Meelis Friedenthal: Méhek [Írd meg Európát!]

Laurentius Hylast felforgató eszméi miatt eltanácsolják a Leideni Egyetemről. A XVII. század végén járunk. A diák úgy dönt, hogy Észtországban, a Tartui Egyetemen folytatja tanulmányait. A városban éppen éhínség tombol. 

Meelis Friedenthal
Méhek
Ford.: Patat Bence, Scolar, 2016
Meelis Friedenthal: Méhek

Friedenthal regénye az új környezetben eltöltött első napok krónikája. A Méhek középpontjában az emberi lélek, illetve annak torzulásai állnak. Szerelem és árulás, valóság és illúzió itatja át egymást a könyv lapjain és Laurentius elméjében. Lassanként, apró töredékekből tárul fel a diák múltja. És a végére kiderül, a halál nem feltétlenül a legrosszabb eshetőség. Ha létezik halál egyáltalán.

Írd meg Európát!

Kritikaíró pályázatot hirdet Írd meg Európát! címmel a Könyves Magazin és a Kreatív Európa Iroda. Válassz egy könyvrészletet, írj recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! A pályázatra 3-4000 leültéses recenziókat várunk, a határidő november 28. éjfél. A részleteket és a válaszható könyvek listáját ITT találod meg. 

Meelis Friedenthal: Méhek (részlet)

Folyamatosan esett az eső. Rothadásnak indult a termés a földeken, bepenészedtek a faházak falai és síkossá váltak a hajók fedélzetének deszkái. Laurentius már hónapok óta rothadt kenyeret evett, penészes házakban aludt, és az elmúlt héten el is csúszott egy hajó síkos fedélzetén. Úgy gyűlt fel benne a fekete epe, mint folyóba lógatott bot végén az uszadék. a himbálózó csónakból most végre kilépett a kikötő rakodópartjára, az iszapos fenékbe vert cölöpökre szegezett csúszós deszkákra, és tétován körülnézett. az alacsonyan vonuló felhőkből a szél bőségesen csapta az arcába a vízcseppeket, ő pedig próbálta megérteni, milyen az az ország, amelybe szabad akaratából megérkezett. Az üres fehér fövenyből és egy-egy nádcsomóból álló parti sáv meg az egyforma felhők azt a kikötőt juttatták eszébe, ahonnan útra kelt. A postahajó árbóca egybeolvadt a szürke éggel, és a rá felhúzott lepedők ugyanolyan szürkének és jellegtelennek tűntek, mint amikor Laurentius útnak indult. A tenger fölé hosszan benyúló híd mellett látni lehetett a félig a sáros vízbe dőlt mólót, a végében a vízben régi őrbódé éktelenkedett, amelyet szemlátomást már jó ideje nem használ senki. Minden kikötőben vannak ilyen romok, és szánalmasságuk ellenére Laurentius számára ez a kép valahogyan még biztonságot is sugárzott. Itt is átépítik a kikötőket, itt is kibővítik az új hajók számára, a régi őrtornyokat pedig magukra hagyják.

Nagyot sóhajtott, és nyugtalanul megigazította a kalitka tetején a ponyvát, amelyről csöpögött a víz.

Holmijának összeszedésével nem kellett sokat vesződnie: egy tölgydeszkákból összeácsolt ládába könnyűszerrel belefért minden, amiről úgy gondolta, hogy érdemes magával vinnie az iskolába. a láda a hajó rakterében szállított áruval együtt a vámra került, és feltehetőleg még ma este megkaphatja. a hajó rakományát az utasok személyes csomagjával együtt alaposan átnézték, és mindent feljegyeztek, amire a legkisebb vámot is ki lehet vetni. Ezzel valójában nem is volt gond, hiszen Laurentiusnál nemigen volt semmi érték, kevéske személyes könyvére hivatalos engedéllyel rendelkezett, orvosságokat pedig csak csekély mennyiségben hozott magával. a kalitkában ülő sándorpapagáj azonban nehézségeket okozott. Már ott- hon figyelmeztették, hogy a madár szállítása nem a leg- egyszerűbb dolog, és a körülmények végzetesek lehetnek az állat számára. Laurentius viszont nem akart lemondani pajtásáról, és úgy döntött, megkockáztatja az utat. Pillanatnyilag az volt a legnagyobb gondja, hogy a madarat a lehető leghamarabb meleg helyre vigye a hideg eső elől. Kitörölte szeméből az esővizet, amely széles karimájú kalapja ellenére belecsorgott, kabátja szegélye alól gyors pillantást vetett zsebórájára, és körbenézett, hogy talál-e valakit, aki elvezeti valami fogadóba, és esetleg később a ládáját is elhozza a vámról. a kalitkát senki másra nem merte rábízni. Gyorsan kellett cselekednie, mivel az utak már most is meglehetősen dágványosak voltak, és semmiképpen nem akart késlekedni a továbbutazással. az őszi, egyre gyakoribb és hevesebb esőzésektől az amúgy is fellazult utak még jobban felbarázdálódtak, és napról napra nehezebbé vált rajtuk a közlekedés. lassan hidegre fordul az idő. a papagáj megfázhat. Mielőbb találni kell egy Tartu felé tartó kocsit vagy szekeret.

–    Hé!

Az esőtől síkossá vált rakodóparton csak néhány kíváncsiskodó ember lézengett, akik a csúf idő ellenére is kijöttek megnézni a beérkező hajókat. Nyilvánvalóan jól tudták, nem sok remény van rá, hogy munkát kapjanak, így Laurentius kiáltásaira sem reagáltak azonnal. a vám- háznál tengerészek hordták ki a rakományt, és unott hányavetiséggel lépkedtek a kereskedők által felbérelt rakodómunkások, akik a csúszós ládákat és átnedvesedett zsákokat kocsikra pakolták. a hivatalnokok feljegyezték az árukat.

Laurentius újra elkiáltotta magát.

–    Hé, te ott!

Ahogy a vékony, kopott köpönyeges kíváncsiskodó bambán felpillantott, Laurentius a kezével odaintette magához, arra az esetre, ha az nem értene a nyelvén. A férfi úgy nézett ki, mintha a történelem egy korábbi időszakából lépett volna elő a búskomor festők képeiről, amelyeket Laurentius Hollandiában látott: az elformátlanodott nemezkalap alól meghatározhatatlan színű hajtincsek lógtak ki, az orra gumós volt és vöröslött, ritkás szakálla alól kisejlett betegségektől heges álla. Laurentiusnak az az érzése támadt, hogy remekül állna a férfi nyakában egy „Rém” feliratú tábla. Minden kikötőben ténferegnek ilyenek, és rendszerint helyesnek bizonyul az a vélemény, ami a külsejük alapján ösztönösen kialakul az emberben. Ugyanakkor mindig ezek az alakok ismerik a legjobban a város kocsmáit és vendégfogadóit, így igen hasznosak is lehetnek. Természetesen mindig becsapják az embert, csak az a kérdés, hogy mennyire.

–Vezess el egy rendes csapszékbe – közölte Laurentius tömören, és figyelte, ahogy a férfi szó nélkül megindul. remélhetőleg mégiscsak megértette, mit mondott neki – vagy legalábbis megsejtette.

Laurentius óvatosan ölébe vette a papagájkalitkát, és elindult a férfi után a város felé. a madár idegesen felrikkantott.

– Pszt, Clodia, maradj csöndben!

Lépkedtek tovább az egyre sűrűsödő félhomályban, és Laurentius igyekezett a kalitkát a lehető legkevésbé himbálni. Az esti égbolt előtt fenyegetően rajzolódtak ki a város jókora kövekből rakott, vastag, egyenes falai, a kerek középkori bástyák és a négy magas templom. Az alacsonyabb házakat elnyelte a felhőkből áradó sűrű köd. Laurentius előtt meglepően könnyed léptekkel haladt a férfi, úgy tűnt, nagyon is jól tudja, hová tart. Saját régi betegsége azonban egyre erősebben kezdett kitörni rajta. A mostani állandó, mindenbe beivódó, mindent átáztató nedvesség áthatóbbnak tűnt, mint a korábbi években. A Laurentius zsigereiben bőségesen felgyűlő fekete epe rendszerint csak késő őszre gyengítette le a testét és tette álmatlanná, de ezen a nyáron az esőzések már Szent Iván napja táján elkezdődtek, és ez a lankadatlan szitálás egész lelkét, szívét és agyát tapadós ködbe bugyolálta. A hajóról a partra lépve és az egyenes, fényesre dörzsölt köveken lépkedve a ringatózó tenger emléke emellett még olyan érzést is keltett benne, mintha egy mocsáron kellene átkelnie. Minden egyes lépés komoly erőfeszítésébe telt.

