustaságom, a hibáim. Talán az intelligenciám is, nem vagyok nagyon szerény ember, erről már meggyőződhetett. Mondhatni én vagyok a rothadás terméke, egyesek szerint szimbóluma… Természetesen nem tudnálak elbátortalanítani azzal, hogy nektek, lázadóknak, excentrikusoknak nem biztos a helyzetetek, még azok közt sem, akikhez, mondjuk így, természetesen kötődtök. Talán már érezted, de csak idővel érted meg a sorsnak ezt a kegyetlenségét… Maga, Strihan kisasszony vagy asszony vagy elvtársnő, szerette ezt a különleges férfit. Jól képzett értelmiségi és igazi harcos. Igazi vezér ez a Hariga elvtárs!… Fiatalabb nála. Annál is érthetőbb volt a vonzalom mindkét fél részéről. Betöltött egy szerepet az életében. Pedig Hariga igazi epikuroszi alkat, annak tekinthetjük, tudja meg. Más nők is odavoltak érte, akikhez minden felesleges komplikáció nélkül közelített, majd elhagyta őket… Magának nem voltak valami jó jegyei a Képzőművészetin. Viszont láttam az otthagyott munkáit. Megértettem, kiről, miről van szó, felfogtam, milyen igazságot ígérnek. Még csak ködösen, látszólag kaotikusan. Tudja, a művészet alapvetően bonyolult. Igazság? Túl nagy szó ez. Fel van fújva, mint egy fánk. Hm… a művészet igazsága, az ön művészetének igazsága, fogalmazzunk így, nem szembeszökő… a pénz, amit kapok, az általam nyújtott szolgáltatásért kapott nevetséges fizetség még mocskosabb lenne, ha legalább olykor-olykor nem adna lehetőséget nemcsak megvásárolható élvezetekre, de másfélékre is. Nem csak pillanatnyiakra. Hosszú távú élvezetekre. Ezek közül az egyik, remélem, maga lesz, Sia Strihan… Bocsásson meg, néha letegeztem. Kissé kábult vagyok, gyengélkedem. De biztosíthatom, teljesen józan… Nem tudom elérni azt, nincs is értelme, hogy a továbbiakban ne hallgassák ki alkalmanként. Néha sértegetik, kínozzák. Szeretik ezt az üresben cséplést, nincs mit tenni. A gépezetnek működnie kell, különben berozsdázik, ez az elvük. Behatároltak a lehetőségeim arra, hogy a módszereiken változtassak. Ők különben azt állítják, és időnként bizonyítják is, hogy a módszereik eredményesek. Nincs mit tennem. Ezt-azt megtehetek. Azt hiszem, máris megtettem.

Felállt. Amióta felgyújtotta a villanyt, a telefonkagylóból áradó macskaszerű női hang álomszerű, rémálomszerű jelenete után szavaiból, mozdulataiból eltűnt a nyugtalanság, a rugalmasság. A mozgékony emberi álarc leszáradt. Mintha szétfújta volna a pillanat szele. Nehéz lett volna eldönteni, hogy az új állapotban vagy tettetésben rejlett-e valami még rosszabb, valami váratlan. Hirtelen úgy tűnt, tudatában van annak, hogy elveszített valamit a korábbi személyiségének humorából és varázsából. Most viszont nemtörődöm módon elfogadta, ki tudja, hány pillanatra, a távolságtartó, unalmas, hivatalos szerepet. Persze nem tett volna így, ha nem tudta volna, hogy most ez a szerep a sikeres.

– Láthatta, mindenféle csomagot cipeltem magammal erre a találkozásra. Magam ellenőriztem, hogy semmi ne hiányozzon. Nehogy elkeveredjen valami. Minden tételt ellenőriztem a bevásárlólistán, személyesen szállítottam a célba. Nehogy, amilyen szeleburdi vagyok, még megfeledkezzem valamelyik ajándékról. Régimódi lovag vagyok, mondhatni. Nagylelkű a hölgyekkel, akik figyelmükkel tüntetnek ki engem.

Az utolsó szavaknál elvárásszerűen elmosolyodott. Gyors, szinte csak mímelt mosollyal, majd hamar visszanyerte semleges hangját, arckifejezését.

– Különféle méretű ecsetek. Ceruzák, szén, tus. Vízfesték, olajfesték. A legjobb minőségű. Nem néztem az árat. Figyelmesen választottam, annyit fizettem, amennyit kértek. És hozzá papír, karton, minden fajta. Még vászon is. Ha nagyon akarod, talán még metszeteket is készíthetsz. A tragikus tintafoltokban is ott van a művészet, ahogy jó száz éve, a romantikus Németországban publikálták. Elképzelhető azonban, hogy nem feltétlenül szükséges eljutnia odáig. Személy szerint a grafikát választanám. Noha egy adott ponton a fekete-fehér fárasztóvá válhat, mint egy hosszan elnyúló aszkézis. Színes foltok vagy akár színes ceruza azonban a rajzokban is elfogadható volna. Ceruzarajzok, szénrajzok. Kréta, tollrajz, ecset, akárhogy. Persze ha idővel szükségét érzi annak, hogy vízfestékkel vagy olajfestékkel dolgozzon, szabad kezet kap. Nemcsak minden eszközt és anyagot, de még gyantát is hoztam a lakkozáshoz. Amit úgy hívnak, legalábbis a dobozon ez áll: „mastics in lacrima pura”…

Ugyanazon a semleges hangon folytatta, mintha nem vette volna észre a döbbenetet, ami kiült a nő arcára.

És valóban, a fogoly hirtelen megszólalt…

– Jó, de…

Ennyit tudott dadogni. Csak ennyit. Ahhoz a feszült némasághoz képest, amely megelőzte ezeket a szavakat, ez is elegendőnek bizonyult. A férfi titokban figyelte, hogy bámul éber, kitágult szemekkel a szoba sarka felé, ahol a dobozok és csomagok maradtak felhalmozva.

– Mindent elhoztam, ami ahhoz kell, hogy rajzoljon, fessen. Ha pedig mindenképpen metszeteket akar, valamikor talán engedélyt kaphat arra is. Még visszatartják, visszatartjuk magát egy ideig. Talán éppen itt. Pár hónapig, pár évig, nehéz megmondani pontosan. Kis ország vagyunk, attól függünk, ami a világban történik. Ha érdekelné a véleményem, elmondanám, hogy szerintem nem tart már soká. Az idő, úgy látom, az idő gyorsabban kezdett dolgozni… De legyen annyi, amennyi, kevés, addig, amíg be van zárva, mindennap elkészít egy vázlatot. Egy rajzot a házról, kívülről vagy belülről, annak a háznak a külsejéről vagy belsejéről, ahol Hariga, Kahane, Văduva és a többiek találkoztak. Hogy ez kissé ipari ritmus egy művész számára? Csak eleinte tűnik annak. Naponta kidolgozni, különösebb pontosság nélkül, a részleteket. Úgy, ahogy emlékezik rájuk. Minden bizonnyal adott ritmusban és pontossággal fognak ismétlődni. Csak aztán lesz képes lassabban átgondolni és megvalósítani minden egyes képet. Ezáltal majd művészibbekké válnak. Pontatlanabbakká, vagyis másként pontosakká, csak a szélén annak a valóságnak, amelyre emlékezik, hiszen az emlékezet is találkozik az idővel, és a szolgálatába szegődik… nem kell ezt magának elmagyaráznom, ért a pszichológiához, az esztétikához. Végül az emlékezet is a rögeszmét szolgálja, no meg a játékot. Mondtam, kiválaszthatja az eszközeit. Mindenből hoztam. De ragaszkodom hozzá, hogy rajzzal kezdje, mint az iskolában. Vagy váltogassa, ahogy szeretné. Eleinte azonban csak rajz legyen. Következésképpen mindennap biztosítanak időt a maga számára. Ez egy olyan kiváltság, amelynek nem nehéz felmérni a jelentőségét. De lelkiismeretesen kell majd dolgoznia. Meg kell szoknia ezt a feladatot. Eleinte undorodni fog tőle. Aztán fokozatosan vágyódni rá. Várni. Reméljük, hogy egyre jobban megszereti, magába szippantja, szenvedélyévé válik. Ilyen a szenvedély, ilyen a szerelem is. A művészet pedig… szenvedély és szerelem… nem igaz? Ezek a rajzok megjelölik a hely topográfiáját. A ház felépítését, a maga felépítését. Tudom, milyen gyakran járt abban a házban, ahol le kellett volna tartóztatnunk magát, tudom, kivel találkozott ott. Körülbelül tízszer. Pontosabban tizenegyszer… El kell ismernie, hogy a célja ennek a próbálkozásnak, amely remélhetőleg egyre kellemesebbé válik, hasznossá az önben élő vagy eljövendő művész számára, sőt akár terápiás haszna is lesz, el kell tehát ismernie, hogy nem érti, mi a célja ennek a tapasztalatnak, ennek az egész akciónak. Mit tehetünk? Az őszinteség része volt annak, amit magával kapcsolatban próbáltam. Mégis, ez a részlet csak az enyém marad. Mondjuk, még csak nem is az enyém. Az egyik lehetséges hipotézis az volna, hogy még én sem tudom pontosan, miért indultam meg ezen a nyomon, és hova vezet, hova vezet bennünket. Mondjuk így. Így minden ismét koherensnek, megmagyarázhatónak tűnik. Tudom, hogy azt tanulta, szüksége van arra, hogy higgye, mindennek megvan az oka, mindent meg lehet magyarázni…

Erősödött a benyomás, a mondatok, ahogy az emberke hangja, fagyos testtartása némi magabiztosságot, nemtörődömséget öltött.

Ujjaival dobolt az üveglapon, csak ritkán nézett áldozatára. Állva maradt. Az italosüveg kiürült, a szavak gyorsan, határozottan, hidegen kapcsolódtak egymásba.

– Ez az egész történet a csodáról, ami majd akkor nyilvánul meg, amikor átvizsgálunk egy egész sorozat maga által legyártott rajzot vagy festményt Lucian Hariga elvtárs házáról, jobban mondva egykori házáról, csak meggyőző érvként szolgált azok számára, akik engem fizetnek. Az, hogy jóérzésű vagyok, legalábbis nagyjából, egy bizonytalan fantáziakép, amely annyira fantasztikusnak tűnt nekik, hogy idővel visszafogottá váltak velem szemben, ingadozva hallgatnak mindent, amit javasolok, amit könyvekből idézek, vagy kitalálok, vagy kitalált könyvekből idézek, ezek úgysem veszik észre. Valami alázatféle, a tisztelethez hasonló félelem, amely persze együtt nő a gyűlölettel, amit irántam éreznek, vagy maga iránt, mindenki iránt, akinek köze van a könyvekhez, vagy hisz bennük. Könyvekkel szemben érzett megvetés, babona, gyűlölet, mindegy, hogy valós vagy kitalált könyvekről van szó… Képtelenek lennének felfogni, mennyire valószerűtlen egy valódi könyv. Mégis milyen valószerű lehet egy meg nem írt könyv attól a pillanattól fogva, hogy a még virtuális tartalma már készen áll egy ember elméjében. Végső soron az én eszmefuttatásaim nem nagyon zavarták meg magát… Következtetésképpen szögezzük le: el kell készítenie adott témára ezeket a vázlatokat. Ez az én kis szeszélyem, mondjuk így. Meggyőződhetett róla, hogy szeszélyes vagyok. Mindaddig, amíg ezt az, elismerem, meglehetősen szokatlan szeszélyt korrekt módon kielégíti, nincs okom megfosztani magát azoktól az előnyöktől, amelyeket így megszerezhet. Abszolút pontosan: betartjuk az ígéreteinket… Minden bizonnyal, ahogy már jeleztem önnek, megkíméljük egy politikai pertől. Ezzel talán megerősítjük azt a bizalmatlanságot, amelyet reményeink szerint barátai még táplálnak Sia Strihannal szemben. Oltsuk le a villanyt… Felesleges. Látja, hajnalodik. Mondhatni, együtt töltöttük az éjszakát. Csodálatos reggel, nézze! Az ég tiszta, végtelen. A nyomorúság, a börtön, ahogy az ég is, ahogy minden öröm vagy boldogtalanság, része az életünknek. Örömmel és csodálattal kell fogadnunk mindent, ami része az életnek. Mert másban nem lesz részünk…

Igaza volt. A korlátolt, örökké azonos forgásra kényszerített Föld… az éjszaka egyesítette őket, majd újra odavetette a nappal hideg, üveges partjára.

Úgy mosolygott, mint a halottak.

– Nyissa ki, kérem, az ablakot!

A fogoly nehézkesen kelt fel a fotelből. Sápadtan, gyulladt, nagy, lila karikás szemekkel.

Nehézkesen indult, fordult, tett egy lépést az ablak felé. A fotel hátába kapaszkodva ment. Haladt, bal keze a levegőben maradt, testétől távol, már nem volt mire támaszkodnia. Majd hirtelen egy nagy lépéssel megtette a távot, ami még hátravolt az ablakig, és mindkét kezét előrenyújtva, hogy tudjon kapaszkodni, szinte rázuhant az ablakpárkányra.

Lesütött szemmel, behúzott vállakkal mélyet sóhajtott. Aztán megpróbált felegyenesedni. Bal keze görcsösen szorította az ablakpárkányt, a jobb végigcsúszott az ablak fakeretén. Hosszan tapogatta a hideg fémet. Rászorította ujjait a zárra, megpróbálta elfordítani. Nem sikerült. Lábujjhegyre állt, a másik kezét is felemelte, mindkét kézzel próbálta megmozdítani a zárat. A homloka megnedvesedett. Újra és újra próbálkozott, amíg az ablak két szárnya könnyedén elvált egymástól. Karjai erőtlenül hulltak az ablakpárkányra. Csak egy pillanatra támaszkodott meg, majd az egyik ablakszárnyat hátrahajtotta a falig. Tágra nyitotta a másikat is. Ott maradt az ablakban, tételezzük fel, a hűvös légáramtól felfrissült szemmel.

Nézte a fehér, bolyhos eget, a házak kékes falát, az utcák fényes, nedves szalagjait, ahogy kettévágja őket egy-egy, eltévedt bogárként gyorsan távolodó autó. Az ablakkeretbe kapaszkodott, és kitárta a karjait. Az ablakokon még ebben a szobában is vastag fémrács volt.

Az ég satírozott. Még fehér, mégis tiszta.

„A börtön, betegség, magány, ennek a furcsa életnek a nyomorúságai. Rövid, előreláthatatlan, aminek mégis örvendünk. Ha nem lennék rosszul attól, hogy tőle hallottam a szavakat, ki tudja, talán én magam is mondhattam volna őket.”

A háta mögött megszűnt minden mozgás. Csak nem aludt el a nyuszi az asztal mellett? Vagy még mindig őt figyeli, lélegzetvétel nélkül? A leghalkabb nesz sem hallatszott.

Figyelt, de nem, semmi. Elég idő eltelt. Kinyitotta az ablakot, hosszan pihent, nézte az eget, a kihalt várost. Elfeledkezett arról, akivel megosztotta az éjszakát. Végül is csak annyit parancsolt, hogy nyissa ki az ablakot… lassan visszafordult a férfi felé. Hogy rendelkezésére álljon, ahogy kell.

A szobában már nem volt senki. Minden bizonnyal kiment, amíg ő az ablaknyitással bajlódott.

A szék gondosan beállítva az íróasztal mögé. Mintha soha senki meg sem mozdította volna. A telefon halott. A kis laposüveg is eltűnt a fémkupakkal, amely az éjszaka folyamán apró életjelként meg-megvilágította a szobát.

Szerette volna kinyújtani, megmozgatni a lábait. Belefeledkezni vastag párnák puhaságába. Túl korán van, hogy összeszedje a gondolatait, az erejét, és hogy mindent fel tudjon idézni.

Feladta, hogy eljusson a fotelig. Kimerülten, könyökeire támaszkodva roskadt az ablakpárkányra. Nem moccant, rángassák el, ha akarják. Az ajtó zárva, senki nem kiáltott utána. „Csak egy pillanatra nyitottak be. Hogy lássák, nem törtem-e el puszta kézzel a rácsokat, nem szöktem meg, nem ugrottam ki az emeletről. Láttak, és elégedetten visszacsukták az ajtót. Vagy ugyancsak ő volt, benézett még egyszer két kortyintás között.”

Ebben a pillanatban puha érintés a vállán. Összerezzent, a kígyó végigsiklott a vállán. Érezte, ahogy hidegen, nedvesen végigfut a hátán.

Tehát nem ért véget, csak most kezdődik. A kéz finoman megnyomta a vállát. Újrakezdődik az egész, attól a ponttól, amitől már régóta a legjobban rettegett. Bármeddig bírja ez a nyavalyás kísértet. Kiürített egy újabb üveget, és erőre kapott, megjött a kedve. Elölről kezdi. Nem lesz vége, jól számolt, az áldozat nem fog ellenállni, nincs már hozzá ereje.

– Ne kínozd magad. Ne kezdd – hangzott valahonnan a közelből, a válla mögül a női suttogás.

Keskeny ujjak markolták meg a vállát, finoman megnyomták, megfordították. A tegnapi nő talán, az a kemény, kedves, ismerős barna, mint egy kolléganő… érzéki és anyás egyszerre, a haja kibontva, szoknyája elfordulva, arca nedves, izzadt, a fehér blúza nincs rendesen végiggombolva. Mintha felkészületlenül ugrott volna elő a barlangjából, álmából vagy álmatlanságból vagy ki tudja miből felugrasztva. Mellei meztelenül, párásan remegtek a blúz kivágásában.

– Köszönöm. Jól viselkedtél, nem provokáltad…

Alig lehetett érteni, olyan halkan, suttogva beszélt.

A keze egyre emelkedett, hosszú kígyóként a vállától a nyaka felé. A látomás gyöngéden meg akarta simogatni a fogoly arcát, de ő elhúzódott.

– Ki dobta ide a főkötőt? – hallotta távolról, közelről.

Lehajolt, felvette a főkötőt. Gyöngéden pillantott rá, majd az ablakpárkányhoz csapkodta, hogy kirázza belőle a port. Aztán végigsimogatta a tenyerével. Lassú, óvatos mozdulatokkal elhelyezte a kopasz fejen, még közelebb lépett az ablakhoz.

A szerencsétlen a rácsokig kihajolt, hogy magába fogadhassa a nappal levegőjét, hideg fényét, menekült az őt követő hang elől. Mintha szirénák sikoltoztak volna, hirtelen hallotta, majd nem hallotta, talán egész éjjel vonyítottak, kifejezetten miatta, és ő nem hallotta.

– Jól viselkedtél. Pihenhetsz egy kicsit, aludhatsz…

Valaki, valahol, valamikor lassan, nagyon lassan suttogta a szavakat, mint egy nővérnek. Mezítláb van a nő? Azért nem hallotta belépni?

Az ajtó valamikor lassan visszacsukódott. Légáramlat, halvány parfümillat, új, nehezen azonosítható illatok halvány keveredése. Egy ideig még nézte az ajtót, aztán visszafordult az ablakhoz.

A hideg fához szorította a homlokát. Mozdulatlanul maradt. Fáradt arca felragyogott az emelkedő nap fényében. Mintha elaludt volna.

Robotkép

 

Hosszú ideje csak másokkal való kapcsolatainkon keresztül értjük meg önmagunkat. Ahogy mondani szokás, csak így mutatkozhat meg, melyek a releváns összehasonlítások. Ahogy nem gondolhatunk a jövőre sem anélkül, hogy előbb ne tudnánk, kik vagyunk, mire vagyunk képesek, vagyis ne ismernénk az extrapolálás premisszáit alkotó számos adat eredetét.

Talán az energikus kezdeményező a kor portréjára fog gondolni mindenekelőtt, anélkül hogy sejtené, hogy olyan kompozíciót kínál számunkra, amelyben saját meghatározottságunkat olvassuk. Az individualizáció, amennyire még lehetséges, ugyancsak a részletezésből, a másokhoz való viszonyulásból születne, a legdrasztikusabb elkülönülés csak egy módja lenne annak, hogy kifejezzük a kondicionáltságok eredendő készletétől való függésünket. Akinek volna türelme ily módon szemlélni a részletes önéletrajzot, amelyet holnap kell beadnia az erre specializálódott ügyosztályon, könnyedén megérthetné, hogy akarata ellenére részt vesz ebben a szintézisben, és az élete, bármilyen egyedinek, folyékony titoknak, önmaga számára is meglepetésnek tűnik, megtalálható, ha csak extravagáns részletként is, a nagy közös adottságban.

Nem lesz érthetetlen, hogy a Futurológiai Intézet új igazgatója, a kutatási módszerek kiterjesztéseként, előbb igényli a munkatársak körének változatosabbá tételét, mint az új eszközöket.

Az élénk hangulatban zajló csütörtöki kollokviumok indító gyűlésére tehát nemcsak matematikusokat, pszichológusokat, fizikusokat, jogászokat hívnak majd meg, szokványos módon, hanem más kategóriák bizarr képviselőit is.

Egy csütörtök délután történik, hat óra tájban, kint békés júniusi fény. Az Orlando utcai fehér aulában meghívottként ott lesz egy gépírónő, egy taxisofőr, egy vendéglői alkalmazott, egy bölcsődei gondozónő, egy regényíró, egy káderesnő, egy tornatanár, egy vámos és egy bankhivatalnok.

A résztvevők értesülnek arról, hogy nincs más napirendi pont, mint maguknak a meghívottaknak, az intézet foglalatosságaihoz korábban semmivel sem kötődőknek a bemutatása.

Anélkül, hogy felállna, lemondva a megszokott „Csend legyen, kérem!” és „Elvtársak és elvtársnők!” formulákról, az igazgató azzal kezdi, akit mondhatni véletlenszerűen vett észre a harmadik padban az ablak mellett.

