Natalka Sznyadanko: Szenvedélygyűjtemény [Írd meg Európát!]

"Ha annak idején a csomó szenvedély, rajongás vagy egyszerű rokonszenv helyett rögtön szembejön velem az igazi szerelem, már minden bizonnyal rég gyerekekkel játszanék, ahelyett hogy itt körmölök. Talán csak annyi kellett volna, hogy az egyik szenvedélyt elnevezzem szerelemnek, aztán meg elhiggyem, amit mondtam - és minden másképp alakul."

Natalka Sznyadanko
Szenvedélygyűjtemény
Ford.: Körner Gábor, Vince, 224 oldal
Natalka Sznyadanko: Szenvedélygyűjtemény

A szerzőről:

A hazájában kultikus ukrán írónő Európában már több nyelven megjelent első, nagysikerű könyve önéletrajzi ihletésű regény, amely sziporkázó humorral eleveníti meg egy fiatal lány kalandjait és első szerelmeit.

Írd meg Európát!

Kritikaíró pályázatot hirdet Írd meg Európát! címmel a Könyves Magazin és a Kreatív Európa Iroda. Válassz egy könyvrészletet, írj recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! A pályázatra 3-4000 leültéses recenziókat várunk, a határidő november 28. éjfél. A részleteket és a válaszható könyvek listáját ITT találod meg. 

Natalka Sznyadanko: Szenvedélygyűjtemény (részlet)

Gyermekkori szenvedély

Mikor kell elkezdeni, és mivel nem kell törődni?

Tolja volt a legmagasabb, legkövérebb és leggöndörebb hajú srác az osztályban. Borzasztóan szégyellte, hogy az iskolai egyenruha inge gyakran szétnyílt kerek hasán, a zakóját nem tudta begombolni, és a mamája nyáron bokazokni helyett hosszú térdzoknit vetetett vele a nadrág alá, télen pedig a nagymamája által kötött, meleg jégeralsót. Meg tudtam érteni – az én egyenruhám szoknyája alá is mindig hosszú, vastag bundabugyit vetetett a mamám, amit a népnyelv valamiért „reformgatyának” nevezett, és néha kilógott a rövid szoknya alól. Vagy csak úgy éreztem, hogy kilóg, de már az érzés, hogy egy ilyen rémséges dolog van rajtad, bárkinek megmérgezte volna az életét. Nem tudom, Tolja mit csinált a jégeralsójával, én kábé hatodiktól kezdve minden reggel lehúztam a bundabugyit a kapualjban, és begyömöszöltem a levélszekrénybe, iskola után pedig kiszedtem. Egészen addig, amíg a mamám egyszer hamarabb jött haza a munkából, és megtalálta a „reformgatyámat” az Élet és Tudomány mellett.

Tolja nagyon szégyenlős gyerek volt, mindig elpirult, ha a matektanárnő kihívta a táblához. Szünetekben, amikor az összes srác rohant focizni vagy átugrálni egymáson, amit bakugrásnak hívtak, Tolja keresett egy sarkot, ahol senki se látja, előhúzott a zakója valamelyik titkos zsebéből egy vékony, sötétzöld könyvecskét, és egész szünetben azt olvasta, miközben próbált észrevétlen maradni, mivel az efféle viselkedés nemigen talált volna elismerésre az osztálytársaink között. Rendszerint felment olvasni a legfelső emeletre; itt, a fizikaterem melletti sarokban volt a folyosó „féregnyúlványa”, ahol mindig csend volt, és nem járt senki, a fizikatanárnő ugyanis, aki a teremben tanított, úgy vélte, a szünet nem azért van, hogy a tanulók kifutkározhassák és kiordibálhassák magukat, hanem hogy a tanárok pihenhessenek, és készülhessenek a következő órára. Ezért szigorúan vigyázott, hogy a terme mellett ne játsszanak bakugrósat, gumizósat, de még zálogosdit se. A nyugalom megzavarói itt komoly kellemetlenségeknek tehették ki magukat; volt, aki ki is tette. Mi több, egyiküket pszichológusnak kellett kigyógyítania a megrázkódtatás következményeiből. Így hát most mindenki széles ívben elkerülte a termet.

De elsőben mi Toljával ezt nem tudhattuk, mert még nem tanultunk fizikát, sőt nem is vándoroltunk teremről teremre, mint a felsősök, hanem minden órán ugyanabban az osztályban ültünk az alsós épületrészben, az iskola felsős szárnyával átellenben, és az egész osztályból csak Tolja meg én ruccantunk át néha a szemközti „felnőttszárnyba”. Ilyenkor mindketten rejtegettük a magunk vékony, sötétzöld könyvecskéjét, sőt később kiderült, két egyforma könyv volt: a Cosette. Victor Hugo regényének részletét messziről felismertem, hála a tipikus szovjet borítónak és a szüleink könyvtárában található jellegzetes sorozatoknak, amelyek itt-ott még ma is azokat az időket idézik, amikor a könyveket „elvitték makulatúrának”.

Nem tudom, miért pont ezt a könyvet választottuk Toljával, hogy a szünetben titokban olvassuk. Ma úgy látom, nem volt ebben semmi romantika, egyszerűen ez a könyv volt a legkisebb, a legkönnyebb és ennélfogva a legalkalmasabb arra, hogy az iskolai egyenruha alatt hordozzuk. Akkor azonban különös, rejtélyes egybeesésnek éreztem, amelynek titkos jelentése van.

 

Tolja tanult meg az osztályban először olvasni, és mindig jelest kapott írásból. Nem volt színjeles, a reál tárgyakkal szemben egyértelműen előnyben részesítette a humán tárgyakat, de az osztálytársaink így is cukkolták, ahogy sokszor cukkolják a példás „leendő okleveleseket”, a fiúk nem is vitték magukkal, amikor megnézték, hogy fociznak a felsősök.