– Eh – motyogott maga elé. – Már csak egy kicsi van hátra.

Az előtte lépdelő nyomorult hajlott hátát látva arra gondolt, hogy valószínűleg mégiscsak valaki mást kell majd a ládáért küldenie. az ilyen véletlenül talált kikötői alakokkal könnyen pórul járhat az ember. A kocsmáros feltehetőleg tud majd segíteni. Laurentius megpróbálta felidézni, milyen pénzeket használnak Tallinnban, erre vonatkozóan a hajó utasai mindenféle tanácsokkal látták el, és már akkor arra következtetett, hogy egyértelmű választ itt nyilvánvalóan nem fog kapni. az Ars apodemicában, az utazás művészetéről szóló könyvekben Észtország és Livónia viszonyait szinte egyáltalán nem is érintették: e művek inkább csak általános iránymutatásokat tartalmaztak arra nézve, hogy mire kell ügyelni és a környéket hogyan lehet értő szemmel kiismerni. az itteni városok és tájak apodémikus szempontból egyáltalán nem voltak leírva – elvégre érdeklődésből mindig csak másfelé, nyugatra szokás utazni. A kultúrával és történelemmel rendelkező helyekre. Laurentiusnak semmi hasznos nem jutott az eszébe. Fejét tompának érezte.

–       Hát jó – döntötte el végül. – Egy hatodőrésnek mindenképp elégnek kell lennie.

A csaknem koromfekete sötétségben végre megálltak egy sárga lámpás alatt, amely megvilágította a meglepően rendes kinézetű, a városkapuktól csupán néhány lépésre fekvő kocsmát. A férfi odanyújtotta a kezét. Laurentius belepottyantotta a zsebéből időközben lopva előhúzott pénzdarabot, és lesütötte a szemét. A férfi egy pillanatra szemügyre vette a kezébe nyomott pénzt, majd szája széles mosolyra húzódott.

–       A pokolba – gondolta Laurentius. – Mégiscsak túl sokat fizettem.

Bevitte magával a kalitkát az ajtón.

–       Óhajt még valamit? – tudakolta a nyomorult, megle- pően jó német kiejtéssel.

Laurentius habozott. legjobban annak örült volna, ha a férfi nyomban eltűnik, mert azok, akik ráakaszkodnak az emberre, rendszerint igencsak semmirekellők.

–       Tartuba kell mennem – közölte, és ezen maga is meglepődött. – Minél előbb.

A ládáért mégis valaki mást küld majd el, de abban nincs semmi rossz, ha az út felől érdeklődik. Biztosan járnak erre valamikor lovaskocsik, és a hajón is azt mondták, hogy szinte minden héten indul valamilyen társaság Tartuba. A térképen még két lehetséges útvonalat is megmutattak neki: mindkettő néhány napba telik, de az útviszonyoktól függően tovább is tarthat.

A férfi még egy pillantást vetett a papagájkalitkára, aztán útnak indult – Laurentiusnak úgy tűnt, hogy gúnyosan meg is hajolt.

Megvonta a vállát, a kalitkát felrakta a tűzhelyhez legközelebb álló asztalra, levette sötét, átázott ruháját, és figyelte, ahogy a papagáj elhelyezkedik a rúdon.

–       Na, Clodia, készen állsz egy újabb utazásra?

A tűzhelyből áradó meleg serkentőleg hatott rájuk, feljavította Laurentius kedélyállapotát és erőt öntött a papagáj kihűlt testébe. Laurentius papírba csomagolt magokat vett elő a zsebéből, és beszórta a kalitka aljába. Nem tudta biztosan, hogy errefelé lehet-e bárhol napraforgómagot szerezni, így inkább hozott magával. A helyiségben egyébként tétlenül álldogáló emberek szokás szerint a kalitka köré sereglettek, mind látni akarták a csodaszép, színes madarat.

–       Ez honnan van?

–       Mit eszik?

–       Énekelni is tud?

Laurentius elmagyarázta. Egyfelől persze vesződséges és kényelmetlen volt mindenhová magával cipelnie a papagájt – és nem csak neki, mivel a madár feltehetőleg még jobban szenvedett –, másfelől azonban nagyszerűen segített az emberekkel való kapcsolatteremtésben. Clodia már a hajón is nagy segítségére volt.

–       Maga diák, igaz? – kérdezte valaki, az egyik asztaltól felállva.

–       Igen – felelte Laurentius. Úgy tűnt, hogy a férfi már jó ideje figyeli – az ilyesmit pontosan megérezte, és tekintetét a földre szegezte, nehogy véletlenül egy kíváncsiskodó szemébe nézzen. Már fiatalkorában rájött, hogy abból könnyen baj lehet. Az emberek előbb gyanakodni kezdenek, aztán miközben beszélgetnek vele, keresztbe teszik az ujjukat a hátuk mögött, vagy visszafordulnak az utcasarokról, sőt kerülni is kezdik. A legbiztosabb, ha az ember a földön tartja a tekintetét.

–       Nem ajánlanám, hogy most Tartuba menjen.

 

A férfi látszólagos okoskodása mögül irónia sejlett ki, és a magázás is valahogy bántónak hangzott tőle.

–       Miért? – próbált ellenkezni Laurentius. Valójában persze tudta, hogy miféle ellenvetések merülhetnek fel a Tartuba menetellel kapcsolatban.

–       Aossz idők járnak. Mostanában a professzorok is nagyon hanyagul látják el a feladataikat. Esős volt a nyár, az éhínség elkerülhetetlen, mindennek felmegy az ára.

–       Ez mindenütt így van.

Laurentius futó pillantást vetett a kissé ijesztően büszke férfira, és az övén lógó tőr alapján arra következtetett, hogy nemesemberrel van dolga. Valószínűleg. Róluk azt is hallotta, hogy Tartut valamiért különösen nem kedvelik.

–       Az én ösztöndíjam éppen Tartuba szól.

–       Vagy úgy – felelte a férfi, legyintve egyet. Laurentius óvatosan kinyitotta a kalitka ajtaját, és az ujjára vette a papagájt. A madár jól megértette őt, és még a kedélyállapotát is érzékelte. Clodia viselkedése és lénye számára is biztonságot jelentett. Baráti támogatást és segítséget.

A madár mókásan elhelyezkedett Laurentiusnak a tinktúrák és orvosságok által kicserzett, pergamen- szerű bőrrel borított, vézna kezén, és gondoskodón csipegetni kezdte a körmét. a kíváncsiskodók elővigyázatosan hátrébb húzódtak, mintha attól tartanának, hogy a madár bármely pillanatban nekik támad. Mintha Laurentius egy apró démont húzott volna elő a kalitkából. Laurentius finoman megsimogatta, és érezte tenyerében a madár meleg testét – a tollakkal és bőrrel borított vért és az abban áramló életet. Amióta csak Laurentius az eszét tudta, a papagáj vele élt. Laurentiusban mindig is túltengett a fekete epe, és keresztapja, Theodus lelkész úr éppen ezért ajándékozta neki a papagájt. az ötletet Plutarkhosztól vette, aki beszédeiben úgy beszélt a madarakról, mint hatásos segéd- eszközökről az afféle bajok ellen, amelyek Laurentiust is kínozzák. a papagáj szangvinikus rikoltozása és vi- dámsága valóban képes volt Laurentius vérmérsékletét ellensúlyozni és betegségét elviselhetőbbé tenni. A papagájnak volt köszönhető, hogy az idei nyár esőzéseit ennyire jól tűrte.

–       Ez a madár nem éli túl az utat Tartuig – folytatta a nemesember a kötözködést.

–       Bizony, feltehetőleg fedett kocsit kellene találnom, amely mielőbb Tartuba indul. Valójában eszem ágában sem volt gyalog menni – ismerte el Laurentius.

Tisztában volt azzal, hogy a diákok nagyobbik része gyalog közlekedik, és csak kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy kocsit béreljenek, ám a jelenlegi helyzetben ez a megoldás tűnt a legjobbnak.

A tőrös férfi a szemébe nézett, és felnevetett. Laurentius sietve oldalra fordította a fejét, elmosolyodott, és finoman megsimogatta Clodiát.

–       Majdnem tíz éve van velem, tudom, hogy mit bír ki és mit nem. Nagyon jól tűri a hideget.