Egy akármilyen fiatalember, egy taxisofőr türelmesen mosolyog a terem nyugodt fényében.

„Voinea elvtárs sofőr a Getaxnál. Fiatal ember, amint láthatják, alig huszonegy éves. Kiváló sofőr, úgy hallottam. Sőt mi több, alkalmam volt meggyőződni erről, mielőtt a segítségét kértem volna. A gimnáziumban határozott érzéket mutatott a matematika iránt, mégis a balettet választotta. Tehát balettiskolába járt, hogy egyszer balett-táncos legyen majd belőle. Remélem, nem követek el indiszkréciót és nem túlzok el semmit, kedves Cristian…”

Cristian Voinea felállást mímel majd. Szőke haj, fehér költőhomlok, egy atléta felsőteste, kockás ing áttetsző lenből. A jövendőbeli munkatárs szorongás nélkül hallgatja a reklám összefoglalót, mintha valaki másról beszélnének.

„Tehát egy ostoba baleset… lemondott a balettről. Cristian túl öregnek érezte magát ahhoz, hogy visszatérjen a matematikához, ahhoz a hivatáshoz, amely, akárcsak a zongoristakarrier, koraérettséget és korai kemény gyakorlást követel, ahogy mondogatni szokta. De majd meglátják, hogy matematikus és zongorista is. Hogy ne fedjem fel a többi meglepetést, amellyel a Rosetti téri taxiközpont sofőr elvtársa szolgál majd nekünk.”

A csendes hallgatóság később arról értesül, hogy az ötvenéves ifjú hölgy nem akármilyen gépírónő, noha mindennap ezzel foglalkozik, hanem egy két világháború közötti angliai nagykövet lánya, elismert tekintély a díszítőművészetek terén, akinek elsősorban a régi keleti ékszerekkel kapcsolatos kérdésekben kérik ki a véleményét. A tornatanár egykor híres lovas és vezérkari tiszt volt, felsőfokú ismeretekkel és diplomákkal a heraldika területén a kedélyes fehér hajú, látványos pulykatokával, aki momentán vendéglői alkalmazott, egyedi tapasztalattal rendelkezik a régi pénzügyi tranzakciók területén, de annak idején szerény és példás kis birtokán különféle szőlő- és borfajtákkal kísérletezett, és ezekre számos díjat is kapott.

Izgalmas személyiségek az efféle látványos figurákhoz nemigen szokott hallgatóság számára. Különleges ötvözet és meglehetősen kirívó meglepetéssorozat.

Eljön tehát, gondolhatjuk, az a gyanús pillanat, az apátia, a kétely, amikor a résztvevők figyelme lassan, gyanakodva az ismeretlen felé fordul, akiről a bemutatónak láthatóan nem áll szándékában beszélni.

Valóban, a találkozó végéig az elegáns menedzser nem húzza elő a serdülő névjegykártyáját, aki nem tudni, hogy keveredett ebbe a válogatott társaságba, amelyet el-elkalandozó gondolatokkal követett; mintha álomból ébredne, amikor az első széksorban felemelte rövidlátó, addig a térdén tartott képes újságra meredő tekintetét.

A tizenhat-tizenhét éves fiú nem nagyon illett a jövőről készült komoly tervek, tanulmányok, kutatások körébe. Kíváncsivá tett mindenkit már az a bizonytalan levegő is, amely érzékelhető volt körülötte, mintha elismerné, hogy nem érzi jól magát ennyi komoly, hiperspekulatív oktató között. Kövérkés, ritkás hajú fiú, már néhány őszülő szállal. Viszonylag alacsony, viszonylag félénk. Viszonylag, na de miért is nyújtanánk…

Talán tolerálták és végül el is feledték volna, ha nem lettek volna a rövid, pontos replikái, melyeket mindig a megfelelő pillanatban mondott anélkül, hogy bárki kikérte volna a véleményét. De ez majd csak a második találkozáson fog megtörténni, amikor kirajzolódnak az igazgató elvtárs szívének kedves téma körvonalai.

Így csak a következő heti találkozás, egy esős csütörtöki napon, nyújtja éjfélig az ellentéteket. Különféle hírek kezdenek keringeni a fiatalember kilétével kapcsolatban. Ifjú matematikai zseni, kiváló költő, noha még ismeretlen; maga az igazgató elvtárs fedezte fel?! Az efféle variációk végső soron illenének a betolakodó korához és kinézetéhez. De már azt állítani, hogy Amerikában tanult mérnök, a náci lágerekből szabadult deportált, vagy hogy szeretője Őnagyságának, az énekesnőnek, az elnök elvtárs feleségének, vagy hogy fontos helyet foglal el a politikai hierarchiában, vegytiszta aberrációnak tetszik, már ha csak az illető életkorát vesszük figyelembe. Ugyanakkor természetesen növelik az iránta való kíváncsiságot, bármennyire is ellentmondanak a feltételezéseknek a fiatalember megszólalásai, amelyekkel felteszi a pontot az i-re, ahogy mondani szokás, mintha karteziánus klasszikusoktól mondana fontos idézeteket, akiket bizonytalan és nőies hangján mindig időben juttat azok eszébe, akik éppen elvesztek volna az árnyalatok és elővigyázatos megfogalmazások közt.

Mindenképpen el kell ismerni, hogy a serdülő kellemesen felfrissítette a vitát. Az olyan eszmék, miszerint „a jövő itt van a jelenben” vagy „az idő csak írásban maradandó” vagy „a környezet adatai előtt a közösség adatai, amelyről, amelynek” vagy „a banális napi eseménysorban benne van az egész korrajz, aminthogy a változás lehetősége is” vagy „a személyzeti dossziék életrajza” mintha mindig a bolondosan vonzó gyermek felől érkeztek volna. Noha egyik-másik bizonyára más hozzászólóké volt. De még ezeket is mintha hatásának friss ereje „provokálta” volna ki, ezért is tulajdonították végül neki.

A hosszú távú együttműködés persze a fiatalember köré szövődött furcsaságok, szokatlanságok egy részét elkoptatja. Talán a kezdeti csodáló suttogás is halkul. De többé már egyszerűen nem lehet őt kihagyni vagy kifelejteni a munkatársak hosszú listájáról, mikor a következő találkozón megbeszélésre kerülő eseménysort állítják össze.

1. 1.

 

Néhány évvel ezelőtt a Takarékpénztárban megjelent egy alacsony, száraz, gyors beszédű ember. A pénztáros lányok fokozatosan megszokták, hogy szeptember-október táján, mikor a nyári szabadság után az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, megjelenik Scarlat felügyelő elvtárs is, a maga hatalmas dioptriáival. Az íróasztal, amelyhez letelepedett, éppen köztük helyezkedett el, így bekerült a megszokott, asztalok közt zajló csevegésbe.

Szó se róla, Scarlat úr el volt foglalva a maga dolgával, de azért nem volt túl kényelmes, hogy ott van két fül meg két hatalmas, fekete dioptria, amelyekről sosem lehetett tudni, mikor fognak be sötét mélyükbe.

Átlagos, rutinnal érkező ellenőr, akit a Központból küldenek, hogy így az év vége felé még egyszer belekukkantson a pénzügyi elszámolásokba, olyan, akiből hiányoznak a számok és lakosság dolgaiba beleunt kolléga ismerős vonásai, de a kishivatalnok gőgje is, akit azért tettek oda, hogy ellenőrizze a munkát, amit nemrég még ő maga vagy a hozzá hasonlók végeztek.

Viktorka bácsi, ahogy a lányok nevezték, mindig merev és visszafogott maradt. Belevetette magát a papírokba. Némi lenézéssel hallgatta a beosztottakat. Ilyennek tűnt, talán ilyen is volt… noha egy idő után a lányok megfeledkeztek róla, és már észre se vették. A szomszéd, akivel együtt vészelték át az utolsó évszakot, nem avatkozott a dolgaikba. Úgy hetente egyszer megajándékozta őket egy dobozka csokoládéval… Amikor Vioricának gondjai adódtak, közbelépett, anélkül, hogy bárki kérte volna, és kölcsönadott annyi pénzt, amennyire szüksége volt. Getának megadta egy kiváló tüdőspecialista címét, Inának elrendezte, hogy a kislányát felvegyék a bentlakásba. Ami Csibét, a kedvencét illeti, nos, mondhatni, nem mert neki is valamilyen szolgálatot tenni… megelégedett azzal, hogy elnézte, hogy libeg a székek közt, és főleg, hogy cseveg telefonon azon a mély, meglepő hangján. Ilyenkor Scarlat úr mindig felemelte a fejét az ügyvitelekből. Majd gyorsan, szégyenkezve visszahajolt. Egyértelmű, hogy nagy figyelemmel hallgatta, minden szó érdekelte, vagy talán visszavonhatatlanul elvarázsolta a fiatal nő hangjának forrósága. Néha beletúrt dús hajába a kezében levő golyóstollal, és miközben figyelt, vastag szálú, fehér fürtjeit csavargatta, míg teljesen össze nem borzolódott. A beszélgetés végére általában égnek állt a haja. Jó pár másodpercbe beletelt, míg magához tért. Idegesen elővett egy fésűt, és a haját rángatva megfésülködött.

2. 2.

 

Scarlat úr ismét felállt az íróasztala mellől, és a Geta asztalán lévő telefon felé tartott. Carmen odaintett Csibének, hogy figyelje a kávésibriket. A barna nő felemelte finom arcát a kávésibrik fekete köréről, szégyenkezve észlelte Carmen néni, vagy ahogy félénken nevezték, „Mivé lettünk!” unott jelzését. Csibe pár pillanatig részt vett a cinkos kommunikációban, nem merte volna visszautasítani vagy figyelmen kívül hagyni. Akarva-akaratlanul, mintegy beleegyezése jeleként követte, ahogy kérték, Scarlat urat, ahogy a vörös Geta asztalához közeledik, és a telefon után nyúl, mint annyiszor az elmúlt fél óra során. Pech!… a kávé kifutott. Csibe gésa, ahogy a barátnői nevezték, elvörösödött, zavarba jött, elfelejtette lehúzni az ibriket a tűzről. A kávé jól kifutott a zacctól feketén sercegő rezsóra. Carmen, a kétbalkezes beosztottakra ráunt naccsága szerepében, idegesen legyintett. Egyszerűen hátat fordított. Szerencse, hogy ott volt Viorica, aki mindig kész segíteni, gyorsan odalépett, egy fiókból a legjobbkor előkapott ronggyal, hogy letörölje a szék oldalát. A rezsót végre kihúzták a konnektorból, és hűlni hagyták.

A baleset körüli zűrzavar a legcsekélyebb mértékben sem látszott zavarni Scarlat urat. Újrahívta azt a belső számot, és ugyanolyan nyugodt hangsúllyal ejtette ki a bevezető mondatot, mint az előző három kísérlete alkalmával: „Halló, itt Scarlat. Megérkezett?” A válasz nyilván ugyanaz volt, mint korábban, Viktorka köszönés nélkül lecsapta a kagylót. Lassan, anélkül, hogy bárkire nézett volna, visszatért az asztalához. Szomszédja, Ina, mosolyogva törölgette a szemüvegét.

Scarlat elvtárs ritkán használta a telefont. Kolléganői joggal csodálkoztak azon a kitartáson, amellyel néhány napja ugyanazzal a mondhatni alkalmatlan kérdéssel tért vissza a készülékhez. Ugyanez a jelenet a legkisebb változtatás nélkül tegnap is lejátszódott.

Mikor Ina visszatette nagy, piros keretes szemüvegét finom, sápadt orrára, látta, hogy Geta rákacsint, és cinkosan felmutatja három ujját. Igen, Viktorka harmadszor telefonált, mint tegnap délelőtt, mint tegnapelőtt. Három hívás, viszonylag rövid időközönként, a korai órákban… Aztán kész, semmi egész nap. Scarlat úr ismét elmerült a hosszú számsorokban, mint a többi reggelen. Mintha nem ő lett volna olyan ideges és türelmetlen pár pillanattal korábban. Ez annyit jelentett, hogy a dolgok úgy folytatódnak, ahogy eddig: egész nap nem veszi fel a telefont! Viktorka sosem tárcsázta egy jóbarát számát vagy egy intézményét, ahol valami elintéznivaló akad, mint mások, sosem szólt haza, hogy megkérdezze a feleségét, anyósát, lányát vagy aki otthon van, mi újság, kell-e valamit venni hazafele menet, megjavították-e a felvonót, vagyis hogy a mindennapok apróságairól érdeklődjön, mint minden becsületes és sokoldalúan elnyűtt polgár. Nem, Scarlat Victor elvtárs senkit nem hívott, és mindennek tetejébe őt sem kereste soha senki telefonon…

A délelőtti három hívásból álló jelenet jogosan keltett izgalmat: biztos, hogy belső számot hívott! Tehát egy szomszédos szobában tartózkodó valakivel beszélt, egy kollégával, egy elvtárssal, ahogy mondani szokás. Valakivel az intézmény másik szárnyából, ahonnan, mind jól tudjuk, Scarlat elvtárs nem ismer senkit, és nem is mutatott semmiféle érdeklődést aziránt, hogy mást is megismerjen, mint a szegény, vidám, cserfes, illatos kolléganőket, akik közt akarva-akaratlan az idén is el kell töltenie az évi mérleg készítésének és a befőzéseknek az időszakát.

3. 3.

 

A lusta bukaresti ősz hosszan elnyúlt a 46-os kirendeltség nagy ablakai felé…

– Adj egy Kentet − mormogta álmosan Ina. A váratlanul asztalára vetődött napsugártól védve szemüveglencséit előrehajolt, és kortyolt egyet a csésze alján maradt kávéból. Finom, pirosra lakkozott körmű mutatóujját körbehúzta a csésze peremén. Elegáns tikk, mondhatni… A csinos kis Inában volt hajlam arra, hogy ilyen finom mozdulatokkal kényeztesse magát, mintha a napi fáradtság ellen védekezne, vagy valami ismeretlen kellemetlenség ellen, amelyet megérez, még mielőtt bekövetkezne. A sárga csészére hajolt, és mosolygott. A csésze citromsárga színe felvidította. Jobb keze mutatóujját végighúzta a csésze peremén. Még volt benne egy korty kávé. Puhán előrehajolt. Kortyolt az erősítő folyadékból. Illatos pihék a tarkóján, nyakának finom íve, egy rafinált kínai jelenet bája…

Scarlat úr, aki rálátott a jelenetre, zavartan fordította vastag dioptriáit a számításokkal teli papír felé.

– Nincs több − vetette oda később Viorica a választ. – Reggel óta rájár mindenki…

– Van nekem − suttogta a dundi Geta. − Alig egy órája adta az, aki a nyolcszázassal tartozott. Nem isz gondoltam. Mikor írnám le a nevét, és odahúzom a személyijét a lapra, hopsz, odacsúsztatja a pakkot… Hatalmasz mosoly, az ajtótól a kasszáig ér. Meglepetész… Egy kis takarékadósságért? Nem gondoltam volna!

És valóban, a cukorfalat vigyorgott, felfedve hiányos fogsorának arany toldásait. Átnyújtott kolléganőjének egy Kentet, de a tekintete másfele fordult.

– Zárd már le azt a hülyeséget, nem tudom, mi a fenét hallgatsz! 

A zúgó tranzisztor elhallgatott, még mielőtt Carmen asszonyság megrovással próbálkozó beosztottja felé fordult volna.

Ina rendbe szedte szőke kontyát. Kihúzta magát ültében. Cigarettára gyújtott, mutatóujjával megigazította fehér, keleties orrocskája felett a vastag keretes szemüveget. Belebámult a semmibe, nem figyelt. Nem védhette magát a székekről felé irányuló suttogásoktól. Sajnos önkéntelenül is azonosította őket, afféle uralhatatlan reflexszel. Igen, uralhatatlan, automatikusan, impulzusra felemelkedő billentyű, gondolj csak másra, ha tudsz.

– Az uram azt mondta, nem bírja tovább. Nem akarja hallgatni, elmegy otthonról. Csináljak, amit tudok, visszajön, ha elintéztem. … Naptármódszer, egy frászt! Ez van, nem lehet megbízni benne… Nem mindig működik. Amióta megvan a két kölyök, pontosan betartottuk. Mert holtra voltam rémülve, nehogy megint ott maradjak nagy hassal… A békapróba se mindig biztos. Pont ez zavart össze. Negatív lett a teszt! Képzeld el, azt hittem, valami más nyavalyám van. Most meg várok. Azt mondta anyósom, ismer valakit…

Aha, az angyali Csibe, mély, forró hangjával. Hogy is adhat ki egy ilyen gebe ilyen mély hangot? Amíg hallgat, senki észre sem veszi. Elég, ha két szót szól, és máris mindenki akkora szemeket mereszt, mint egy-egy levesestányér. Csak akkor veszik észre: hogy mozog, milyen aranyos, milyen diszkrét, nem is tudom, milyen. Furcsa, igen, furcsa. Mindenkit megbabonáz. Nem lehet elkapni, de nem is utasít el senkit. Hullámhegy és hullámvölgy, aztán higgyen mindenki, amit akar…

– Tavaly, mikor Banu elment krumplit ásni a vállalattal, két zsákkal hozott. Nem csináltak semmit, megjátszották a vakot. Még azok mondták, hogy vigyen maga is belőle, semmi gond… Most meg, pont mikor vinnék őket krumplit szedni, őt behívják. Beszéltem a nénikémmel. Egyelőre hozzon ő valamennyit. Valamelyik vasárnap aztán kimegyünk falura, és megrakjuk a kocsit, másként nem megy.

A dundi Viorica élénken mesélt, miközben gyorsan-gyorsan véste a sorokat, és aláírt. Gyorsan dolgozott Viorica, mindenkinél gyorsabban, de csak akkor, ha közben végig csicsergett, összevissza mindenről. Írt, összeadott, aláírta, lepecsételte nagy sebességgel. Most is ezt tette, egyre hadart, míg Geta fel nem állt, és odalépett a csaphoz, hogy egy pohár vizet eresszen magának…

– Mondtam már a nyáron, hogy van injekció. Igen, mondtad, hogy neked nem kell. Odaadtam egy szomszédnak. Mérnöknő, a földszinten lakik, nincs férjnél. Csomagot kap Kanadából a bátyjától.

Ez meg Geta, a lassú, álmosító sziszegésével. Az ember rögtön felismeri. Tehát nem Viorica, hanem Geta hallgatta a cicás Csibét, a szavak közt tartott hosszú szüneteivel és azzal a tekintetével, amelyet néha-néha felemel az emberre csodálkozón, fesletten, hogy nem lehet neki ellenállni, megremeg a gerincvelő, emelkedik a pulzus, azokat a szegény férfiakat is meg lehet érteni…

Fémes surrogás a közelében: Carmen asszonyság, ki más? Ina ki se nyitotta a szemét, szükségtelen ellenőriznie. Tudta, mi következik, semmi kedve nem volt készülődni… Ha Carmen asszonyság szorgalmasan fésülködni kezd, huzigálja a hosszú alumíniumfésűt dús, boglyas, fekete hajában, az annyit jelent, hogy jön a szokásos szünet. Rövidesen odahúzza a székét Ina asztala mellé. És szokás szerint azzal kezdi: „No, mit csinálsz, szevasztopoli Inuska, lelkem?”… Aztán finoman megsimogatja a kezét: „De szép kezed van, de szép szemed, te, sztyeppei lelkecske!”

Carmen Petroianu elvtársnő, a főnök, láthatóan Inát kedvelte legjobban a kolléganői közül. Neki járt az a semleges, nyári barátság, amit a turistáknak tartogatunk, mikor megmutatjuk, merre van az utca, amit keresnek, a hotel, a múzeum, mikor éri meg benézni a cipőboltba, miért éppen abban a lakónegyedben érdemes keresgélni. Ina sok éve került ebbe az országba, több mint tíz éve dolgozott ebben a kirendeltségben, Carmen elvtársnőnél is jobban értett a mindennapi élet szükséges mozzanataihoz, de elfogadta a szerepét. Hagyta, hogy gondoskodó figyelemmel irányítsák…

Nem, nem nyitja ki a szemét, még akkor sem, amikor megérzi a jobbjára telepedő Carmen elvtársnő nagy testének szagát.

– Csibe, ne felejtsd el, hogy behívtak a brigádba! Ma délután. Megint Megéneklünk Románia van… A végén még a tévében is látni fogunk − hallatszott Carmen elvtársnő hangja. Minden bizonnyal most tűzte be a hajcsatjait, mielőtt felállt volna a székéről, és odalépett volna a szimpatikus Ina Satovához, mert így szólította, pedig már régóta mind úgy hívták, ahogy illett is egyébként, Murgulețnek. A néhai Murguleț elvtárs Inája, a hajdani nagy igazgatóé és egyetemi docensé.

– Már csak esz hiányzott neki. Már csak a Megéneklünk hiányszott Csibének − mormolta a távolban Geta.

Csibe nem válaszolt, majd kitalál ő valamit, amivel megoldja a helyzetet…

Valóban, a közelben szék moccant. Érezte a nagydarab női test közeledését.

Ina még tétovázott egy pillanatig. Végül kinyitotta szemét.

– Mi van, Inuska, sztyeppei lelkecske, fáradt vagy?

A szevasztopoli lelkecskének alig maradt annyi ideje, hogy felismerje a szemölcsöt a főnöknő nagy, vörös ajkai alatt. Kettőt pislogott, mielőtt válaszolt volna.