Első után Tolja mamája beszélt az igazgatóval, és Tolját átvitték rögtön a harmadikba, hogy ne tűnjön ki túlságosan a jóval kisebb és véznább évfolyamtársak közül. Az egy év elmaradást nyáron behozta. A szülei együtt dolgoztak az én szüleimmel, időnként vendégségbe jöttek hozzánk, sőt egyszer nyaralni is együtt mentünk – ahogy akkoriban nagy divat volt – egy Odessza-környéki panzióba, saját autóval. Tolja egész úton kapacitált, hogy sakkozzunk, dámázzunk, beszélgessünk könyvekről. De mindkettőnknek olyan hányingere volt, hogy az apáinknak félóránként meg kellett állniuk, hogy a mamáink sorban kivigyenek minket a friss levegőre, ahol mindketten gondosan kihánytuk a maradék reggelit, majd visszaszálltunk a kocsiba, újra előrelátóan a markunkban szorongatva a műanyag zacskót arra az esetre, ha nem tudnánk időben megállni. Alighanem ezek a kellemetlenségek is közrejátszottak abban, hogy nem sikerült megtalálnunk a hangot, és a nyaralás folyamán később sem erősödött a barátságunk. Tolja ugyan néha felvetette, hogy tollasozhatnánk a panzió területén, de valahogy mindig eszembe jutott az utazásunk, meg hogy Tolja egyszer majdnem összemacskurálta a rövidnadrágomat, amikor épp hogy sikerült kiugrania az autóból kezében a már teli műanyag zacskóval – úgyhogy rendszerint nemet mondtam.

Ezenkívül állatira nem tetszett a sárga pöttyös alsógatya, amit a mamája fürdőnadrág helyett Toljára adott, meg a sárga pöttyös alsó fölött csüngő, gömbölyű hasa. A tetejébe folyton őt állították elém példaként, ahogy beléptünk az ebédlőbe:

– Nézd – kezdte és fejezte be a mamám az összes étkezést –, Tolja már mindent megevett, te meg még mindig a tányér fölött merengsz.

Meg sem próbáltam a nyomába érni Toljának, aki a 30 fokos hőségben boldogságtól átszellemült arccal eltüntetett két adag hideg tésztát, meleg körtebefőttel leöblítette, majd lement a partra, és evett még négy adagot a reggeli teához kapott vajas kenyérből.

Egyszóval semmi rokonszenvet nem éreztem Tolja iránt, még úgy sem, hogy egyetlen más velünk egykorú gyerek sem akadt a panzióban.

Ha már nagyon eluntam magam, nem adtam fel: ahelyett hogy odamentem volna Toljához, böngészni kezdtem a szüleim által otthonról hozott Élet és Tudományt. Más olvasnivalót direkt nem hozott a mamám, hogy „ne rontsam a szemem”. A szem-orvos azt tanácsolta, tartsak szünetet az olvasásban, hogy ne kelljen szemüveget hordanom.

Különösen sokat tanulmányoztam a kristálykémia legújabb felfedezéseiről szóló cikket, talán mert ez szerepelt a szám elején; egyszer, amikor a szüleim az ebédnél újfent megpróbálták belém diktálni a fasírtot, nem bírtam tovább, és idézni kezdtem: „A geokristálykémia mint a hagyományos kristálykémia legújabb fejlődési iránya elsődleges jelentőségű a különféle geológiai képződmények kőzeteiben található ásványok evolúciója szempontjából, továbbá fontos szerepet játszik olyan problémák megoldásában, mint a meghatározott tulajdonságú (ideértve a kristályrács energiáját) vegyületek szintetizálása, az izomorfizmus, polimorfizmus vizsgálata Röntgen-struktúrájú, elektronografikus és neutronografikus kémiai és komplex fizikai vizsgálat segítségével. Ti meg ilyen hülyeségeken rugóztok” – azzal diadalmasan kifújtam magam, felhajtottam a kompótot, és otthagytam a szüleimet, hogy döbbenten nézzék, ahogy Tolja benyomja a gerslis fasírtját.

Lehet, hogy a monológ egy része Tolja fülébe is eljutott, mert többször nem hívott tollasozni. Szüleim eldugták előlem az Élet és Tudományt, de ettől sem támadt nagyobb étvágyam a hideg tésztára.

Jóval később kezdtem bánni ifjonti gőgömet, amikor nyolcadikban rájöttem: életemben először szerelmes lettem.

 

Michael Jackson, a költészet és az Édes Május

Az év májusa valójában korántsem tűnt édesnek az osztályunk lánytagjai számára. A figyelmes szemlélő egy sajátos járvány tapintható jeleit fedezhette fel. Osztálytársnőim három pártra szakadtak: az első halálosan szerelmes volt Michael Jacksonba, a második George Michaelbe, a harmadik – ők voltak a legkevesebben – az éppen baromi menő Édes Május együttes énekesét választotta rajongása tárgyául. Egyik reménytelenebb helyzetben volt, mint a másik.

A betegség tünetei, a szerelem tárgyától függetlenül, mindig ugyanazok voltak. Egytől egyig mindenki, a legszorgalmasabb éltanulók is váratlanul radikálisan megkurtították az iskolai egyenruhájukat, kivették a hajukból a kötelező, hétköznap kék, ünnepnapon hófehér szalagot, elcsórták a mamájuk magassarkúját, és a nem megfelelő méretből adódó kellemetlenségekkel mit sem törődve, hordani próbálták, előbb iskola után, később az órákon is.

A betegség következő szakaszát a rózsaszín legelképesztőbb árnyalataira pingált köröm, a vastagon festett, sőt nemegyszer ragasztott szempilla és a vékonyra szedett szemöldök jellemezte, mi több, egyesek odáig merészkedtek, hogy halvány rózsaszínre rúzsozták a szájukat. Mindezt az iskolában. Suli után jóval erősebb lett a smink, már-már Cooper hőseit idézte, a szoknyák annyira megrövidültek, hogy néhány dzseki alól ki sem látszottak, s mindezt megfejelte anyuka kelleténél bőségesebb parfümje meg a kapualjban szívott első cigaretta.

