Javier Marias

Rossz kezdet

Ford.: Bakucz Dóra, Libri, 2017, 694 oldal

Megveszem

1980-ban Juan de Vere - avagy az "ifjú De Vere", ahogy a regény idősebb szereplői atyáskodva szólítják - az egyetemet épp csak elvégezve titkári állást vállal Madridban Eduardo Murielnél, az excentrikus, valaha sikeres producernél és rendezőnél, akit a rajongásig tisztel. Hamarosan azonban feltűnik neki, hogy Muriel buja felesége úgy él a rendező házában, mint egy mellőzött kísértet. A házaspár életének perifériáján felbukkan a család barátja, dr. Jorge Van Vechten gyermekorvos baljós alakja, akiről furcsa pletykák keringenek. Ezek nyomába küldi Muriel az ifjú titkárt, aki lelkesen veti magát a nyomozásba. A kémkedés során De Vere a polgárháború és a francóizmus korának sötét árnyai közé sodródva bepillantást nyer a szereplők gyűlölködéssel, gyanakvással, árulással teli múltjába, miközben csalások és öncsalások szövevényével kénytelen szembesülni.

Javier Marías 1951-ben született, író, műfordító, publicista. Több irodalmi díj nyertese, klasszikus angol művek fordítója, 2006 óta a Spanyol Királyi Akadémia tagja. A Rossz kezdet a tizennegyedik regénye.

Javier Marias: Rossz kezdet (részlet)

Nem is olyan rég esett meg ez a történet – nem telt még el azóta annyi idő, mint amennyi ideig egy emberi élet tart, és mennyi az, szinte semmi, amikor véget ér, néhány mondatban össze lehet foglalni az egészet, és nem marad más utána az emlékezetben, mint a legkisebb mozdulatra vagy fuvallatra szanaszét szálló hamu –, de ma már mégsem eshetne meg hasonló. Főleg arra gondolok, ami velük történt fiatalkorukban, Eduardo Muriellel és a feleségével, Beatriz Noguerával, és nem is annyira arra, ami velem és velük történt, amikor én voltam fiatal, az ő házasságuk pedig egy hosszú, végeérhetetlen nyomorúság. Ez utóbbi most is ugyanúgy lehetséges volna, mármint az a része, ami engem érint, mert az még most is történik, vagy talán inkább nem ért még véget, bár a kettő lehet, hogy egy és ugyanaz. És feltételezem, hogy az is megtörténhetne, ami Van Vechtennel kapcsolatos, sőt még sok más esemény abból az időből. Valószínűleg az idők során mindig voltak Van Vechtenek és mindig is lesznek, az emberi természet nem változik, legalábbis látszólag, se ami a valóságos embereket illeti, se ami ikertestvéreiket, a kitalált embereket, ugyanúgy ismétlődik minden évszázadokon át, mintha se a valóságban, se a fikcióban nem lenne elég fantázia, vagy mintha nem lenne más lehetőség (végül is mindkettő az élő emberek találmánya, még az is lehet, hogy a halottak leleményesebbek lennének), néha olyan, mintha beérnénk egyetlenegy előadással, és egész életünkben annak tapsolnánk, vagy mintha nem vennénk észre, hogy minden este ugyanannak a mesének örülünk annyira, mint az egész kicsi gyerekek. A változatok száma persze végtelen, a történetek hol régi, hol modern köntösbe bújnak, de a lényeget tekintve mit sem változnak. Minden bizonnyal Eduardo Murielek és Beatriz Noguerák is voltak mindig, a többi szereplőről nem is beszélve, és Juan de Verék is akadtak bőven, így hívtak engem, és így hívnak még most is: Juan Vere vagy Juan de Vere, attól függ, kinek hogy tetszik, és ki hogy szeret szólítani. Nem vagyok túl eredeti figura.

Akkoriban Spanyolországban még nem létezett a válás intézménye, amikor pedig Muriel és a felesége összeházasodott, olyan húsz évvel azelőtt, hogy én megjelentem az életükben, jobban mondva, hogy ők megjelentek az enyémben, aki akkor még csupán, mondjuk úgy, zöldfülű kezdő voltam az életben, akkor még gondolni sem mert rá senki, hogy egyszer majd újra el lehet válni ebben az országban. Valójában már onnantól kezdve, hogy valaki megszületik, és elkezdenek történni vele a dolgok, szépen lassan beindul az élet fogaskereke, és viszi magával gondolkodás nélkül, kötelességtudóan, kedvetlenül, hiszen jó öreg már ez a szerkezet, jó sok életet ledarált az idők során, és sose volt neki sietős, hűvös fényével a szendergő hold világít neki, aki csupán fél szemmel figyeli az eseményeket, és már azelőtt tud mindent, hogy megtörténne. Elég, ha valaki meglát, vagy csak egy hevenyészett pillantást vet rád, és többé nem lehet visszacsinálni akkor sem, ha elbújsz, vagy ha csendben maradsz és mozdulatlanná dermedsz, ha egyáltalán nem lépsz és nem teszel semmit. Nem számít, hogy ki akarod törölni magad az emlékezetéből, mert már meglátott, mint amikor az óceán vízén feltűnik egy palack, nem lehet nem tudomást venni róla, vagy elkerülöd, vagy közelebb mész, mert onnantól kezdve már számít, ahogy te is számítasz másoknak, egészen addig, amíg el nem tűnsz. De valójában az én körülményeim egészen mások voltak, és nem csak passzív résztvevő voltam, nem tettem úgy, mintha csak egy délibáb volnék, nem akartam észrevétlen maradni.

Soha nem értettem, hogyan mernek az emberek házasságot kötni akár most, akár régebben, hosszú évszázadok óta, hiszen a házasság végérvényességet feltételez, ami főleg a nők esetében jelenthet problémát, hiszen nekik még nehezebb kiutat találni, vagy legalábbis kétszer, ha nem háromszor olyan nehéz titokban tartani, vagy akár ötször olyan nehéz is lehet, ha esetleg úgy adódik, hogy a kiút felé tett kirándulásból más állapotban térnek vissza, mert akkor már azelőtt el kell rejteniük egy lény arcát, hogy kialakulnának a vonásai, vagy saját maga le tudná sütni a szemét, és aki ezáltal csalásra van ítéltetve a fogantatásától kezdve, vagy már egész onnantól, hogy megállapítják a létezését, hogy jelt ad magáról, de a születése bejelentésétől fogva egészen biztosan, és csalóvá teszik egész életére, gyakran úgy, hogy ő maga nem is tud a csalásról, de még törvénytelen származásáról sem, és ez így marad egészen öregkoráig, amikor már nem is kíváncsi rá senki. Rengeteg gyerek vél mást az apjának, mint aki valójában az, és sokan testvéreiknek hisznek olyanokat, akik csak félig-meddig azok, a lelkük viszont így tiszta maradhat, és magukkal vihetik a sírba a titkot, amiről nem is tudtak. Három dolog van az életben, aminek általában rossz vége lesz, vagy legalábbis sosem kecsegtet túl jó kilátásokkal: a betegség, az adósság és a házasság. Ez utóbbira ráadásul egészen biztosan nincs jó megoldás, sehogyan sem lehet orvosolni, és a végén mindig negatív az egyenleg. Olyan is van, hogy a házastársak közül végül az egyik meghal, miután a másik hosszasan ácsingózott a halála után, legtöbbször titokban, magában, kimondatlanul, ritkább esetben akár hozzá is segítve, siettetve, ahogy csak lehet, keresve az alkalmat, hogy megszabaduljon tőle. Persze az is előfordulhat, hogy egyszerre halnak meg mindketten, és akkor nem marad utánuk semmi, legfeljebb még egy rövid ideig az emlékük és a gyerekeik, akiknek fogalmuk sincs semmiről. Már ha vannak egyáltalán gyerekeik, és túl is élik őket. Vagy megmarad a történet, de az sem mindig, mert valójában legtöbbször jelentéktelen esetekről van szó, amelyekről úgysem akar beszélni senki, mert az ilyen személyes dolgokról nemigen szokás – gondoljunk csak az anyákra (és nem anyákra), akik a végsőkig kitartanak, és egyre csak hallgatnak –, vagy ha napvilágra kerül egy-egy élet története, akkor is csak suttogva adják tovább, hogy legyen róla valami emlék, hogy ne a néma kispárna titka maradjon, amelyhez egykor könnytől ázott arcok tapadtak a fél szemmel leselkedő, szendergő hold hűvös fényénél.