– Elég fáradt vagyok. Tegnap este jött Misa bácsikája, és ült jó sokat. De hozott nekem fülbeválót, hogy is mondjátok, gyöngyből. Nagyon szép, nagyon szép…

Carmen majd felfalta a szemeivel, elragadtatottan cigarettára gyújtott. Letette a csomagot Ina asztalára, hogy ő is vegyen belőle. Petroianu elvtársnőnek nem kellett várnia sem betétesek kis figyelmességeire a különleges bankbetétek nyitásakor, sem a nyugdíjasok szívességeire minden hónap 15-én, mikor egymás sarkát tapossák, hogy felvehessék a nyugdíjukat, de még a szerencsétől elvakult lottónyertesekére sem… Természetesen nem utasított vissza egy-egy kis csomagot vagy külföldi szappant, vagy amikor a lányok részt adtak abból, amit kaptak. Nem nagy dolog persze, hát hiszen nem a kórházban vannak, és nem is az önkiszolgálóban.

– Tudd meg, már a könyvesboltban is azt a hosssszú cigarettát sszívják, esszerint történt valami, már nem jelenik meg elég könyv − informálta nemrég a közösség cukorfalatja.

Nem érdekelték ezek Petroianu elvtársnőt. A bonbonos- meg süteményesdobozok egyenesen halálra idegesítették. Nem állhatta az édességet! Hányingere lett tőle, azonnal szétosztotta, ki se bontotta. Nem volt ebben semmi megjátszás, valóban, ha kettévágják, sem evett volna belőle. Csak azt nem érti az ember, hogy nem tudott lefogyni. Igaz, nem is próbálta, nem volt türelme azokhoz a hülye fogyókúrás receptekhez. Divat, sziluett? Egészségesnek érezte magát, semmi oka nem volt belevágni a komplikált rituálékba. Nem szerette az édességet, tényleg nem szerette. Nem bírta, ez van…

– Hagyd a fülbeválókat, ahogy te nevezed őket, lelkecském, mondok valamit a csizmákról. Az idén nem lesz csizma. Fújhatjuk a helyét. De én tudom, kitől kell szerezni. Ha akarod, szerzek az üzletünkből. Nyolcszáz lej, olasz csizmák, magas sarkúak. És megkértem Bebét, írja fel a listára a Chanelt is, mert tudom, hogy szereted. Száz üvegre számítanak. Abból csak jut nekünk is kettő.

Ina megszokta ezeket a ciklikusan visszatérő segítségeket, meg se köszönte. Türelmesen várta, ahogy kérték, hogy az ígéretet valóra váltsák.

– Ne köszönd nekem, mert én annak segítek, akinek akarok – jelentette ki egyszer tömören Carmen asszonyság. – Nem a világ teteje. Ha tudnád, ki mennyit visz el… Mondtam is: vajon a túlvilágon is így járja? Most meg Brazíliába megy. Én meg, mint a hülye, maradok a pénztárban. De megígérte, hogy elvisz Olaszországba, muszáj. Már beszélt is róla a megfelelő helyen.

Carmen elvtársnő férje, úgy tűnik, közepes jelentőségű, de fontos állást töltött be valahol, utazott, sok hasznos kapcsolata volt. Petroianu asszonyság a kiejtési és helyesírási hibái mellett valamiféle jóérzést is makacsul megőrzött, amely visszatartotta attól, hogy félvállról vegye a szerényebb beosztású kolléganői jól ismert gondjait, de attól is, hogy mindenféle apró üzletelésekben vagy oda nem illő pletykákban részt vegyen. Meghallgatta a tréfákat és a mindennapi elégedetlenségeket, senkibe nem fojtotta bele a szót, sőt egy-egy információval vagy történettel ő is hozzájárult a beszélgetéshez, de visszafogta magát.

– Nem szeretek beleköpni a saját levesembe. Megfőztem, megeszem. Ez van.

Egyetlen titkos bosszúja, már ha lehet annak nevezni, az örömmel fogadott, de ahogy illik, kissé lenézett kiváltságaival szemben az volt, hogy csendben kivételezett Inával. Aki amúgy szimpatikus kolléganő volt, tudta, hol a helye, de akivel, nem tudni, miért, a főnökei érezhetően hűvösebben bántak. Talán mert idegennek számított, talán más okból. Igaz, Carmen asszonyságnak nem volt gyereke, no de Ina sem volt éppen annyira fiatal. Akárhogy is, Carmen asszonyság cseppet sem rejtegette vonzalmát, ugyan nem protezsálta Satova Murgulețet a mindennapi munka során, ugyanúgy bánt vele, mint a többiekkel. Viszont különleges figyelemben részesítette. Afféle gyöngéd személyes támogatásban, a munkakörén kívül eső figyelmességekkel és könnyítésekkel. Mindennek tetejébe még csak nem is jártak össze, nem mutatták be egymásnak otthonaikat és családjaikat, ahogyan az szokás. Még csak nem is telefonáltak vasárnaponként!

A Szevasztopoli Lelkecske csak Petroianu elvtársnő születésnapján érzékeltette e kapcsolat különleges voltát. A kolléganők már nem is csodálkoztak azon, hogy mindig értékes ajándékkal kedveskedik a főnökasszonynak, és megjegyzéseket sem tettek. Végső soron ez csupán alapvető viszonzó gesztusnak tűnt, még csak nem is egyenlítette ki azt a sok apró kedvezményt, amelyben az év során részesítette őt a talpraesett kereskedelmi hivatalnok, Bebe Petroianu elvtárs neje. „Előbb-utóbb mindenki felbukfencezik. Ki tudja, hova jut még az én Bebém is! Addig kényeztessük magunkat, ameddig lehet.” Én meg a barátaim, tette volna hozzá Carmen, egy újabb Kentre gyújtva, mikor felhangzott a cukorfalat Geta csipogása: „Carmen evtássnő, telefonhoz!”

A nagydarab, de fürge Carmen Petroianu máris a telefon mellett állt, de még odaintett Inának, hogy mindjárt visszajön…

A beszélgetés rövid volt, ahogy az Inának mutatott sajnálkozás is.

– Hívnak a főnökök. Hátha nem lesz hosszú.

Scarlat elvtárs mintha összerezzent volna. Hirtelen felemelte tekintetét a papírjairól. Miután Petroianu asszonyság elhagyta az irodát, felpattant és a telefonhoz ment. Tizenkét óra volt, kezdődött a csúcsforgalom. Tehát Viktorka még telefonál egyet, aznap negyedszer! No lám, Scarlat bácsi egyik meglepetést a másik után kínálja.

– Halló, itt Scarlat. Megérkezett?

Ezúttal nem csapta le a kagylót, hanem óvatosan visszatette. Scarlat bácsi most már valóban haragudott. Lustán, unottan visszatért az íróasztalához.

Egyre nehezebb lesz eldönteni, hogy a csütörtöki kollokviumok fiatalembere megőrizte-e szerepét az induló kutatást előkészítő tárgyalások során. Nem lehet pontosan megmondani, ezért azt sem állíthatjuk, hogy a dolgok alakulásának iránya az ő megjegyzéseinek következtében formálódott volna ki.

Eleinte észrevétlen volt, majd az ellentétekből egyre élesebben körvonalazódott, hogy a beszélgetések témája nem a jövő, amint azt az intézmény jellege indokolná, hanem a jelen és a múlt.

Elmondható, hogy ez a furcsa irányváltás eleinte a fiatalember közbeszólásainak hatására következett be. A kezdeti felszólalás arról, hogy fölöslegesek bizonyos feltételezések és megközelítő számítások, amelyek nem vonatkoznak az „operatív adatokra”, vagyis az „emberi tényezőre”, vagyis az „alkotó meghatározottságokra” vagy „kollektív biográfiára” vagy „jelentős interferenciákra”, persze származhatott tőle… Ugyanezzel az erővel lehetett volna másnak a megjegyzése vagy több más felszólalás szintézise. A hajlandóság, hogy e zsenge korú meghívottnak tulajdonítsák az elfoglaltságok irányának e szokatlan megváltoztatását, és általában minden releváns hozzájárulást a vitához, azzal az érdeklődéssel magyarázható, amelyet furcsa megjelenésével, váratlan, frappáns és mindig meggyőző pontosításaival már a kezdet kezdetétől fogva kiváltott.

Persze az nem annyira fontos, ki és hogyan alakította így a jövendőbeli kutatások irányát. Nem telik már el sok hét addig, amíg a résztvevők együttműködésében megjelenik az egymás iránti családias fogékonyság. Élénk véleménycsere eredményeképpen kialakul az a következtetés, hogy nem lehet a jövőről beszélni anélkül, hogy tudnánk, kiket érint. Esetleg csak ezután lehetne a hatást bemérni… A jövő tehát a jelenben rejlik, amelyben élünk, az alig letűnt múltban, amely formált bennünket. A reakciók, tervek, körvonalazatlan vágyak, mindaz, ami lehetőségeinket arra korlátozza, amit megéltünk a valós életben vagy könyveken keresztül, egyúttal kizárják az ismeretlent, éppen akkor, amikor egy lépésre volna aprócska, helyi komfort-diszkomfort érzetünk függönyétől. Erre a pontra irányul hát az egyhangú egyetértés, innen válnak majd szét az elengedhetetlen személyes hozzájárulások…

Heteken át próbálkoznak a szakkifejezések számának csökkentésével. Nem kevés gyűlés megy el azzal, hogy a résztvevők köre késő éjszakáig olyan speciális kifejezések útvesztőiben tévelyeg, mint parabola, pszichológiai teszt, társadalmi statisztika, büntetőjogi eljárás, életrajzi adatlap, amelyet hol egyik, hol másik ajánl megvitatásra.

Egyebek mellett említhető az a júliusi éjszaka, amelyen „a munka élvezete és minősége” témában vitára bocsáttatik egy rövid történet, amely a világot úgy képzeli el, mint amely megragadt a lemondás általános állapotában, abban, amit a szerző „kelletlenség szindrómának” nevezett. Hosszan sorolják az idő előtt nyugdíjazottakat, a pszichózis láthatatlanul növekszik: darukezelők, pilóták, cirkuszi akrobaták kerülnek említésre.

A legkiszámíthatatlanabb kifogásokkal elért korai nyugdíjaztatás lassan átfogná a közigazgatás, a hadügy egész területét, míg végül magát az egészségügyi személyzetet is megbénítaná, ami a békés megsemmisülés katasztrófájához vezetne. Váratlan erőszakkitörések, melyek néma feladással maguktól szűnnek meg, majd ciklikusan újraélednek, az elnyomott, látszólag kialudt, de még aktív kétségbeesés paradoxonai.

A szimulált viselkedés; az értékek szelekciója; az óvodások és a kaszárnyaszellem; az információszűrés; az értelmiségi pályák kereslete és kínálata; a részigazság mint szlogen és hatékonyság… csupán néhány azon témák közül, melyek erőteljes ellentéteket szülnek majd.

Szeptember 26-án, csütörtökön látogatást tesznek egy idegszanatóriumban, és megállapítják, hogy a betegek megjegyzései időnként megdöbbentő jóérzésről árulkodnak, ami megkérdőjelezi a betegség és egészség közti határvonal jogosságát: úgy tűnik, a betegség mélyebb és hitelesebb módja a valóság megismerésének! A következtetések levonása elsősorban a sérültekre hárul, az úgynevezett egészségesek önműködő, cinikus, közömbös mechanizmusokon keresztül nyilvánulnak meg?

Más estéken az élet minőségéről esik szó, vagyis a kenyér, a cipők, a tinta, a könyvek, a filmek, az autóbuszok, a hotelek, a dohány, a bor és a parfümök minőségéről. A hétköznapról, vagyis a hétköznapi polgár napjáról. Ahogy más, nem feltétlenül elsődleges fontosságú témákról is, mint például a terápiaként vagy figyelemelterelésként alkalmazott sport, a gyanú és a megfigyelés, az agresszív vezetés, az elégedetlenségek és azok kezelése. A konyhaművészet romlása és a gyorséttermi étkezés lélektani hatása, a közös lakás, az igazgató-gépírónő-sofőr háromszög stb. stb. stb. Október 9-én, szerdán a referens „A rabbá lett boldogság szinopszisa” címen mutatja be egy dolgozó nő egy napjáról szóló munkáját…

A kitartó részletezések, a kezdést elodázó, elnyújtott felvezetések hirtelen abbamaradnak, amikor az igazgató elvtárs ismét egyetlen jól kijelölt mederbe tereli vissza a beszélgetést.

Végül személyre szabott feladatokat osztanak ki. Megjelölik a munkaszakaszok leadási idejét, a csoportmunkák és közös találkozók időpontját.

Csak ily módon derül ki, hogy a közreműködők kiválasztása nem volt esetleges. A gyűlések sokkal érdekesebbé válnak, megjelennek az egyes specializálódásokra és a közös munkára egyaránt vonatkozó megfigyelések.

1. 1.

 

1945 szeptemberében egy sovány, rövidlátó fiatalember elhagyta aprócska vidéki városát, azzal az elhatározással, hogy sosem tér vissza szülőföldjére. Az Idegenlégióba készült.

A bukaresti vonat délben indult. A fiú nem engedte, hogy szülei kikísérjék az állomásra. Természetesen az anyjáról volt szó, a napnak abban az órájában az apjának eszébe se jutott ilyen nevetséges elképzelésekkel foglalkozni. Az asszonyt azonban valóban megrázta egyetlen fiának hajthatatlan követelése, a hallgatag és makacs gyereké, aki nem elég, hogy nem hallgatta meg könyörgését és jajgatását, de még azt sem engedi, hogy tisztességesen, ahogy azt illik, kikísérje az állomásra… Nem látja többé, ennyit megértett a lakonikus magyarázatokból, melyeket a hirtelen mehetnéktől fűtött csemete időnként elmormolt az orra alatt. Hogy miért kellett így történnie, hogy miért nem mutathatja ki bánatát, azt persze nem értette szegény asszony. Beletörődött sorsába, ami számára voltaképpen a mindenek felett rendelkező Isten akaratát jelentette.

Könnyebb beletörődni a sorsba, mint megélni az órákat, amelyekkel megver. Az indulás reggelén, az elválást megelőző órákban megtudta, hogy bolond leszármazottja még az oly nagy gonddal összeállított elemózsiáscsomagot sem fogadja el. Az undok kiszedte a bőröndből a bekészített ruhákat, ide-oda dobált nyakkendőt, kesztyűt, papucsot, mindent, amit az anyja régóta és titokban szerzett be a hosszú útra. Csak egy nadrág maradt, egy pulóver, két pár zokni, egy törölköző, egy ing, két kisgatya, svájcisapka.

A fiatalember röviden búcsúzott édesanyjától. Megeskette, hogy nem siratja, nem áll le ostoba módjára pletykálni a szomszédasszonyokkal, siratni azt, ami egyszer s mindenkorra megesett. Megígérte, hogy rendszeresen ír, nem túl gyakran, de rendszeresen. Bízzon benne, ahogy ő is bízik abban, hogy az otthon hagyott betartja a szavát, és nem mutatja meg senkinek a leveleit, nem beszél senkinek sem arról, amit róla tud. Gyorsan megölelte, megcsókolta ritkás, nedves haját, nem bírta az ilyenkor gyakori érzékenykedést.

Az asszony ott maradt az ablakban, bámult az áttetsző, rövidlátó fiú után, aki örökre elmegy, nem tudni hová. Látta, ahogyan apró, gyors lépéseivel átmegy az udvaron, majd becsapja a fakaput. Örökre eltűnt a legény, akit annyi gonddal-bajjal nevelt…

Mozdulatlanul állt, és elképzelte, ahogy a fiú felszáll a vonatra, szorong a piszkos, zsúfolt, háború utáni vagonokban. Gondolatban követte, ahogy morcos, ádáz képpel összehúzza magát a fapad sarkán, anélkül, hogy bárkit észrevenne; újra látta később egy poros kis állomáson, ahogy a frissen felszállt, vézna, fennhéjázó kalauznak nyújtja a jegyét. Esteledett. Eszébe jutott, amikor a gyerek tüdeje beteg lett, és elszökött a bentlakásból. Valamikor régen sovány és dühös kölyök volt, félőrültként rohant reggeltől estig. Emlékezett a szemorvosnál tett látogatásra is.

Későre járt, talán a fiú is visszatér. A ház elhagyottan az alkonyatban. Az asszony az ablaknak támaszkodva, görnyedten állt.

A konyhában petróleumlámpa, gyufa, kanóc. A helyiség megtelt szégyenlős, szelíd fénnyel. A lámpa mellett nyitott könyv. Tehát nem vitte magával! Pedig betette a bőröndjébe, az aljára, de végül mégis kivette és itthagyta. Még ennyit sem tett meg a kedvéért. Dobta volna el útközben, mert képes rá, mint hogy itthagyja, mintha csúfolódna vele, hogy lássa, ezzel sem tudott a szívére hatni.

Az asszony fogta a szent könyvet, régi, használtpapír-szaga volt, és betette a tálalószekrénybe, a helyére. A lapok közül padlóra esett a fénykép.

Megmerevedett, úgy állt ott, mintha nem látná a lapokat, sem a képet a padlón. Tudta, miről van szó, ehhez már nem volt ereje. A fénykép róla és a fiúról, amit nekiadott, hogy vigye magával, és ő nem utasította vissza. A fényképről nem szólt, és lám, még ezt sem akarta, nem akart semmit, semmit. Puhán a székbe rogyott, gondolatok nélkül, méltatlanul a nagy ígéretekhez, amelyeket a távozó fiú csalt ki belőle. A sötétség fokozatosan, minden oldalról betakarta. A lámpa tovább égett, monoton, lassú pislogással.

Újabb órák jöttek, megjött a férj a munkából, neki egy szót sem szólt az éppen elkezdődött eseményről. Másnap a dolgok csendben visszatértek a maguk egyhangú medrébe.

III. 1.

 

Cotigă Vasile elvtárs 1925. január 26-án született szegény családban. Az elemi iskolát, majd megszakításokkal a gimnáziumot egyaránt szülővárosában végzi. Vakációkban, sőt sokszor tanév közben is a helyi téglagyárban a vagonok kirakásánál segédkezik. Különösebb gond nélkül teszi le vizsgáit. Kétszer megbukik matematikából. Néhányszor kicsapják, mert szemtelenkedik a tanárokkal, vagy verekszik. Már a gimnáziumban harcos magatartást tanúsít, noha egészségi állapota ezt nem segíti elő. Jó szervezőnek bizonyul, egyedül vagy más kollegák segítségével a túl szigorú tanárok ellen fordítja a közvéleményt. A gimnázium utolsó évében úgy tűnik, misztikus válságba kerül. Megszakítja tanulmányait, és hónapokig egy városbeli templomban húzza meg magát, ahol takarítói munkát vállal. Egyes vélemények szerint, melyek közé az édesapjáét is odaszámíthatjuk, nem vallásos meggyőződés állt a háttérben, hanem a család bizonyos anyagi problémáinak megoldása. Ezt bizonyítja a tény, hogy noha a városszéli Szent János-templomban töltött időszakban úgy viselkedett, mint egy lelkiismeretes, szorgos hívő, amikor már nem tudja megtartani a munkahelyét, és más elfoglaltságokat talál, azok egyáltalán nem vallásos jellegűek, például éjjeliőrként dolgozik egy rossz hírű negyedben, és a templom felé se néz.

A Cotigă Vasile elvtárs diákkori szakmái közt ott van a nyomdászsegédi munka is. A Trombita nyomdában először egy beteg inast helyettesít éjszakánként. Pár hónapig marad, majd egy évig, aztán folytatja és befejezi az iskolát, és visszatér ide dolgozni. A nyomdában részt vesz olyan gyűléseken, amelyeken követeléseket fogalmaznak meg. A szakszervezeti csoport vezetője próbál lenni, de éppen ebben az időszakban megbetegszik és több hónapra kórházba kerül.

Mikor nyomdászsegédként ismét alkalmazzák, megpróbál kapcsolatot teremteni a munkások és a helyi lap, a Trombita szerkesztői között. Állandó rovatot követel az újságot előállító nyomdászok számára, amit meg is kap, és amelybe lapszámról lapszámra több hónapon keresztül ír. Eleinte „a szolgálatos nyomdász”-ként szignálja, aztán saját nevén mint Cotigă Vasile.

1944-ben előléptetik korrektorsegédnek az újságnál. Lemond a rovatról, néha ír egy-egy cikket aktuálpolitikai kérdésekről, álnéven publikál néhány verset. Úgy tűnik, ekkoriban kezdődik Valentina Vrînceanu tanulóval, egy jómódú, helyi erdészmérnök lányával folytatott kapcsolata.

Politikai szempontból Cotigă Vasile elvtársban már fiatalon megjelenik a forradalmi hajlam, amely ekkor még bizonytalan formában fejeződik ki. Jó ideig szélsőségek közt ingadozik, jobbról balra, majd vissza a jobboldalra. A politikai helyzet alakulásának és saját szellemi érlelődésének nyomán Cotigă Vasile elvtárs az egyetlen valóban forradalmi utat választja. 1944 végén részt vesz városának haladó mozgalmaiban. Ugyanebben az időszakban iratkozik be hivatalosan a Fiatal Kommunisták Egyesületébe Valentina Vrînceanu elvtársnő is, aki nem törődik polgári családjának ellenkezésével.

1945 elején tölt be először Cotigă Vasile elvtárs vezetői funkciókat. Szorgalmas és hajlíthatatlan emberként ismerik. Éjjel-nappal dolgozik, nem húzódozik a nehéz feladatok elől. Ebben az időszakban intenzíven munkálkodik azon, hogy a Trombitát a forradalmi célkitűzések fórumává tegye. A szerkesztőség, sőt a nyomda egyes retrográd elemeinek tevékenysége folytán a lap egy ideig mégis „semleges” hangnemet üt meg az eseményekkel szemben. Politikai véleményrovatában, amelyet a lap hetente kétszer kínál fel a fontos politikai pártoknak, végül a kommunisták is szóhoz jutnak, akik akkor még az úgynevezett „történelmi pártokhoz” képest csak kis számban vannak jelen a városban és a megyében…

A politikai véleményrovat szerkesztése robbantja ki a konfliktust Cotigă Vasile elvtárs és vezetőségbeli társai között, mivel előbbi egyedül akarja folytatni ezt a munkát. Kevés utalást tesznek a körülményekre, és azok sem elég világosak. A konfliktus végül egy munkacsoport megalakulásával oldódik meg, amelynek Cotigă Vasile elvtárs is tagja lesz. A következő hónapok során Cotigă Vasile elvtárs lelkiismeretesen részt vesz a rovat szerkesztésében, és más feladatokat is ellát.