A betegség végső, legsúlyosabb stádiumában megjelentek a Tini magazin posztereivel teleragasztott falak (egész korosztályunk előfizetett a lapra), az egyéb kiadványokból származó, egyéni posztergyűjtemények és a még radikálisabb külső változások. Az utóbbi a betegség típusától függött.

 

Azok az osztálytársnőim, akik Michael Jackson képeit gyűjtötték szorgalmasan, feketére festették és daueroltatták a hajukat. Akik George Michael képeire utaztak, kevesebb figyelmet fordítottak a frizurájukra, ellenben ügyeltek, hogy a ruhatárukban minél több fekete térdzokni, farmer és zakó legyen, amit sima, hátrafésült hajjal és több pár fülbevalóval hordtak.

Az Édes Május munkásságának hívei általában kevesebb figyelmet fordítottak a külsőségekre – részint a bálványaikat követve, részint a családjuk rosszabb anyagi körülményei miatt azon lányok családjához képest, akik a „nyugati popzene” szerelmesei voltak. Az ő betegségük külső jelei voltak a legkevésbé szembetűnőek, egyáltalán, a felületes megfigyelő teljesen átlagos kamaszoknak vélhette őket.

Nekem sem sikerült megúsznom ezt a szerelmi járványt, igaz, a tünetei talán minden osztálytársamnál később jelentkeztek, és nem teljesen úgy, ahogy szerettem volna. Már aggódtam is, hogy megfelelően zajlik-e nálam a nemi érés folyamata, egyáltalán, zajlik-e. Ezért minden reggel, amikor felkeltem, először is kirohantam a vécére, ahol szorgalmasan kiragasztottam a Tini magazinból kivágott Michael Jackson- és George Michael-posztereket, valamint egy kis fekete-fehér újságkivágást az Édes Május csoportképével. Itt próbáltam rájönni, melyik férfiúra pillantva kezd hevesebben dobogni a szívem.

Megkésett fejlődésem miatt restelkedve meg is próbáltam mesterségesen stimulálni a folyamatot, és napközben sorban a szívemre pályázókra koncentráltam. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy még szoknom kell érzelmeim tárgyainak küllemét, később megpróbáltam kétszer is kimenni a vécére: először reggeli előtt, aztán utána, hátha éhgyomorra lassabban bontakozik ki a szerelem, mint jóllakottan. Egy hét után rendszeressé tettem a vécére járást – félóránként kimentem, de csak annyit sikerült elérnem, hogy a mamám megkérdezte, mi van a gyomrommal, és bevetetett velem két tablettát. A reggeli láttán azonban így is sokkal hevesebben vert a szívem, mint amikor osztálytársnőim lángoló szerelmének valamelyik tárgyára pillantottam.

 

A helyzet akkor vált kritikussá, amikor egy szép napon az iskolai menzán Toljára siklott a tekintetem, és éreztem: végre úgy kalapál a szívem, mintha az előbb futottam volna métereket az indulni készülő villamos után. Először nem hittem az érzéseimnek, és figyelmesebben megszemléltem egykori osztálytársamat, aki épp akkor tüntette el a harmadik adag kolbászt krumplipürével. Csakhogy minél mohóbban tömte a szájába a savanyú káposztát, amelynek szálai az állára lógtak, én annál inkább kedvtelve néztem, le sem véve róla a szemem. El kell ismerni, az évek alatt Tolja rendesen megnőtt, de nem sokat változott. Továbbra is ő volt a legmagasabb az osztályban, kerek pocakja, ahogy annak idején, most is az iskolai egyenruha bőrövére csüngött, minden szünetben rohant a menzára, és sosem focizott az osztálytársaival. Most Walter Scott jó vastag Quentin Durwardját hurcolta, immár nem rejtegetve, mindenhová, még a menzára is, és minden szabad percét az olvasásnak szentelte, még addig is, amíg várta, hogy a menzán a naposok kihozzák a tálcát a gőzölgő krumplipürével és főtt kolbásszal. Az sem zavarta, hogy asztaltársai ezt az időt arra használják, hogy a könyökükkel lökdössék egymást, azon igyekezve, hogy az utolsó, aki a padon ül, leessen. Valahányszor sikerrel jártak, harsány és elégedett röhögés hangzott fel az asztalnál. Tolját senki sem merte lökdösni, nyilván a masszív fizikuma miatt, mert kis erőfeszítéssel mindenkit le tudott volna lökni a padról. Pont ekkor én is a Quentin Durwardot olvastam, igaz, titokban és otthon, mert először is, az orvos megint megtiltotta, hogy sokat olvassak, másodszor, túl nehéz volt a könyv ahhoz, hogy a tankönyvekkel együtt az iskolába cipeljem. Ez az – ahogy akkor éreztem – rejtélyes egybeesés azonban életemben először hevesebben dobogtatta meg a szívem.

Csapdába kerültem, olyan helyzetbe, amelyből nincs tisztességes kiút. Eddig szégyenkeztem, amiért elmaradtam az osztálytársnőimtől, akik reggelente aggódva kérdezték: „Na? Ki tetszik?”, ugyanis a 8/a összes lánytagja feszült figyelemmel kísérte próbálkozásaimat, hogy beleszeressek valamelyik körülrajongott bálványba. Kénytelen voltam szemlesütve azt felelni: „Senki.” Nem sok hiányzott, hogy minden tekintélyem elveszítsem, és úgy könyveljenek el, mint aki visszamaradt a fejlődésben. De most még rosszabb lett a helyzet. Azzal, hogy Tolját választottam első szerelmem tárgyául, a halálos ítéletemet írtam alá. Hiszen egy barátnőm se értette volna a választásomat. Ennyire híján lenni minden esztétikai érzéknek, ennyire nem érteni a férfiszépség mibenlétét, ilyen közönnyel viseltetni az erős izmok játéka, a szűk úszónadrágba bújtatott férfiszimbólum iránt, amelyhez hajlékony hang, dús haj és számos fülbevaló lágy erotikája is társul! Választásommal beismertem: fogalmam sincs, mi a női szolidaritás, hiszen „mindenki így csinálja”, nekem pedig nem sikerült. Mi több, nálam minden úgy történt, ahogy legrosszabb ellenségének sem kívánja az ember.