Eduardo Murielnek olyan vékony bajuszkája volt, mint Errol Flynn-nek, a színésznek, mintha őt utánozta volna, és aztán elfelejtette volna levágni vagy vastagabbra növeszteni, az a fajta férfi volt, aki a külsejével kapcsolatos szokásain nem hajlandó változtatni, sem azért, mert a divat változik, azt észre sem veszi, sem azért, mert ő maga öregszik, mintha az idő múlása őt valamiért nem érintené, nem vesz róla tudomást, és bizonyos fokig igaza is van abban, hogy nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, hiszen mivel így nem igazodik a saját korához, képes uralni az éveket, ha külsőségekben nem enged, azzal megakadályozza, hogy az idő – bár másokkal képes elbánni, és még henceg is vele – elvegye őket tőle, csak kerülgetik, kóstolgatják, de nem merészkednek átvenni a hatalmat felette, nem ülnek a lelkére, és nem kezdik ki a külsejét, s így az arcát nem éri el más, mint egy kis havas eső és félhomály. Muriel magas volt, magasabb, mint általában a kortársai, vagyis az apám generációja, vagy az azutáni. Alkata éppen ezért erősnek, de vékonynak tűnt, első ránézésre nem volt kimondottan férfias jelenség: termetéhez képest a válla kissé beesett, ettől viszont a hasa valamelyest kitüremkedett, pedig egyáltalán nem volt kövérnek mondható, és a csípője sem volt különösebben széles, a lába viszont igencsak hosszúra nőtt, nem is nagyon tudott mit kezdeni vele, amikor leült: ha keresztbe tette (és a lehetőségeken belül még leginkább ezt a megoldást kedvelte), a felül lévő lába leért a földre, irigységet keltve azokban a lábszárukra kényes hölgyekben, akik nem szeretik lógázni a lábukat, és ki nem állhatják, ha ebben a testhelyzetben a vádlijuk szélesnek vagy deformáltnak látszik, éppen ezért vagy a másik lábukat igyekeznek behúzni, vagy magas sarkú cipővel próbálják orvosolni a helyzetet. A nem igazán széles válla miatt, hogy valamennyire leplezze, válltöméses zakót hordott, legalábbis szerintem, vagy az is lehet, hogy a szabó kifejezetten neki fordított trapéz alakban szabta az öltönyt (a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben Muriel még szabóhoz járt, vagy a szabót hívta el magához, pedig akkor ez már nem igazán volt szokás). Orra jókora, mégis tökéletesen egyenes, egyetlen apró görbület sem törte meg, sűrű, sötétbarna haját, melyet elszórva ősz csíkok tarkítottak, oldalra fésülve hordta határozott választékkal, minden bizonnyal még anyja fésülte így gyerekkorában, ő pedig nem látott rá okot, hogy ellenszegüljön a régi időkből származó előírásnak. Fiatalos, ragyogó, természetes mosolyát még a vékony bajusz sem tudta elrontani. Általában hasztalan igyekezett visszafogni vagy elrejteni, az életöröm személyiségének szerves része volt, vagy a múltjából jött, mindenesetre úgy tört felszínre, hogy nem kellett érte búvárszondát küldeni a lelke mélyére. A felszínen ennek ellenére folyamatosan némi keserűség úszkált, de az sem volt szándékos, sőt annak is inkább áldozata, mint okozója volt.

Viszont akár személyesen találkozott vele az ember, akár az újság címlapján látta, bár ez nem fordult elő túl gyakran, a legfeltűnőbb a jobb szemén lévő szemkötő volt, az a klasszikus fajta, amilyet a kalózok hordanak, kissé színpadias vagy filmbe illő, fekete, párnás, hozzáillő fekete gumival, mely átlósan kettészelte a homlokát, majd a bal fülcimpája alatt haladt el. Soha nem értettem, hogy ezek a szemkötők miért ilyen párnásak, domborúak, miért nem egyszerűen csak eltakarják a szemet egy darab anyaggal, miért kell, hogy így beleüljenek a szemgödörbe, és oda legyenek rögzítve, s miért vannak ilyen rugalmatlan, merev anyagból. (Mintha bakelit volna, az embernek kedve támad dobolni rajta az ujjbegyével, vagy megtapogatni, hogy milyen az érintése, persze ezt soha nem mertem megtenni a munkaadómmal, ami gondolom, érthető, azt viszont pontosan tudtam, milyen a hangja, mivel időnként, amikor ideges volt, vagy bosszantotta valami, vagy csak elgondolkodott, mielőtt kifejtette a véleményét, vagy ítéletet mondott valamiről, mutatóujját a hóna alá dugta, mint aki egy apró ostort rejteget, akár egy szemlét tartó katona, vagy egy lovas, aki a lovakat ellenőrzi éppen, és közben pontosan azt tette, amire én is vágytam: szabad keze egyik ujjával vagy a körme hegyével dobolni kezdett a szemkötő kemény borításán, mintha segítségül akarná hívni a nem látó vagy hiányzó szemgolyóját, minden bizonnyal tetszett neki az a hang, krik, krik, krik, tényleg jó kis hangja volt, bár kissé morbid, amíg meg nem szokta az ember, hogy így kopogtat a hiányzó szeme helyén. Talán épp erre volt hivatva az a kipárnázott kis csomag, hogy olyan benyomást keltsen mintha lenne alatta szem, még akkor is, ha valószínűleg nincs alatta más, mint egy üres mélyedés, egy üreg, egy gödör, egy vájat. Lehet, hogy éppen ezért ilyen domborúak ezek a szemkötők, hogy meghazudtolják az alattuk lévő rettenetes homorúságot, legalábbis bizonyos esetekben, de ki tudja, az is lehet, hogy egy tökéletes, szem formájára kidolgozott márvány- vagy kristálygömb van alatta, pupillával és feleslegesen realisztikusra festett szivárványhártyával, lehetséges, hogy ez van a domború, fekete csomagban, ez az, amit nem láthat senki, vagy csak a szemkötő tulajdonosa, és ő is csak esténként, amikor a tükör elé ülve fáradtan leveszi szeméről a kötést, és esetleg kiveszi, ami alatta van.

A szemkötő kétségkívül feltűnést keltett, ugyanakkor Muriel másik, látó és látható bal szeme sem volt sokkal kevésbé feltűnő, a színe sötétkék, egészen mélykék, akár a tenger vize késő délután vagy kora este, s mivel csak az az egy szeme volt, azzal kellett mindent meglátnia és észrevennie, és valóban, mintha ebben az egy szemében koncentrálódtak volna a saját és a másik, a vak és láthatatlan szem képességei is, vagy mintha a természet azzal a tehetséggel akarta volna kárpótolni ezt az egy szemét a párja elvesztése miatt, hogy jobban a mélyére tudjon látni a dolgoknak. Egyetlen szeme annyira gyors volt, és pillantása annyira erőteljes, hogy én fokozatosan és észrevétlenül igyekeztem kikerülni a látóteréből, nehogy szúrós nézésével megsebesítsen, de Muriel általában rajtakapott: „Menj egy kicsit arrébb, mert így nem látlak rendesen, ne kelljen folyton hajlonganom, ha látni akarlak, ne feledd, az én látóterem sokkal szűkebb, mint a tiéd.” Kezdetben, amikor még nem nagyon tudtam, hogyan kell a szemébe nézni, és tekintetem egyre csak a tengerkék élő szem és a mágnesként vonzó fekete szemkötő között bizonytalankodott, ő határozottan rám szólt: „Juan, azzal a szememmel beszélek hozzád, amelyik lát, nem azzal, amelyik halott, úgyhogy kérlek szépen, figyelj rám, és ne vesztegesd az időt arra a szememre, amelyik amúgy is néma.” Muriel nyíltan beszélt a látásával kapcsolatos kettősségről, vagyis a félszeműségéről, nem úgy, mint azok, akik a hallgatás leplébe burkolóznak bármiféle testi hibájukkal vagy sérült mivoltukkal kapcsolatban még akkor is, ha olyasmiről van szó, ami azonnal feltűnik, vagy amit semmiképpen sem lehet leplezni: vannak olyan félkezűek, akiknek bár tőből hiányzik a karjuk, soha nem lennének hajlandók rá, hogy elismerjék, ez nekik bármiféle nehézséget okoz, annyira nem, hogy még zsonglőrködnének is, ha rajtuk múlna, vagy vannak, akik fél lábbal és egy mankóval akarják megmászni az Annapúrnát, olyan vakok, akik a moziban a párbeszédes részek között, amikor leginkább a látvány a lényeg, arra panaszkodnak, milyen elmosódott a kép, mozgássérültek, akik úgy tesznek, mintha nem ismernék a saját kerekesszéküket, és lépcsőfokokon zötyögnek, tudomást sem véve a rámpákról, amelyek manapság majd mindenhol a rendelkezésükre állnak, kopasz férfiak, akik összevissza hadonásznak, hogy mennyire összekócolódott a hajuk, hogy képzeletbeli hajkoronájukat tönkretette egy szélroham. (Persze ők tudják, hiszen szabad emberek, én aztán nem kritizálom őket.)

Amikor először megkérdeztem, mi történt vele, hogyan ítéltetett örök némaságra a bal szeme, olyan ellentmondást nem tűrő hangon válaszolt, ahogy az olyanokkal beszélt időnként, akik valóban ki tudták hozni a sodrából, velem, akivel általában kedves volt, és nagyvonalú, ritkán engedett meg magának ilyen hangnemet: „Nem azért vagyunk itt, hogy olyasmiről kérdezősködj, amihez semmi közöd. Remélem, elég világos vagyok.”