Nem tudni, milyen okból hagyja el Cotigă Vasile elvtárs a várost. Nem lehet bizonyítékokkal alátámasztani, hogy a politikai véleményrovat körüli konfliktus lett volna az ok. Több hónapon keresztül senki sem ismeri a címét.

Egy idő után Cotigă Vasile elvtárs mint kikötői munkás bukkan fel Konstancán. Úgy tűnik, eleinte szakképzetlen munkásként dolgozik, majd irodai munkát vállal. Megmaradt abból az időszakból néhány cikke meg néhány álnéven jegyzett verse a kikötőben megjelenő egyoldalas újságban. Cikkei a „magányosok szolidaritásáról” szólnak, ahogy a tengerészeket és révkalauzokat nevezi, és nincs semmilyen politikai felhangjuk. Akár apolitikusnak, naivnak is mondhatnánk őket; versei a „barbár jó modor” és a világ „jóllakott hipokritái” elleni örök harcra szólítanak.

A rövid konstancai tartózkodásáról szóló referenciák megerősítik mindazt, amit Cotigă Vasile elvtárs jelleméről és munkaerejéről tudunk. Hallgatag ember, nagyon pontos, megveti a kényelmet, megelégszik a létfenntartáshoz szükséges minimummal. Nem jár kocsmákba, egyszerű, de tiszta ruhát hord. Korrekt, sőt hűvösen viselkedik. Ritkán köt barátságot, munkatársai nem kedvelik, de tisztelik. Egyesek azt állítják, egyenesen félnek Cotigă elvtárstól, mert az keveset beszél, mások meg azt mondják, „sosem tudni, mi van a fejében”. Senki sem említ méltatlan eseményeket, szégyenteljes tetteket vele kapcsolatban.

1946-ban, pontosabban július hónapban Cotigă Vasile elvtárs Bukarestbe megy. Első bejegyzett lakhelye a Buzești utca 38/A alatt van. Egy hónapig a villamosoknál dolgozik, majd az Igazság című lap nyomdájában, ezután korrektorként alkalmazza egy képes újság.

1946 végén korrektor, majd szerkesztő egy központi lap mezőgazdasági rovatánál, ahova egy, a Művészetek Általános Igazgatóságánál fontos tisztviselővé emelkedett, még a Konstancai Kikötő című újságnál megismert elvtárs ajánlására kerül. Elhivatottan teljesíti a rábízott feladatokat, járja a reakciós propaganda által megtévesztett falvakat. Nem sajnálja az erőfeszítést, fegyelmezett és harcias. Ebben az időszakban egy öregasszony konyhájában lakik a Mihai Vodă utca 27. szám alatt, ahol több család osztozik az épületen. Az öregasszony szomszédainak állítása szerint az albérlő hetekig hiányzik a városból, általában késő éjszaka ér haza és hajnalban indul. Nincsenek ruhái, csak egy váltóruha a bőröndjében. Összecsukható vaságyon alszik a konyhában, kinyitja, amikor éppen hazajön, hajnalban pedig, mielőtt elmenne, összecsukja.

Nem köszönnek egymásnak a szomszédokkal, az öregasszonnyal alig beszél. Rendszeresen fizeti a lakbért, kivéve 1947 márciusában, amikor nem hajlandó többet fizetni az előre egyeztetett összeg felénél, mondván, hogy abban a hónapban egyetlen éjszakát sem aludt ott. Az öregasszony jelentései zavarosak, nem lehet részleteket feljegyezni, mert visszaemlékezéseiben keverednek a korábbi albérlőkről szóló emlékek foszlányai és az átgondolatlan politikai véleménynyilvánítások.

1947-ben Cotigă Vasile elvtárs hivatalos küldöttség tagjaként visszatér szülővárosába. Visszautasítja azt, hogy más elvtársakkal együtt a szállodában helyezzék el. Róla régóta semmit sem tudó családja több mint szerény hajlékát választja, az egyetlen szobát, amelyben együtt lakik az édesapja, aki amióta egy balesetben elveszítette bal lábát, ágyban fekszik, édesanyja és unokahúga, egy faluról városba érkezett diáklány.

Tartózkodása az eredetileg tervezett négy napnál hosszabbra nyúlik. Cotigă Vasile elvtárs a megye falvaiban is megjelenik. Az alatt a két hét alatt, amit a városban tölt, házkutatás zajlik a Vrînceanu családnál. Mihai Vrînceanu mérnököt letartóztatják és bíróság elé állítják.

Valentina Vrînceanu elvtársnő, aki Iași-ban az Orvostudományi Kar hallgatója, hazatér és igazolja az apjával szemben emelt vádakat, valamint felfedi, hol rejtegetik a családi ékszereket. 1948 januárjában Vrînceanu elvtársnő Bukarestbe helyezteti át magát, a Gyermekgyógyászati Karra. Cotigă elvtársat előléptetik a központi sajtótermék mezőgazdasági rovatának helyettes vezetőjévé. Informálja a központi szerveket Vrînceanu elvtársnővel kötendő házassági szándékáról, részletesen leírva a Vrînceanu család polgári eredetét és műveltségét, a börtönben tartózkodó Vrînceanu mérnök által hangoztatott retrográd nézeteket, az általa tanúsított megvető, kizsákmányoló magatartást. Cotigă elvtárs jövendőbeli feleségének, Valentinának becsületes, forradalmi magatartásával támasztja alá kérvényét. A házasságot 1948 júniusában kötik meg.

Cotigă Vasile elvtárs továbbra is energikus politikai aktivitást folytat, minden hívásra megfelel, sosem kerüli a nehézségeket. Egyre gyakrabban közöl irányadó anyagokat és kegyelmet nem ismerő cikkeket azokkal szemben, akik ellenkeznek, vagy tétováznak előrehaladni az úton. Odaadását, éberségét, ideológiai felkészültségének magas színvonalát értékelik a vezetői körökben is, amelyekkel szoros kapcsolatot tart fenn tekintettel az új, szocialista mezőgazdaságot megerősítő sajtóban betöltött szerepére. Az ebből a korszakból származó beszámolók egyhangúan kiemelik becsületes és bátor harcos érdemeit. Sajtóban megjelenő írásainak hangneme határozott, mozgósító jellegű, kifejezésmódja egyszerű, közérthető. 1948-tól kezdve cikkei egyre ismertebbek, neve (voltaképpen a szerzői név, amellyel első verseit is publikálta) igazodási pont lesz a központi sajtóban. 1948-ban végleg felveszi azt a nevet, amelyen első irodalmi próbálkozásait megjelentette. Ez a név szerepel 1949. április 23-án született lányának, Doloresnek születési bizonyítványában is. Ebben az időszakban a család egy bútorozott szobát bérel a Transilvania utca 25. szám alatt.

2. 2.

 

A nő hosszú órák óta leste a telefont. Nem tudta pontosan, mire vár. Gondolatok nélkül meredt az óra fluoreszkáló mutatójára, amint az mindig újabb szám felé fordul. Teltek az órák, nehéz nap, döntő éjszaka.

„Biztos, hogy a tisztességes oldalra áll. Vagyis az én oldalamra… Nem lehet másként, régi elvtársak vagyunk, jól ismerjük egymást. Beszélned kell vele, meg kell győznöd. Van benne valami, amiben sosem bízhatom teljes mértékben. El tudod képzelni, milyen következményekkel járhat, ha netán…” De ez egy másik beszélgetés volt, még régen, tegnap vagy tegnapelőtt…

Az este már átért éjszakába és hidegbe. Hatalmas, úri módon berendezett hall: a mély bőrfotelben összekuporodott nő elveszett. Csak a fejét emelte időnként tehetetlenül a falon levő négyzet felé. A telefon ott volt mellette, a bőrvacok lábánál, amelyben összekuporodva várta a férjét. Már nem volt értelme megpróbálkoznia azzal, hogy felhívja Petru elvtársat, aki tegnapig még barátjuk volt.

„Petru elvtárs nincs itthon. Petru elvtárs már nem tart semmiféle gyűlést. Petru elvtárs nem lakik itt. Petru elvtárs nem létezik! Hallod? Nem létezik!”

De ez tegnap volt. Suzanna hangja… hisztérikus, sírós, irgalmatlan. Tehát Petru már tegnap óta tudott mindent. Talán már nem is volt otthon, sőt a városban sem, már nem volt ezen a világon… Ez tegnap volt, az ítélethirdetés előtt. Most éjszaka van, bizonyára már megszületett az ítélet. Éjjel egy óra, két óra, egy sötét, jeges város csendje, amelyikben egerek motoszkálnak, és süvít a szél.

„Nincsenek személyes problémáim ezzel az üggyel kapcsolatban. Itt nem emberekről van szó, hanem elvekről. Nincs helye az érzéseknek. Nincs szükség magyarázatokra és megbánásra. Itt a mi határozottságunkról, a mi vonalunkról van szó, ez minden.” Ez meg hajnalban volt a fürdőszoba ajtaja előtt. A férj fáradtságtól és rémülettől eltorzult arcú, megingathatatlan kísértet, túl hosszú gatyában, borzasan, üres tekintettel.

Most viszont már éjszaka volt, a hegyes foszfortű túlhaladt a kettes számon. Az előszobában, a kis, bal oldali benyílóban égett a gyertya alakú villanykörte. Csak egy apró, ovális teret világított meg maga körül. Hosszú, bizonytalan árnyak kergették egymást a szoba távoli sarkai felé.

A nő alig vonszolta magát, imbolyogva mozgott a fotelek és magas padlóvázák között, a jobb oldalon álló masszív íróasztal, az elefántcsont és bronz szobrocskák mellett. Vakon haladt az ajtó, az előszoba, a hálószoba felé.

„Igazgató elvtársnő, keresték a kórházból egy adatértékelő gyűléssel kapcsolatban. Telefonáltak a minisztériumból, a repülőtérről, az egyetemről, a Poiana Țapului-i menedékházból, a külföldi lapok előfizetési osztályáról.” De ez dél fele volt, ebéd után, olyan négy körül.

„Nincs kedvem zongorázni. Eszem ágában sincs. Sorry, inkább kosarazom. Bye-bye.” Ez meg a lánya, olyan öt-hat körül… Aztán a titkárnő, majd a vidéki hívás a megszokott jajgatással és a vőnek címzett átkozódásokkal.

Most viszont csikorgás hallatszott, egy autó fékje csikordult, hajnali három, már el is múlt. Összeszedte az erejét, besietett a hálószobába. Nem, inkább a gyerekszobába. Ott nem fogja keresni, inkább oda, ott nem keresi. Nem volt ereje meghallgatni, már nem. Inkább holnap, inkább elfelejti, mintha senki, mintha soha, tessék, összeomlás, puha, süppedő kanapé. Jobb így, felöltözötten rázuhanni a kanapéra, senki, semmi nem ébreszti már fel.

A csütörtök délutáni beszélgetések közepe táján már nem tudni, ki, és ennek nincs is jelentősége, afféle extravagáns ötletként és persze félrevezető csalétekként felvetette: beszéljenek a purgatóriumról és a pokolról. Vagyis Dantéról, természetesen. Merthogy ezeken kívül nem volna mihez igazítani a kilátásokat…

Hogy az efféle bizarr ötlet manapság követőkre találhat, méghozzá a mindenféle technikai-tudományos olvasmányokkal teletömött elmék között, kevésbé fontos, mint az, hogy valaki az egész kérdést az életrajz strukturalista elemzéséhez kapcsolja. Azzal a céllal, hogy a beszélgetés témakörét tágítsa, végül minden megjegyzést egyetlen ponthoz köt: a purgatóriumban vagy a pokolban tartózkodók identitásához. A mennyországról természetesen a bölcsesség nevében hallgatni kell.

Kimondásra kerül, hogy bármilyen nagy számban fordulnak is elő a purgatóriumban való emberi létezést összefoglaló események, végső soron minden beleragad a zavaros, alacsony szintjüktől elszakadni nem tudó, szöszös részletek habarcsába. Elvárások, megbicsaklás, szurrogátumok. Bizonytalan, átmeneti állapotából kifolyólag, mert afféle meghatározatlan kontinuitás, az ilyen „örök megelőzöttségben” való létezés elutasítja a pregnáns, pontos határokat. A nyúlós, heterogén anyag alkalmatlan a tragédiára, feleslegesen falná fel a mellékes jelentőségű állandóság állapotára redukált epikát. A középszerűségben egyenlővé váló nehézkes szenvedés és a kétes remény, amint megsemmisítik az egyéniségeket, de az epikát is, magát az epikát, na hallod! Csak a kifejezéstelen, lárvai középszerűség. Következésképpen elutasítandó minden „kompenzáló spiritualitás”. Sőt maga a kifejezés is. Egyébként sem hallatszanak majd olyan hangok, amelyek megteremtenék az összefüggést: természetes, hogy nem volna lehetőség tragédiára, hiszen már a kifejezőkészség önmagában is megszűnne… Innen már csak egy lépés azt állítani, hogy az ördög, amely középszerűséget jelent (a démon maga a középszerűség, kiáltják majd számosan a felvillanyozott szónokok közül), voltaképpen a purgatóriumban uralkodik. A pokol lenne a hamis, szórakoztató székhely, egy diverzió csupán, afféle rikító kabaré, amely a Tulajdonos valódi, összehasonlíthatatlanul nagyszabású terveit rejti. A Programozó terveit.

Lesznek olyan vélemények is, amelyek megerősítik, hogy még a pokolbéliek élettörténete, legyen bármily eseménydús és látványos, sem kínálhat végső soron egyebet, mint közönséges, monoton sorokat. Egymáshoz nagyon hasonló, vulgáris, elkent történeteket. Kretén karikatúrát, vad, olcsó piszkozatot, szédítő kakofóniát. Gépies, kezdetleges termék, vigyort, vért és ragyogó flittereket használó bestiális vidámság. Automatikus revüműsor, ahogy bedobod az érmét a zenegépbe, indul a daráló, kezdődik a borzalmak sorozata.

Végül a viszály kisiklik és tréfa lesz belőle, ami motiválhatja azt a javaslatot, hogy két hónap múlva minden jelenlevő írja meg néhány, nem sok gépelt oldalnyi terjedelemben a saját életrajzát. Valódit vagy kitaláltat, de lehet az ágy életrajza is, amelyben alszik, vagy a tollé vagy a kedves nyakkendőjéé. Ha ez sem, a rokonok, tárgyak, álmok összetett szakmai önéletrajza. Epikus szöveg, önálló, összefüggő, konvergáló részek összessége, ki ahogyan szeretné. Mindezeket a purgatóriumról és a pokolról folytatott megbeszélések szemszögéből fogják majd olvasni és értelmezni.

„Mi a jövőről beszélünk, valamiről, ami nem létezik. Legalábbis még nem létezik. Tehát a mennyországról. Ennélfogva a minimális és kötelező bibliográfia itt és most a purgatóriumról és a pokolról szól.” Ezek lesznek a zárszavak.

Szavak, amelyeket egy némileg zavart és lírai betolakodó a következő hetek éjszakáin sokat ismétel. Kétségbeesetten, amiért képtelen tisztán és összefüggően megszerkeszteni önéletrajzát, megalázottan, amiért nincs képzelőereje, és ez megakadályozza abban, hogy felidézze az életrajzát a fotelnek, amelyen ülve álmodozik, vagy a nadrágját fenntartó hózentróger történetét. Túl aggályos ahhoz, hogy kölcsönözze egy nagynéni vagy unokabáty történetét, akiről úgy véli, csak a felszínen érzékelhetőt, vagyis a banálist, a jelentéktelent tudja. Fáradhatatlan az ide s tova rohangálásban, mereszti a szemét és hegyezi a fülét, hátha talál valami megmutathatót, amit komolyan lehet venni, és mindegyre jegyzeteket készít minden újabb csekélységről, amely egy napig úgy tűnik, alkalmas kiindulópont lehetne, de amely aztán az első átgondoláskor már kiábrándítja… a serdülő egy ideig elmarad a találkozásokról, amelyeken korábban tündökölt.

I.4.

 

A hivatalnoknő váratlan zokogása csak dél fele mozgósította kolléganőit az ablak melletti székhez.

– Halljátok, a nénikémnek rohama van! Fffulladozik. Kétsszer hívja a mentőket, de semmi. Nincs benzin. Kimerítették a mai adagot! Az öregasszony asztmás. Talán már meg isz halt azóta.

Geta izgett-mozgott, fűnek-fának elmesélte, mindenki megértéssel hallgatta. Protekció és borravaló, kavarások, üzletek. Naná… nincs rajzszeg? Kent! Nincs fogpiszkáló? Kent! Meglátod, odajutunk, hogy Kentet adunk a fogpiszkálóért… Mind, kacsintott, mind egyet mondanak és mást csinálnak. Azokra járnak jó idők, akik életrevalóak, és tudnak eladni. Hoznak, visznek, szert tesznek valamire. A kapusok például. A kórházakban a nővérkék, az orvosok, mindenki. Természetesen a szerelők, az orvosok, a sofőrök, a pincérek, ezek vannak hatalmon… minél jobban ki van fényesítve a homlokzat, annál jobban rohad odabent. Hallgatnak, mindenki hallgat, tudják, de hallgatnak, és ismételgetik mindig ugyanazokat a baromságokat. És megint csak elintézi magának ez meg az, mi pedig maradunk tátott szájjal, a fizetéssel, a sorokkal, a betegségekkel, az üres beszéddel…

Elnézően hallgatták, Geta ideges volt, tudták, nagyon ragaszkodik ehhez a nagynénjéhez, aki gyerekkora óta nevelte őt.

Aki kapja, marja, gyorsan, mert ki tudja, mi lesz holnap… Láttad? Szövetség alakult! Mindenféle csalók, csavargók, gazemberek, alja nép. Mégis kire nézzen itt az ember, kitől várjon útmutatást, mind egy lére megy!

A cukorfalat Geta iszonyú dühös volt, vörös, mint a cékla. Kis, párnás kezeivel csapkodott, mint a bolond, mintha még a feneke is megereszkedett volna a haragtól.

– Telefonálj még egyszer − suttogta Csibe.

– Menj oda! − állt elő a logikus javaslattal Murguleț.

– Elengedlek, ha akarod − egyezett bele a javaslatba Carmen asszonyság.

De a cukorfalat egy lépést sem tett!

– Mivel menjek, hova menjek, mit tehetek én?

– Fogj egy taxit, és eredj a sürgősségre! − szólalt meg újra Petroianu elvtársnő.

– A S-sürgösségre! Hogy asztán ott tartszanak négy órát, majd közöljék, hogy az elvtársznő nem jött, vagy az elvtársz elment, vagy hozzak küldőcédulát a körzettől, vagy nem isz tudom… − utasította el Geta a javaslatokat.

Végül megértették. Viorica is értette, ezért is hallgatott. Kitöltött, aláírt, pecsételt sebesen. Kivonatok, betétek, számlamegszüntetések, de Viorica, aki máskor akkor sem hallgatott volna, ha áramot vezetnek belé, most megnémult… Hallgatott, nézz te oda, hallgatott, ilyen is van. Kolléganői az események hatására papírjaikba temetkeztek.

Vioricának volt egy orvos sógora, akihez szükség esetén Petroianu elvtársnő is fordult már, Csibe is, Ina Nicolaevna is, sőt maga Geta is, mielőtt Viorica megcsinálta volna azt a figurát a sállal, és mielőtt a cukorfalat bosszút állt volna. Dühében, az igaz, méghozzá elég ostobán! Mit lehet tenni, képtelen volt uralkodni magán! A cukorfalat elmesélte Carmen elvtársnőnek a titkot, amelyet a megcsalt feleség osztott meg vele. Aztán értesült Inocska is Viorica férjének, Voicilă kapitánynak hétvégi, vidéki utazásairól. Így aztán végül Csibe is tudomást szerzett a kaland nagyjelenetéről. Csibe nem mondta volna tovább, annak lakat van a száján, meg különben is, inkább kézügyben tart, minthogy beárulna, de kitört belőle a nevetés. Egész egyszerűen! Nem bírta abbahagyni!…

Naná, hogy Viorica észrevette, persze, hogy rájött, hogy csak „azon” nevethet ez a száraz kóró, a maga mély, forró hangjával, amivel mindenkit megbolondít, mindenki megfordul, hogy elkapja a tekintetét, azt a nagy, merev, ártatlan, hohó, de milyen ártatlan pillantást… Végül is hogy ne nevessen az ember? Hogy az ördögbe fogná vissza magát… Tehát a kapitány férjelvtárs kiküldetésbe indul bőrönddel és minden utazáshoz szükséges holmival a földszinti szomszédasszonyhoz! Ott ül bezárkózva, amíg a kiküldetés tart, mindennel, ami csak kellhet, papa, patefon, puha paplankák, puszi-puszi… Kiviszem a szemetet, mondja egyik este Coralia, a macája. Hagyd csak, hideg van, majd én − lép közbe gálánsan a lovag. Ugyan már, hogy is képzeled, rázza a fejét csodálkozva a nőcske. Késő van, nem lát meg senki − bizonygatja a gazfickó, és megragadja a vedret. Lábujjhegyen kióvakodik a lakásból. Csend, ember sehol. A pizsamás-papucsos tüzér gyorsan-gyorsan odaoson a szemétledobóhoz. Kinyitja a tetejét, beleönti a vedret. Tökéletes, megvan! Fogja a vedret, indul a felvonóhoz, megnyomja a gombot. Felmegy egyenesen a negyedikre, ahol lakik! A lakás ajtaja mindjárt ott van a felvonó mellett. Csenget, mint a bolond! Mint mindig. Otthon! Ez történt: a házasságtörő földszint helyett a tisztes házasság emelete. Hogy éppen akkor csal meg az emlékezetünk, amikor a legkevésbé gondolnánk! A szerencsétlen vedres, pizsamás fickó tehát szembetalálkozott kolléganőnkkel, Vioricával!… a saját feleségével. Hogy ne nevetne az ember, hogy ne… még az a jól fésült Csibe is, még ő is! Hogy ne nevetnének, és hogy lehetne megbocsátani annak, aki kiszolgáltatott mások kacajának?