–       Ne üljön fel akárki mellé, zavaros idők járnak, könynyen kirabolhatják.

–       Tudom. De tőlem nem sok mindent lehet elvenni.

A ruhája alá rejtett, díszes zsebórát persze nem említette meg. A szép és meglehetősen drága, angol mesterek által készített tárgy szintén keresztapja, Theodus ajándéka volt.

–       Én elvenném a kabátját, és a kalapja is egész tetszetős. Az életét pedig bármikor el lehet venni.

A férfi hangja nem hangzott fenyegetően, ezt inkább gyakorlatias megállapításnak szánta. Lehet, hogy tőle is vették már így el a kalapját, és hagyták már félholtan valahol az út szélén. Az élet törékeny, és csodálatos mó-don marad meg a testben, mint a madarak az égen, mint a csillagok a szupralunáris éteri szférában.

Laurentius igyekezett némi művelt színt vinni a hangjába.

–       Ha az kezdettől fogva nem az enyém, akkor el sem lehet venni tőlem.

–       Ezek szerint már máshol is folytatott tanulmányokat?

Laurentius bólintott.

–       Odalent Tartuban kétes társaságba igyekszik befurakodni. Azok a legrémesebb duhajok és kocsmatöltelékek az egész Svéd Birodalomban. Pedig a svédeket is ismerik a részegességükről – jelentette ki rosszallóan a férfi.

Laurentius erre összehúzta a szemöldökét. Kezdte unni ezt a beszélgetést, és nyugtalanul körbepillantott a helyiségben. Hol lehet a gazda, akitől szobát lehet bérelni, aztán kideríteni, hogy lehet eljutni Tartuba? Egyáltalán nem akaródzott neki vadidegenekkel megvitatni jövőjének és tanulmányainak részleteit.

De azért nem állta meg, hogy ne válaszoljon vissza a férfi által megfogalmazott kritikára:

–       A saját tapasztalata mondatja ezt magával?

A férfinak fülig ért a szája, és leült Laurentius mellé.

–       Bizonyos értelemben persze igaza van. Mi közöm hozzá? De az látszik, hogy maga nem svéd. Voltaképpen hová valósi?

Laurentius zavarba jött, és ösztönösen arrébb húzódott. Persze, hogy igaza van. Kínos dolog így ingerkedni. Az útikönyvek éppen az ilyen helyzeteket javasolják elkerülni.

–       Bocsánatot kérek. Nem akartam tiszteletlen lenni.

–       A bocsánatkérést elfogadom.

–       Ettől függetlenül szeretnék gyorsan eljutni Tartuba, mert az utak napról napra nehezebben járhatók, és tudomásom szerint csaknem egy hétig tart az út.

Laurentius bedugta a kezét a kis kalitkába, a papagáj pedig csendben visszaugrott a rúdjára.

–       Hol van itt a gazda?

–       Ez az én kocsmám – közölte a tőrös férfi. – A kocsmáros a városba ment ügyeket intézni.

–       A magáé?

–       Ide hallgasson, minek siet olyan rettenetesen Tartuba? – kérdezte a nemesember, rá se hederítve Laurentius kérdésére. Úgy tűnt, hogy már alaposan leitta magát, és emiatt kissé önelégülten joviális hangot üt meg. Ez Laurentiusnak egyáltalán nem tetszett.

–       Csak nem bajba keveredett valahol? Tartuba máshonnan általában csak olyanok jönnek, akiket máshová nem vesznek fel, meg azok, akiknek nincs pénzük. Nem úgy tűnik, mintha a kettő közül bármelyik csoportba tartozna.

–       Állítólag Tartu a múzsák legáldottabb városa.

–       Azért megy oda, hogy bölcselkedjék? Rendben, nem akarok a titkaiban vájkálni.

–       Mit akar ez jelenteni?

–       Megjósolom magának, hogy idén ősszel és télen ott nem sok szellemi élményben lesz része. Cserébe viszont sok másban igen.

Laurentius felállt, és nyugtalanul körbejárt a helyiségben, előhúzta zsebéből az órát, és röpke pillantást vetett rá. Aztán nyomban meg is bánta, hogy ezen a nyilvános helyen elővette az óráját, de már nem volt mit tenni. Kissé zavarodottan visszacsúsztatta a mellényzsebébe.

–       Hát jó – motyogta magában.

Nyugodtan sétálhatna még egyet a városban. Érdekes, vajon ez a férfi nem fogja fel, hogy ha már egyszer eljutott ide Észtországba, döntését nem fogja pusztán egy kocsmai beszélgetés miatt megváltoztatni? Csak az rohangál összevissza, mint a mérgezett egér, aki a szellemi fegyelmet nem tartja nagyra. Laurentius azonban nagyra tartotta. Nagyra kellett tartania.

–       Elnézését kérem, de mennem kell.

–       Hát csak menjen. De figyelmeztetem, hogy a döntését még meg fogja bánni.

–       Itt hagyhatnám a kalitkámat?

Hétfő

–       Mhhh-hhhh.

Laurentius ki-be fújta a levegőt. Az őszi esték hűvösében a kilélegzett meleg és nyirkos levegő párává kondenzálódott, amely egy pillanatra meglebegett az arca előtt. Ez a lélegzete, ami a testében van, és ami mutatja, hogy él, létezik. A pulzus kitapintása helyett az ember szája elé tükröt is lehet tartani, és az azon lecsapódó párából is látni, hogy él-e még vagy nem. Hogy képes-e még nedvességet létrehozni, bizonyítani a lélek létezését.

–       Élek – suttogta, bólintott, és a többiekkel együtt felszállt a kocsira.

A kiválasztott ülőhelyen az ólomlemezbe vágott nyílásokból álló ablakon át figyelte, ahogy a többiek beszállnak ebbe az élettelen, fából és fémből tákolt ládába, és leülnek a helyükre, folyamatosan lélegezve. Mindannyian életben voltak, mindannyian tetterősek, tudták, mit akarnak és hová mennek. Már két napja ültek együtt, és kifogytak minden társalgási témából: az utazás eleji izgalom nyugtalan tompasággá vált, amit a Clodia miatti aggódás csak tetézett.

A kocsis megrántotta a gyeplőt, és a fakerekes láda meglódult. A láda, amely korábban üresen állt, mint valami szobor vagy egy üres burok, életre kelt, amint az emberek beszálltak, rázkódott-zötykölődött, aztán szinte céltudatosan haladt előre. Abba a dologba, aminek nincs saját akarata, lélek költözik, és a lélektől saját életre kel. De vajon ezek itt a ládában átadják-e a lelküket ennek a külső testnek, vagy az valamilyen módon megmarad nekik, a sajátjukként, a maguk használatára?

–       Vajon ha felszállok egy kocsira – töprengett Laurentius –, saját magam maradok-e, vagy pedig új testet öltök, olyan testet, amely lépkedés helyett gurul, amely csak sáros vagy apró kaviccsal borított úton tud közlekedni?

–       Micsoda?

–       Á, semmi...

–       Mondott valamit?

–       Csak úgy motyogtam, nem fontos. Elnézést.

Laurentius úgy tett, mintha fejét a hintó oldalának döntve próbálna elaludni. Mindannyiuk új teste azonban folyton kereste az útját, a nagy küllős kerekek a rossz úton bele-belezöttyentek az éles szélű kátyúkba, és Laurentius feje ebben az ütemben verődött fájdalmasan az ólomlemeznek.

–       Aú!

A papagájára gondolt. Amint kilépett az ajtón, azok az alakok a kocsmában nyilván megetették valamivel – noha ezt később mindannyian hevesen tagadták –, és mire visszaért a városból, Clodia már reszketni kezdett. A remegés és a levertség aztán egész éjszaka megmaradt, a madár nem evett és nem is ivott semmit, és másnap estére kiadta a lelkét. Laurentius szorongva figyelte a halál közeledtét, ahogy a papagájt először erőtlen reszketés fogja el, aztán elveszti az egyensúlyát, majd végül elhomályosul és elsötétül a tekintete. Clodia Észtország földjén két napot sem bírt ki. De a madár halála legalább nem Laurentius lelkén száradt. Ez azonban sehogy sem jelentett vigaszt a számára. Akár vétkes, akár nem, kedvenc madara elpusztult, szegény pára mereven és élettelenül feküdt a kalitkában a kocsi végében lévő rakodófelületen.