Akkor, az elején valóban nem sok minden volt,
amihez közöm lett volna, de ez hamar meg-
  változott, elég, ha valaki kéznél van, tettre készen, akire rá lehet bízni dolgokat vagy akinek ki lehet találni mindenféle feladatokat, ez voltam én, és onnantól kezdve az „itt”, azt jelentette, hogy „nála”, nemsokára pedig már azt, hogy „vele”, mert akkor már el kellett kísérnem egy-egy utazásra, vagy oda kellett mennem vele a forgatásra, de olyan is volt, hogy magával vitt, amikor a barátaival ment vacsorázni vagy kártyázni, csak hogy minél többen legyünk, legalábbis szerintem azért, meg hogy legyen a társaságban még valaki, aki csodálja, és tanúja az eseményeknek. Amikor a szokásosnál extrovertáltabb passzban volt, ami azért szerencsére viszonylag gyakran előfordult – vagy úgy is mondhatnánk, hogy amikor kevésbé volt melankolikus és mizantróp, mint általában, viselkedése és kedélyállapota folyamatosan e két szélsőség között ingadozott, mintha a lelke egy hintán ülne, mely időnként megáll a levegőben, máskor pedig a felesége előtt valami számomra megmagyarázhatatlan és valószínűleg távoli múltba vezető oknál fogva hirtelen felgyorsult –, szerette, ha van közönsége, ha van, aki meghallgatja, sőt mintha időnként még egy kis biztatás is jól jött volna neki.

Reggelenként, amikor megérkeztem a megbeszélésünkre, hogy megkapjam az aznapi instrukciókat, vagy ha nem volt tennivaló, akkor azért, hogy beszélgessünk egy kicsit, gyakran úgy találtam rá, hogy a nappaliban vagy az onnan nyíló dolgozószobában feküdt hanyatt a földön (a két egybenyíló szobát egy elhúzható, lapokból álló ajtó választotta el, de szinte soha nem volt elhúzva, így valójában egyetlen nagy, tágas helyiség volt az egész). Talán a testi adottságából következő nehézségek miatt kedvelte ezt a testhelyzetet, így nem kellett azzal küzdenie, hogyan tegye keresztbe a lábát, fekve sokkal kényelmesebb volt, nem akadályozta semmi abban, hogy teljes hosszában kinyújtózzon, akár a nappali szőnyegén, akár a dolgozószoba parkettáján. Persze amikor a földön feküdt, nem volt rajta az egyébként elmaradhatatlan zakója, mert még túlságosan összegyűrődött volna, ilyenkor csak inget viselt, és mellényt vagy V-nyakú pulóvert és természetesen nyakkendőt, talán a kora miatt ez a ruhadarab mindenképpen szükségesnek tűnt számára, legalábbis a városon belül, pedig akkoriban ez a viselet már rég nem volt divatban. Amikor először találkoztam vele így, hogy a földön feküdt, akár egy tizenkilencedik századi kurtizán vagy egy huszonegyedik századi szerencsétlen, aki épp balesetet szenvedett, igencsak meglepődtem és megijedtem, hogy mi van, ha agyvérzést kapott vagy elájult, vagy esetleg elesett, megütötte magát, és nem tud felkelni.

– Mi történt magával, Don Eduardo? Rosszul érzi magát? Segítsek? Elcsúszott? – Odaléptem hozzá, segíteni akartam neki, mindkét kezemet felé nyújtottam, hogy kapaszkodjon bele. Rövid vitatkozás után arra jutottunk (ő azt ajánlotta, ne teketóriázzak, tegezzem nyugodtan), hogy mégis magázni fogom, a neve elé viszont nem teszem oda a „Don” megszólítást, ami meglehetősen nehezemre esett, annyira ráállt a szám, és időnkét ki is csúszott rajta.

– Ne hülyéskedj már – felelte odalentről, és láthatóan esze ágában sem volt megmoccanni vagy felülni, egyáltalán nem zavartatta magát a jelenlétem miatt, úgy nézett a két kezemre, amit a megmentésére nyújtottam felé, mintha két idegesítő szúnyog lenne, amely zavaróan röpköd körülötte. – Nem látod, hogy pipázom? Mit akarsz? Na. – Azzal megragadta a pipát a fejénél, és meglóbálta előttem. Amikor nem otthon volt, akkor kizárólag cigarettát szívott, otthon azonban váltogatta a pipával, mintha ezzel akarná kiegészíteni a róla alkotott képet, amit egyébként nem sokunknak adatott meg a maga teljességében látni (a pipájával amúgy még akkor sem igen dicsekedett, amikor nagy ritkán vendégség volt nála, amelyet az esetek többségében hirtelen ötlettől vezérelve rendezett), de talán leginkább a saját magáról alkotott képnek akart megfelelni: szemkötő, pipa, vékony bajusz, sűrű haj oldalt elválasztva, méretre készült ruha, időnként mellény, mintha leragadt volna annál a gavallérokról alkotott elképzelésnél, ami az ő gyerek- és kamaszkorában, a harmincas és negyvenes években volt divat, és nem csak Errol Flynnre gondolok (akivel különös ismertetőjelén, ragyogó mosolyán is osztozott), hanem olyan, hamar a feledés homályába veszett színészekre, mint Ronald Colman, Robert Donat, vagy Basil Rathbone, vagy például David Nivenre vagy Robert Taylorre, akiknek tovább tartott a hírnevük, és akiknek szintén volt valami hasonló kisugárzásuk, bár igencsak különböztek egymástól. Mivel spanyol volt, az is előfordult, hogy olyan különlegesebb, latinosabb, egzotikus külsejű sztárokra emlékeztetett, mint Gilbert Roland, vagy César Romero, főleg az előbbire, akinek ugyanolyan nagy, egyenes orra volt, mint neki.

– És ha szabad tudnom, mit csinál ott a földön? Nem számonkérni akarom, Isten ments, pusztán kíváncsiságból kérdezem. Szeretném megismerni a szokásait, ennyi az egész. Már ha egyáltalán szokásról van szó.

Türelmetlen, rezignált mozdulatot tett, mintha számított volna a kérdésemre, mintha nem én lennék az első, aki kíváncsiskodik, mintha már másoknak is el kellett volna magyaráznia nemegyszer.

– Nincs ebben semmi különös, gyakran előfordul, és mi van akkor? Nincs mit megérteni ezen, és igen, ez egy szokás, miért ne feküdhetnék a padlón anélkül, hogy bármi bajom lenne, csak mert jólesik?

– Persze, hogy feküdhet, zsonglőrszámokat is előadhat, ha ahhoz van kedve, Don Eduardo, akár kínai porcelántányérokkal is, már miért ne tehetné. – Kissé rosszmájú volt a megjegyzés, amit a végén elejtettem, de világossá akartam tenni, hogy egyáltalán nem olyan normális dolog a földön feküdni, mint ahogy ő gondolja, legalábbis nem egy érett férfinak, aki ráadásul családapa, ami még ellentmondásosabbá teszi a dolgot, hiszen kisgyerekek meg fiatal sihederek szoktak a földön fetrengeni, neki magának pedig három gyereke is volt. Nem vagyok biztos benne, hogy azok a tányérok, amiket a zsonglőrök használnak, porcelánból vannak-e, csak azt tudom, hogy az ujjbegyeiken támaszkodó hosszú, vékony rudak hegyén pörgetik őket, többet is egyszerre, fogalmam sincs, hogy csinálják, vagy hogy mire jó az egész. Mindenesetre úgy vettem észre, érti, mire utalok. – Hiszen két kanapéja is van – tettem hozzá, és a nappali felé mutattam, miközben ő a dolgozószoba padlóján feküdt –, ha azokon feküdne, higgye el, hogy nem szólnék egy szót sem, még akkor sem, ha aludna vagy meditálna. De hogy a padlón, ahol minden tiszta por… Efölött nem tudok napirendre térni, már ne is haragudjon.

– Ha meditálnék? Mármint hogy én? Mi az, hogy ha meditálnék? – Úgy tűnt, ezzel valami sértőt mondtam, ugyanakkor egy félmosolyt is felfedezni véltem az arcán, mintha azért kicsit tetszene neki a dolog.

– Jó, lehet, hogy nem fogalmaztam pontosan, mondhattam volna azt is, hogy elgondolkodva vagy meditálva vagy hipnózisban is üldögélhetne a kanapén, az sem zavarna.