Választottam külsőleg úgy nézett ki, mintha harminc éve egy nagyvállalat igazgatójaként dolgozna; nyilvánvalóan egy izma sem ismerte az expandert, nem beszélve a súlyzókról vagy súlyokról.

Amikor aznap hazaértem, rájöttem, megtörtént a legrosszabb. Kiderült: nem fejlődésben visszamaradott, hanem beteges vagyok. Azt még el tudtam képzelni – bár nem egykönnyen –, hogy a legjobb barátnőmnek bevalljam: minden igyekezetem ellenére sehogy sem bírok beleszeretni Michael Jacksonba, de hogy beleszerettem Toljába, azt soha, a legnagyobb titokban sem fogom tudni elmondani a barátnőmnek.

Először is, rögtön megtudná az egész suli, hiszen melyik barátnőm tudna titokban tartani ilyesmit? Másodszor – ez a legrosszabb –, Toljának is a fülébe juthatna. Azt pedig nem élném túl.

Az öngyilkosság volt az egyetlen becsületes kiút ebből a helyzetből. Készen is álltam rá, mielőtt ország-világ fülébe jut a szégyenem. De mielőtt rászántam volna magam erre a komoly lépésre, úgy döntöttem, versbe öntöm a bánatom.

Első művem az Érted… címet viselte.

 

Szívem érted fáj

Beborult a táj

El nem mondhatom

Miért sírok nagyon

 

A fényes hold világol

Lenn sötét az éj

De szép vagy, virágom

S mily bús vagyok én

 

Voltak kétségeim, hogy a „virágom” szó illik-e Toljára, de alapvetően tetszett a vers, és úgy döntöttem, várok még egy kicsit az öngyilkossággal, hogy az emberiségre hagyhassam halhatatlan műveim. A következő művet ugyanaznap éjjel írtam, Téged… címmel.

 

Téged nem feledlek

Mindig szeretlek

Mint örök átok

A vágyakozásom

 

Te nem is tudsz róla

Nem szenvedsz mióta

De én csak szenvedek

Utánad epedek

 

Ez már kétségkívül előrelépés volt alkotói személyiségem fejlődésében. „Mindig szeretlek / Mint örök átok” – ez igen, csakis ilyen hangsúlyozottan költői képpel lehetett kifejezni azt a sor ellentétes érzelmet, amely az első szerelemmel hatalmába kerített. Tömören, erősen, ijesztően – szinte mint Sztefanik.*

Reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy nincs is akkora baj. Ha nem volt szerencsém a szerelemben, hátha legalább költőként beírom magam a történelembe, és reggeli előtt még szereztem egy verset Utánad… címmel.

 

Mindig csak utánad vágyok

Unom a szürke világot

Már én többé nem élhetek

Nálad nélkül ejeha

 

Bárhogy alakul az élet

Én maradok tevéled

Egybeforrva mindörökre

Édes rózsám ejeha

 

Ezen a népköltészet hatása érződött; ha nem is volt eredeti, legalább elég őszintének tűnt, sőt kis túlzással azt gondolhatta az ember, hogy stilizáció. Nagyon meg voltam elégedve magammal. Mindhárom verset beírtam egy külön füzetbe, amelynek azt a címet adtam: Te. A következő néhány napban a vékony kockás füzet összes oldalát teleírtam versekkel, majd még egy füzetet, mígnem beláttam, szükség lesz egy nagy spirálfüzetre. Műveimet ebben a korszakban stiláris egység jellemezte, ami már a címadásban megmutatkozott. A Te ciklus után írtam egy tizenöt versből álló szonettkoszorút Én címmel, majd egy elbeszélő költeményt (Te meg én) és egy versciklust (Mi), végül három álmatlan éjszaka alatt annyi vers került ki a tollam alól, hogy azt már bátran kötetnek lehetett nevezni. A Rólunk címet adtam neki, és ezzel kimerült a személyes névmások és ragozott alakjaik készlete. Teljes felsorolásuk első verseskötetemben mindenképp fel kellett hogy keltse ha nem is a kritikusok, de legalább a nyelvészek érdeklődését. Van, aki az indulatszavak szerepét kutatja Panyko Kulis kései műveiben, miért is ne írhatna egy majdani irodalmár disszertációt a személyes névmásokról és ragozásukról Oleszja Pidobidko korai költészetében?

 

Irodalom a füzetben és irodalom az életben.
A férfiszív titkai

 

Teltek-múltak a napok, érzelmeim nőttön-nőttek, és egyre inkább feszegették a szerény esteli verselés kereteit. Már több füzetet is teleírtam a revelációimmal. De mit változtatott ez? Szerettem volna megosztani valakivel a gondolataimat, még inkább szerettem volna Toljával megosztani, és megtudni, van-e esélyem a viszonzásra. Ez az egy előnye volt a betegségemnek az osztálytársaim betegségével szemben. Ők bármennyire szenvedtek is, esélyük sem volt a viszonzásra.

Igaz, alapos megfigyeléseim Tolja viselkedését illetően nem sok okot adtak az optimizmusra. Habár személye egyszeriben minden gondolatom és élményem középpontjába került, változatlanul úgy viselkedett, mint azelőtt, és úgy tűnt, továbbra sem vesz rólam tudomást. Ez két dolgot jelenthetett: vagy ő is gondosan titkolja az érzéseit, mint én, vagy nincsenek érzései.

Azzal nyugtattam magam, nem lehet olyan igazságtalan a sors, hogy az utóbbi feltételezés bizonyuljon igaznak, de a lehetőség puszta gondolata is aggodalommal töltött el, és napról napra sürgetőbbé vált, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

Sokáig kerestem a módját, végül megtaláltam.



Egyetlen álmatlan éjszaka alatt lefordítottam ukránra Tatyjana levelét az Anyeginből, és elhatároztam, hogy az üzenetet becsempészem Tolja kabátzsebébe.