Laurentius nem akarta itt hagyni. Nem, legalább Tartuba elviszi magával Clodiát, gondolta, és mivel a kocsi ügyét addigra már sikerült tisztáznia, hát nem indult el gyalog. Ki tudja, lehet, hogy tényleg annyi a veszély az utakon, mint ahogy mondják.

–       Új testet? – szólalt meg ismét a mellette ülő nő. – Új testet, vagy valami ilyesmit mondott az előbb... De honnan jön az az új test?

–       Mi magunk öltünk új testet.

–       Hogyan? Azt hittem, megint a papagájáról beszél.

Most már semmit sem értek.

Laurentius ökölbe szorította a kezét, majd kinyitotta. Vajon a keze, a teste ugyanannyira az övé, mint ez a kocsi? Az én kocsim, az én utazásom. Az én kalitkám.

A nő határozott mozdulattal a csomagjára tette a kezét.

–       Elnézést kérek – mondta Laurentius.

Hiszen ezen nincs mit magyarázni, minden triviális, de valamiért nem akarta elismételni, újból elmagyarázni a dolgot. Az elején, amikor Tallinnban felültek a kocsira és bemutatkoztak, beszélt nekik a papagájról, de szomorúságát senki sem volt képes megérteni. A papagáj mindannyiuk számára csupán egy egzotikus és drága madár volt. Csak annyira éreztek együtt vele, mint a kereskedővel, akinek a szállítmányát a viharban elnyelte a tenger. Megesik az ilyesmi, mit lehet tenni, az élet megy tovább... Laurentius felsóhajtott és hallgatott, fejét ismét az ólomlemeznek döntötte, és hagyta, hogy annak hidegsége lelohassza a fájó dudort, mint ahogy a duzzanatokat szokták egy kanállal. Az élet megy tovább.

–       Szóval mit jelent az az új test? – kérdezte a nő. Nem tágított.

A nő férje, aki eddig szerényen hallgatott, felélénkült, és kissé unottan megcsóválta a fejét:

–       Na, ne kezdjétek már megint.

Laurentius feszülten meredt a kocsi aljára, és azon tör- te a fejét, hogyan hátráljon ki a helyzetből: a nő hangjából heves nyugtalanság érződött. Ezek a kocsin folytatott beszélgetések gyakran esetlenül és valahogy olyan furcsán alakultak. Laurentius nem tudott szót érteni az emberekkel, pedig szeretett volna.

–       Úgy értettem, hogy a lélek kezdetben a testben van. De a lélek ugye halhatatlan – mondta végül. – Röviden: ha a lélek meghal, akkor hol vannak a lelkek a feltámadás előtt?

–       Hát hogyhogy? Istennél, nem?

–       De hol van Isten? – kérdezte Laurentius.

–       A mennyországban... Mindenütt.

–       Pontosan. De akkor a lelkek is mindenütt vannak. Itt is.

–       Ezzel azt akarja mondani, hogy szellemek vannak itt? – jegyezte meg a nő epésen.

–       Nem, nem azt... Inkább emlékek.

–       Tehát – vonta le a nő diadalmasan a következtetést –: ha itt, a kocsin emlékek vannak, és az emlékek szellemek, akkor ennek a kocsinak élnie kellene. De nem él. Nem születhet gyereke!

Laurentiusnak Arisztotelész és ágyak jutottak az eszébe. – Nem is születik minden embernek gyereke.

A nő elfordult, és fél szemmel dühösen az ülések közötti térre, a lábuk felé sandított.

–       Nyilvánvalóan nem erről van szó.

A nő azonban most határozottan hallgatott. Laurentius úgy érezte, hogy talán még egyszer el kellene mondania a mondandóját, és magyarázatot kellene adnia szomorúságának okaira. Ugyanakkor pedig indokolatlannak is tűnt neki, hiszen már többször megtette. Fölösleges útitársait megint ezzel untatni. Valóban Clodia volt az, aki segített neki az emberekkel való kapcsolatteremtésben, aki a maga elevenségével és rikácsolásával vidám hangulatot teremtett.  Laurentiusnak most éppen ilyen társra lett volna szüksége. Ám gyermekkori játszótársa egy lepedőbe burkolt kalitkában hánykolódott az utazóládák között. Élettelenül.

–       Undorító – mormogta Laurentius maga elé.

–       Mit mondott?

–       Semmit.

–       Pedig hallottam valamit – szólt vissza a nő, de aztán nem szólalt meg többé. A többi négy utas furcsa tekintettel nézte őket: udvarias beszélgetésükből addig az egész út alatt semmit sem tudtak kihámozni.

Laurentius tehetetlenül felsóhajtott, aztán behunyta a szemét, és igyekezett valóban elaludni. A kocsi egyhangúan rázkódott, a kerekek ingaóraszerű, állandó ütemben zöttyentek bele a feltöredezett út kátyúiba. Laurentiusnak az a gondolata támadt, hogy a kocsi olyan, mint az Elijahu rabbi által készített hatalmas gólem, akinek a hasába úgy gyömöszölték be az embereket, mint a papírcsíkokat, mindegyikükre Isten nevét írva fel. De vajon hogy érzi magát egy csík a gép gyomrában? Van külön helye, vagy csak úgy mellesleg van ott, vágyakozva, elvágyódva? És mi a helyzet az emberrel? Honnan kerül bele a lélek, és hová tűnik? És a papagájé?

Laurentius a fejét csóválva, idegesen nézett körül. Nem, most nem szabad morfondíroznia, meg kell őriznie gondolatainak racionalitását. De nem tudta, gondolatfoszlányok, mondatok és emlékek szivárogtak elő a tudatába, átitatták, mint a vér a sebre szorított kötést. Tudatának sebe, bármennyire is gyógyította és kezelte, nem forradt be. Laurentius mindig is igyekezett magát irodalommal, színházzal, más emberekkel, tudománnyal körbevenni, mindezt azért, hogy sebét hűtse és gyógyulni hagyja. Ám az gennyesedett, gondolatai folyton jártak, és rossz vér tört a felszínre.

A kocsi hirtelen nagy robajjal áthaladt egy nagyobb kátyún, és mindenki egyszerre megrázkódott, ijedtükben eltorzult az ábrázatuk. A Laurentiusszal szemben ülő férfi öléből kiesett az utazótáska.

–       Jaj!

A táska a sarkával a szomszéd utas lábát találta el.

–       Elnézést... egy pillanatra elaludtam, bevertem a fejem – magyarázta a férfi, és gondterhelten megtapogatta a fülét. – Az utak itt rosszabb állapotban vannak, mint bárhol másutt, amerre jártam... Svédországban aztán rendesek az utak! Arrafelé persze a talaj is keményebb, nincs ennyi mocsár. Itt viszont...

A nő dühösen morgott magában, de nem szólt semmit. A férfi meg tovább jártatta a száját, mintha már régóta magába fojtott volna mindent, és most éppen e rázkódás hatására döntött volna úgy, hogy kiönti a szívét.

–       Elvégre a helyi gazdáknak kellene rendben tartaniuk az utakat, de azt leshetjük. Minden alkalmat megragadnak arra, hogy kibújjanak alóla, az út menti fogadók állapotáról meg jobb nem is beszélni. Sok helyen már az is nagy szó, ha pálinkán meg sörön kívül mást is kínálnak. A puszta földön, nedves szalmán kell aludni. És ennek ellenére minden pokolian drága. Svédországban bezzeg rendes fogadók működnek, mindenütt kapni meleg ennivalót, mindenütt friss szalmával megrakott ágyak vannak. Én mondom, egész más ott.

Laurentius kihúzta magát az ülésen, és szomorúan felnevetett. Svédországban sem sokkal jobb a helyzet. Gondosan összehajtogatta a kabátja szegélyét, és párnaként halántéka és a kocsi oldala közé helyezte. Egy kicsit valóban tompította a rázkódást, a férfi fecsegését azonban egyáltalán nem. Kint egyre sűrűbben kezdtek kopogni az esőcseppek a kocsin, Laurentius halántékán doboltak, a kabát kötött fonalát nyirkosan ködszerűvé változtatták, és rostjai közül alig érezhető, áporodott szag szivárgott. Laurentiusnak valójában szerencséje volt, hogy fedett kocsira került. A Tartu és Tallinn között közlekedő kocsik többsége csak egy szemernyivel volt jobb egy nyitott szénásszekérnél. Most mindannyian ott áznának a hideg esőben, mint a kocsis és a szolga a rakodófelület mögött.