– Hipnózisban? Mégis ki hipnotizált volna? Hogy érted ezt? – kérdezte, de ekkor már nem tudta elnyomni a mosolyt, mely hirtelen átsuhant az arcán. – Vagy úgy gondolod, saját magamat hipnotizáltam? Önhipnózis? Kora reggel? À quoi bon? – fejezte be franciául, mert az ő generációjában meg a nála idősebbeknél nem volt ritka, hogy franciául tegyenek rövid megjegyzéseket, hiszen általában ez volt a második nyelv, amit megtanultak. Azt az elejétől kezdve észrevettem, hogy csipkelődéseim valójában nem zavarják, szinte soha nem mondott olyat, amivel csírájában elfojtotta volna őket, sőt még egy darabig partner is volt benne, és ha egy idő után abbahagyta, az sem azért volt, mert megunta, hanem csak hogy ne nőjek a fejére, bár ez felesleges óvatosság volt a részéről, hiszen őszintén tiszteltem és csodáltam őt. A francia mondat után hirtelen elhallgatott. Füstölgő pipáját ismét a magasba emelte, mintegy nyomatékot adva szavainak. – A föld a létező legbiztosabb hely, szilárd és szerény derékalj, ráadásul remek kilátás nyílik az égre vagy a plafonra, és gondolkodásra is kiváló. És jobb, ha tudod, ezen a padlón egyetlen porszem sincs – fejezte be. – Jobb, ha megszokod, hogy itt látsz, mert innen legalább nem lehet leesni vagy lejjebb esni, ami kifejezetten nagy előny, amikor az ember döntéseket hoz, valójában minden döntést úgy kellene meghozni, hogy a legrosszabbat feltételezzük, sőt talán egyenesen a kétségbeesés felől kellene közelítenünk, szokásos társáról, a rosszindulatról sem megfeledkezve, így nem gyengülnénk el, és nem lehetne olyan könnyen becsapni bennünket. Nyugodj meg, és ülj le, diktálni fogok. És hagyd már azt a Dont, hányszor mondjam még. „Don Eduardo” – utánozta a hangom, ráadásul igen jól. – Csak öregítesz vele, olyan érzésem van, amikor ezt mondod, mintha egy Galdós-regény szereplője lennék a tizenkilencedik században, márpedig kettő kivételével ki nem állhatom az írásait, nála pedig annyi Don van, hogy az igazi despotizmus. Na, gyerünk, írd, amit mondok.

– Onnan fog diktálni? Onnan lentről?

– Igen, innen lentről, és akkor mi van? Talán nem ér el odáig a hangom? Mert akkor fülészhez kell menned, az pedig elég rossz jel lenne a te korodban. Hány évesnek méltóztatik lenned? Tizenötnek? – Őt sem kellett a szomszédba küldeni egy kis csipkelődésért, vagy hogy kicsit kiszínezze a dolgokat.

– Huszonhárom. És természetesen jól hallom. A hangja erős és férfias, hiszen tudja. – Én sem csak magamtól viccelődtem, ahányszor Muriel megtréfált, én is rögtön kitaláltam valamit, hogy visszavágjak, vagy legalábbis igyekeztem ugyanolyan ironikus stílusban válaszolni. Ekkor újra elmosolyodott, nem is annyira a szájával, mint inkább a szemével. – Viszont ha a helyemre ülök, nem fogom látni az arcát, márpedig háttal ülni annak, aki beszél hozzánk, nem túl udvarias, ugye? – Amikor beszélgettünk vagy ügyeket intéztünk, én általában a tizennyolcadik századi íróasztalával szemben ültem egy karosszékben, ő pedig a nappali küszöbének közelében feküdt a padlón, az én karosszékem mögött.

– Hát akkor fordítsd meg a széket úgy, hogy felém nézz. Micsoda probléma! Nincs az a szék odaszögelve a padlóhoz!

Igaza volt, úgy tettem hát, ahogy mondta, és ezáltal szó szerint a lábamnál hevert, pontosabban a lábamra merőlegesen, meglehetősen furcsa volt a látvány, amit nyújthattunk: a főnök a földön fekve, a titkár pedig – legalábbis szerettem volna, ha a titkárának tudhatom magam – tenyérnyire tőle, egyetlen óvatlan vagy hirtelen mozdulat a lábammal, és az oldalába vagy a csípőjébe rúgok. Írni kezdtem a jegyzetfüzetembe (a leveleket azután átmásoltam egy régi, de még jól működő írógép segítségével, amelyet tőle kaptam kölcsön, azután pedig odaadtam neki, hogy nézze át, és írja alá).

Muriel azonban nem fogott hozzá azonnal a diktáláshoz. Eddig inkább szívélyesnek vagy visszafogottan még vidámnak is mondható arckifejezése most egyszeriben megváltozott, mintha elgondolkodott volna, mintha eszébe jutott volna valami, mintha hatalmába kerítette volna valamiféle lehangoltság, az a fajta, amit igyekszik az ember távol tartani magától, hogy ne merüljön el benne, attól azonban, hogy mindig csak elodázza a vele való szembenézést, az érzés még egyre ott ólálkodik körülötte, újra és újra visszatér, és minden visszatérés alkalmával egyre jobban magával rántja, mert hiába igyekszik a tudata küszöbén tartani és nem gondolni rá, attól még nem tűnik el, sőt, a köztes időben még inkább felszívja magát, és közben is egy rejtett zugból figyeli alattomosan az ember lelkét, mintha az egész a szerelmi csalódás előjele lenne, amelyről majd később vesz csak tudomást, de egyelőre még elképzelni sem tudja: ahányszor csak szembetalálja magát a szeretett lény felé irányuló ridegség, közöny és elutasítás hullámával, ami egyszer csak jön, ott van egy darabig, majd eltűnik, minden egyes alkalommal hinni akar benne, hogy az egész csak képzelődés, a saját magával való vagy általános elégedetlenség, bizonyos akadályok vagy egyszerűen csak a meleg következménye. Aztán a következő alkalommal felfedezi, hogy minden újabb hullám egyre ragacsosabb, és egyre tovább tart, egyre nyomasztóbb, és egyre jobban mérgezi a lelkét, egyre nőnek benne a kétségek, és egyre csak átkozza magát. Eltart egy ideig, míg körvonalazódik benne a közöny érzése, az pedig még tovább tart, amíg fel is fogja, hogy mit érez („azt hiszem, nem bírom tovább elviselni, magamra kell zárnom az ajtót, hogy békén hagyjon, ezt kell tennem”), de az, hogy eljut a tudatáig, még mindig nem azt jelenti, hogy meg is tudja fogalmazni és ki tudja mondani, sok időnek kell még eltelnie, hogy a tudtára adja annak, akit el fog hagyni, és aki még nem is sejti, el sem tudja képzelni – ahogy mi, elhagyók sem tudjuk igazán elképzelni, mert gyávák vagyunk, becsapjuk magunkat, egyre csak halogatjuk a pillanatot, húzzuk az időt, megkíséreljük a lehetetlent: elkerülni a bűntudatot, megspórolni a fájdalmat –, hogy nemsokára kétségbeesve epekedik majd utána, és talán bele is hal majd ebbe az epekedésbe.

M

uriel a mellkasára támasztotta két kezét, úgy látszott, mintha az egyik ökölbe lenne szorítva, mivel abban fogta a pipát, ami időközben kialudt, ő pedig nem vette a fáradságot, hogy újra meggyújtsa. Ahelyett, hogy diktálni kezdett volna, ahogy ígérte, percekig csak hallgatott, miközben én néztem rá kérdőn, kezemben a töltőtollal, írásra készen. Aztán egy idő után visszatettem a tollra a kupakot, nehogy kiszáradjon a hegye. Muriel mintha egyik pillanatról a másikra megfeledkezett volna róla, mire készült az imént, mintha útját egy gondolat, egy ügy, egy régóta fennálló és most újra felmerülő dilemma keresztezné hirtelen, ami minden mást elsöpör, kivéve persze engem, mint lehetséges tanácsadót, aki véletlenül épp arra járt, és aki, ha másra nem, arra jó, hogy meghallgassa a kétségeit: a padlóról bizonytalan, titkos pillantásokat vetett rám, mintha a nyelve hegyén lenne, amit mondani akar – kétszer-háromszor kinyitotta a száját, de aztán gyorsan be is csukta –, de valamiért nem volna meggyőződve róla, megengedheti-e magának, hogy beszéljen róla, vagyis hogy én meghalljam, így aztán hosszasan tanakodott magában, vajon mi haszna lenne belőle, ha tudomásomra hozná, mi nyugtalanítja, zavarja, égeti belülről. Megköszörülte a torkát egyszer, kétszer. A szavak már szinte bugyogtak kifelé a szájából, de az óvatossága, a dolog titokban tartására való törekvés vagy legalábbis a diszkréció még mindig nem engedte ki őket, mintha olyan kényes ügyről lenne szó, amelynek semmiképpen nem szabad kitudódnia, megfogalmazódnia, mert ami egyszer megfogalmazódik és kikerül a szabad levegőre, azt utána nagyon nehéz visszaszívni. Én csak vártam türelmesen, némán, nem akartam sürgetni. Azért nem siettettem, azért vártam olyan kitartóan, mert akkor már tudtam – ezt korán, már gyerekkorában megtanulja az ember –, hogy amikor valami kikívánkozik, ha valaki el akar mesélni vagy meg akar kérdezni valamit, vagy ki akarja nyilvánítani a szándékát valamivel kapcsolatban, az egyszer csak úgyis kifakad az illetőből, kitör magától, mintha semmiféle erő – sem az ember önmagával való erőszakos fellépése, sem logikus érvelés – nem volna képes megállítani, ha egyszer a szánk beszélni akar, hiába is harcolunk ellene, úgyis alulmaradunk. (De lehet, hogy csak mérgében lesz a száj ilyen diktátor.)