„Szeretem magát, kell még valami?” – így kezdődött a levél, és ezekkel a szavakkal végződött: „Végeztem! Alig tudom elolvasni.” Majd egy rövid utóiratban azt javasoltam Toljának, írjon választ, tegye a kabátja zsebébe, a kabátot akassza a ruhatárban a harmadik sorban jobbról a második akasztóra, és ne kérdezzen semmit. „Mrs. X.”-ként írtam alá a levelet, Tolját pedig „Mr. Y.”-nak szólítottam.

A következő néhány nap szinte lázasan telt, naponta többször is leszaladtam a ruhatárba abban a reményben, hogy megpillantom Tolja kabátját a kijelölt akasztón, de eltelt egy hét, majd egy újabb, és Tolja továbbra is ott vette le a kabátját, ahol eddig, a zsebe pedig üres volt. Az utóbbit nagy bátran ellenőriztem is, hátha Tolja esetleg összekeverte az utasításokat, és a régi helyre akasztott kabátba dugta a választ.

Így telt el két hét; én olyan intenzitással ellenőriztem naponta a „postafiókomat”, hogy a ruhatár-ügyeletesek kezdtek ferde szemmel nézni rám, nyilván megvolt az elképzelésük, mit is keresek mások zsebében.

Két hét múlva nem bírtam tovább, újabb levelet írtam Toljának, amelyben lemondtam arról, hogy verses formában fejezze ki az érzéseit. Mindent a saját szavaimmal tolmácsoltam, igyekezve minél egyszerűbben és érthetőbben kifejezni magam arra az esetre, ha Tolja félreértette volna az első levelemet. Közben egyszerre szerettem volna a maximális nyitottságra törekedni, megőrizni az önbecsülésem, illetve minél jobb hatást tenni Toljára. Ez ilyen szerkezetekhez vezetett: „Ne gondolj rosszat rólam, de felteszem, a megfelelő szituációs kontextus esetén pozitív impulzust kaphatna esetleges társalgásunk emocionális színezete. Mivel szeretném megőrizni a maximális anonimitást, verbális-virtuális jellegű ismerkedést javaslok, a személyes kommunikációra való majdani áttérés opciójával.” Ismét azt javasoltam Toljának, helyesebben „Mr. Y.-nak”, hogy akassza a kabátját a válasszal a zsebében a harmadik sorban jobbról a második akasztóra, és ne kérdezzen semmit.

Nem is kérdezett, és ettől kezdve egy teljes negyedévig kabát nélkül járt a suliba, pedig tél volt.

Ez két dolgot jelenthetett: vagy félreértette a levelemet, és arra jutott, hogy valaki meg akarja tréfálni. Vagy ő akart gúnyt űzni belőlem, és ez megerősítette volna legrosszabb félelmeimet.

Az előbbi esetben gyávaság volt Tolja részéről, az utóbbi esetben az én kudarcom. 

Másnap éjszaka megírtam a Tolja-szerelemnek szentelt utolsó versciklusomat Te méltatlan címmel, ünnepélyesen elégettem egy papírlapot, amelyre ráírtam Tolja nevét, és megfogadtam: soha többé nem leszek viszonzatlanul szerelmes, örök bosszút állok a férfinemen megcsúfolt első érzelmeimért. A szertartásnak szentelt versnek az Eskü címet adtam. Szerintem a zárlata volt a legütősebb:

 

Elfeledem mindet, esküszöm

Szívemből holtig számüzöm 

UKRÁN SZENVEDÉLY. A TÁBORI KÓRHÁZ

 

Dee Snider. A sufni. Érvek és ellenérvek a házasság előtti szexszel kapcsolatban 

Minden Dee Sniderrel és a sufnival kezdődött.

Ha Dee Snider semmi mást nem csinál az életben, csak megírja a Túlélőkönyv tizenévesekneket, amely a 80-as évek végén folytatásokban jelent meg a Tini magazinban, akkor is teljes joggal írta volna be magát az udvarunk történelmébe mint kiemelkedő és sorsfordító személyiség. De Dee Snider ezenkívül zenész is volt, állati kúl, hosszú hajú rocker, egy menő csávó menő sörénnyel, aki király szólókat nyom az eredeti Fenderén, kopott bőrdzsekiben jár, és frankón zúzós minden koncertje. Köze nem volt az olyan agyonhallgatott, körülrajongott pop-sztárokhoz, mint Jim Morrison, Santana, a Led Zeppelin, nem beszélve olyasmikről, mint a Helloween. Dee Snider azoknak nyomta, akik vágják, mi az igazi hard rock, értékelik a decibeleket, és nem a könnyebbik utat keresik az életben. Dee Snider a kemény rockos hippiknek nyomta, ezért teljes joggal beírta magát a világ rockzenéjébe is. Bár a mi történetünkben ez nem olyan lényeges.

Amikor a Túlélőkönyv tizenévesekneket lehozta a Tini magazin, az újság számait biztos helyre rejtettük a szüleink elől, titokban ronggyá olvastuk, majd átgondoltuk, megvitattuk, újra elolvastuk, és az udvarban ekkor végre kezdetét vette a szexuális forradalom.

A mai iskolások biztos csodálkoznak, mennyire gőzünk nem volt semmiről. Manapság – ha hihetünk az elég erkölcsös és tisztes közönséget megcélzó Natalie magazinnak – egy lány nem tekintheti magát fiziológiailag teljes értékűnek, ha tizenhárom éves koráig nem sikerül elvesztenie a szüzességét. Nem beszélve a közönség férfi tagjairól, akik ugyan nem olvassák a Natalie-t, de nem sokkal később kezdik megélni a teljesértékűségüket.

A mi időnkben ez még nem jött – helyesebben csak akkor jött – divatba, némi nyugtalanságot csempészve kiszámított, periferiális életünkbe. Szüleink abban a tudatban neveltek minket, hogy a nászéjszaka, legalábbis a menyasszony számára, valóban az első nász éjszakája lesz, a szexuális élettapasztalat csak a házasodás után szerzendő meg; az a lány, aki enged a fiú rábeszélésének, és megkóstolja a tiltott gyümölcsöt, nyugodtan veheti úgy, hogy megbecstelenítették, és rögtön minimum ötven százalékkal csökkentek az esélyei a boldog házasságra.