Ezért kezdett a cukorfalat nyivákolni, mikor látta, hogy hiába jajgat, Viorica úgy ül, mint aki süketnéma. A sírás lett volna az utolsó fegyvere, de rettegett, hogy még ez a legutolsó próbálkozása is csődöt mond, minden hiába, Viorica nem szánja meg. És valóban, Viorica egy szót se szólt, nem hallotta meg hajdani bizalmasának, jelenleg Geta Mușuroi kolléga elvtársnőnek nyöszörgését, hiszen vele szemben nem kellett figyelmet tanúsítania.

Mind ott nyüzsögtek Geta körül, mikor Scarlat elvtárs visszatért a vezetőségről. Észre sem vették. Október óta, úgy hetente kétszer Viktorka bácsit behívták az igazgatóságra. Egy szót sem szólt arról, hogy miért. Még Pia elvtársnő sem tudta, az igazgató titkárnője, mert tőle végül csak megtudták volna. Valamikor szeptemberben egyszer csak Scarlat elvtárs is használni kezdte az intézmény telefonját. Ahonnan addig még haza sem szólt soha. És soha senki nem kereste. Aztán mind így, lassacskán elkezdett járni az igazgatóságra, fene tudja, mit kavar ott…

Victor Scarlat elvtárs ezúttal nem temetkezett szokása szerint a papírjaiba. Tekintetét a siratóasszonyok csoportjára függesztette. Látta őket, vagy sem, nem tudni. Lehet, csak elkalandoztak valahová a gondolatai. Vastag, szürke keretes, sokdioptriás szemüvege miatt sejteni sem lehetett, merre néz valójában. Úgy tűnt, mintha a zokogókórust hallgatná, amikor Csibe közeledett az íróasztalához, lehajolt, és bevonta parfümjének pézsma- és nadragulyaillatába…

Sosem tett ilyet a kis nebáncsvirág Csibe. Ő aztán nem mozdul, lapul, figyel, lecsap, soha ki nem áll. Ha most megkörnyékezte Viktorka bácsit, az azt jelenti, hogy jól átgondolta az esélyeket és a következményeket…

Nem tartott sokáig, egyáltalán nem. Scarlat elvtárs felállt. Egy számot tárcsázott a Carmen elvtársnő íróasztalán álló telefonról, és kiejtette az első szavakat… egyáltalán nem úgy tűnt, mintha zavarba hozta volna a búgó hangú Moga Csibe elvtársnő szájacskája vagy repdeső szempillája. Az elvtársnő egyébként is szégyenlősen visszavonult az imahelyére. Nem pirult, nem sápadt, nem dadogott.

Meg kell hagyni, volt némi izgalom Mușuroi elvtársnő körül. Mind ott toporogtak, igyekeztek őt megnyugtatni. Egyébként is kevesen járnak a 46-os kirendeltségbe. Ebben az órában, esős, zimankós, bolondos napon pláne. Így aztán a szavakkal fösvényen bánó, a telefont csak ritkán megtisztelő Scarlat elvtárs hangját azonnal beszippantotta minden fülecske, noha a beszélgetés elfojtott nesze továbbra se szűnt meg. Már az első szavaknál fokozott figyelemmel kísérték, a második mondatára csend lett. A harmadiknál megfordult az első szék. Végül aztán… micsoda ribillió!

Tehát Scarlat elvtársnak van egy felesége, aki ápolónő vagy könyvelő vagy orvos vagy telefonszolgálatos egy kórházban. Scarlat elvtársnőnek pedig van egy barátnője, „volt kolléganő”, így nevezte Scarlat elvtárs Bretan doktor elvtársnőt, a Sürgősségi Kórházban, aki fogadhatná Bărbulescu elvtársnőt, Mușuroi elvtársnőnk nagynénikéjét, aki több órája súlyos asztmás rohamban szenved a Takarék és Betét osztály dolgozóinak őszinte kétségbeesésére…

„Szóval egyenesen Spineanuhoz. Jó, a te nevedben, igen” − fejezte be Scarlat elvtárs a csodatételt, mielőtt Moga Csibe elvtársnő akár egy mosolyt is megkockáztatott volna, mielőtt Petroianu, Murguleț és Voicilă elvtársnők, sőt maga Mușuroi elvtársnő becsukhatták volna csodálkozástól tátva maradt szájukat.

Tehát… magának van, vagyis a feleségének… hát csak ez az alamuszi kismacska oldott meg mindent… az ő kis meleg madárszíve nem viselné el, hogy ne segítsen, mikor kell, és mindig kell. Megfeledkezünk Csibe elvtársnőnk erejéről, aki nagyvonalúan mindig kész azt eszünkbe juttatni, neked is, mindig kapkodó cukorfalat, meg neked is, méregtől kékülő, sóhajtozásra és rosszindulatra mindig kész Viorica, még Carmen elvtársnőnek is, a nagyasszonynak, akit a dolgok már fikarcnyit sem érdekelnek, mióta Ütvefúró Bebe talált magának helyet a forgolódásra.

Egyszerre pattantak fel, Geta Mușuroit kivéve, aki rögtön kirohant. Odagyűltek a megmentő köré… Hiába is próbálta jelentéktelennek nevezni az eseményt, nem hagyták. Sarokba szorították kérdéseikkel, köszöneteikkel, végre, végre megteremtődik az a cinkosság, amire mind vártak, és amit ő szigorúan és keményen elutasított. Kitörő érdeklődés, szusszanás nélküli, körülfogják, hogy többé nem szabadulhat, hadd hallgassa meg ő is a történeteiket, gondjaikat, hogy mi a véleményük filmekről, gyerekekről, politikáról, levesreceptekről, Amerikáról, divatról és óvszerekről, csillagjegyekről és mosógépekről. Nem, nem szabadulhatott, most már nem! Elég ez a rövid érzelmi durrdefekt, és holnap az egyik, holnapután a másik tör rá, hogy megostromolja élete intim részleteivel, hisztikkel, kedvenc szerzőktől származó idézetekkel, amíg meg nem puhítják, ki nem fárasztják, amíg nem kezd neki is járni a szája, és nem mesél a bátyjáról, a lányáról, az anyjáról, az igazgató elvtársról, akit gyerekkora óta ismer, az igazgató elvtárs édesapjáról, míg lassan-lassan, sietség nélkül, finoman, becsúszva, körbefonva megtudják ők, mi a helyzet az igazgatóságon tett látogatásokkal, mit főz ott, mert valami bűzlik. A sarokról látni, már a szeptemberi telefonálások óta, amikor elkezdődött az a „megjött, nem jött, lecsap, megjött, nem jött, lecsap, itt Scarlat elvtárs…”

Egyelőre Scarlat elvtárs viszonylag sikeresen ellenállt. Kevés szót váltott zajos támadóival, akik egyre cserélődtek íróasztala körül, és egymás közt, de neki célozva beszélgettek egyre-másra az élet dolgairól. Nem sértődött meg, nem görnyedt a papírjai fölé, mint máskor. Meghallgatta őket, mosolygott egy kicsit, izgett-mozgott, még törölgette a szemüvegét, kifújta az orrát, megigazította a nyakkendőjét. De jóindulatúan, figyelmetlenül, de udvariasan hallgatta a világ zaját, amint felé áramlik ezekből a meleg, festett szájakból, amelyek suttogva, csacsogva, szálról szálra bontották le a nap piszkos szövetét.

A nap egyre közeledett puha, áttetsző végéhez. Szotyogóssá vált, gombolyaggá tekeredett, gurulásra készen.

Gyorsan eltelt két óra a cukorfalat távozása óta, a terefere nem csitult. Egyre cserélődtek a Scarlat elvtárs körül keringőző duettek.

A szereplő hölgyek egyike sem vetett még egy pillantást sem arra, aki kieszközölte ezt a szokatlan helyzetet. Csöndes kolléganőjük, a nagyszívű és sanda Csibe, diszkréten, mint mindig, szorgalmasan dolgozott, anélkül, hogy megzavarta volna az általa keltett lelkendezést.

III. 2.

 

A jobb- és baloldali félresiklások idején Cotigă elvtárs alapvetően intranzigens magatartást tanúsít. Az ekkor tartott gyűléseken kiemelkedő keménységgel utasítja el egyesek arra irányuló próbálkozásait, hogy megkérdőjelezzék, helyes-e az irányvonal, illetve mások engedékenységét azok súlyos eltévelyedéseivel szemben, akik tegnapig még az önmegtagadás és a forradalmi szellem példaképei voltak, most pedig összeesküvőkké, félrehajlókká lettek. Fáradhatatlan hadjáratot folytat a békülékenyek, a liberalizmus, a kispolgári beidegződések és a hiányok rejtegetése ellen. Habozás nélkül leplezi le még hajdani barátai retrográd nézeteit is, tétovázó múltjukban idegen eszmék gyökerét véli felismerni.

A központi sajtóorgánumnál előléptetik az ipari részleg vezetőjévé. Alapembere lesz a szervezési és ideológiai rendszernek, állandó kapcsolatban áll az illetékes miniszterekkel, a nagy ipari létesítmények igazgatóival, a tervezési és statisztikai osztályokkal, sőt a Büró tagjaival is, akiket a folyó ügyekről informál, és a határozataikat közvetíti. Reggel 7-től akár este tízig is kitartóan, keményen dolgozik, néha még éjfél után is. Az ebből az időszakból származó tájékoztatások kiemelik pontosságát, energiáját, végtelen elkötelezettségét, a szigorú fegyelmet, amellyel feladatait teljesíti, amely tulajdonságokat határozottan megkövetel beosztottjaitól is. Úgy gondolja, mindannyian mindennap egy fontos katonai hadműveletben vesznek részt. A kijelölt céltól való eltérést mindig súlyosan, példásan bünteti. Munkatársai tartanak tőle, de tisztelik önmegtagadását, hihetetlen munkabírását, becsületességét, egyenességét. „Káplárnak” nevezik: sokak szerint e csúfnév nem a parancsok szűk látókörű teljesítéséből ered (hiszen elismerik Cotigă elvtárs magas szintű politikai ismereteit, és tudják, hogy állandóan bővíti azokat), hanem onnan, hogy a parancsokat és dorgálásokat mindig szigorúan, akaratlanul is emelt, rekedtes hangon, kiabálva adja ki.

Újságnál betöltött munkaköre mellett, amely az illetékes szervezetek és szervek közvetlen irányításából áll, propagandistaként is dolgozik, elemző és oktató jellegű gyűléseken beszél, oktató munkaként aktuális témákról tart előadást.

Valentina Cotigă elvtársnő egy jelentős fővárosi egészségügyi intézmény vezetője, számos munkabizottság tagja, és hatékonyan oldja meg a rábízott feladatokat.

Ebben az időszakban sokat utaznak, hivatalos küldöttségekben vesznek részt, melyekkel külföldre járnak különféle kongresszusokra és tanácskozásokra, tapasztalatcserékre és baráti látogatásokra.

1959-ben, a sorok politikai összezárásakor, illetve a tagság összetételének javításakor Valentina Vrînceanut egész tevékenységén nyomot hagyó egészségtelen társadalmi származása miatt kizárják. A kizárásáról rendelkező gyűlésen Vrînceanu doktornő nem tudja kielégítően megmagyarázni, miért lakik náluk több éve az édesanyja, és főleg azt, hogy miért bízta rá, a reakciós elemként és rendszerellenes viccek és hírek kiötlőjeként fogva tartott Vrînceanu mérnök nejére egyetlen lányának, Doloresnek a nevelését. Az immár tízéves kislány éltanuló egy különleges iskolában, és pionír lévén óvni kell a régi társadalomhoz tartozó deklasszált elemekkel való kapcsolattól. Valentina Vrînceanu doktornő nem ad világos választ arra sem, tudott-e azokról a csomagokról, amelyeket édesanyja Mihai Vrînceanu fogolynak küldött, vagy olvasta-e azokat a levelezőlapokat, amelyeket Rodica Vrînceanu írt a fogolynak. A volt igazgatónő hasonlóképpen azt sem tudja igazolni, milyen alapon utaltatta be két hónapra a valóban súlyos állapotban lévő Rodica Vrînceanu pácienst, akinek nem volt joga zártkörű kórházban történő kezeléshez.

1959 októberében tárgyalásra kerül a központi sajtószerv ipari osztályáért felelős igazgató ügye is. Az egyszerű szerkesztőnek visszaminősített Cotigă elvtársat bizalmatlansági szavazattal szankcionálják elvtelen bánásmódért, szektás magatartásért, autoriter és individualista viselkedésért, valamint egészségtelen családi környezetének hatása miatt, amely nyomon követhető abban a megvetésben, amellyel beosztottjaival bánt, a burzsuj arroganciában, hogy egyedül hozott döntéseket, és elvárta, hogy azokat szemrebbenés nélkül teljesítsék, mint a régi, burzsuj-arisztokrata hadseregben. Ez alkalommal felolvasásra kerül egy bizonyos Stamate, hajdan jelentős kulturális aktivista ajánlólevele, melynek nyomán 1946-ban alkalmazták Cotigă elvtársat az újsághoz. A fent említett Geo Stamatéról szóló jelentésekből kiderül, hogy az illető másodrendű konstancai firkász és kikötői üzletelő, dörzsölt imposztor, ördögi figura, egy demagóg, aki hosszú éveken át megtévesztette a kompetens szerveket, és magas, nagy felelősséggel járó hivatalokat töltött be, mielőtt fény derült volna múltjára, és a régi osztályok gyűlöletes eszközeként le nem leplezték volna.

1959 novemberétől 1960 februárjáig Cotigă elvtársat beutalják egy tüdőszanatóriumba. 1960 áprilisában áthelyezik a Békevédelmi Bizottsághoz a személyzeti osztály vezetőjeként. Adósságait kifizeti, nincs rá panasz. 1960 októberében előléptetik a Békevédelmi Nemzeti Bizottság lapjának főszerkesztő-helyettesévé. A jelentésekből kiderül, hogy új munkahelyén ugyanúgy viselkedik, mint korábban: szorgalmas, pontos. Kizárólag munkatársi kapcsolatokat tart fenn, nem iszik, fegyelmezett és szigorú. Nem vonja ki magát a túlórák terhe alól, néha késő estig bent marad a munkahelyén, különféle eseményeket javasol a kiadvány népszerűségének növelésére. Többé azonban nem szólal fel a szervezetben, visszafogottan tevékenykedik, mintha nem rendelkezne a központi szerveknél szerzett tapasztalatokkal.

1960 egyetemi tanévével kezdődően Cotigă Vasile elvtárs beiratkozik a Közgazdasági Egyetemre, hogy képzettségét kiegészítse. Közepes minősítéssel teszi le vizsgáit. Az itt szerzett diplomán Scarlat Victorként szerepel. Kezdetben ezen a néven publikált a sajtóban.

1963-ban Cotigă Vasile elvtárs részt vesz édesanyja temetésén, és ott, szülővárosában találkozik John Lama úrral, kanadai állampolgárral, aki 1936-ban távozott Romániából, és Smaranda Cotigă bátyjaként olyan nagybácsi, akinek létezéséről állítása szerint Cotigă Vasile elvtárs korábban mit sem tudott, ezért nem jegyezte be személyi adatlapjába. Bizonyos, hogy 1965-től kezdődően Cotigă Vasile elvtárs, és főleg neje, Valentina (született Vrînceanu) nagyobb szünetekkel tarkított levélkapcsolatot tartanak fenn John Lamával, Torontóból. 1966-ban Valentina Vrînceanu ugyancsak levélben felveszi a kapcsolatot az országból 1945-ben távozott, Milánóban, Olaszországban letelepedett Marius Vrînceanuval és családjával.

1964-ben V. Cotigă elvtárs felsőbb fórumokon kérvényezi, hogy vegyék vissza korábbi munkahelyére, a központi sajtókiadvány ipari vagy mezőgazdasági osztályára. Tovább dolgozik a Békeharcos Bizottság lapjánál, ám mikor a kiadvány működési köre csökken, főszerkesztő-helyettesi funkciójából visszaminősítik a kapcsolati osztály vezetőjévé. Mikor a lap megszűnik, V. Cotigă elv. eléri, hogy alkalmazzák a Külügyminisztériumban. 1971-ben kilép ebből a munkakörből, amely inkompatibilis határon átnyúló családi kapcsolataival, és azzal a ténnyel, hogy lánya, Dolores Scarlat egy törökországi kirándulás során a kellemes élet reményétől elcsábultan végleg kitelepszik Belgiumba.

Petru Petre elvtárs ajánlása nyomán, akit még az elhajlások időszakából ismert, és akit immár rehabilitáltak, és kineveztek a Vallásügyi Osztály egyik vezetői állásába, Cotigă V. álláshoz jut az Ortodox Püspökség vagy a Katolikus Egyház egyik kiadványánál, nem tudni pontosan, ahonnan rövid idő múlva a Protokoll Osztályra kerül. A jelentések szerint Cotigă V. ebben az 1973-ig végzett munkakörben is lelkiismeretesnek bizonyul, és megbecsültségnek örvend. Egyes jelentések szerint protokollfeladatokon kívül Cotigă V. elvtárs segítségét időnként igénybe veszi az érsek őkegyelmessége meg a Kardinális is. Tekintetbe véve Cotigă V. bőséges tapasztalatait, ő lesz a Prelátus tanácsadója kényesebb politikai kérdésekben.

3. 3.

 

A fiatal nő régóta hevert a tükör előtti hintaszékben, a tükörbe nézett, de nem látta magát. Csendre volt szüksége, tökéletes összpontosításra, erre utalt az a távolságtartás, amivel órák óta ringatta magát a piros hintaszékben. Vagy inkább meghosszabbította az önfeledtséget… Azt a csendet és izoláltságot, amelyben hetek óta minden reggele kezdődött, úgy tűnik, úgy érte el, hogy eredeti módon fittyet hányt a zajra: a rádióbemondó hangjára, a kazettás magnó zörgésére, a telefon elnyújtott csörgésére…

Egyetlen mozdulatot sem tett azért, hogy a zaj abbamaradjon, mintha nem is hallotta volna. Néha megpróbálta folytatni a térdén tartott levelet, de nem jöttek a szavak, vagy eltűntek, mielőtt megragadhatta volna őket.

A szép tavaszi reggel távol maradt. A zárt ablakok és behúzott vastag függönyök közé nem hatolt be az új évszak friss hűvöse.

Farmerben, deréktól felfele meztelenül, pucér lábait a masszív íróasztal lapján pihentetve a fiatal nő olyan volt, amilyennek a közvélemény a nemtörődöm ifjúságot képzeli, a művelt, sportos és cinikus fiatal nő prototípusa. Tűrhetően nézett ki, mint nemzedékének kifejezéstelen, impertinens átlaga. Rövidre nyírt, fiús frizura, nagy, kifestett, karikás szemek és érett mellek, akár az egyébként erőteljes, határozott test. Félénk kisasszony, állították a szülei, kiemelkedő tehetségű mérnökhallgató a tanárai szerint, vagány bizottsági haver a kollegái szemében.

A kazettáról Ray Charles, a rádióban gyermekhangjáték, a telefonon persze Sorin, aki minden reggel, akár órákon át hívta, de nem fárasztotta magát azzal, hogy otthon látogassa meg, hogy végre megtudja, amit mindenképpen meg akart tudni. Írt is Sorinnak, egy-egy sort naponta, egy kis történetet, amiből majd, amikor megtalálja a borítékot, rájöhet, mi és miért történt… Nem csak az elmúlt két hét eltűnésének és hallgatásának magyarázata volt benne; most, a búcsúzáskor szerette volna átnyújtani neki azt a motivációt, amelyet ott talált meg rejtőzve valahol színes ráncai közt a kivételezett gyerekkornak, amelyből, el kell ismerni, bőségesen töltekezett egykoron. Az ilyen dolgokban az ember nem is tudja pontosan, mit honnan szedett fel, az avantgárd ifjú hölgy kitartása, hogy mégis megtalálja a ködös, még bizonytalan és egymásnak ellentmondó első impulzusok kiváltó okát, csak az eminens diák elméleti és applikatív tehetségét igazolja, nemdebár.

A szavak lassan gyűltek, naponta egy-két sor. Íme, végül mégis megtelt csaknem két füzetlap, ezt olvasgatta újra meg újra lelkesedés nélkül.

„Még iskolás lány voltam, amikor az apa elvtársnak köszönhető számos kiváltság közt részesülhettem abban a szerencsében, hogy egy vakációt nálunk töltött a törékeny Yvonne, a svájci kolléganőm. Majd összepisiltem magam a nagy csodálattól. Úgy néztem rá, mint a mesebeli tündérre. Olyan könnyed, olyan vidám! Aztán a ruhái, naná, azok a kis, feslett titkok, amelyek annyira fontosak kamaszkorban. Nem volt benne gátlás, sem félelem, sem kétely. Tudta, mihez fog kezdeni, hova fog utazni, abszolút biztos volt önmagában és mindenben. Amíg meg nem értettem, hogy ostoba, Sorin. Vagyis hát nem volt ostoba, egyszerűen én okosabb, szebb, műveltebb voltam, mint ő, de félénk és bizonytalan. Nem tudtam semmi bizonyosat szembefordítani vele. Nem voltam összehasonlítási alap, ez van… teljesen objektíven állítom, és ha húsz évvel később újra találkozunk, a helyzet akkor sem válhatna számomra kedvezőbbé. Éppen ellenkezőleg, tudtam, hogy ez a kényes-fényes nőszemély akkor is lenyűgözne majd a ruháival, kencéivel, utazásaival és a »személyiségének« magabiztosságával. Magabiztosan mondott ki mindent, minden gesztusa arról szólt, hogy »mindenkiben van valami különleges, és mindenkinek igaza van«. Sokat gondolkodtam, de abban az időben apa elvtárs végig sem hallgatott.”