–       Hmm, rémes – dohogott a Laurentiusszal szemben ülő férfi, befejezte tirádáját az észtországi és lívföldi utakról és fogadókról, majd kinyújtotta lábát, amelyen sáros cipőt viselt.

Laurentius ekkor a kalitkában heverő papagájra gondolt, és azt fontolgatta magában, hogy nem kellene-e valami kisebb dobozba átrakni. Mégiscsak furcsa dolog a kalitkát együtt cipelni az elpusztult madárral. Ugyanakkor meg már nagyon megszokta, hogy a drótból font ládikával jár, hozzászokott a belőle hangzó csiviteléshez és a Clodiával való beszélgetéshez, a róla való gondoskodáshoz. Clodia mindig szívesen ült fel a kezére és csipegette az ujját, kis tollas teste mindig meglepően melegnek hatott, mintha lázas volna. Már amíg élt. De Laurentius valahogy nem találta helyénvalónak, hogy egy elpusztult madárral a kalitkában szálljon fel a kocsira. Ki tudja, a többi utas mit gondolt volna róla.

–       Valóban – felelte Laurentius, senkire sem nézve. Az erre kialakult csendben tétován köhintett egyet, behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, mihez kezd majd Tartuban, hogyan rendezkedik be és indul el az egyetemre. Tiszta gondolatok helyett azonban a kocsi fakerekeinek monoton kattogása, a széllökések erősödő és halkuló süvítése, a ponyva alatt összekötözött utazóládák zötykölődése és a kocsi oldalán az eső lankadatlan kopogása járt az eszében. Feje ütemesen verődött a kabátjából hajtogatott párnának, és a halántéka is belefájdult. Semmi világos és értelmes nem jutott eszébe. Gondolatai összekuszálódtak.

–       Ejnye.

Laurentius kinyitotta a szemét, kihúzta magát, és a kocsin ülő emberekre sandított: tekintetüket mindannyian a földre szegezték, csendesen meredtek maguk elé. Most szemügyre veheti őket. a mellette ülő nő össze volt görnyedve, a kocsi faülése által rákényszerített testhelyzetben. Fejét az ellenkező irányba fordította, távolabb húzódva. Teste ott volt, Laurentius közelében, de nem ért hozzá. Egy szem és tekintet nélküli, élettelen test. Egy üres zsák. Laurentius szeretett volna megszólalni, mondani valamit valakinek, de nem jutott eszébe semmi, amiről beszélgethetne. attól tartott, hogy megint csak fölösleges veszekedést okoz.

Unottan előhúzta zsebéből óráját, és megvizsgálta egymutatós számlapját. Nemsokára teljesen besötétedik. Lehajolt, és nyújtogatta a nyakát, hogy kinézzen az apró ablaknyílásokon. Tarka folyó tárult a szeme elé, amely látszólag véletlenszerű útvonalon hömpölygött célja felé. színpompás falevelek tündököltek, mint az esőcseppek, s lassan siklottak el egymás után a tájak. Semmi sem szúrt szemet neki, és gondolatait nem tudta kordában tartani. Éppen most nagy szükség volna Clodia támogató rikácsolására, de körülötte mindenki félálomban volt, félig magánál. Laurentius megpróbálta kusza, csapongó gondolatait elhessegetni, de az emlékezet démonaival való küzdelem csak még világosabbakká tette őket, formát adott nekik. A rémek az értelem szülöttei.

Laurentius köhintett egyet, kapart a torka, nehéz volt a levegő.

Hirtelen azt érezte, hogy valahonnan szúrós szag szivárog be a kocsiba. Először csak alig érezhetően, de lassanként mindenre rátelepedett, minden érzékszervüket eltelítette, úgy árasztotta el Laurentius fejét, mint elgyötört testet az álom.

Laurentius pánikszerűen forgolódott körbe-körbe. Honnan jön ez? A többiek nyugodtan ültek tovább a helyükön, még az orrát sem fintorította el senki. Laurentius ismét az ablakhoz hajolt és kinézett. Valahonnan mégiscsak jön ez a bűz! Távolabb egy épület sötét körvonalai látszottak a rémálomszerű, fenyegető szürkületben, egy nagy rönkökből álló kolosszuséi. Hunyorgott, hogy átlásson a vízcseppeken át, kezével letörölte a nedves felületet, tenyerén szürkés sárcsík maradt. Távolabb, a homályban, az esőtől csillogó lapály szélén néhány leomlott fal, formátlan deszkákból összeácsolt tetőgerenda látszott, szélben lengő zsindelyek és üresen meredező faoszlopok. Egy csűr lenne az? A kalyiba körül sehol sem égett tűz, élet jele nem látszott.

Nyilván onnan jön a szag, a penészes és rozoga tető- gerendák közül, állapította meg Laurentius. Biztos, hogy onnan.

Figyelt, de a csűr mellett senki sem rakott tüzet, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy ilyen időben nemigen lenne képes bárki is sokáig életben tartani. Hát persze. Egyetlen lobogó sárga fény sem derengett, a sötétkékbe fordult égen csak tompa sivárság látszott. De valahol csak kell lennie valaminek, egy testnek, folyadéknak, romoknak, amelyekből méreg szivárog. Vajon a rothadó széna gőzölög a csűrben?

Laurentius, miközben megpróbál az apró ablakokon át kikukucskálva pontosabb képet alkotni a környékről, arcát a hideg lemeznek szorította, de a fémkeret nyílásain át csak feketéllő és ugrándozó táj látszott, apró részletek, amelyekből semmilyen egész nem állt össze.

Laurentius éppen azon igyekezett, hogy szemét egy kissé nagyobb nyílás elé tartsa, amikor a kocsi váratlanul jókorát zöttyent. Laurentius szemöldöke fájdalmasan nekiütődött a hideg vasnak, tekintete elhomályosodott. Összegörnyedve feljajdult. A többi utas a kezével próbált megtámaszkodni a kocsi falában, és nyugtalanul nyújtózkodtak ki az ülésen. Valami recsegni kezdett, előbb csak alig hallhatóan, majd egyre erősebben, és egyszer csak nagy robajjal összeroppant alattuk az ülés. Hallották, ahogy a kocsis nagyot káromkodik és „hő”-t kiált a lovaknak. A kocsi megállt. Egy pillanatra csend támadt, és hallani lehetett, ahogy a csomagtartóról a ládák nagy csattanással a sáros útra zuhannak.

–       Hhh.

Laurentius dörzsölte a fájó pontot, és megpróbált kikászálódni az összerogyott kocsiból. Nem volt könnyű, és mikor végre sikerült kinyitnia az ajtót, látta, ahogy a kocsis és az asszonyság szolgája a kocsi hátsó végénél lépked. A küllős kerék szerencsére nem sérült meg komolyan, csak leesett a tengelyről, és kissé távolabb, félig az iszapba merülve hevert.

–       Na, jöjjenek segíteni – közölte a kocsis. – Egyedül aligha bírom visszatenni a helyére. szálljanak ki mindannyian.

A Laurentius mellett ülő nő méltatlankodó hangon szólalt meg:

–       Hiszen esik az eső!

–       Az asszonyság maradhat – felelte a kocsis. – Úgysem nyomhat valami sokat.

Laurentius jól kinyújtózott, aztán körbenézett. Egy kisebb lapály szélén álltak, ahol az út mellett csak egy-egy fácska nőtt, amelyekről a szél még nem tudta lefújni az összes őszi levelet. Szürke törzsük mögött barna lapály kezdődött, amelynek a közepén, egy kisebb magaslaton állt az a fekete csűr, amelyet Laurentius az előbb a résnyi ablakon át próbált megfigyelni. Valamiért hidegrázás fogta el. Orrlyukaiba ismét behatolt az a szúrós szag, mint egy elfojtott rossz emlék. Az esőcseppekkel együtt lepte el a kocsist és az utasokat, a ruhájukon és orrlyukaikon át, a fekete epe esszenciája, amelyben kén vagy sav lehet. Ez a gusztustalan szag beivódott a ruhájukba, a kalapjuk alatt a hajukba, a bőrükbe, az orrukba és onnan tovább a tüdejükbe, a húsukba és a szívük köré. Elsősorban a nyelvükön, majd az orrukban is kezdett szétáradni valami szúrós, metsző, éles és ellenséges érzés. Laurentius halványan emlékezett rá, hogy valamikor régen, nagyon régen érezte már ezt a szagot, ezt a rémületet. A szag részecskéi, tüskéi, magva és emlékei megtapadtak az orra belsejében, a szájpadlásán, és csöveken keresztül eljutottak az agyába és a lelkébe. Ez a bűz úgy szállt be a fejébe, mint egy ijesztő jelenet, egy gyilkosság, egy liliomtiprás, egy segélykiáltás, amit nem lehet elfelejteni. Előkotorta a már régen megfakult képeket. A sebből vér folyt. Laurentius emlékezett. Persze, hogy emlékezett.