Ugyanakkor egyre feltartóztathatatlanabbul szivárgott be a romlott nyugati civilizáció a szexmentes posztszovjet térségbe, a Túlélőkönyvhöz hasonló kiadványok pedig kikezdték hagyományos fogalmainkat, bár közel sem mindenkinek sikerült eljutnia az elmélettől a gyakorlatig. Már Dee Snider könyvének fejezetcímei láttán legszívesebben minél mélyebbre süllyesztettem volna a lapot, hogy teljesen kizárjam a valószínűségét annak, hogy megtalálhatják a szüleim. Képzeljük el, mit szóltak volna, ha megtudják, hogy ilyen kiadványok iránt érdeklődöm: A szüleim és a családom – nem bírok együtt élni velük, lepuffantani meg sajnálom őket; Mit jelent túl hamar belefáradni az életbe?; Veszélyes-e az abortusz?; A haverok nyomása, a sör nyomása, a húgyhólyag nyomása. Attól tartok, a reakciójuk jó időre elvette volna a kedvem attól, hogy szexuális érettségemet bizonyítsam.

Ezenkívül a nyugati rocker néhány tanácsát kissé ellentmondásosnak éreztem.

Egyrészt felszólítja az olvasókat: „Ne induljatok el otthonról óvszer nélkül!”, de közben nem magyarázza el, mit mondj a szüleidnek, ha váratlanul megtalálják az óvszert a tolltartódban, a párnád alatt vagy a frissen mosott nadrágod zsebében. Másrészt kérdéses, hogy az óvszer védelmet nyújt-e az utcán leselkedő összes veszéllyel szemben, ha éppen Dee Snider statisztikája szerint „a különleges szolgálatok aktív felvilágosító munkája ellenére évente háromezer tizenéves kapja el a szifiliszt, ezt a krónikus, különösen fertőző nemi betegséget, ami, ha nem gyógyítják, halálos is lehet. Hát nem bölcs az anyatermészet?” Először is, érthetetlen, miben mutatkozik itt meg az anyatermészet bölcsessége, másodszor, miféle felvilágosító munkát folytatnak a szo-ciális szolgálatok, és bízhatunk-e bennük, tekintettel az elkeserítő statisztikai adatokra? Harmadszor, hogyan lehet egyáltalán egy ilyen „áldás” után kimerészkedni az utcára?

A szerzőt olvasva néha komplett idiótának érezzük magunkat: „Ha kétségek merültek fel benned, hogy nem vagy-e terhes, először is csinálj tesztet.” Logikus, bár nem teljesen világos, honnan szerezz tesztet a posztszovjet térségben a nyolcvanas évek végén, arról nem is beszélve, hogyan használd. Ehelyett a következőt olvashatjuk: „Ha a teszt negatív, azt jelenti, hogy feleslegesen izgultál. Ha azonban pozitív, komoly választás előtt állsz.” Aki még mindig nem érti, annak részletesen elmagyarázza: „A választás a következő lehet: vagy abortuszra mész (az utolsó javítási lehetőség az elővigyázatlanok számára), vagyis orvosilag megszakítod a terhességet, vagy megszülöd a gyereket.”

Azoknak, akik az abortuszt választják, Dee Snider megadja azon szervezetek listáját, amelyekhez segítségért fordulhatunk: a születésszabályozási klinikák amerikai hálózata, a Birthright szervezet, a Nemzeti Abortusz Szövetség. Hasonló megoldás kínálkozik azoknak, akik úgy döntenek, megszülik és örökbe adják a gyermeküket. „Különféle ügynökségek foglalkoznak örökbefogadási ügyekkel, úgymint az Egyesült Közszolgálat, a Katolikus Karitász, a Zsidó Filantrópok Egyesült Szövetsége.” Ezeket a szervezeteket „egyszerűen fel lehet hívni a minden telefonkönyvben megtalálható számon”. Próbálta volna csak Dee Snider tárcsázni a lembergi tudakozót, és megkérdezni, mi a Zsidó Filantrópok Egyesült Szövetségének a száma.

De függetlenül attól, hogy nem volt gin-tonikunk, amivel nem árt bátorságot önteni magunkba az „első alkalom” előtt, hogy nem állt módunkban kipróbálni a szexet apánk autójának hátsó ülésén (még ha apánk ránk bízta volna is, az elképzelés megvalósítása, például egy Zaporozsecben, többéves ez irányú tapasztalatot kívánt, kezdő nem boldogult a feladattal), vagy hogy egész egyszerűen hiánycikk volt az óvszer, s ami akadt, reménytelenül posztszovjet volt, elhatároztuk, igyekszünk megfogadni Dee Snider tanácsait.

A helyet, amit ehhez választottunk, sufninak hívták: apró kis helyiség volt az udvarunkban álló egyik épület padlásán. Gyerekkorunkban sokszor bújtunk ide egymás elől, ha háborúsat vagy kozákos-rablósat játszottunk. Elhanyagolt, üres kis helyiség volt a lift fölött, az ajtaja folyton nyitva. Amikor felnőttünk, és az udvarunkban lakó „három menő srác” – nem kis részben éppen Dee Snider hatására – elhatározta, saját rockbandát alapít, és „zúzós zenét fog nyomni”, felmerült az ötlet, hogy a sufnit használják próbateremnek.

A Lakáskezelő Iroda, ahová kérelmet nyújtottak be, először támogatásáról biztosította a fiatalokat, és engedélyezte, hogy a lift fölötti helyiségben próbáljanak. A sufnit kitakarították, egy hulladéktelepről hoztak néhány még használható széket, felcipelték a dobszerkót, és megtartották az első próbát.