– Te, aki már egy másik generációhoz tartozol, és másképpen gondolkodsz a világ dolgairól – kezdett bele végre Muriel kissé bizonytalanul, nem túl határozottan. – Te, aki még fiatal vagy, és már egy másik generációhoz tartozol – ismételte önmagát, hátha így időt nyer arra az esetre, ha meggondolná magát, és mégis inkább csöndben maradna –, te mit tennél, ha valaki azt mondaná, hogy egy régi barátod… – Ekkor megint elhallgatott, mintha vissza akarná vonni mindazt, amit eddig mondott, és elölről akarná kezdeni az egészet. – Hogy is kezdjek bele, hogy is mondjam el… Szóval mit tennél, ha azt mondanák, hogy ez a régi jó barát nem mindig az volt, aki most? Hogy nem az, akinek megismerted, akinek mindig is hitted.

Befejezetlen és zavart kérdéseiből látszott, hogy még mindig nem tudja, mit akar mondani. Nem szokott ilyen zavaros lenni, épp ellenkezőleg, általában igyekezett nagyon pontosan fogalmazni, bár néha éppen ezért túlságosan körülményesre sikeredett a mondandója. Attól függően, mit válaszolok, az is előfordulhatott volna, hogy megbánja azt is, hogy belefogott. („Nem érdekes, hagyjuk”, vagy „felejtsd el, nem fontos”, vagy „jobb, ha nem keverlek bele, nem lenne helyes, meg nincs is igazán közöd hozzá, és egyébként sem értenéd, ezért segíteni sem tudnál rajtam”.) Így aztán egyelőre csak csendben figyeltem, és olyan érdeklődő arcot vágtam, amilyet csak tudtam, mintha semmi más nem érdekelne ezen a világon, csak az, amit kérdezni akar tőlem, és mivel hiába vártam, csak nem folytatta mondandóját – saját magát is megdöbbentette a zagyvasága –, végül rájöttem, hogy mégis nekem kell megszólalnom, nekem kell a segítségére sietnem, még mielőtt a nyelve belecsavarodik a nagy erőlködésbe, ezért a következőt kérdeztem:

– Mire gondol, árulásra? Elárulta magát ez a bizonyos barát?

Láttam rajta, hogy tévedtem, és ezt nem tudja szó nélkül hagyni még akkor sem, ha ez a tévedés olyasmivel kapcsolatos, ami még igencsak ködös, homályos, sőt valójában semmi konkrét nem hangzott még el, így aztán arra jutottam, nincs más választása, mindenképpen folytatnia kell legalább egy kicsit.

Szájába vette a pipáját, fogai közé szorította, ezért aztán szinte csukott szájjal beszélt, mintha azt akarná, hogy ne lehessen túlságosan tisztán érteni, amit mond. Talán a dolog jelentőségét akarta ezzel tompítani.

– Nem. És épp ettől olyan bonyolult. Ha csak erről lenne szó, tudnám, hogyan nézzek szembe a helyzettel, tudnám, mit tegyek. Ha közvetlenül érintene a dolog, nem tétováznék, elébe állnék, és megpróbálnám helyretenni a dolgot. Vagy ha megbocsáthatatlan ügyről lenne szó, olyanról, ami casus bellinek bizonyul, akkor egyenesen szembeszállnék vele. De ez egyáltalán nem az. Ennek a hírnek, amit kaptam a barátomról, semmi köze nincs hozzám, nem érint közvetlenül sem engem, sem a barátságunkat. Nem, a barátságunkat sem érinti, mégis… – Nem fejezte be a mondatot, ismét magába fordult, nehezére esett kimondani mindazt, ami kezdett megfogalmazódni benne.

Magam sem hittem abban, amit erre válaszoltam, de arra gondoltam, úgy éreztem, arra jó lesz, hogy megeredjen végre a nyelve, ennyit tudunk tenni, amikor valaki elkezd célozgatni valamire, vagy mesélni kezd valamit – valami feltehetően súlyos, pikáns vagy tiltott dolgot –, megpróbálunk olyat mondani, amivel kiprovokáljuk, hogy a beszélő feltárja előttünk a teljes igazságot. Afféle reflexszerű reakció ez, valami olyasmi motivál bennünket ilyenkor, amit régen sportnak neveztek.

– Miért foglalkozik akkor ezzel egyáltalán? Miért nem hagyja a csudába? Lehet, hogy a hír nem is igaz, vagy csak rágalom vagy tévedés. Mindenesetre ha nincs köze magához, akkor, nem is tudom, felejtse el, és kész. Vagy mit tudom én, kérdezze meg a barátját, hogy ő mit mond a dologról. Ő biztos meg tudja mondani, igaz-e a hír vagy nem, ugye? Ha olyan jó barátok, minden bizonnyal megmondja az igazat. Vagy nem így van?

Muriel kivette a szájából a pipát, szabad kezét pedig az arcához emelte, egy fekvő ember esetében igen nehéz megmondani, melyik testrésze min támaszkodik. Rám emelte fürkésző tekintetét, eddig leginkább felfele nézett a semmibe, vagy a magasabb polcok tetejét kémlelte, időnként pedig azt a Francesco Casanova-képet, amely a dolgozószoba falán függött, nagyon büszke volt rá, hogy van egy olajfestménye a nagy Giacomo öccsétől, aki egyébként II. Katalin cárnő kedvenc festője volt, ezt többször is elmesélte (az orosz cárnő, hangsúlyozta, mintha kételkedne történelmi ismereteimben, megjegyzem, jogosan). Úgy nézett rám, mint aki azt próbálja kitalálni, bízhat-e bennem, vagy hogy mennyire ártalmatlanok a kérdéseim, megjegyzéseim, hogy vajon valóban meg akarom-e oldani a problémáját, vagy csak buzgóságomban igyekszem kitalálni valamit, esetleg, ami még rosszabb, csak a pletyka érdekel, és azért akarom szóra bírni. Úgy tűnt, viselkedésem egyelőre elnyerte a tetszését, mert ugyan fürkészőn nézett rám még egy darabig, ami engem meglehetősen idegesített, és arra késztetett, hogy én magam is elgondolkodjam a szándékaimon, de aztán beszélni kezdett:

– Nem így van. Ilyesmit senki nem vallana be csak úgy, bárki, akit ilyesmivel vádolnak, azonnal tagadni kezdene, akár a barátjának, akár az ellenségének, de egy idegennek ugyanúgy, vagy egy bírónak, a feleségéről meg a gyerekeiről nem is beszélve. Mit mondhatna, ha rákérdeznék? Hogy megbolondultam, vagy hogy mit képzelek én, kinek nézem őt, hát ennyire félreismertem? Hogy ez az egész szemenszedett hazugság, valaki, egy rosszindulatú haragosa, aki nem tud neki megbocsátani, és nem is fog tudni megbocsátani soha az életben, bármit tesz is, hamisan megvádolta, így akart bosszút állni rajta. Nem, nem így reagálna, követelné, hogy mondjam el, kitől hallottam ezt a sületlenséget. És valószínűleg elbúcsúzhatnék a barátságunktól, csak épp nem az én kezdeményezésemre, hanem az övére. És akkor egyszeriben az lenne, hogy ő csalódott bennem, nem én benne. Minden bizonnyal úgy tenne, mint aki megsértődött. Vagy tényleg megsértődne, méghozzá jogosan, ha kiderülne, hogy az egész tényleg nem igaz. – Egy pillanatra megint elhallgatott, talán elképzelte az abszurd jelenetet, ahogy azt kéri a barátjától, legyen vele őszinte. – Ne légy nevetséges, Juan. Vannak esetek, amikor a válasz egyszerűen csak az, hogy „nem”, bár ez a „nem” nem magyaráz meg semmit, nem jó semmire. Márpedig ezt válaszolná akkor is, ha igaz lenne a hír, és akkor is, ha nem. Az „igen” néha akár hasznunkra is lehet, a „nem” pedig csak nagyon ritkán, főleg ha valami csúnya, szégyenteljes dologról van szó, vagy ha az ember mindenféleképpen el akar érni valamit, vagy ha menteni akarja a bőrét. Önmagában nem ér semmit, az elfogadás hit kérdése, bizalmi aktus, márpedig a hit bennünk van, nem abban, aki nemet mond. Ráadásul a hit ingatag, törékeny: meginog, visszajön, megerősödik, megtörik. Aztán elvész. A hitben nem lehet bízni.