Ezek a mondatok csak az első oldalt töltötték be. A szerző rájött, hogy ez egy jellegtelen beszámoló, de nem volt ereje megmagyarázni, miért nem kellene lebecsülni a banalitást, hogy az a tény, hogy az ő igaza ugyanakkor mondjuk egy manikűrös lány igazsága, még nem semmisíti meg azt, hogy igaz. Ez van, Sorin, hiába próbálunk elégtételt találni a tehetetlenségben és kudarcban, annyi felesleges bonyodalomban.

Már nem volt, tényleg nem volt semmi kedve a következő oldalt is elolvasni, minden bizonnyal azok is csak üres szavak. Szinte látta maga előtt az arrogáns Sorint, amint lebiggyeszti ajkát: „na nézd csak, hol rejtőzik a csinibaba, a kis divatcica, az okoskodó, akit nem lehetett kigyógyítani Kierkegaardból meg Einsteinből!” Hogy magyarázd el neki, hogy a nő azt érzi, amit a társa érez, akit csak más korok hoznak vissza a normalitás talajára, és adják vissza a valóságérzékét. Ezt csak húsz évvel később érti meg igazán.

Katt, a kazettás magnó megállt. A tükörben fénylett meztelensége. A nő meglátta, nézte magát. Látta nagy, halvány kebleit, egyenként tenyerébe vette, méricskélte őket… Egy év, öt, ennyi van még hátra, rövid az életünk, mosolygott gúnyosan, és szakértő kézzel fordította meg a kazettát.

Lenyomta a gombot, ismét kitört a vihar. A telefon pedig ismét megszólalt, még mindig hív ez a szegény Sorin, merült el a pillanat humorában a kalandornő. Felemelte a kagylót, bizonytalanul tartotta a levegőben… Persze hogy Sorin volt, a kölyök-pisztolyhős, a nagyrabecsült, a tönkrement, a kiművelt.

„Igen, én, Dolores, természetesen. Semmi, mi lenne? Miféle megváltozott hang?… Mit mondjak, milyen szeszély, még hogy szeszély. Semmi bajom. Vagyis a ciklus, csak a ciklus… Igen, az, amiről a te szerződ azt állítja, hogy megakadályozna bennünket abban, hogy bírók, vagy az ördög tudja, mik lehessünk. Vagyis hogy nem lehet emberi sorsokat bízni rám azokon a napokon. Talán más napokon sem, ki tudja… Igen, uram, menstruálok, ennyi!”

A kagyló megint a helyén hevert, az impulzív hősnőnek ismét megadatott a magány nyugalma. Két keze közé szorította fejét, és a térdére hajtotta, mintha elaludt volna, úgy hallgatta a Beatlest, a Faluműsort, a telefont. Megint csengett a telefon, folyton cseng, szünet nélkül, hadd tegye! Beatles, tejtermelés, telefon, váljék egészségükre!

A gyakorlat egy vendéglőben, sportklubban, taxiban, bölcsődében, takarékpénztárban, bíróságon, repülőtéren vagy szemetesek, villamosvezetők, újságárusok, közlekedési rendőrök közt, sürgősségen, a munkaerő elosztásánál, lakáscserénél, könyvtárban vagy a borbélynál érdekes megfigyeléseket eredményezett. Az első konkrét kutatások az operatív gyűlések előtt. A bizarr ifjú, aki a kezdetekben felgyújtotta a képzelőerőt, és tápot adott a spekulálókedvnek, most nem lelhető fel a teremben. Megmagyarázhatatlan módon nem jelenik meg a munkacsoportok listáján sem. Hiánya nem kelt botrányt, az összejövetelek hangsúlyozottan munkás jelleget öltenek, ki-ki a maga dolgaival törődik. Talán elfelejtik.

Lett légyen bármily sajnálatos, mintha beleveszett volna valami bizonytalan körvonalú korábbi valóságba, az ember egyszer csak azon tűnődik, mi is történt, vajon csak az indulás örvénye sodorta volna mindannyiukat a bámulat és tehetetlenség rövid időszakába? Ki-ki a maga helyén, csak ritkán jut majd eszükbe szomjazó, forrongó fiatal arcuk, amikor valahogy, valamikor önmagukra ismertek egy bizarr betolakodó fürkésző türelmetlenségében. Nem lesznek már csak szorgos és módszeres emberek, akik lépésről lépésre haladnak fizetett feladataik munkaigényes és kompetens teljesítésével.

Nem tudni, részt vett volna-e még az ismeretlen az olyan merész hipotézisek kidolgozásában, mint az „energia- és jellemválság a világban” vagy a „destruktív beavatkozás avagy a véletlen elvetése” és mások.

Azt még kevésbé tudni, részt vesz-e a tanulságos filmvetítésen, amelyet az igazgató a vakáció előtt rendez beosztottjainak.

Egy nagy rendező filmje a 20-as évek Németországának gazdasági és erkölcsi válságáról. Nyomor, rendőrség, gyanakvás, megfigyelés, az elégedetlenség fokozatos növekedése, annak az egyre nehezedő nyomásnak a mechanizmusa, amelyet a munkahelye elveszítésétől tartó, az egyre keményebb kiválasztási kritériumok által terrorizált, a zajos propagandától megszédült, minden lépésnél követett, életéről, meggyőződéseiről, rokonairól mindegyre újabb rovatokat kitöltő, rettegéstől elgyengült, egyre jobban omladozó vackába menekülő egyén érez. Látni fogják, hogyan büntetik egyre szigorúbban a humort, művészetet, hogy utasítják el a kételyt, iróniát, hogy rendezkedik be a trombitaszó, az egyhangúság és dicsőítések rémuralma, hogyan kezdik vadászni a gyanúsítottakat, idegeneket, betegeket, tudósokat, forradalmárokat, kokottokat, művészeket, spekulánsokat, hogy öltenek komoly egyenruhát a demagógok, hogyan érvényesülnek a senkiháziak, a gazemberek, szadisták, besúgók, megszállottak.

„Mindezen elterelő hadműveletek győzelme az emberek közti agresszió. A bizalmatlanság, a könnyű manipulálhatóság. Azt hiszem, tanulságos ez a módszer, elterelő tényezőket helyezni a valós ok és annak katasztrofális következményei közé” − mondja a professzor, amikor villanyt gyújt.

„A tudós elmének nemcsak az okot és az okozatot, de ezeket a félresiklást biztosító szűrőket is egyforma tárgyilagossággal kell megvizsgálnia. Nem annyira a nemzeti szocializmus előzményeinek ily pontos története érdekel bennünket, mint a művészi intuíció. Úgy gondoltam, egy jó műalkotás stimulálja a képzeletet a jól megérdemelt vakáció előtt…”

Távozáskor, mert késő lesz, és hideg, a kiváló kutatók minden jólneveltség nélkül csődülnek ki, így aztán nem lehet megállapítani, ki vett részt a vetítésen és ki hiányzott.

III. 3.

 

A Metropolita egyházfő halála után Cotigă Vasile helyzete bizonytalanná válik, tehát lemond erről az állásról. Pár hónapig a bélyeggyűjtők lapjánál dolgozik.

Az 1977-es földrengés után két hónappal Cotigă Vasile jobb szemén retinaleválást szenved, és a Katonai Kórházban megműtik. A szalonban, ahol tíz napot tölt, egy Tarom légitársasági tisztviselő is tartózkodik, valamint egy író, néhány kevéssé ismert regény szerzője. A beszámolókból kiderül, hogy felajzott viták folytak ezen író és Cotigă Vasile közt. Mikor megtudja, hol dolgozott szobatársa, az író az Egyházfőről szóló részletek iránt érdeklődik. Cotigă főnöknek és nem szentnek írja le. Ügyes, határozott, intelligens vallási aktivista, aki az intézmény érdekeit és a saját érdekeit egyaránt szemmel tartja. Autoriter, gyakorlatias ember, aki előtt beosztottjai nem mernek önálló véleményt nyilvánítani. Szervezői tehetséggel, munkabírással megáldott vezető, aki megszokta, hogy a fontos és jelentéktelen döntéseket mind egymaga hozza meg. Főnök, aki energiával és szeszéllyel uralkodik beosztottjai felett, de más főnökökkel való kapcsolataiban célszerű kompromisszumokat köt, hajlandó szolgálatokat tenni azoknak, akik fenntartják helyzetét, és relatív immunitást biztosítanak a számára.

Ezekből az egyszerű, személyes felhangok nélkül előadott megjegyzésekből, amelyek csak úgy elhangzottak egy forró éjszakán, amikor az ember nem alhatik, többnapos vita kerekedik. Az írót felizgatják a hallottak, részleteket követel a vallásos tevékenységek formájáról és kritériumairól. Cotigă Vasile precízen válaszol, anélkül, hogy különösebben érdekelné a dolog. Az úgynevezett írót az ejti kétségbe, amiről voltaképpen sem Cotigă, sem a Tarom-diszpécser nem is hallott. „Maga csak azért idegesít engem, mert én magában ki tudja milyen nagybácsit, unokaöcsöt vagy régi iskolatársat keresek… Vagy talán saját lehetetlen, ismeretlen arcomat, amelyet már nem tudok felismerni! Az idő arcait keresem, meg akarom érteni, mit éltem, mit élek és mit fogok megélni a jövőben, ha nem tudok változtatni, és mintha már látnám is, hogy nem tudok én soha változtatni ezen az idióta igényen, hogy meg akarom érteni a dolgokat, érveket akarok.”

Az író sok hasonló ostobaságot sorol még, minden bizonnyal azért, hogy Cotigát bosszantsa, aki azonban nyugodtan válaszol: „én azt hiszem, az a fontos, hogy az ember jól végezze a dolgát ott, ahova kerül, ez minden.” A jelentések kiemelik az író elvtárs illetlen viselkedését, aki bizony felemelte a hangját, miközben Cotigă Vasile végig nyugodtan, jóindulattal beszélt.

Egy adott pillanatban, másnap, vagy talán estefele, ez az író, aki álmatlanságban szenvedett, és vég nélkül forgolódott az ágyában, felveti a következő kérdést: „Tételezzük fel, hogy ismerek egy zseniális fiatal festőt. Egy Picassót. Vagy egy nagyszerű költőt, mondjuk egy Rimbaud-t, aki egy padlásszobában lakik. Beteg, szegény, nincs semmije. Tételezzük fel, hogy olyan ember, aki öntudatlanul is rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, ami ahhoz kell, hogy valaki jó keresztény legyen. Nem lop, nem hazudik, nem tesz sem ezt, sem azt, valóságos angyal. Nehéz ez egy művésznek, hát még egy zseniális művésznek, de tételezzük fel, hogy ilyen. Elmegyek a maga Főnökéhez, elmesélem neki, hogy ott, abban a padlásszobában egy nagyember szenved, egy elme, amelyen áldás van, de aki nem jár templomba, nem imádkozik senki és semmi előtt, sem a földi királyok, sem a mennyei király előtt nem hajt fejet, jó keresztény, anélkül, hogy erről tudna. Ilyen-olyan remekül fest, sokat nem érteni, ha a vásznaira pillant az ember, de én garantálom, és garantálják még jó néhányan, akik értenek az effélékhez, hogy fantasztikus munkái vannak, amelyeknek valamikor fantasztikus áruk is lesz. Ez a hogyismondják, a Szentéletű metropolita megkérdi, hogy van-e a fiúnak festménye a Feltámadásról? Vagy szól, hogy pingálja oda a kép sarkába valahova a kereszt jelét vagy valami hasonlót?”

– Természetesen − válaszol Cotigă.

– Másként nem érdekli? Csak úgy, keresztény alapon nem segít rajta?

– Persze, hogy nem − felel ismét Cotigă −, nem érdekli, csak ha olyan ügyről van szó, amiért ő felel. Másként az nem az ő dolga, hanem másoké…

– Tehát őszentsége egy hivatalnok… Adok, kapok, megfelelsz, hozzájárulsz, adok én is, amit kell. Tehát nincs köztük semmi különbség.

A léhűtő még sok marhaságot összehord, hogy „ha velünk tartasz, hagyunk lázadni, kimondhatod az igazságot is, csak legyél a mi emberünk”. Cotigă nem felel a provokációra. Az nem hagyja magát, káromkodik, felháborodik, őrjöng.

Mindennek tetejébe összebarátkoznak. Bizonyíték van rá, hogy a forrófejű később kapcsolatban áll Cotigăval, még az otthonában is meglátogatja. Kórházból kijövet Cotigă Vasile nem hajlandó betegnyugdíjba menni. Pár hónapon keresztül állást keres. Téves az az információ, miszerint a biztosítónál való alkalmazása a kórházban megismert író közbenjárásának eredménye. A biztosítónál betöltött ellenőri állás, ahonnan átteszik a Takarékpénztár mérlegkimutatásaihoz, ugyancsak Petru Petre elvtársnak köszönhető, volt szerkesztőségi kollegájának az 50-es évekből, aki jelenleg nyugdíjas, de akinek a fia, Petru Vladimir vezető tisztséget tölt be a Takarékpénztárnál.

5. 5.

 

– Nem tudom, mihez kezdek ezzel az iskolával − sóhajtott Viorica összetekerve a formanyomtatványokat. − Az utóbbi időben teljesen megbolondultak. A gyerekek takarítsanak, mossanak ablakot. Nincs takarítónő, na, halljunk oda! Most meg az újabb ötlet: minden gyerek vigyen havonta öt láda üveget és papírt, nem tudom hány kilót. Négy palackot vagy üvegkannát, és mindennek tetejébe gyógynövényt! Honnan szerezzen az ember Bukarest közepén gyógynövényt? Tegnap megkérdeztem az osztályfőnöknőt, mert szülői értekezlet volt. Mosolygott, a buta libája! Muszáj lesz vásárolni, mondja… Halljunk oda, vásároljunk! Vásároljunk, hogy az iskola eladhassa azt, amit mi megvettünk!… Mert pisszenni is félnek. Amit mondanak nekik, azt csinálják, bólogatnak, igen, igen, hogyne, máris csináljuk. Nehogy elveszítsék a széküket a fenekükkel együtt.

Geta figyelt, nem figyelt, de bólogatott. Neki is volt egy kislánya, ismerte a helyzetet. Összehúzta magán vastag gyapjúblézerét, ásított, hallgatta a másikat, de közben arra gondolt, hogy már csak egy óra van hátra a traktáig. Hideg, borús nap, éppen ez kell, hogy felengedjenek kicsit. A tányérok, tálak, palackok, poharak már ott várakoztak gondosan előkészítve a spanyolfal mögött. Kibékült Vioricával: nem rosszak ezek a lányok, ilyen az élet! Elég az hozzá, hogy egy reggel odaállt elé, és minden teketóriázás nélkül azt mondta:

– Béküljünk ki, gyere már! Eleget ssírtam, hogy rám se nézel… Tudod, hogy van esz, az ember néha elszólja magát. Elmondtam, hát elmondtam, esz van, igaz, tartanom kellett volna a számat… De te is megtöltötted az egész takarékot az én menyétes történetemmel. Hogy menyétfarmot építettünk az udvarra, és abból fogok meggazdagodni. Még azzal a hazugsággal is tetézted, hogy három évvel ezelőtt gombát termesztettem a pincében, pedig tudod, hogy nem igasz. Mit lehet tenni, mindannyian hibázunk. Nézd, hoztam neked valamit, gyere, adj egy pusszit…

És kicsomagolta a kínai karkötőt, felkapcsolta Viorica csuklójára, aki erre könnyekben tört ki… Mert nem rossz lány az, csak kicsit szúrós természetű, hamar felhúzza magát, de ha jól bánnak vele, magához tér, ismét kedves és segítőkész… Most, Vioricának, irodai munkatársának és a pletykálgatásban elválaszthatatlan barátnéjának születésnapjára töltött káposztát és kocsonyát készített. Vagyis a lakoma alapelemeit. Csibe töltött tojásaival, Ina lepényeivel, sőt Carmen elvtársnő tortájával szemben nincs mit szépíteni, a cukorfalat ezzel bizonyította, hogy megbecsüli helyét a szószátyár Viorica mellett, ismét barátnők és bizalmasok, akiket semmi, még egy esetleges újabb baklövés sem választhat el egymástól. Holott azért nem volt semmiség a történet a pizsamás férjről, aki tévedésből váratlanul hazatér a földszinti szomszédasszonynál töltött munkaügyi kiküldetésből, ahogy a menyétes meg gombás megjegyzések sem… Mégis elmúlt, a barátság erősebbnek bizonyult! Most pedig a frissen bodorított Viorica, új, zöld szövetruhában, vidáman várta a mulatságot, amelyen megünneplik őt az irodai kolléganői.

Ezek a születésnapok, és a névadó szentek ünnepei, mint Geta Szent Györgye, a Csibének nevezett Gabriella Szent Gábriele és Ioana Carmen Petroianu Szent Jánosa!

Viorica ünnepe mindegyiknél gazdagabb, még Carmen elvtársnő születésnapjánál is, mert december 25-re esik. Töltött káposzta, kocsonya, több bor, erősebb cujka, mint máskor…

Csak egy hét telt el Carmen nagysád ünneplése óta, aki ugyancsak decemberi születésű. Itt a 46-os hivatalban a többiekétől eltérő rendszert alakítottak ki. Itt nem az ünnepelt hozta a finom falatokat meg az itókát, mint mindenhol máshol, hanem a kolléganők. Az ünnepelt hadd érezze, hogy valóban kényeztetik, óvják, figyelmességükkel megtisztelik, felmentik a sorban állás és a lábos melletti őrködés terhe alól. Mind az új negyedekben laktak, távol a központtól, ahol bevásárolhattak. Izzadtan, nehéz csomagokkal megrakodva, zsúfolt autóbuszokon zötykölődtek, vagy órákat vártak a buszmegállóban, hogy végre foltosan és tömötten feltűnjön a rozzant jármű, ide-oda dülöngéljen a megállót mindegyre megtöltő tömeg ostroma alatt.

Nem, az ünnepeltet tényleg elkényeztették a 46-os hivatalban. Nem volt más dolga, mint fodrászhoz menni, esetleg a varrónőhöz, ahogy Viorica is tette, az afrikai fürtjeivel, zöld csíkos ruhában.

Szerdán megjelent Ina is, aki korábban influenzás volt, így teljes számban összegyűlt a munkaközösség. Carmen asszonyság születésnapján, egy héttel ezelőtt éppen a kedvenc hiányzott, tehát nem csodálhatták meg a szokásos látványos ajándékot, amellyel évről évre kedveskedett Ina Murguleț, ezen alkalommal lelkiismeretesen kompenzálva azt a relatív apátiát, amellyel a főnöknő törődését általában fogadta. Persze hogy nem bírták ki, és megkérdezték Petroianu nagysádot. Már megint Viorica szájacskája mondta ki a mindannyiukat égető kérdést:

– És az idén mit vett Ina? Mert ha nincs itt, nem tudhatjuk…

Carmen tétovázás nélkül, őszinte élvezettel válaszolt:

– Hej, lányok, nem volt itt Inácska a születésnapomon. Nagyon kedves lány az, tudjátok meg! Tudja, hol a helye, megfontolt, okos, diszkrét. Elégszer tapasztalhattam… Tegnap délután felhívott telefonon. Alig tudott beszélni, láza is volt. Miután felköszöntött nagy szomorúan, hogy nem lehet itt, azt mondta, egy óra múlva küld nekem valami különlegeset, az ő ajándékát, a fia hozza el. A kislány mellett egy fia is van, diák. Aranyos, talpraesett gyerek. Furgonnal hozza. Hallj oda te, még hogy furgonnal! Hát mit küld ez a szevasztopoli lelkecske, ahogy becézni szoktam? Tán jégszekrényt vagy mosógépet… No, mit gondoltok, mi volt? Egy szamovár! Gyönyörű! Igazi érték! Ezüsttel futtatott, mindenféle díszítéssel, igazi csoda.

Őszintén örült Carmen elvtársnő, úgy szerette Inát, mint a húgát. Vidám volt a születésnapján, tréfálkozott, kicsit be is csípett Carmencita, mikor elkezdtek bugyuta vicceket mesélni. Kicsit odaszúrt Csibének Carmencita…

– Éreztem én, lányok, hogy ezúttal az ízetlen, vértelen kiskakas, amit nekünk idenyomnak évi három hónapra, nem jön el. Eljön ezúttal Scarlat elvtárs? Nem szereti ő az ilyen összejöveteleket. Az én születésnapomra eddig mégis eljött…

Valóban, Scarlat Viktorka nem kedvelte ezeket az összejöveteleket, kerülte őket. Előző években is mindig talált kifogást a hiányzásra, az elmúlt évnegyedben hiányzott szeptember 18-án, amikor Cukorfalat kislányának születésnapját ünnepelték, szeptember 29-én, amikor Csibe házassági évfordulóját, és október 14-én, amikor Carmen vásárolt egy Skodát. Az év utolsó három hónapjának ismert és improvizált ünnepeire Scarlat elvtárs is hivatalos volt, még ha nem is volt állandó alkalmazott, csak egy évnegyedre visszatérő munkatárs. Viorica születésnapján, amely december 25-re esik, mindig hiányzott… Néha december 31-én is talált valamilyen kifogást, hogy pár óra után elpárologjon, és ne legyen kénytelen egy utolsó pohár itallal búcsúztatni az óévet.