Másnap a Lakáskezelő dolgozói visszakoztak, és támogatásukról biztosították több szomszédos ház felháborodott lakóit. A frissen alakult és még gyerekcipőben járó zenei irányzat, a thrash metál területén a legszebb reményekre jogosító együttesnek megtiltották, hogy a sufniban próbáljon, ami a fiatalabb generációt arra ösztönözte, hogy a kulturális fejlődés helyett az élet egyéb aspektusait helyezze érdeklődése homlokterébe – jelesül a szexuális aspektust. Úgy döntöttek, más célra fogják használni a sufnit. Ehhez mindenekelőtt más, szintén még használható bútordarabokat hoztak a fent említett a hulladéktelepről, és valamelyest intim légkört kölcsönöztek a helynek.

Félhomály, keskeny dívány imitt-amott kitüremkedő vattával és rugókkal, magnó, kazetták, szeszes italos üvegek, óvszerkészlet. Egy piszkos függöny mögött széles fatábla, amely erősen emlékeztetett az egykori ajtóra, ingatag lábakra állítva és egy foltos lepedővel leterítve.

A fiúk sokáig nem mertek ilyen rögtönzött körülményeket kínálni partnereiknek, de végül felbukkant az első pár, amely bele kívánt kóstolni a zárt ajtók mögötti intimitás örömeibe. Ehhez fogható luxust még egyikünk sem – akkor már tizenegyedikesek voltunk – ízlelhetett meg. Állandó vitáink továbbra is szigorúan elvi síkon mozogtak, a szüleink ettől nem lettek kevésbé konzervatív meggyőződésűek, félelmünket, hogy valami tilalmas dolgot tegyünk, csak erősítette a hatásos fogamzásgátló szerek hiánya és a még mindig dívó korai házasság. Mindezek miatt a mi generációnk volt az utolsó, amelyik ilyen komolyan vette a szüzességet. „A házasság előtti nemi kapcsolat: érvek és ellenérvek” című téma szép lassan egyre nagyobb teret kapott beszélgetéseinkben, végül a legfontosabb beszédtémánkká vált.

Sokan csak Dee Snidertől hallottunk először arról, hogy a házasság előtti nemi kapcsolatot több országban helyénvalónak, sőt néhol szükségesnek tekintik, ez azonban korántsem mindenkit győzött meg arról, hogy ez így van rendjén. Két, e tekintetben élesen szembenálló táborra oszlottunk: az egyik mellette volt, a másik – ennek megfelelően – ellene.

Én rögtön és minden kétséget kizáróan az ellenzők táborához csatlakoztam; nem utolsósorban ez vezetett az alábbi eseményekhez.



Mi a jobb: a filológus vagy a programozó?
Titkos levelezés. A férfiaknál nem fontos a műveltség

A Vityával való kapcsolatunk, ahogy minden első fiatalkori szerelem esetében lenni szokott, igen romantikusan kezdődött.

Egy tavaszi este, amikor apám azt hitte, otthon ülök és az érettségire készülök, én meg biztos voltam benne, hogy apám egy születésnapi rendezvényen van, és későn jön haza, váratlanul összefutottunk az utcán. Ráadásul semmi jelét nem mutatta a posztszületésnapi állapotra jellemző részegségnek vagy legalább némi gyengélkedésnek, én viszont egy hosszú hajú sráccal voltam, aki kopott bőrdzsekit és Metallica feliratú pólót viselt. A tetejébe apám érezhetően ideges volt: halaszthatatlan teendők miatt nem tudott elmenni a mulatságba, ami miatt nemcsak a haverjai sértődtek meg, de a mamám is, aki hamarabb jött el a munkahelyéről, és még a fodrászhoz is beugrott. Én pedig nem egyszerűen egy hímnemű illető társaságában sétáltam, és ez az illető – apám szerint – nem csupán gyanús küllemű volt, de egymás kezét sem átallottuk fogni. Mindez az első randimon, alig tizenhét évesen, közvetlenül középfokú tanulmányaim befejezése és a felsőfokúak megkezdése előtt.

Képzelheted – elég kínos helyzet, különösen, ha arra gondolunk, mennyire heves természetű az apám, mennyit ábrándozott egy mérnök vőről, és mennyire hitt benne, hogy az első ellenkező nemű személy, aki négyszobás lakásunk küszöbét átlépi, előbb-utóbb a veje is lesz. Márpedig a szülők szent kötelessége legalább a középiskola végéig kitolni ezt a pillanatot.

 

Nem sokkal a végzősök estje előtt a szüleim elhatározták: gondoskodnak a pályaválasztásomról. Korábban is folytak viták a családban arról, hogy mi legyek, ezek azonban a bizonyítványosztáshoz közeledve egyre hevesebbé és élesebbé váltak. A vélemények, mint minden rendes családban, megoszlottak. A szüleim úgy vélték, manapság a programozói szakma kecseg-tet a legjobb kilátásokkal, és igyekeztek rávenni, hogy menjek műszakira. A kilátásokat illetően abszolút egyetértettem velük, de nem voltam biztos benne, hogy abból, akinek a gáztűzhely, a villanyvasaló, de néha még egy egyszerű hűtőszekrény használatával is komoly gondjai akadnak, jó programozó lesz. Nem beszélve az informatika hármasomról, amit a tanárnő utóbb kijavított ötösre, hogy ne rontsa le a jeles bizonyítványom. De közel sem mindjárt mertem akár csak halvány utalást tenni a kétségeimre és szándékaimra. A szüleimet ismerve pontosan tudtam: nem lesz könnyű meggyőzni őket.

– Ha szeretnéd vinni valamire, ne olvasgass teljesen felesleges regényeket. Nem a képzelet világában élünk, hanem a valóságban. Inkább menj ki, segíts anyádnak a konyhában – tanácsolta apám, valahányszor olvasáson kapott.

Belátva, hogy a katonai szabályzat egyes pontja (a parancsnoknak mindig igaza van) és kettes pontja (ha a parancsnoknak kivételesen nincs igaza, érvénybe lép az egyes pont) a szüleimre is kiterjed, ritkán mondtam ellent nekik, és hatékonyabb védekező módszerekhez folyamodtam: olyan terjedelmes, saját kezűleg összeállított ajánlottolvasmány-listákat mutattam szüleimnek, hogy az ukrántanárom kellemesen meglepődött volna, ha véletlenül megtudja.