M

i az ördögöt mondhattak neki erről a barátjáról, vajon mit mondott vagy mit tett, amivel így be tudták feketíteni előtte, vagy amitől magától ilyen fekete lett? Ezen töprengtem, gondolkodtam. „Pedig már olyan régóta ismerik egymást, és csak most derül ki?” Vagy talán nem is erre gondoltam, csak így emlékszem vissza rá most, amikor már nem vagyok fiatal, annyi idős vagyok, mint Muriel volt akkor, vagy talán még idősebb, innen pedig ennyi idő elteltével képtelenség újra olyan zöldfülűen gondolkodni, mint ahogy egy olyan zöldfülű gondolkodik, aki akkor voltam, ha az ember már egyszer megértett valamit, akkor nem tudja újra nem érteni, ahogy akkor régen, a tudatlanságot nem lehet visszahozni, annyi időre sem, amíg elmeséljük, milyen volt, amikor még boldog tudatlanságban éltünk, vagy éppen hogy mennyire szenvedtünk tőle, csal, aki a tudatlanság álcáját magára véve mesél el valamit, és úgy tesz, mintha a gyerekkora, a kamaszkora vagy a fiatalkora szemszögéből tudná láttatni az eseményeket, aki azt mondja, képes a világot annak a gyereknek a szemüvegén keresztül látni – mintha hibernálták volna benne azt az állapotot –, akihez már régóta semmi köze, olyan ez, mint amikor egy öregember a fiatalabb felnőttkora és nem időskora felől szemléli a világot, az embereket és saját magát, az is csalás, és az is csalás lenne, ha a halottak – már ha tudnának beszélni vagy üzenni – a dőre és befejezetlen élők perspektíváját tekintenék magukénak, azokét, akik egykor voltak, és ha úgy tennének, mintha nem látták volna az átjárót, mintha nem tapasztalták volna meg a metamorfózist, és nem mondtak volna el és tettek volna meg mindent, amit elmondhattak és megtehettek, mert azon túl már nincsenek meglepetések, nem lehet helyrehozni semmit, ha kész az elszámolás, akkor már nem lehet improvizálni, akkor nincs tovább, és nem is lesz soha már… Úgy hivatkozott erre a bizonyos dologra, hogy „ilyesmit senki nem vallana be”, elég felkavaró lehetett, jól bemocskolhatták ezek a hírek a barátját, de vajon mi lehetett az? Azt is mondta, hogy „megkeseredett, kiábrándult” volt az illető, akitől megtudta, én pedig rögtön arra gondoltam, csakis egy nő lehetett az, bár ezek a jelzők ugyanúgy vonatkozhatnak egy férfira is, tényleg, miért ne lehetne férfi, és mégis amikor hallottam, ahogy kiejti e szavakat, azonnal egy nő jelent meg a képzeletemben az információ forrásaként… Nem tudja eldönteni, elmondja-e nekem vagy ne, hogy miről van szó, hogy mit tudott meg a barátjáról akarata ellenére. Attól tart, ha elmondja, az egész még igazabb, még valóságosabb lesz, minél többet mond róla, annál nagyobb létjogosultságot ad neki, és annál erőteljesebb ítéletet mond ő maga is, ezt pedig természetesen nem szerette volna. Ugyanakkor azt sem teheti meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja, amit hallott. Talán már annyira nem hagyja nyugodni, és annyira elkeseríti, hogy nem bírja magában tartani, egész nap ekörül forognak a gondolatai, és éjszaka sem hagyja aludni, ezért valakivel meg kell osztania, csak nem tudja, kivel, mert nem akar neki túl nagy feneket keríteni, nem akar neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Talán a fiatalságom miatt az ismerősei közül engem gondol a legjelentéktelenebbnek, mert nekem még nincs elég élettapasztalatom, és minden bizonnyal képtelen vagyok eligazodni a valódi felnőttek világában. Ha véletlenül eljárna a szám, úgysem érdekelne különösebben senkit, amit mondok, nincs súlya a szavaimnak. Biztosan ezért választott engem, gondoltam, a jelentéktelenségem miatt. Ha nekem mondja el, az hasonlít leginkább arra, mint ha senkinek sem mondta volna el. Én vagyok a legjobb megoldás, hiszen engem akár el is bocsáthat, eltüntethet a szeme elől, kitörölhet az emlékezetéből, így aztán előbb-utóbb egy nagy semmi lesz belőlem. Persze az is lehet, hogy kutatni kezdek, puhatolózni, nyomozni, bár amit én mondok, annak úgysincs se visszhangja, se következménye.

– Nem tudok véleményt mondani, Don Eduardo, Eduardo – javítottam ki magam gyorsan, bár nekem ez akkor is tiszteletlennek és hamisnak tűnt –, ha nem mond az ügyről egy kicsit többet. Azt kérdezte, én mit tennék. De ha nem tudom, miről van szó pontosan, akkor nem tudok mit felelni a kérdésére. Ha pedig azt mondja, hogy akkor sem derülne ki az igazság, ha elmenne a barátjához és beszélne vele, hogy az ilyesmit úgyis rögtön letagadná, és hogy ez a „nem” se szolgálna válasszal a kétségeire… Hát, akkor fogalmam sincs, mit tehetnék. És ha azt szorongatná meg, aki elmesélte önnek, hogy mi történt? Ha megpróbálná rávenni, hogy vonja vissza, mondja, hogy nem igaz? Ezt el sem tudja képzelni, nem igaz? Ha valaki elszánja magát egy olyan lépésre, hogy leleplezzen egy ronda ügyet, ami ilyen rossz fényt vet valakire, az nem fog meghátrálni, igaz? És ha keresne egy harmadik személyt, aki igazolhatja, amit a barátjáról hallott? Azt csak maga tudja, hogy ez járható út-e, sokszor nem az. Szóval összességében attól tartok, minden attól függ, mi is ez a valami, hol az a pont, ameddig a barátságuk együtt tud élni ezzel az egésszel, és ameddig maga meg tud birkózni a helyzettel. De mint mondtam, az a lehetőség is fennáll, hogy elfelejti, kitörli az emlékezetéből, hagyja a csudába. Amikor lehetetlen kideríteni az igazat, akkor miénk a döntés szabadsága, hogy mit tekintünk annak, gondolom én.

A tengerszínű szem most egyszeriben máshogy nézett rám, kíváncsian, talán kicsit gyanakvóan is, mintha Muriel nem várt volna tőlem ilyen pragmatikus gondolkodást, a fiatalokról mindenki azt hiszi, hogy vehemensek, és meglehetősen ragaszkodnak az elveikhez, valamint hogy nem bírják elviselni a bizonytalanságot és a kompromisszumokat, mert fanatikusan keresik az igazságot, bármilyen jelentéktelen vagy viszonylagos legyen is.

– Valójában az igazságot soha nem lehet kideríteni. Soha nem lehet biztos az ember valamiben – felelte. – Az igazság olyan kategória, amit… – Elhallgatott, miközben azon gondolkodott, mit akar mondani, már mondta is, ez nem olyan mondat volt, amit előre kitalált, sőt épp ellenkezőleg, ahogy mondta, úgy próbálta megjegyezni, mintha idézet lenne. – Az igazság olyan kategória, ami életünk folyamán állandóan változik. – Pár pillanatra elgondolkodott azon, amit az igazságról mondott, közben a plafont nézte, mintha ott látná kirajzolódni, ahogy régen a táblán rajzolódtak ki a szavak és nevek, amelyeket a tanár felírt krétával. – Életünk folyamán – ismételte meg. – Csalóka dolog az igazság után futni, időpocsékolás, az ember folyton konfliktusokba keveredik miatta, micsoda ostobaság, mégsem tehetünk mást. Jobban mondva ahogy megbizonyosodunk róla, hogy létezik, méghozzá egy olyan helyen és időben, amely számunkra is elérhető, nem tudunk nem gondolni rá. Jól tudom, hogy örökre bennem marad a kétség, vajon ez a barátom megtette-e vagy sem, amiről azt mondják, hogy igen. De azt biztosan tudom, hogy csak két lehetőség van, jobban mondva három: vagy megtette, vagy nem, vagy félig tette meg, ebben az esetben nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy mondják, de nem is olyan ártalmatlan, amilyennek ő mondaná. Az még, hogy én örök kétségre ítéltettem, nem jelenti azt, hogy az igazság nem létezik. A legrosszabb az egészben, hogy a dolgok mostani állása szerint még maga az érintett sem ismeri az igazságot. Amikor elég sok év eltelik, vagy nem is kell olyan soknak eltelnie, az emberek úgy mesélik a történeteket, ahogy nekik tetszik, és ők maguk is elhiszik a saját, eltorzított változatukat. Gyakran ki is törölnek történeteket az emlékezetükből, elhessegetik, elfújják, mint a pitypang pihéit… – Úgy tett, mintha az ujjai közé fogna egyet, de aztán nem fújt rá. – …meggyőzi magát az ember, hogy az egész meg sem történt, vagy nem pont úgy. Létezik őszinte, igazi felejtés, és becsületes félremagyarázás is, ilyenkor aki hazudik, valójában nem hazudik, vagy legalábbis nem szándékosan. Néha maga a történet főszereplője sem képes oszlatni a kétségeinket, egyszerűen azért, mert már neki sem áll módjában elmondani az igazat. Sikerült kitörölni az emlékezetéből, elfelejtette, összekeveri más történetekkel, vagy egyenesen nem vesz róla tudomást. De ettől még van igazság, mindez nem ok arra, hogy ne legyen. Valami vagy megtörtént, vagy nem történt meg, és ha megtörtént, akkor egy bizonyos módon történt, egy bizonyos módon valósult meg. „Megvalósul”, gondoljuk csak végig, mit jelent ez a szó, amelyet a megtörtént, megesett szinonimájaként használunk, de ami sokkal precízebb, kifejezőbb, mert ez az, ami általában az igazsággal történik egy adott helyen és egy adott időpontban, valóság lesz belőle, és onnan már nincs visszaút, ottmarad bezárva a megvalósulásba, egy adott helyre és egy adott időbe, és onnan senki nem tudja elmozdítani, és hiába is mennénk vissza arra a helyre és abba az időbe, hogy vessünk rá egy pillantást, hogy megnézzük, miből áll, mi van benne. Innentől kezdve már csak találgatni tudunk, tippelni, körbejárhatjuk, távolról mustrálgathatjuk, hátha kideríthetünk róla valamit, de minden, amit látunk, ködös, mintha egy fátyolba burkolt valóságot figyelnénk, semmi értelme, csak az időnket vesztegetjük vele, az élet pedig olyan gyorsan elszalad. És mégis, és mégis…