De Petroianu elvtársnő születésnapjára valóban mindig eljött, még ha nem is maradt a mulatság végéig.

Ezúttal azonban december 18-án nem tűnt fel Scarlat bácsi. 19-én sem, és a következő napokon sem. Ezúttal nem volt érdemes várni rá.

Csodálkozott Carmen a barátságos Scarlat felügyelő váratlan sértésén. Talán nem tulajdonított volna neki különösebb jelentőséget, ha nem csiccsent be kissé, és ettől nem nő meg a beszélőkedve.

– Mondd csak, Csibe, mert te mindent tudsz. Mi történik pár hete a mi felügyelőnkkel?

– Nem sokat tudok − halogatta persze Csibe a választ.

– Én azt hallottam Piától − folytatta Madame Carmen, letéve az ikrás szendvicset, és a lányok felé fordulva, akiket, mint mindig felvillanyozott a pletyka, amelyet egyébként a Nagyasszony kizárólag munkán kívül eső területekre korlátozott, mert mindig nagyon vigyázott arra, hogy ne mondja el, mit hallott a vezetőségen vagy mit hallott az igazgatósági gyűlésen.

– Amit megtudtam tehát Piától, a titkárnőtől az, hogy Scarlat elvtárs benyújtott egy javaslatot, egy referátumot a vezetőségnek, és bemutatta azt az igazgatóhelyettesnek, Petru elvtársnak. Valami egészen különleges dolog, igazi bomba!

Carmen metszőn nézte Csibét, mintha annak kellett volna átvennie a szót és elmondania az ideillő részleteket. De Csibe figyelmesen hallgatott, mint aki nem tud semmiről semmit.

– Én mondom nektek, lányok, ez már mindennek a teteje. − Petroianu elvtársnő nem hagyta magát, fenékig ürítette a poharat, hogy bátorságot merítsen a bolgár cabernet-ből.

Mind vidámak voltak, és meglehetősen fáradtak. Későre járt. A hír mégsem háborította fel őket. Unalmas ügy, jelentéktelen, túl komoly, túl bolond, rögeszméseknek és megszállottaknak való. Ki tudja, milyen ostoba előnyökre vágynak egyesek, vagy van valami rögeszméjük, tudjuk, mindenkinek van valami mániája… De meglepetésükre Petroianu elvtársnő nem elégedett meg az efféle elsietett megjegyzésekkel, sőt felháborodott azon, hogy milyen kevéssé élénk a társaság reakciója.

– Az ördögbe is, lányok, nem vagyunk mi hülyék! Itt nagy dologról van szó, ez elvi kérdés! Bebével is beszéltem róla, egész este ezt osztottuk. Felnyitotta a szememet. Miért pont egy ilyen Scarlat vagy más hozzá hasonlók értik meg, honnan jön az egész, mi lesz belőle…

Így aztán akarva-akaratlan a kolléganők beletörődtek, hogy ez a téma. Nem bizonyultak ostobának egyáltalán, sőt látszott, hogy nem üresfejű libák, akiket nem érdekel más, csak a gyerek, a ruhák meg a mulatság, hallottak ők még hasonlókat…

– Persze hogy látszólag gazdaságos megoldás. De éppen ebből ered minden zűrzavar, így magyarázta Bebe.

Carmen kezdettől fogva valamelyest irányította a beszélgetést, amely immár igazolta, milyen érdekes is lehet egy ilyen eset, holott eleinte hajlottak volna arra, hogy jelentéktelennek tartsák…

– Hogy is juthatott eszébe? Sokszor belegondolok, hogy lehet egyeseknek ilyen disznó szerencséje. Mondják, hogy pénz a pénzhez tart. Mindig ezek, a dörzsöltek, a protekciósok, néha beesik egy-egy mázlista, de mindig ezek, hogy ne bolonduljon bele az ember. Mi itt kínlódunk a fizetéssel. A jó fizetés is csak fizetés. Jól mondja az én anyám, fizetésből még nem lett gazdag senki.

– Nem munkával lesz gazdag az ember, de nem ám! − vágta rá gyorsan Viorica, nagyot sóhajtott, és félbehagyta a kocsonyaevést. Letette a tányért, leült, tenyerébe hajtotta a fejét, készen arra, hogy figyelmesen végighallgassa, mit szólnak a többiek ehhez a bizarr kalandhoz.

Eleinte a többiek kissé bambán álldogáltak, míg közbe nem lépett Ina. Röviden, olyan mély, megalapozott és váratlan szkepszissel, amit nem is gondoltak volna róla.

– Ezt nem szabad. Ostobaság, nagy ostobaság. Annak jut, akit ők akarnak… csak annak. Ezek szavak, csak szavak! Nem szabad megengedni.

Cukorfalat mindig remekül mulatott Ina Nicolaevna megjegyzésein, tehát most is elmosolyodott, nevetésre készen, és készen arra, hogy torkán akadjon a bukta, de gyorsan megtörölte a száját, és nagyon határozottan átvette a szót:

– De hát eszt ellenőrizni lehet! Lehetne vizsgálat. Nekem nem tűnik esz akkora nagy ostobaszágnak. Igasza van Vioricának, nálunk, a tömbházban van egy fickó, aki a büfében dolgozik. Matricaöntőnek tanult a szakiskolában. De valaki felvette szakácsnak. Napi nyolcszáz lejt ajánlott! Napi nyolcszázat! És szakács lett belőle! Annyit keres, hogy azt se tudja, mihez kezdjen vele. Csak látnátok a házát! Nippek, szőnyegek, hűtőláda, kazettofon. Amit csak akarsz. És láss csodát, mindig nyernek! Hol a lottón, hol a totón, hol borítékos sorsjeggyel, hol Ploiești-en a lóversenyen! Tavaly autót nyertek a takaréknál! Ha ennyi pénzük van, van miből játszani: nyernek, esz csak normálisz. S akkor? Hol itt asz igazság? Mindig ezek a tömöttek, mindig ezeké a szerencse?

Petroianu elvtársnő természetesen idejében közbelépett. Elmesélt mindent, amit a Brazíliából frissen hazatért Bebe mondott arról a hatalmas veszélyről, amely e mögött a kezdeményezés mögött rejlik. Amely az utolsó csepp levegőt is elveszi − ahogy Bebe mondta. Kell hagyni kissé, hogy az élet úgy menjen, ahogy akar, véletlenszerűen.

– Ha mindent ellenőrizni kezdünk, abból nem lesz semmi. Hiába a jóindulat, hiába a katonai fegyelem. Az ember csak rövid ideig lehet katona − mondta Carmen elvtársnő, idézve a kiselőadásból, amelyet férje tartott hosszú riói utazásából hazatérve.

Talán ez volt az a pillanat, amikor Csibe suttogva, szégyenlősen, mintha csak magában beszélne, megkérdezte:

– És Scarlat elvtárs valóban ragaszkodott ehhez?

A többiek tekintete figyelmesen meredt a bájos és merev vonású arcra, mintha felszólítanák, mondja már el végre, amit tud, ha már elárulta magát, hogy tud a dologról. Persze a porcelángésától nem telt más, csak kedves tétovázás, amit bárhogyan lehetett értelmezni.

– Nem is tudom, az ő korában mintha már nem érdekelte volna csak a fizetés meg a nyugdíj.

Kicsit még csörgették a poharakat és a szavakat, de nem volt kedvük mélyebben belemerülni a témába, bármennyire is igyekezett az ünnepelt. Későre járt… Carmen elvtársnő születésnapján az ünneplés nem ebédidőben zajlott, mint máskor, hogy zárásig apró, két-három szereplős jelenetekkel folytatódjon, mikor titokban hátraóvakodnak a kisszobába, hanem munkaidő után.

Akármilyen vidám csevegés volt, akármilyen jó volt az étel, későre járt. Nem bízhatták magukat az éjjeli buszokra, hiszen azok ritkábban jártak, mint a nappaliak. Így aztán összeszedték a tányérokat, a süteményeket, a palackokat, a tortát, ami megmaradt, óvatosan műanyag zacskókba szedték, és kitették az ablakpárkányra, jó lesz holnapra.

Most nemcsak karácsony volt, de Viorica születésnapja is! A partit két részre osztották, az első részét ebédszünetre tették, egy óra fél kettőtől fél háromig. Fél egykor kezdődött a tálak elrendezése és a kóstolgatás. Az általános csodálat sóhaja fogta össze a munkaközösséget, mikor meglátták a mellékszobában briliánsan elrendezett csábító ételeket, italokat.

Csipegettek a kalácsból, bekaptak egy villahegynyit a salátákból, májas hurkából, kocsonyából. Kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Maga a váratlan eseményen meglepődött Viorica szakította ki magát a kellemes készülődésből, hogy megnézze, ki zavarja őket.

Az illendőnél többet késett. Elragadtatottan, feldobva, titokzatos szavakat motyogva tért vissza.

– Felköszöntött, lányok! … Még virágcsokrot is hozott. Az ember el sem hinné. Carmennel kell beszélnie. A másik szobában várja, Petroianu asszony. Valami fontos mondanivalója van.

Csak mikor Carmen idegesen, nem értve, ki is a betolakodó, eltávozott, csak akkor kínált Viorica megoldást a rejtélyre.

– Scarlat, lányok! Kissé letörten, csak annyit kért, hívjam át Carment.

Kapkodtak egy darabig, hogy be kellene hívni, menjen ki valamelyikük, és hívja be.

A beszélgetés elhúzódott, éppen ezért lemondtak róla, Viorica úgy vélte, nincs értelme, hiába követeli Geta, hogy nyissanak be, nézzenek be, csak észreveszi, hogy alkalmatlan, és gyorsan befejezi a látogatást.

Az előjáték tehát ügyetlenül, kesernyésen telt, mindvégig arra vártak, hogy végre összegyűljön a csapat. De hiába nézték mindegyre az óráikat, Carmen nem tért vissza. Mikor végre megjelent, át se lépte a küszöböt.

– Gyerünk, lányok, munkára! Mindenki a helyére. Este folytatjuk.

Valóban elmúlt már fél három, vissza kellett ülniük a pénztárablakok mögötti székekbe. Unottan indultak a finomságokkal teli terem felé. Scarlat már nem volt ott, elment. Carmen lakonikus magyarázattal szolgált az általános kíváncsiság kielégítésére.

– Na, hát már megint az az ő dolga.

Ami persze alig keltett érdeklődést, gyanút.

Este nem beszéltek újra a témáról, miután bezárt a takarék, és mind visszatértek, ha nem is a déli meggyőződéssel, a titkos szobába. Egész este a bor minőségéről csevegtek, arról, hogy tisztességes dolog-e forgácsból meg borsóból párolt itallal megbetegíteni az embereket, lám a salátán a majonéznek avas szaga van az olajtól, ide csak szifiliszes tyúkokat hoznak, nincs mit tenni, lányok… és így folytatták mindegyre, mert becsíptek, lehullott a csőrükről a lakat, így mondta a főnökasszony, mikor későn, dideregve az autóbusz-megállóban vártak, így mondta Carmen Petroianu elvtársnő, a 46-os kirendeltség vezetője.

III.4.

 

Az elvtárs azt javasolja, hogy azok, akik a továbbiakban betétkönyvükkel nyernek a Takarékpénztár sorsolásán vagy más sorshúzásokon, mint például a Lottó, Totó vagy a Biztosító sorshúzása, ne véletlenszerűen kiválasztott emberek legyenek, hanem olyanok, akik megérdemlik. Ily módon elkerülhető lenne az igazságtalanság, amelyet gyakran okoz a szerencse, amely arra mosolyog, akinek nincs is szüksége rá, vagy ha lenne, nem érdemli meg. Számos olyan eset van, amikor a váratlan nyeremény rothadásnak indult elemek tisztességtelen úton szerzett pénzzel megtömött zsebébe kerül, üzletelőkébe vagy csirkefogókéba, akiknek amúgy is van már elég pénze, vagy valami zsugori vénasszonyéba, aki már amúgy is a sír szélén áll. Az efféle szerencsejátékokon és sorshúzásokon elosztásra kerülő pénz és más anyagi javak a legszorgosabb, legbecsületesebb munkások, parasztok és értelmiségiek fáradozását kellene megfizesse. Ily módon újabb mozgatórugóhoz juthatnánk a mezőgazdasági és más termelő erőfeszítések stimulálásában, a technikai-tudományos alkotótevékenységben, hogy új, minőségileg magasabb fokra léphessen a sokoldalú forradalom jelen fázisa. Ez felelne meg egyébként a dialektikus-materialista élet- és világfelfogásnak is, az ember aktív szerepének, aki nincs alávetve a vak véletlennek, hanem ura és formálója az eseményeknek.

III. 5.

 

Az elvtárs úgy véli, a betétkönyvek, a lottó kihúzásának folyamatának látszólag változatlannak kell maradnia, ami a gyakoriságot, az eljárás módját és a nyereményekre elkülönített összegeket illeti. A nyertesek kiválogatását időben, de nem sokkal a sorshúzás időpontja előtt meg kell ejtenie egy szigorúan titkos összetételű bizottságnak. Előzetesen tanulmányozni kell, hogyan lehet abszolút titokban tartani a kijelölt nyertesek nevét, hogy senki ne gyanakodhasson arra, hogy új válogatási módszertant vezettek be. Az elvtárs javasolja, vizsgálják meg, volna-e lehetőség arra, hogy a nyertesek mégis érezzék, sikerük voltaképpen példás magatartásuknak köszönhető, és a legfelsőbb fórumok irántuk tanúsított bizalmának. Csakis kiemelkedő erkölcsi érzékkel és évek hosszú során át tanúsított odaadással rendelkező elvtársak képesek megérteni az efféle eljárások értelmét és szigorúan megőrizni az államtitkot, amelyről a legjobbak közt is csak a legjobbak tudhatnak.

4. 4.

 

Az álmatlanság pár hete tartott, éjszakáról éjszakára megkínozta. A szelíd hajnal összekuporodva, fáradtságtól kábán lelt rá a hálószobában.

A gyógyszer nem hatott, alig bóbiskolt el egy órára. Bámulta a plafonon pulzáló fehérséget, mely mintha időről időre fátyolba vonta volna a mennyezet felületét és éleit. Lehunyta-kinyitotta szemét, forgolódott jobbra és balra, hasra fordult, de hiába. Mikor derengeni kezdett, és a hajnal fénye alighogy áttört az ablak sötétjén, felkelt, dideregve összehúzta magát az ágy szélén, és ott várta tehetetlenül, hogy körülölelje a nappal tiszta hallgatása.

Nem csak a korral járó magányosság volt az oka, amelyet felesége külföldre, terhes lányukhoz való távozása felerősített. Éppen ellenkezőleg. Könnyen visszaszokott a facér élethez, a magánnyal mintha együtt járt volna a valóság valamivel szabadabb megítélése, amitől korábban eltávolította a házias rutin, az öntudatlanságig ismételt forgatókönyv által előírt részletek, a tikkek látszólagos kényelme, amely megoldja, mindig újra és újra megoldja a nap apró kellemetlenségeit és haszontalanságait, mintha magát a nagy kaput nyitná ki az ember, azt, amelyikről már el is feledkezett, úgy eltakarta a köd és iszap vastag függönye. A kezdet és e között az egyre távolodó, ködös, vastag, lustán kavargó, füstös horizont közt tévelyegsz, anélkül hogy haladni tudnál a felkavaró pusztaságban, a szakadék felé. Üzletekbe ment, parkokban csavargott, felugrott a villamosra, hogy kijusson valahova a külvárosba, ahol egy ostoba filmet játszottak, rabló-pandúrost. Igen, mindennap újabb dolgot fedezett fel, amely valósággal fojtogatta. Még nem tudta kifejezni, egymáshoz kötni az élményeit, de érezte, hogy minden oldalról közeledik felé valami nehézkes, szöszös, meghatározhatatlan.

Mintha tele lett volna a levegő láthatatlan mérgezett sáskákkal, amelyek lehúzták az emberek karját és pillantását. Az emberek nyögdécseltek, sóhajtoztak, még mielőtt belekezdtek volna a dolgukba, savanyúan, gyanakvón, idegesen figyelték egymást, nem volt semmihez kedvük, csak hagyják őket békén. Mi történik, mi történik… csak ostoba szavak jutottak eszébe… mintha a mi időnkben… mintha nem így lett volna… Tehát vénült, az efféle marhaság az élesztő, amellyel vén totyakosok dagasztják tehetetlenségük és nosztalgiájuk. Mikor történt, és hogyan, szinte érzékelhetetlenül, így telik az idő, észre sem vesszük, így ülepedik le érzékelhetetlenül a mérgező, az álnok por, eltömve a tüdőt, az eget. Mintha elsötétedett volna az ég is, nem csak a tüdők, nemcsak az ő erejével történik valami megmagyarázhatatlan és elkerülhetetlen, hanem mindenkiével. A csirkefogók energiája és intelligenciája megnőtt, igen, gyorsabbak lettek, életerősebbek, találékonyabbak, vidámabbak és vállalkozóbb kedvűek, elszaporodtak, egyre nagyobb területeket foglaltak el, gyorsan közlekedtek föld alatt, folyosókon, tetőkön. A többiekre, az önmagához hasonlókra továbbra is ugyanúgy tekintett, nem feltétlenül gondolkodóként, már nem volt ilyen elvárása önmagával szemben, hányinger kerülgette, mikor hallotta a régi barátokat szónokolni arról, hogy mennyi mindenben hittek, és mennyit kételkedtek. Marhaság! Az ördögöt! Szó sincs róla… akárcsak jómaga, azok is egyszerű emberek voltak, akiket magával sodort az ár: egy kis iskolázottság, egy kis butaság, némi ambíció, ennyi volt. Egyszerű emberek, de szorgalmasak, igen szorgalmasak, akkor nem volt ez a siralmas, reménytelen önfeladás, amelyet a környezet pusmogásában és idő előtti elnehezültségében fellelni vélt.

Mintha tőlük már nem is függene semmi!… mintha már nem tehetnének semmit: más dönt helyettük, és máshol, vagy eltérítik a szándékaikat, megakadályozzák őket abban, hogy célokat állítsanak fel és megvalósítsák azokat. Meghiúsítják, megtagadják, megfosztják őket a felelősségtől és a személyiségtől egyaránt, csak átvesznek előre megszabott, semleges töredékeket, amelyek igazából idegenek számukra, ellenségesek: nem változna semmi, akárhogyan osztanák újra a szerepeket…

Fanatikus hitre vagy a büntetéstől való félelemre lenne szükségük ahhoz, hogy elérjék az őrületet! Ha már nem élhetnek a jól végzett munka gyümölcseinek azonnal jelentkező örömével, ha már nem érdekli őket semmi, ha csak undort, rosszindulatot és apátiát szívnak magukba…

Megtörténhet, hogy valakinek nemcsak az esze és teste öregszik meg, hanem az is, hogy ez a katasztrofális vénség mindenkire átsugárzik. Inkább állapot, mint életkor, feladás, lassú sorvadás… ördögi mesterkedés, melyben testet ölt a gonosz láthatatlan szájaival és karjaival, melyeket úgy tár ki ügyefogyott napjaink fölött, hogy elrabolja a reményt, a bátorságot.

Tiszta, rózsaszín délután volt, amikor ezek a furcsa gondolatok megkörnyékezték, nem hagyták nyugodni. Alig két hét telt el azóta, hogy a felesége külföldre utazott. Sápadt, édes alkonyat ingott odakint, egyedül volt, rég beesteledett. Anélkül, hogy észrevette volna, megnyomta a televízió indítógombját, teltek a negyedórák, a félórák, tekintete odaszegeződött a képernyőről ismert arcra… Egyetlen szó sem hallatszott, a hangot nem indította el. Nincs már kedvük semmihez, se gondolatuk, se könnyük, lustaság, kutyakalangyába a ház, az ágy… magában motyogva ébredt, a távirányító a szőnyegre esett, olyan hirtelen nyomta meg.

A kép valóban eltűnt, a szobában mindent elnyelt a sötétség. A verejtékező lakó meglazította az inge nyakát. A telefon felé tapogatózott, nem a villanykapcsoló felé, nem, meggondolta magát, és most már a fürdőszobaajtónak tartott. Bozontos fejét a csap alá dugta.

Nem volt ereje egyedül maradni a lakásban, mindenáron ki kellett mennie, hogy elfeledkezzen erről az ostoba délutánról.

Már nem emlékezett, azon az estén jutott-e el egykori munkatársához, aki már jó ideje hívogatta kitartóan. Igazából semmi kedve nem volt ahhoz, hogy nagy szeretettel és örömtől fényes szemmel fogadja egy olyan ember, akivel, miért ne ismernénk el, ő rosszat tett valaha, vagyis pontosabban nem védte meg a rossztól, ámbár, ha jól belegondolunk, nem is tudta volna megvédeni, nem segíthetett volna… Soha nincs nyoma szemrehányásnak, még a természetes óvakodás vagy bár egy mogorvább gesztus is hiányzott! De nem, csak ragaszkodás és csevegés… Elhülyült, ez van, nincs mit tenni!… Az igazságtalanság nem mindig képes megkeményíteni és megerősíteni az embert. Vagy talán alapvetően mindig is ilyen volt. Értelmes, szívós ember volt, megtörhetetlen. Íme, rehabilitálták. Lehetséges, hogy pont akkor puhult meg, mintha hirtelen elhülyült volna, amikor visszanyerte jogait, házát, régiségét, nyugdíját. Mi mással lenne magyarázható, hogy ez és ez az elvtárs, hajdani nagy mozgalmi szónok, ma statisztál, hallj te oda, statisztál egy történelmi filmben, egy egész csapat vén szipirtyóval, vénemberrel, kurvával, hamiskártyással, szemetessel…

– Mit csináljak, így legalább eltöltöm valamivel az időt – szabadkozott a boldogtalan, miközben elmesélte, hogyan győzte meg egy volt beosztottját. Aljas lehetőség arra, hogy az ember megvizsgálja, figyeljünk csak jól, hogyan változnak fokozatosan az emberek közti viszonyok. „Persze hogy változnak. Aurica tábornokot alakít, én csak ezredest, a filmezés szüneteiben, miközben elszívunk egy cigarettát vagy ledobunk egy sört, csak látnád, hogy válik egyre szűkszavúbbá, foghegyről ha odaszól, röviden, keményen, mert ilyen az egyenruha, megváltoztatja az embert” – folytatta a bölcs az ostobaságok fokozását.