–       Hogyan, kérem? – simította meg Laurentius nyugtalanul az orrát, és megpróbálta be is fogni. Hiába. A szag mindenhová beivódott, és remény sem volt rá, hogy valaha megszabaduljon tőle. Rémület fogta el. A többiek elevenen járkáltak a kocsirúd vége körül.

–       Mintha valami sátán megátkozta volna ezt a kereket. – szitkozódott a kocsis. – Elindulás előtt mindent átnéztem, akkor még nem volt semmi baj. Bizony valami ördög vetette rá ártó szemét.

–       Tessék?! – ijedt meg Laurentius. De nem, a kocsis rá se nézett, csak magában átkozódott, úgy hangzott, mintha imádkozna vagy bájolna valamit.

–       No, mi lelte magukat? Jöjjenek, itt fogják meg, és emeljük meg egyszerre – rendelkezett a férfi, aki az imént az útviszonyokat szidta.

–       Maga is érzi ezt a szagot? – kérdezte Laurentius.

–       Mit, kérem?

–       Ezt a szagot!

–       Vagy úgy! Nem érzek semmit, az utóbbi időben makacs megfázás gyötör. Talán a szél hozhatta ide. A helybeliek itt mindenféle vacakot elégetnek.

Laurentius megcsóválta a fejét, még egyszer körbepillantott, és idegesen megdörzsölte az orrát. Forgott a gyomra.

–       Na, most! Egyszerre! Hopp!

A többiekkel együtt megragadta a kocsit. Izmaikat megfeszítve és csizmájukkal mélyen a sárba süllyedve végül sikerült a kocsit kellőképpen megemelniük, mire a kocsis a leesett kereket nagy kalapácsütésekkel elkezd- te visszaerősíteni, és a csapások ütemére még mindig dohogott magában. Laurentius gyomrát, gondolatait és agyát azonban egyre határozottabban eltelítette a szúrós szag, a sötét epe minden tagjába szétáradt. rémség, borzalom, pokol. Merrefelé járhatnak?

–       Egyáltalán, hol vagyunk most?

A kocsis érthetetlenül morgott valamit, a fejével az út felé biccentett, aztán püfölte tovább a kereket a kalapács- csal. Laurentius zavarba jött, és nem merte újból megkérdezni, csak nyugtalanul körbesandított. Tényleg, hol vannak?

–       Nemsokára odaérünk, innen már nem sokat kell menni. Szerintem egy nap múlva már látni fogjuk Tartut – magyarázta az egyik férfi, amikor végre leengedhették a kocsit. – Elég nagy baj, hogy ez történt a kerékkel, így koromsötét lesz, mire odaérünk. Hamar szedjük is össze a csomagokat!

Laurentius bólintott, és próbált barátságos arcot vágni.

  • Hát igen, ez tényleg baj.

Szerencsére legalább az ő ládája még fent volt a kocsi tetején. A kalitka, benne az elpusztult papagájjal sajnos nem látszott a csomagtartón maradt holmik között, és a sáros úton szétszóródott csomagok közt sem volt. Laurentius kinyújtotta a nyakát, hogy a sötétlő lapályra nézzen. A többiek dohogva-fújtatva pakolták fel ládáikat a kocsi mögé, a szolga pedig lekötözte azokat, miközben a kocsis még mindig a keréknél vacakolt. Az esőben és a félhomályban szinte semmilyen részletet nem lehetett kivenni. Laurentius fürkésző tekintettel körbepillantott, és nyúlánk alakja a pocsolyákat gondosan elkerülve néhány lépésre eltávolodott a kocsikerekektől.

Megrázkódott, és érezte, ahogy a hasából a fejébe lassan felszáll a forróság: az a tüzes és nedves hangulat, ami gyűlöletet és rémületet ébreszt.

Néhány méternyire, egy magas és vaskos fenyő tövében rongyos, hajlott hátú, beesett arcú alak gubbasztott, és Laurentius papagájának kalitkáját tartotta a kezében. Az ajtaja nyitva volt, és Laurentius valami tarkát pillantott meg a nyomorult apró, csont és bőr kezében. A furcsa szag egyre erősödött. A rongyos alak harákolt néhány szót egy érthetetlen nyelven és megpróbált mosolyogni. Őszes szakállpamacsában megjelent egy száj, fogakkal: kuszán álló, különböző méretű és sötét csonkokkal.

–       Adja vissza! – szólt rá Laurentius, parancsoló és határozott hangot igyekezvén magára erőltetni.

Az alak tovább mosolygott, majd hirtelen felállt, és megragadta Laurentius vállát. A férfi beesett arcából szinte a nyári égboltot idéző, világoskék szempár meredt rá. Laurentius el akarta kapni a tekintetét. soha, de soha nem nézett senki szemébe. Most azonban valahogy nem tudott másfelé nézni, és a szemét sem tudta behunyni. csak nézett, és kékesszürke halált és fájdalmat látott maga előtt. Egy éhező öreget, akit mindenhonnan elzavartak, túl vézna és öreg lévén ahhoz, hogy dolgozzon, és túl rongyos és beteg ahhoz, hogy bárki a gondját viselje.

–       Nem   lehet...   –   kezdte   magyarázni   Laurentius. Tekintetét még mindig nem tudta elfordítani. De most már nyilvánvalóan késő volt.

–       Nem szabad.

Az alak hirtelen sarkon fordult, és meglepő tempóban futásnak eredt az omladozó csűr felé.

Laurentius csak állt és nézte, de nem tudott mit tenni. Utána kellett volna erednie, kikapnia kezéből a kalitkát, vagy pénzt ajánlania helyette, de a bűztől és az ijedtségtől támadt apátia visszatartotta, mint egy fal. A fekete epe szaga magába temette, zsákutcába terelte, gondolatai meg sem mozdultak. Megrémült a kis öregtől.

–       Induljunk! Mindjárt teljesen besötétedik – kiáltották oda a kocsi mellől.

Laurentius eleinte nem felelt, csak tompán a feketéllő csűr felé sandított, és megdörzsölte az orrát. A szag hullámokban terjengett mellette, és úgy tűnt neki, hogy a környező fák és a csűr összeaszott oszlopaiból árad, mint gyertyából a fény. Vagy talán őbelőle jött? Ő maga volna az a gyertya?

–       Hé! – kiáltottak rá megint.

Laurentius a fejét csóválva, lassú léptekkel visszatért a kocsihoz.

–       Maguk nem látták?

–       Mit? Na, jöjjön már.

–       Volt ott valaki...

–       Uram, az csak egy ködfolt volt.

–       A kalitkám – kezdte volna folytatni, de rájött, hogy nincs értelme magyarázni. A bűz szinte fojtogató volt, alig elviselhető.

Hétfő este

 

A város széle mindenütt egyforma. Az erdőkből egyszer csak lapályok, majd rögtön utánuk kivilágítatlan viskók tűnnek elő. A bonyolult építészet és a laternák sárga fénye a városközpontok számára van fenntartva, itt, a köztes, homályos övezetben csak szegénynegyedek vannak, különböző műhelyek, tímárok bűzlő hordóikkal, mindazok, akiket hivatásuk vagy státuszuk miatt nem engednek be a városba, és akik nem akarnak vagy nem mernek a falakon belülre jutni. A város még nem kezdődött el, de a vidék itt ért véget. Mégiscsak így mondják: a város széle, mintha lehetséges volna egyértelműen meghúzni a határt ott, ahol a vidék véget ér. Hol van az az éles törésvonal, amely elválasztja a várost a vidéktől, a véget a kezdettől? A város fala lenne az? Bizonyosan nem: a kolostorok, fogadók, temetők és megművelt földdarabok már jóval hamarabb jelezték a város közelségét. Hol a testem vége? A bőröm az vagy a hajam, a ruhám, a kalitkám? A kocsi?