Köhintett néhányat, s ez ideges, tehetetlen, bosszús köhögésnek tűnt. Felült, oldalra fordult, hogy ki tudja venni a gyufásdobozt a zsebéből, majd féloldalt könyökölve meggyújtotta a pipát. Ha már a zsebében turkált, egy kerek ezüstdobozkát is kivett belőle, olyat, amilyenben gyógyszereket szoktak tartani. A dobozka tetejébe egy kis iránytű volt belevésve, azt nézte meredten, mintha az üveg csillogása foglyul ejtené, de közben láttam, hogy erősen gondolkodik, nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e vagy ne folytassa, elbizonytalanodott, és újra csak elbizonytalanodott, mintha arra várna, hogy az iránytű majd egyszer csak megmozdul, a mutató elhagyja az északi irányt, és megmutatja neki a helyes utat. Az volt az érzésem, nem csak abban bizonytalan, beszéljen-e nekem a barátjának erről a bizonyos bűnéről, aljasságáról, gazságáról (azt már tudtam, hogy nem árulásról van szó), hanem abban is, hogy rám bízzon-e a dologgal kapcsolatban valamilyen feladatot, küldetést, esetleg kémkednem kellene, ki kellene derítenem valamit, vagy ki tudja, mit kellene tennem anélkül, hogy részleteket tudnék az ügyről, vagy a részletekbe való beavatásom után. Valamiért az volt a benyomásom, leginkább az esik nehezére, hogy bevonjon engem egy ilyen sötét, kellemetlen, gyalázatos ügybe, mert ha bevon, akkor az már nem lesz elég, hogy én meghallgatom, hogy a bizalmába avat, hanem akkor részesévé tesz a dolognak, és onnantól kezdve én is gyanúba keveredhetem, és az is előfordulhat, hogy rólam is beszélni kezdenek. Mintha tisztában lenne vele, hogy ha elmondja, akkor rögtön utána mással is hozzám kell fordulnia: kérnie kell valamit, vagy utasítania kell valamire.

É

s mégis micsoda? – Nem tudtam, mit tegyek, hogy belefogjon végre, nem tehettem mást, mint hogy biztosítottam a kíváncsiságom felől és arról, hogy a rendelkezésére állok. Most jövök csak rá, hogy ez esetben mégis nehézséget okozott a fiatalságom, mert amúgy mi sem könnyebb, mint szóra bírni valakit, hiszen alig van olyan ember, aki ne epedne el azért, hogy beszélhessen.

Muriel végre felkelt a földről könnyedén, egyetlen ügyes mozdulattal, majd hosszú lépteivel sétálgatni kezdett körülöttem, bejárta a nappalit és a dolgozószobát, minden alkalommal útba ejtve az íróasztalt egyik kezében a pipával, a másikban az ezüstdobozkával, amelyet időnként az állához érintett, mintha a nemlétező kecskeszakállát akarná lesimítani vele, holott szerencsére tökéletesre volt borotválva az arca, az ilyen kecskeszakállas fazonokban soha nem bíztam, én pedig folyamatosan forgattam a fejem, hogy szem elől ne veszítsem. Bizonyos időközönként az iránytűre is rápillantott, és figyelmesen nézte egy darabig. Számomra igen komikus volt ez a jelenet, ahogy meredten bámulja azt a kis miniatűr szerkezetet, és szerintem ő maga is azért csinálta, hogy egy kicsit jókedvre derítsen, ezzel akarta palástolni előttem a döntésképtelenségét és a szorongást, mely kanyargós járkálásából áradt.

– És mégis, és mégis – ismételgette válaszképpen –, nincs más választásom, mint elárulni neked egy s mást, megpróbálom némileg eloszlatni a ködöt, megkísérlek lerántani néhány leplet, bár ezzel csak időt vesztegetek. Van úgy, hogy elég egyetlen réteget felfedni, sőt bizonyos esetekben egy kis fenyegetés is elég, hogy a döntésnek létjogosultsága legyen, hogy mint te is mondtad, az ember el tudja dönteni, mi az igazság, és aztán onnantól kezdve mindörökké ahhoz tartsa magát. De előtte azért próbálkozni kell akkor is, ha az ember egyáltalán nem biztos a dolgában, és a próbálkozása csupán felszínes, akkor is adnia kell egy esélyt annak, hogy a szóbeszéd nem igaz, ahogy te is felvetetted ezt már a legelején, vagy igenis el kell hinni és hagyni, hogy kihűljön a barátság, vagy legalábbis zárójelbe tenni, esetleg kíméletlenül véget vetni neki. De előbb meg kell próbálni, találni kell egy jelet, egy nyomot, amin el lehet indulni akkor is, ha tévedünk, akkor is, ha hamis a nyom. Mindenkinek a saját eszköztárát kell használnia arra, hogy eligazodjon – mondta, majd a pipa szipkájával rákoppintott az iránytű üvegére –, hogy találjon valamit, ami alapján aztán azt tudja mondani: „á, ez nem igaz”, vagy azt, hogy „hú, igen, ez igaz lehet”. – Egy pillanatra megállt, és hirtelen végtelenül szomorúan nézett rám, én pedig nem tudtam, hogy a saját szomorúságát látom-e a szemében, vagy csak rajtam szánakozik, amiért olyan sok mindent nem tudok még, és olyan hosszú utat kell majd bejárnom. Én magam is így nézek most már a fiatalokra, amikor látom, milyen problémákkal küzdenek, milyen bizonytalanok, csalódottak, de akkor is, amikor lelkesnek látom őket, és tele vannak tervekkel, én pedig szorítok nekik, hogy sikerüljön, „szorítani valakinek”, micsoda kifejezés, semmi értelme, ráadásul maga a gesztus is teljesen értelmetlen. A hozzáállásom meglehetősen paternalista, beismerem, és egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy minden ember más és más, meg azt sem, hogy vannak olyan generációk, amelyek dörzsöltebbek, és nem aggályoskodnak annyit, az enyém például a mindenféle idealista álarc alatt ilyen, főleg Muriel generációjához képest. – Volt egyszer olyan, hogy gondolkodás nélkül elhittem, amit mondtak nekem – folytatta ugyanolyan bánatos arccal. – Egy pillanatra ugyan elbizonytalanodtam, de aztán elhessegettem a kétkedő gondolatot, mert arra gondoltam, egy ilyen életbevágó dologban biztosan nem hazudna senki, mert azzal nemcsak másoknak tenne rosszat, ami a lelke mélyén senkinek nem okoz olyan nagy gondot, hanem saját magának is, annak, aki ezt a hazugságot vagy igazságot mondta. Márpedig azt gondolná az ember, hogy önmagának senki nem akar rosszat, nem igaz? A te korodban legalábbis még így gondolkodik az ember, nem? Huszonhárom év… Nekem elég sok időmbe telt, mire megtanultam, hogy még ezt sem lehet kizárni, hogy valójában soha semmit sem lehet kizárni. Csinál az ember egy hozzávetőleges számítást, de gyakran még ehhez képest is hajlamos kockáztatni. A legtöbben valami különös optimizmussal gyötrik magukat, azt gondolják, a végén úgyis nekik lesz igazuk, hogy majd ők megváltoztatják a dolgokat, vagy hogy majd a szerencse melléjük szegődik, és a kárt, amit okoznak, hosszútávon majd kompenzálja egy nagyobb előny vagy jutalom, és azt is sokan gondolják, hogy senki nem tud majd meg semmit abból, amit mondtak vagy tettek, csak hogy elérjék a céljukat, és valakit feltartóztassanak, vagy hogy tönkretegyenek egy másikat, vagy hogy börtönbe, esetleg a kivégzőosztag elé juttassanak egy harmadikat, vagy hogy bizonyos előnyökhöz jussanak és meggazdagodjanak, vagy hogy ágyba vigyenek egy nőt. És talán még igazuk is van, valószínűleg a megtörtént dolgoknak csak a töredékéről szerzünk tudomást, a nagyobb részükre soha nem derül fény. Abban az esetben tehát nem keresgéltem bizonyítékokat, hanem elhittem, amit hallottam, ahhoz tartottam magam, annak megfelelően viselkedtem, és ezzel bizony tönkretettem egy-két ember életét, talán háromét is, attól függ, honnan nézzük, sőt talán még annál is többen voltak, ha a gyerekeiket is beleszámoljuk, meg azokat, akik még meg sem születtek, és azokat, akik így már meg sem születhettek. – Miután ezt elmondta, újra járkálni kezdett, egyik kezében még mindig a pipát fogta, a másikban az iránytűt. – Igen, erre a barátomra minden bizonnyal rá kell szánnom némi időt, még ha elvesztegetett órák lesznek is – tette hozzá.