5. 5.

 

Egy fanyar, csúnya estén, talán pont akkor, amikor kész volt beverni a tévé képernyőjét, végül ott találta magát, amint egy szép villa kapuján csenget a Dorobanţi utcában. Gyorsan besüllyedt a fotelekbe, mereven, megtömve ingadozott a kocsonyás szavak közt, mint légy a vederben. Amíg aztán magával sodorta az ár, a szédülés, a zümmögés. Hol ellenkezett, hol idegesen belefogott. Csak hogy visszavághasson, hogy szóljon már ő is ott valamit, valami mást, valami izgalmasat, ami megállítja a házigazda békésen elbégetett udvariaskodását. Pont akkor lépett be a fiú őurasága, az igazgató, az úrfi, aki előtt, kedves uram, pattanjon fel a helyéről, negédesen vigyorogjon, szerényen, öregesen bólogasson, mint egy kidobással fenyegetett alkalmazott. Mintha nem látta volna ezt a csecsemőt akkor, amikor telepiszkolta a babakocsit, amikor kanyarós volt, amikor kidobták az iskolából, mert elkapták a lányok öltözőjében, amikor egy teljes szemesztert kórházban töltött, mert kupán vágták egy hokiütővel… Most pedig leereszkedőn vállon vereget, egészséget, egészséget, Sile bátyó, hogy ityeg a fityeg, hallom, hogy zörögnek a papírok Viktorka bá keze alatt, így mondják a kolléganők, bizony, ezt beszélik. Érdekes, nagyon érdekes, amit hallottam, nekem kellett volna elmagyaráznia előbb, nem apának, engem tényleg érdekel, komolyan, ez már valami, ez komoly dolog, vérkomoly, nem igaz? Hol Sile, hol Viktorka, hogy jelezze, ismeri őt még azelőttről, hogy az írói nevét hivatalosan felvette volna.

Igen, ez tényleg komoly dolog volt, az ördög gyújtotta be ezt az átkozott estét… Tehát határozottan és keményen megismételte a remek ötletet. Beleegyezik abba, hogy leírja! Hallj te oda, még hogy leírja!… Hogy aztán ez a széltoló és a hozzá hasonlók olvasgassák, és húzzák a szájukat: keményfejű ez a Viktorka bá, hogy mi meg nem fordul Sile aszott koponyájában: harciasak, uram, ezek a veteránok, jár az eszük: halljátok, na, vigye el az ördög…

Egy teszetosza estén, darázsfészek a beteg, kicsúfolt szívben, a harag ezt a bolond jelet tette a homlokára… Mintha elbújt volna örökre a gondolat, várva, hogy előbújjon, vékonyka, csavaros farkinca, izzó, vörös drót, piszmogás, kóbor, veszett tranzisztor, amely extra kódokat és halandzsát közvetít az elmegyógyintézet ápoltjainak.

Talán tényleg így volt, mérgezett, lázadó szédület, amely rossz irányba csavarta a haragot, hogy gyerekes paradoxonok szülessenek belőle, amitől a nézőnek megáll az esze és tátva marad a szája, mintha csodát látna. Hajaj, uraim, erre nem gondoltunk volna… micsoda lehetőség, igen, igen, erre érdemes odafigyelni!

Persze minden érdem, minden figyelem, még ha csak előre nem látható kisiklás volt is, a siralmas állapot, amelyből gondolat és provokáció született… már rég elrejtette volna ezt az erjedt, állott dinamitot, amelyből még hosszú évek haragja megélt volna, hogy senki ne szabadulhasson az unalomtól! Végső soron nem is volt annyira alaptalan és felháborító sem a tréfa, sem az ostobaság… dehogyis! Vagyis hát, szavamra, ezek az üresfejű sarlatánok ágyúgolyót érdemeltek volna! Ágyúval, fejszével!… Nem csak egy ilyen zseniális kapcsolat, hiábavaló igazítás egy nyamvadt, másodlagos kapcsolón és nem az újdonságok és szélhámosságok gyűjtőjén… csak egy kis helyi, titkos tűzijáték, egy egyszerű szűrő, kis racionalizálás, kivágunk valamennyit a káoszból, igazságosan jutalmazunk, alkalmazzuk azokat az elveket, amelyek egykor fontosak voltak, és amelyekkel most is védelmezzük napjainkat a bajtól, a trombitaszótól, a poros jelenetektől és szónoki emelvényektől.

Így aztán a vendég uraság jól bekavarta a harci benzint, a propeller vígan forgatta a gondolatot. Mintha véletlenül kapta volna be, dühtől és szédülettől kábán, vagy talán éveken át várakozva, öntudatlanul dédelgette kelletlenül és lappangva. Most aztán szikrázott és ragyogott, hogy beleszédült az igazgató, fokozatosan eltűnt joviális mosolya, megszédítette a potya lehetőségek feneketlen szakadéka.

Nem egy szempillantás alatt történt, hiszen a beosztott hajlandó volt írásban indokolni javaslatát… honnan is tudhatta volna, hogy az igazgató elvtárs ebbe a szavakkal teli papírba akarja majd becsomagolni a főigazgató elvtársat, majd ügyesen be is balzsamozni… Nem lehetett ilyen gyors, mert a beszámoló szerzője beleegyezett abba, hogy felfrissítse emlékeit. Csak egy szempillantás lehetett volna, ha a kitartás addig nyúlt volna, míg a feje is belefájdul. Szó se róla, Viktorka csak addig ragaszkodott ehhez, ameddig magyarázatokat és részleteket kértek tőle, nem tovább, aztán bármikor megállt volna.

Nem sejtette, hogy ezek a maiak nem ismernek sem Istent, sem papot, és nincs bennük egy szikra becsület, aki kapja, marja, így érvényesülsz.

Szegény ember az eszméivel és a politikai felkészültségével gyorsan meghátrált, kész volt lemondani… Még csak kósza gondolat se volt, csak úgy, valami összevissza, megmagyarázhatatlan, a semmiből, talán a mélységből jött, mint minden, ami idegennek tűnik, pedig voltaképpen te magad vagy az idegen, magadhoz tértél, szédülten futkosva, mint a mérgezett egér. Téli este, tévé bolond vihara, unalom, kellene valami, valami más, akármi… tehát megmutattad, megmutattad nekik, hogyan lehetne bosszút állni… Hogy még inkább megrontsa, uszítsa, felcsigázza a falkát!… Hogy habos legyen a szájuk, hogy vergődjenek, hogy megkapják, ami jár nekik, na, úgy!… Rend, fegyelem, az kell nekünk, legyünk, cselekedjünk, virrasszunk, nézd meg, hogy többé egyetlen agyalágyult sem menekül, nem csúszik be hiba, nem lesz szünet, pech, se spontán, bolondos öröm. Átszűrünk mindent, hogy megbolondítsuk őket, kurjantsunk hámok közé szorítva, ahogy azon az éjszakán vigyorogtak, amikor hazafele mentem a Dorobanţi utcai villából, majd felrobbanva a dühtől és az energiától. Felajzottan, élénken, veszett hangulatban feltámadtam, újabb és újabb szűrőket, kapcsolókat és ellenőrző kapukat találtam ki, a hó fehéren, fagyottan csikorgott. A lepedő hideg volt, és kemény, rég nem aludtam el ilyen gyorsan, lehunytam a szemem, hogy ne lássam azt a jól ismert arcot a tévében, a plafonon, a hálószoba ablakán, újra kinyitottam a szemem. Az még mindig ott volt, visszacsuktam, és úgy aludtam, no, mint egy csecsemő az egész napi hancúrozás és játék jutalmaként.

Az éjszaka rétegről rétegre szőtte a tömör, szürke, vastag és rothadó álmot. Nincs már semmi a világon, csak ez a sűrű, fekete álom, a gondolat elveszett, eltűnt a nyugtalansággal együtt, és magával a földdel, amely az álom és a feledés ragadós hullámait görgette, érthetetlen szavakat mormolva pirosan habzó szájjal, hőségben lustán elnyúló beteg állat horkolása: ha az autók vérrel mennének, ha lenne más üzemanyag a személygépkocsiknak, Sile elvtárs, amikor majd vérre cserélik a benzint, öreg Viktorka… így suttogott, röfögött a fáradt éjszaka, nehézkesen, szemcsésen fortyogó szurok.

Megismételt szavak rémálma, hosszú, hosszúra nyúló szünetek…

Súly alatt ziháló mellkas, cinikus kádenciák, büntetés; képzeljük el a Vért, az új üzemanyagot, képzeld csak el, hogy burrognának a motorok, és elkezdődne a mészárlás, az elkerülhetetlen felfordulás, reccsen a roppant pult, ropog a tánc, tyúkok, macskák, verebek és lovak, halak és disznók, és emberek, igen, igen, ember, igazi agyrém ez a mese a szerencsével és a sorsjegyekkel, az irányított nyereményekkel, az ember érdemei szerint, amelyet persze egy másik ember állapít meg, téli este, tévé bolond vihara, unalom, kellene valami, nem igaz, igazi bomba. Madárvér, disznóvér, bálnavér, aztán embervér, természetesen, végül eljutunk a tükörbe nézésig, természetesen. Előbb a gyilkosok, őrültek, nyomorékok, a gyógyíthatatlan betegek, aztán az öregek, az ellenségek, a visszaesők, aztán a nagybácsi, aztán a szomszédasszony, aztán, aztán, aztán, hej, ember, ellenőrzés alá vonni a vakvéletlent: manipulálni az esélyt, irányítani a jutalmakat, a meglepetést. Ez mind semmi, baromságok, nyugdíjasoknak való agyficam!… A század nagy kérdése az energia, Közel-Kelet, olajdollárok, iszlám, szent falak, a legborzasztóbb felfedezés! A jövő üzemanyaga! Nézze meg, meddig megy el a fegyelem és a félelem, a megalázottság, az alávetettség, a szkizofrénia, amelyre képes a legfejlettebb emlős és számítógép… és mind részt veszünk majd benne, és végre meglesz a közös arcmásunk, a robot, amelyben visszanyerjük az időt, teret, egyéniséget.

Következésképpen vastag, fagyos éjszaka lesz. Az átizzadt lepedőn a törékeny Csibe teste meggörnyed a méhét duzzasztó szörnyeteg gyermek okozta nyilalló fájdalmak közt, rémülten húzza össze magát, keze segélykérően mered a levegőbe. Egy elhagyott hegyi menedékházban a kamaszarcú és -szavú utazó felriad éjszakai rémálmából, odaáll a hirtelen kitárt ablak elé, a hold hideg fénycsóvájától elvakultan, némaságtól megkövülten. A rendőrségen váratlanul megcsikordul az életrajzokkal teli vasszekrény, megrázza a szegényes irodák falát, mintha egy pillanat alatt dagadt volna ekkorára a jajgatástól és a szeméttől. A Vágóhíd melletti villamosmegállóban a szegény, eltévedt hivatalnok összegörnyed a hidegtől és az irtózattól, megrémült attól a nagy merészségtől, hogy pár órával ezelőtt, mint egy megszállott beszélt őrült, oligofrén tervéről, amely felvillanyozta, rettegéssel töltötte el, megkínozta, férfias és tehetetlen elragadtatás, mintha hirtelen visszatért volna a hagymázas gyermekkor tébolya, a gyermekkoré, amelyben már rég nem volt ereje magára ismerni…

És már csak pár zavaros, sötét örvény, néhány óra egy szerény és derűs nap előtt, amely ismét visszaköt egy katonanóta pattogó, kibetűzhetetlen soraihoz, amelyhez öntudatlanul, magányosan mindannyian hozzájárulunk, örökké megfordított, halogatott remény, szegény, elfeledett személyes hozzájárulás. A közösség névtelen, tünékeny időjárás-jelentése! Zenerajongó dilettánsok, akiket felsorakoztat a robot érverés szabálytalan, állandó zűrzavara. A mi pontos útvesztőnk, pillanatnyi megsüketítő rezzenés, a hallgatás tamtamütései előtt.

IV.

 

Rövid hegyvidéki lábadozás után felfrissülve ismét leereszkedik a nagy, foltos városba, ahol hajnalban egy ideig kószál a fénytelen, járhatatlan utcákon. Az állomástól az új betondobozokig, melyekben régi otthonát kereste, sokáig tart az út, gyalog megy, vállán ócska hátizsákkal a lakónegyed pocsolyái között egy tiszta, téli reggelen.

Szelíd, napfényes reggel lesz az, amikor megáll az autóbuszok és villamosok zajos útkereszteződésénél, egy hajdani lakónegyedi boltocska előtt, amely ma Takarékpénztárként működik. Leengedi válláról a hátizsákot, a szíjat a karjára tekeri. Lenyomja a kilincset, finoman meglöki az ajtót, és csak abban a pillanatban ébred meg a hangra, amely furcsa tévelygését igazolja. Az ajtó feletti csengő szólalt meg, ahogy a régi szatócsboltokban szokás volt. A takarékpénztári nagyságák nem szerelték le, egy ideig felderítette őket a csengő vakációra és alkudozásra emlékeztető hangja, aztán egy idő után már meg sem hallották.

Egy akármilyen férfi, kissé málészájú, amint sietség nélkül, szelíd kíváncsisággal szemléli a körülötte levőket, nagyjából így nézett ki a kamaszarcú idegen. Gimnazista, egyetemi hallgató, kortalan tudós, remete, alpinista vagy mi, a hátizsákját letette egy székre, és a mellette levő székre leült.

Nézte, hallgatta, megjegyezte a szavakat, a kvartett mozgását egy elegáns, sápadt fiatal nő körül, akit Csibének neveztek, és aki folyékonyan, nyugodt ütemben mesélt. „Rosszul lettem az éjjel, egyedül voltam otthon. Megrémített a telefon, még nem is volt reggel. Elmesélte, hogy az ő ötlete volt, de ő nem használta volna fel. Csak úgy, hirtelen eszébe jutott, és azt hitte, hogy valami érdekes, különleges. Ő nem ragaszkodott volna hozzá, ha nem érdekli a főnököt, de amikor észrevette, hogy az ki akarja sajátítani, a sajátjaként akarja eladni, akkor már neki is fontos lett. Régóta, gyerekkora óta ismeri. Megijedt, amikor látta, hogy a főnök hirtelen megint őt teszi oda, hogy támogassa a javaslatát. Nem hagyta volna magát, de a főnök nem tudta felhasználni az ő ötletét. Még meg is szidták, de őt nincs mivel sarokba szorítani… már nincs mivel… De nem tudta elviselni, hogy a főnök mintha kinevetné, most, amikor rájött, hogy nem tudja felhasználni az ötletét a kombinációihoz. Kezdetben fellelkesült, követelte, hogy pontosítson, adjon elvi hátteret, idézzen innen meg onnan, de ő még nem volt biztos abban, hogy mindez nem egy újabb próbálkozás, hogy egy időre elbátortalanítsa, hogy aztán ismét a saját szakállára cselekedjen, mikor elkapja a jó pillanatot, nekem meg egész éjjel hányingerem volt, nem értettem, mit beszél. Egyedül volt otthon, elég betegnek tűnt. Inkább szánalomból hagytam, hogy végigmondja. Órákig állt egy villamosmegállóban a Vágóhíd mellett, alig ért haza. De közben forgott velem a világ, alig hallottam.”

A kolléganőket jobban meglepte a fiatal beteg beszédessége, mint az, amiket elmondott. Így aztán kis idő múltán visszatértek, mindegyik a maga székéhez. Kevesen voltak a bankfiókban. Félreeső kirendeltség ez, amelyet az idegen mintha régóta ismert volna. Az ajtó feletti csengő eszébe juttatott valamit… Az alkalmazottak békén hagyták, hadd üljön ott, míg magához tér azon a bejárat melletti széken. Míg a világ gondolkodhatott volna azon, hogy a túlélőnek, aki frissen érkezett a háború még füstölgő kemencéi közül, akinek nem volt más vagyona és életrajzi identitása, mint a Volt Hadifoglyok és Eltűntek Egyesületének tagságkönyve, meg kellett keresnie valami nagybátyját, vagy valami másod-harmadfokú unokatestvérét a szomszédnak, aki ott lakott a mellett a ház mellett, ahonnan őt egyszer régen, örökre elvitték… Megtudta volna, mi történt az alatt az idő alatt egy akármilyen polgár eszével és karjaival, az ösvények, ösvénykék, zuhanó felemelkedés, hogy beakadt ez a gondolat, vajon mi köti össze a feltételezett szomszédot vagy nagybácsit vagy oktatót ezzel a gyerekférfival, akinek délután beszélnie kell majd a Futurológiai Intézetben „az extrapolálás feltételeinek életrajzában tükröződő meghatározottságokról”, ami elég igényes cím a volt társaságbeli volt tagnak, amilyen egy akármilyen tanúként élő gyermek volt, a véres század üzemanyaga, akit a futurológia igazgatócskája „oktánszámokban” akar kifejezni… Ez a képernyőre kívánkozó, szolgai, poliglott, aljas és illatos sztár, aki mindig más bölcsességeket és paradoxonokat lenget: vázlatos robotkép! Egy felesleges, hazug intézmény reklámarca, amelyik összegyűjti azokat a kudarcot vallott embereket, akik készek dicsőíteni a felesleges időtöltést, és készek ravasz, ledér kicsapongásokban versenyezni.

Ahogy gondolatok nélkül lerogytam arra a bejárat melletti székre, rájöttem, hogy személyi aktámból, amelyet csatolnom kell az elmúlt évek zavaró szimptómáinak leírásához, nem hagyhatom ki sem azokat a nagy hatású tréfákat, amelyeket a kasszában ülő virgonc kis verebek osztottak meg velem, sem a botrányt, amely az út túloldalán álló üzletnél tört ki, ahol a sajtért sorba állók tömege összekapott holmi csavargókkal és sportdrukkerekkel, sem az áramszünetet, melynek következtében energia híján minden villamos megállt az útkereszteződésben. Tehát: az új üzemanyag, amely képes megváltoztatni, mozgósítani, mészárolni mindent, de mindent, abszolút mindent… Nem árt szem előtt tartani és összefüggést keresni! Rétegezve, összekapcsolva, hogy egésznek tűnjön, tele az élet és a lakosság dolgaival… ahogy az a részeges mondta, akiről a hivatalnoknők azt állították, hogy kívülről felmond több száz oldalnyi életrajzot és jelentést, mert valamikor csak ezekkel foglalkozott, másképpen nem is tud beszélni, csak a szerint a szigorú, mindent kicentiző nyelvtan szerint. Ezt is ki akartam fejteni a felszólalásomban, megemlítve a forrásokat, amelyek megalapozzák ezt az oly tudós leíró jellegű eszmefuttatást, ezt az oly törékeny elemző próbálkozást… a folytonosság kétes értékű megoldását, ahogy a szakértők mondanák.

Nincs más megoldás a folytonosságra, mint a banális, fényes reggel, tehát a nem tudni miben kiváló diák bamba képét és szögletes mozdulatait öltöm magamra. Elindulok, készen arra, hogy felvegyem a valaha, még a háború, a válság előtt elfeledett nyereményemet, még abból az időből, amikor nagy értékű tárgyakat meg utazásokat lehetett nyerni, vagy lakásokat, már nem tudom, és a takarékkönyv színére sem emlékszem.

De nem lesz belőle sem csodálkozás, sem harag, csak egy félreértés, talán figyelmetlenség, mert a sovány, szőke tisztviselőnő rosszul beszélt románul. Mégis észrevette a hibát. El kellett ismernem, hogy valóban, a cím régi, az a régi lakcímem, a lejárt személyi igazolványt feltétlenül meg kell újítani, és legyen benne az új állandó lakhely címe és minden szükséges pecsét.

De humora volt, bájos volt, mint az édes, lusta téli reggel. Nem ellenezte, hogy rögzítsük a tényeket, vagyis hogy jegyzőkönyvet vegyünk fel az ügyről. Persze ügyelve a szavakra, mindketten sorra kimondtuk, mielőtt leírta volna, suttogva formálta az ajka egyik szót a másik után… Bemelegítő gyakorlat, amelyet aztán a jelenben, közösen, írott formában szentesítünk és véglegesítünk. Csak így tehetünk szert bizonyítékra, vagyis csak így tudjuk megőrizni, meghosszabbítani a jelent… Így aztán remegve nekifogtunk az átírásnak, minden szó után megálltunk a megfelelő kapcsolódást keresve, amely át tudja fogni egy reggel minden rétegét, az esemény történetiségét, a szereplőt, a napot, ha akarják, azt, ami nap, század vagy egy hét lesz mindig, mindig jelen, mert megírták: „igazoljuk, hogy ma, ezen és ezen a napon, megjelent felvenni Takarékpénztárunk kirendeltségén, fent nevezett állítja, hogy voltaképpen, jogszerűen”… Ami jelentheti ezt a középszerű hideg, engedékeny reggelünket, amelyben mindennel a hátunk mögött haladunk, naptár, igazolványok, kartogramok, veszélyek, mesék, tréfák, díszek, hideg, gyerekes várakozás a reggelre, a büntetésünk, öröm, reménytelenség, kinek-kinek a maga batyuja.