Laurentius behunyta a szemét, a bűz nem tágított mellőle. Kezdetben úgy tűnt, hogy sohasem tudná megszokni, most viszont rádöbbent, hogy egy-egy pillanatra mégiscsak meg tud feledkezni arról a rémségről. amint azonban kezdett volna ennek megörülni, a szag a korábbi erővel tért vissza az orrába, és megint nem tudott semmi másra gondolni. Ez volt az ő bűne, amelynek hatalmas súlyától egy pillanatra sem szabadult. Honnan jön ez a bűz? Kezdte rosszul érezni magát, és megpróbált csendben imádkozni. De még az ima sem segített. Milyen jó lenne, ha itt volna Clodia!

Csak fészkelődött az ülésen:

–       Hogyhogy nem vagyunk még ott?

–       Bizonyára nemsokára odaérünk, csak ilyen sötétben nem lehet jól látni. Remélhetőleg csak kirakták a lámpást. Laurentius bólintott, belekotort a zsebébe, elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. Aztán nyugtalanul az ablakhoz hajolt, szeretett volna kinézni, de a kis nyílásokon át semmit sem látott, nem volt ott semmi, csak a város széle. Az egységesen komor és arctalan félhomály. A sötétben haloványan kunyhókat és egy-egy embert lehetett kivenni, akik megálltak és csak néztek utánuk. Távolabb a városfal és a bástyák dombjai derengtek.

–       Egyetlen fényt sem látok.

–       Hmm.

Laurentius behunyta a szemét, és megpróbált gondolni valamire. A szag keringett az orrában, mintha egy vasdémon jelent volna meg, és egy üllőn, kalapáccsal kovácsolt levegőt fújt volna belé. Kezdte kiszorítani a korábbi, hajdan valahonnan máshonnan magával hozott, illékony gőzt.

Páni félelem kezdett úrrá lenni Laurentiuson.

–       Már látszik – közölte vidáman a vele szemben ülő férfi.

A kocsis „hő!”-t kiáltott, és a kocsi befordult, a lekoptatott szegélyköveken megzöttyenve – bumm! – áthaladt egy bejárón, és egy kerttel szegélyezett térre kanyarodott. Az egyenetlen, sáros udvaron egy magasan függő lámpás fényében hihetetlenül sok habzó pocsolya látszott, amelyekbe a kocsi nagy kerekei egy pillanatra száraz barázdát szántottak, a víz szétfröccsent kétfelé, majd visszaállt eredeti helyzetébe. A pocsolyákba egyre nagyobb gyűrűket keltve vízcseppek hullottak, a csepegő küllők között pedig átsüvített a szél.

–       Megérkeztünk! – kiáltotta a Laurentiusszal szemben ülő férfi nagy hangon, mintha a sok baj és nehézség ellenére ő irányította volna biztonságos kikötőbe a kocsit. A többiek is kezdtek szedelőzködni és holmijukat összekészíteni.

Nyikorogva kinyílt a bőrrel borított ajtó, a kocsis kérte, hogy vigyázzanak a fellépőre, és a kocsiban ülők egymás után kiszálltak a tér szélén előrelátóan elhelyezett szürkés kőlapokra. Laurentius utolsóként végignézte, ahogyan a többiek leszállnak, és a mellette ülő nő megemeli terebélyes ruhája szegélyét.

–       Mindenki megvan? – kurjantott a kocsis.

–       Elnézést – motyogta Laurentius, és felállt. Reszketett a lába. Megállt a fellépőn, és nagy levegőt vett. Az orra elé lebegő párafelhőből egy pillanatra ként, vasat és ónt érzett ki.

–       Nyugalom.

Megállt a téren, és figyelte, ahogy bevezetik az istállóba a kistermetű lovakat, amelyek rángatják a fejüket, a kocsis pedig magában káromkodik. Feltámadt a szél, és a szalmatetőről szálakat tépett le, szemétként keringtek körbe az udvaron, majd a pocsolyákra telepedtek le ringatózni. Laurentius utolsóként kopogtatott be a fogadó ajtaján, és igyekezett ládájával minél előbb eltűnni a többiek szeme elől. Valamiért úgy érezte, hogy mindenki gyanakvó szemmel néz rá, és ezen a közös hálóterem agorafóbiás légköre sem javított. Vajon most jön el az a pillanat, amikor ujjal mutogatnak rá? A kövekből rakott tűzhely köré már több vendég gyűlt oda a kezét melegíteni, ám Laurentius érkezésekor mind az ajtó felé fordultak, és a falak mellé állított apró, ingatag asztalok mögül is kíváncsi tekintetek szegeződtek rá.

–       Jó estét mindenkinek – motyogta a hirtelen támadt csöndben, és egyenesen a fogadós felé vette az irányt.

–       Egy éjszakára – közölte, futólag a fogadósra pillantva. Az inkább számadó kinézetű kocsmáros egy pillanat alatt végigmérte, majd bevezette a kis hátsó helyiségbe, amelyben két ágy állt szinte egymás mellett.

–       Itt van még egy hely – mutatott a fogadós egy közfalnak támasztott, deszkákból tákolt kerevetre. – Az ablakon egyáltalán nem húz be a hideg. Viszont az ágyon osztozniuk kell. A másik úr még a városban van ügyeket intézni, de estére mindenképp visszajön.

Laurentius felsóhajtott. Az ágyon való osztozás megszokott dolog, ám néha nagyon kellemetlen, kiváltképp, ha az alvótárs éppen egy iszákos.

–       Rendben, számítok rá.

Kofferjét behúzta a fejtámlához. Noha az ágya melletti kis ablakot zöldes üveggel borították, a keretet szemmel láthatólag még nem tömték ki télire, így azzal lehetett számolni, hogy a nedvesség és az éjszakai hideg átszivárog rajta a szobába. Mindenesetre jobb volt, mint az út menti fogadók, amelyekben a puszta földre leterített kabátján kényszerült aludni. Ebben a kis ágyban viszont persze attól kellett tartania, hogy ha az alvótársa nyugtalan természet, akkor az alvásból nem lesz semmi. De más választása nemigen volt: minden fogadóban több embert altattak egy-egy ágyban. Így melegebb volt és a helyet is jobban kihasználták.

–       Köszönöm – szólt udvariasan a fogadósnak.

Az bátorítólag visszabólintott, majd betette maga után az ajtót. Alul, egy résen át vékony fénysugár szűrődött be a szobába.

Laurentius leült a nyírfalevelekkel kitömött derékaljra, és a falnak dőlt. A többi vendég közül még senki sem tért nyugovóra. A szomszéd szobából nagy lárma hallatszott át, valaki részeges hangon rázendített egy dalra.

–       Ezek bizony mind iszákosok – mormogta magában Laurentius.

Tanácstalanul csóválta a fejét, majd félhangosan elmondta az esti imát. A vékonyka ajtón át szinte minden egyes mondat áthallatszott a hálóteremből, és Laurentius az imában csak a „szabadíts meg a gonosztól” szavakra tudott koncentrálni.

–       Ámen – mondta végül, kissé erősebb hangon, és kinézett az ablakon.

Hirtelen az a gondolata támadt, hogy nem illett volna-e a papagájt is az imába foglalnia, de e tekintetben nem jutott dűlőre. Clodia madár, és így értelmes lelke sincs, de azok az élőlények, amelyek ilyen hosszú ideig élnek az emberekkel együtt, az ember vágyaiból és óhajaiból, lelkük ábrándképeiből is részesednek, s ekképpen változásnak indulnak. Plutarkhosz is azt írja vigasztalásképpen egy nőnek, aki elveszítette a lányát, hogy a lélek olyan, mint egy kalitkából kiszabadult madár. Ha a madár csak rövid időt töltött a kalitkában, akkor gyorsan elröppen, ha azonban már hosszú ideje kell bezárva lennie, hozzászokik a kalitkához, az otthonává válik, és nem egykönnyen válik meg tőle. Amikor a kisgyerekek rongyokból és fából készített babákkal játszanak, azok válaszolnak nekik és beszélgetnek velük. A gyermekek számára ők is érző lények, és ha valaki bántja őket, az a kicsik szemében egyet jelent egy másik ember bántásával. A fabábuk és rongydarabok a gyermekektől életet és célt kapnak, ahogyan a kocsi is célra és életre talált akkor, amikor utaztak rajta, és ahogyan a kalitkának is célja és élete volt, amíg egy madár lakott benne. Hasonlóképpen Clodia is már hosszú ideje Laurentius szellemének részévé vált, melegségével kiegyensúlyozta lelkének változásait, ellensúlyozta Laurentius melankóliáját. Egységet alkottak együtt, mint a festő és a kezében lévő ecset. Nem keverednek össze, de szétválasztani sem lehet őket. Ha Ovidius szeretett papagájának halálára elégiát költött, miért ne foglalhatná Laurentius is imájába a madarát? Csaknem tíz éven át gondoskodott Clodiáról nap nap után, ő pedig cserébe sokat segített neki. Az ő kis verebe most azonban valami rongyokban járó öregembernél van.