Nem sokat értettem mindabból, amit mondott. Most egy másik régi történetre utalt a múltból, amit szintén nem mesélt el. Viszont végre eszembe jutott egy kérdés, amivel talán ki tudom provokálni a folytatást. Említette, hogy még az is lehet, véget fog vetni a régi barátságnak, ha olyasmire bukkan eljövendő kutakodásai során, ha az eredmény olyasmire utal, vagy ha majd az ösztöne azt súgja. Ha az a bizonyos hír, ami eljutott hozzá, nem érinti őt személyesen, és nincs is köze hozzá, és ha emiatt tényleg képes egy régi kapcsolaton alapuló barátságot sutba vágni, akkor valami olyasminek kell lennie, ami objektíve elfogadhatatlan, és ami abban a bizonyos időben történt az országunkban. Azokban a napokban, azokban az években kezdtek az emberek egymás között a régi dolgokról beszélni, amelyeket sokáig nyilvánosság előtt említeni sem lehetett, amelyekről évtizedeken keresztül hallgatni kellett, de még akkor is csak suttogni lehetett, elsősorban családi körben és jó hosszú szüneteket tartva, nemcsak azért, mert korábban tilos volt beszélni róla, hanem azért is mert mintha mindenki igyekezett volna ezeket a dolgokat a rossz álmok földjére száműzni, hogy valamiféle elviselhető ködbe vesszen mindaz, ami történt, vagy ami nem történt. Ez szokott lenni, amikor egy szégyenletes, megaláztatásokkal teli időszak véget ér, amikor a hatalom rákényszeríti az akaratát az emberekre. Senki nem szeret visszaemlékezni arra, hogy legyőzték, vagy hogy áldozat volt, hogy igazságtalanságok történek vele, és kegyetlenségeket követtek el ellene vagy a szerettei ellen, hogy meg kellett adnia magát, vagy hogy a túlélés érdekében meg kellett hunyászkodnia a másik oldal előtt, vagy hogy kénytelen volt feladni a társait, hogy behízelegje magát a véreskezű győzteseknél, akik fáradhatatlanul üldözték a legyőzötteket, vagy hogy élve eltemette magát, nehogy felhívja magára a figyelmet, hogy gyáván viselkedett, és megalázkodott, mert a puszta létezés mindennél fontosabb volt, s hogy a rengeteg fájdalom ellenére, amelyet a saját, a szülei vagy a testvérei bőrén tapasztalt, nem elég, hogy behódolt a győztes hatalom eszelős elvárásainak, hanem még próbált megfelelni is nekik, dicsérte és magasztalta őket, csak hogy boldogulni tudjon, amíg ők parancsolnak. Manapság sok fiktív történetet hallani olyanokról, akik igenis visszakövetelték, ami az övék volt, meg passzív és aktív ellenállókról, de az igazság az, hogy a valódi ellenállók nagy részét – nem voltak sokan, és főleg nem éltek sokáig – a háború után kivégezték vagy bebörtönözték, esetleg elmenekültek, vagy ha valahogy megúszták, a megtorlás akkor sem maradt el, és nem gyakorolhatták a foglalkozásukat, nem dolgozhattak: érett, korosodó férfiak voltak kénytelenek életük hátralévő részében eltűrni, hogy az özvegyük és a lányuk keresse meg a kenyérre valót – a feleségük nemsokára már mint özvegy –, miközben ők borotválatlanul, félholtan bámultak ki az ablakon, és próbáltak nem gondolkodni: mérnökök, orvosok, ügyvédek, építészek, tanárok, tudósok, néhány hűséges katona, aki valahogy megmenekült. Nem sok idő kellett hozzá, hogy az emberek nagy részéből a Franco-rezsim lelkes híve legyen, bár félelemből végül az is a híve lett, aki nem volt olyan lelkes. Még azok az ellenállók is beadták lassan a derekukat, akik azelőtt gyűlölték Francót, és arra jutottak, hogy korábban tévedésben éltek, rossz oldalon álltak, és jobb is, hogy minden úgy van, ahogy. Annyi köpönyegforgató élt az országban, mint még soha, tömeges köpönyegforgatás jellemezte ezt az időt. A spanyol polgárháborúnak 1939-ben lett vége, de akárki akármit mond, az embereknek valójában soha nem akaródzott elmesélni mindazt, ami történt, sem a negyvenes vagy ötvenes években, sem a már enyhébb hatvanas években, sem később, a hetvenes években, amikor meghalt a diktátor, és még most sem szívesen beszélnek róla, mármint arra a verzióra gondolok, amit korábban nem is mondhattak volna el. A győzteseknek ellenben az elejétől kezdve be nem állt a szájuk, és utána is folytatták, leplezték ugyan, amit kellett, de rendkívül részrehajlón és ékesszólón tudtak hazudni és rágalmazni. Soha nem volt elég a beszámolókból, mégsem voltak elégedettek, a végén annyit ismételgették magukat, hogy abba untak bele, és akkor egy adott pillanatban úgy döntöttek, elég, már úgyis mindenki tud mindent, úgyhogy abbahagyták, elhallgattak, és kihasználták az alkalmat, hogy elfeledtessék azt a rengeteg feleslegesen elkövetett borzalmat, pályafutásuk legsötétebb momentumait. A kényszeredett történetek hosszútávon senkit sem elégítenek ki, mert a végén olyan az egész, mintha saját magát győzködné az ember, annak meg nem sok értelme van, ha nincs más, aki visszajelzést adna, mint azok, akikkel amúgy is egy csónakban eveznek, meg a követőik, és akiket megfélemlítettek, hogy kiszolgálják a rendszert, olyan volt ez, mint ellenfél nélkül sakkozni. A vesztesek pedig nem szívesen emlékeztek sem az őket, sem a másokat ért atrocitásokra, amelyek általában még súlyosabbak, hosszabbak, borzalmasabbak és öncélúbbak voltak, gyermekeiknek pedig főleg nem szerették volna továbbadni ezeket az emlékeket (ki akar olyan történeteket és jeleneteket mesélni, amelyekben ő maga jár szerencsétlenül), hiszen semmit sem kívántak jobban, mint hogy nekik ne legyen semmi hasonlóban részük, és hogy unalmas, mindenféle nagyobb horderejű történésektől mentes élet adasson nekik még akkor is, ha ehhez az kell, hogy egész életükben engedelmesek legyenek, és soha ne legyenek szabadok. Mert anélkül még lehet élni, a szabadságról le lehet mondani. Sőt ez az első, amiről a megfélemlített polgárok hajlandók lemondani, olyannyira, hogy gyakran ők maguk kérik, hogy vegyék el tőlük, hogy vigyék csak, ők látni sem akarják, álmukban se jöjjön elő soha többet. Míg végül azokat kezdik éltetni, akik valóban megfosztják őket a szabadságuktól, olyannyira, hogy még rájuk is szavaznak.

– A polgárháború alatt történt valami, Don Eduardo, Eduardo? A barátja akkoriban valami olyasmit tett, amiről maga nem tudott, most pedig valaki szembesítette vele? Erről van szó? – Ekkor úgy döntöttem, még bátrabb leszek, és még konkrétabb kérdéseket szegezek neki, hogy kibújjon végre a szög a zsákból. – Részt vett a háborúban, embereket ölt? Sétálni vitte őket? – Sok fiatal már nem is ismeri ezt a kifejezést, de az én generációm még gyakran hallotta emlegetni, szüleink és nagyszüleink szókincsének szerves része volt, és alig akadt olyan család, ahonnan senkit ne vittek volna el „sétálni” a háború három éve alatt. A kifejezés azt jelentette, hogy éjszaka vagy hajnalban, de olyan is volt, hogy fényes nappal megállt egy autó a ház előtt, bementek érte, kirángatták, és beültették a kocsiba néhány másik férfi mellé, majd elvitték egy félreeső helyre, egy mezőre vagy egyenesen a temető falához, és ott halántékon vagy tarkón lőtték, majd otthagyták, hiszen halottként úgyis ott lesz a lakhelye, vagy egy-két jól irányzott rúgással az útszéli árokba taszították, ezt a megoldást alkalmazták gyakrabban, Madridban és Sevillában mind a köztársasági, mind a francóista területeken hónapokon keresztül rengeteg holttestet szedtek össze reggelenként, mintha csak valami eldobált, nagyobb hulladékdarabokról lett volna szó, amikkel az utcaseprőnek igencsak meggyűlt a baja, mert súlyosak volt, nehezen lehetett bánni velük, és még arcuk is volt. – Falangista volt pisztollyal a zsebében? Vagy milicista puskával a vállán? Áruló lett belőle, ahogy véget ért a háború, feljelentette az ismerőseit, és a kivégzőosztag elé küldte őket? Olyan pozícióban volt, hogy embereket kellett ölnie? Sokat ölt? Vagy ő adta a parancsot másoknak, hogy öljenek? Mit tudott meg róla, ami ennyire kikészítette?