„Lelkünk megszabadult, mint a madár

a madarásznak tőréből.

a tőr elszakadt,

mi pedig megszabadultunk.”[1]

A zsoltár is azt mondja, hogy a lélek egy madár. Laurentius bólintott, és végigmormolta a zsoltárt, igyekezvén nem másra gondolni. Az orrát fojtó szag azonban éles fájdalomként hívta fel magára a figyelmet, zavarta a koncentrálásban, elterelte a figyelmét. Laurentius a tenyerébe támasztotta a fejét.

–       Hát jó.

Nagyot sóhajtva felnyitotta a ládát, és előhalászott egy kis üvegcsét, amely sötét tinktúrát tartalmazott. Kizárólag különleges esetekre tartogatta. Ivott belőle egy fél kortyot, és elfintorodott az arca. A tinktúrának rettenetesen keserű volt az íze, de talán az undorító bűz hatását némiképpen mérsékelni tudja. Laurentius még utoljára kipillantott az ablakon, majd határozott mozdulattal maga köré tekerte kabátját. Túl régen van már ébren, az alvás majd segít.

–       Aludjunk.

A nyírfalevelek zörögtek a derékaljban, és friss erdőszag áradt belőlük. Nyilvánvalóan frissen cserélhették őket. Ezen az úton Laurentius még egyszer sem alhatott ilyen rendes derékaljon, matracként többnyire csak egy egyszerű lepedő szolgált, amelyet az összeesett és dohos szalmára terítettek. Tollal töltött matracon legutóbb az- előtt aludt, hogy útra kelt volna: amikor keresztapja házában várta az indulást. Most összekuporodott, és a nap történései, mondattöredékei, képei villantak fel szeme előtt és hangzottak a fülében, a hálóteremből áthallatszó hangokkal elegyedve. az őt körülvevő zsivajban egyre csak a csűr és az az öregember járt a fejében, aki megkaparintotta a madárkalitkáját. Meg a bűz, amely a tinktúra ellenére még mindig csavarta az orrát. Laurentius erősen behunyta a szemét, és arcát közelebb szorította a nyírfalevelekhez, hogy tiszta illatuk elűzze ezt a rémséget. Megpróbált maga elé képzelni egy nyári rétet, amelyen a nap egy fényesen ragyogó foltot süt, meleg van, körbe-körbe mindenütt friss, zsíros és dús zöld fű. Madarak csivitelése és füttyögése hangzik, méhek zümmögnek, az ég világoskék, és csak magasan, a föld körül keringő páraszféra legfelső rétegeiben látni néhány hosszúkás és szertefoszló felhőt, de azok is inkább csak növelik az égbolt kéklő és felfoghatatlan magasságát. Laurentius hanyatt dől a hersegő fűbe, és az azúrkék gömb képzeletbeli tengelye alatt várakozik. Érzi a rózsák édeskés és a kakukkfű erős, fás illatát. Szinte látja maga előtt a dodekaéderekből álló éteri, világos és tiszta kozmoszt.

–       Aludni, talán álmodni is – motyogta Laurentius, és hirtelen a rongyos öreg világoskék szeme jutott az eszébe. A kintről beszűrődő állandó csepergés egyszer csak felerősödött. A vízcseppek verték az ablakot, a szél pedig úgy zúgott, mint láng a kályhában, valami zörgött és recsegett. Kint az ajtóhoz kiakasztott lámpás vadul kilengett, ringatózó tánca remegő, sápadt fényt vetett a szoba falára.

Laurentius zavartan felkapta a fejét

[1] Zsoltárok könyve 124:8 (Károli Gáspár fordítása)

Kapcsolódó cikkek
...
Írd meg Európát!

Natalka Sznyadanko: Szenvedélygyűjtemény [Írd meg Európát!]

Natalka Sznyadanko ukrán író könyvében a szenvedély, a rajongás és a szerelem közti különbség nyomába ered. Olvass bele a Szenvedélygyűjteménybe, írj róla rövid recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel!

...
Írd meg Európát!

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj [Írd meg Európát!]

Jón Kalman Stefánsson új könyvében a végtelen téli éjszakákon különös dolgok történnek egy nyugat-izlandi faluban. Olvass bele a Nyári fény, aztán leszáll az éjbe, írj róla recenziót és nyerje egy Kindle-t tele könyvekkel!

...
Írd meg Európát!

Norman Manea: Kötelező boldogság [Írd meg Európát!]

Norman Manea kafkai történeteinek középpontjában a rendőrállam rémálmai között élő kisember áll. Olvass bele a Kötelező boldogságba, írj róla recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! 

...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 40-31.

Az év végén hagyományosan listába gyűjtjük a kedvenc olvasmányainkat, a lista pedig - ahogy az lenni szokott - műfajilag eléggé vegyes. Ezt bizonyítja a második felvonás is, hiszen családregény, non-fiction és szatíra is található a 40-31. között.

Szerzőink

...
Ruff Orsolya

Evaristo megírta a fekete nők hiányzó történeteit

...
Apró Annamária

Hervé Le Tellier regénye nem zárja ki, hogy mindannyian egy szimulációban élünk

...
Valuska László

Pintér Béla színházat csinált Dózsa Lászlóból és a NER működéséből

Hírek
...
20/21

20/21

...
Hírek

Einstein, Ottlik és Fekete István kézírását őrző ritkaságok kerülnek kalapács alá

...
Szívünk rajta

Szívünk rajta: téli mesegyűjtemény lett a hónap könyve

...
Hírek

Ted Hughes műveit fordította németre a leendő miniszter

...
Szórakozás

Van, amivel George R.R. Martint is meg lehet lepni

...
Hírek

Meghalt Urbánszki László

...
Hírek

Parti Nagy Lajos kapta az első Bertók László Költészeti Díjat

...
Hírek

A Harry Potter szereplői visszatérnek Roxfortba

...
Hírek

Meghalt Kóbor János

Olvass!
...
Beleolvasó

A maszkviselés és a bezártság is megjelenik Krusovszky Dénes gyerekverseiben

Krusovszky Dénes ezúttal gyerekversekkel jelentkezett - a kötetben olyan témákat is érint, mint az iskolai maszkviselés, a gyerekszobai rendrakás vagy épp a középsőgyerek-lét. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Visszaveheti valaki a saját történetét a rózsák erejével?

"Danyi Zoltán megírta az év legszebb és leginkább embert próbáló regényét, amiről sokan le fogják írni, hogy olyan, mint egy rózsa: kívülről gyönyörű, de ahogy a szirmokon túl nézünk, úgy vesszük észre, milyen titkokat rejt" - írtuk A rózsákról, amely a rózsákon keresztül a családról, a túlélésről és a háborúról is szól. Olvass bele!

...
Könyves Advent

A kamasz lányokhoz szólnak Takács Zsuzsa versei

"Mert ami volt egyszer, örökké létezik!/ Ha megszületünk – örök életre születünk." A Spirálfüzet versei kamaszokhoz, főként kamasz lányokhoz szólnak. Testvérféltékenység, út- és kiútkeresés, szorongás és játékosság izgalmas keveréke a Takács Zsuzsa költészetéből ismerős fanyar, precíz, ironikus nyelven. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása?

Vajon elszavalta-e Petőfi a Nemzeti dalt 1848. március 15-én? Honnan származik az Arany Jánosnak tulajdonított mondás, hogy „gondolta a fene”? A Margó-díjas irodalomtörténész, Milbacher Róbert új könyvének célja népszerűsíteni az irodalomtörténeti szakma megállapításait, legújabb eredményeit egy-egy rejtélyen keresztül. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Gabriel García Márquez Macondójában sosem akar elállni az eső

A világ legszebb vízihullája Gabriel García Márquez novelláiból válogat, történeteiben pedig különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük nyomon.

...
Beleolvasó

Esterházy Miklós mesés történetei kalauzolnak el az Öreghegyen

Mintha Lázár Ervin varázslatos világát idézné Esterházy Miklós történetfüzére: meséi gyerekeknek és olyan felnőtteknek szólnak, akik nem felejtették el teljesen, hogy ők is voltak gyerekek. Olvass bele!