Régi, titkos álmom volt, hogy filológiát tanuljak az egyetemen. Régi, mert már akkor ezt terveztem, amikor még nem folytak viták a családban a pályaválasztásomról, ahogy általában se nagyon folytak. Világosan le voltak osztva a lapok: a szüleim feladata, hogy eldöntsenek és fontosnak tartsanak dolgokat, az enyém pedig, hogy végrehajtsam, amit ők eldöntöttek és fontosnak tartottak. Akár tetszett, akár nem, egy Tarasz nevű plüssmackóval tudtam megosztani mindent: ő játszotta ezekben az áldott időkben a házi pszichoanalitikusom szerepét.

Csakis titkos lehetett az álmom, hiszen mérnök szülők gyerekeinek nyilván tisztességes szakmát kell szerezniük, nem mindenféle hülyeségekről ábrándozniuk.

– A filológus, az nem szakma. Csak egy hülye képes öt évet elvesztegetni arra, hogy az anyanyelvét tanulja – jelentette ki az apám, márpedig egy apának, amint azt a két katonai alapszabályból tudjuk, mindig igaza van.

Amíg sokáig csak titokban álmodoztam, nem tudtam, milyen filológiát válasszak. Az iskolában spanyolul tanultam, egyikeként a szovjet–kubai barátság utolsó áldozatainak, akik így fejezték ki szolidaritásukat a jelszóval: Patria o muerte! Venceremos!* Ez a mondás díszelgett az összes idegen nyelvi terem falán az iskolában. Oktatási rendszerünktől függetlenül, illetve annak köszönhetően, hogy jóban voltam a spanyoltanárom lányával, és hogy a tanárnő Argentínában töltötte a gyermekkorát, sikerült elég rendesen elsajátítanom a nyelvet ahhoz, hogy rájöjjek: tetszik, ahogy általában az idegennyelv-tanulás is. De hosszabb távon nemigen lett volna értelme főfoglalkozásnak választani a spanyol nyelv oktatását Lembergben, különösen, amikor viharos gyorsasággal bomlott fel minden, ami szovjet, beleértve a Fidel iránti rajongást is.

A szláv nyelvi tanszék jelenthetett alternatívát, de azt, ahogy az ukrán filológiát is, a szüleim ismerősei elég komolytalannak tartották ezekben a nem igazán utazós időkben. Az orosz filológia akkoriban persze már szóba sem jöhetett.

Kétség sem férhetett hozzá, a szüleim hallani sem akarnak az egyik fenti variációról sem. Ám amikor már-már elkövetkezett a várva várt bizonyítványosztás és röviddel utána a sorsdöntő vita a szüleimmel, amelynek során beszélnem kellett az álmomról (még nem tudtam, melyikről), vagyis össze kellett törnöm a szüleim álmát, hogy a lányukból programozó lesz, valamint meg kellett próbálnom mindenre fittyet hányva megvalósítani a terveimet – épp ekkor futottam össze apámmal a Metallica-pólós, hosszú hajú, barátságosan mosolygó srác társaságában. Azt hiszem, nem lett volna ilyen barátságos vagy legalábbis magabiztos ez a mosoly, ha kísérőm tudja, hogy apám álma egy diplomás vő, hogy a pályaválasztásom nem akármilyen dilemmát jelentett a családomban, vagy hogy milyen szigorú nevelésben részesül egy rendes családból való lány. De sajnos (vagy szerencsére), gyanítom, kísérőm még azzal sem volt tisztában egészen, hogy mit jelent a „szak” szó, nem beszélve minden egyébről. S így megőrizhette lelki nyugalmát, amit rólam a legkevésbé sem lehetett elmondani.

„A jó tanár minden új témát a szorzótáblával kezd” – mondogatta gyakran a matektanárunk, s ennek igyekezett következetesen eleget tenni. Talán ezért sem volt soha ideje elmagyarázni az új anyagot.

 

A Vityával való kapcsolatunk története azonban korántsem a szorzótáblával kezdődött. Hanem levelekkel.

A lelki trauma, ami akkor ért, amikor megpróbáltam szerelmet vallani Toljának, nem akadályozott meg abban, hogy ismét hasonló kísérletet végezzek. Egy osztálytársnőm, akinek Michael Jackson iránt táplált érzelmei épp akkoriban vesztették aktualitásukat, megkérdezte, nincs-e kedvem „kitalálni valami jó kis heccet”. Nem sokat töprengtem, azt ajánlottam, írjunk valakinek egy névtelen levelet, és nézzük meg, hogyan reagál.

Az osztálytársnőmnek tetszett az ötlet. Ezúttal a szomszédomat, Vityát választottuk „áldozatnak”, azt a bizonyos hosszú hajú, bőrdzsekis, Metallica-pólós srácot. Kerestünk az iskola közelében egy titkos rejtekhelyet, gondos leírást készítettünk hozzá, még egy 1 : 10 arányú tervrajzot is mellékeltünk, nehogy az új „Mr. Y.” összekeverjen valamit, majd elküldtük az első levelet a hatéves szomszéd kislánnyal, aki titokban szerelmes volt a hosszú hajú, szegecses dzsekis srácba.

Addig is, amíg a válaszra vártunk, az erkélyemen üldögéltünk, ahonnan jól látszott választottunk ablaka. Reméltük, hogy a levelet elolvasva kinéz az utcára, kimegy az erkélyre, leugrik sétálni, hogy ihletet merítsen a válaszhoz, vagy valahogy máshogy megmutatkozik. Végül is nem mindennap kap ilyen levelet. De kiderült: a szomszéd gyakorlatias srác, nem is próbált időt vesztegetni arra, hogy a részletes tervrajz és útmutató alapján megkeresse a rejtekhelyet, hanem a szomszéd kislánnyal rögtön vissza is küldte az újságpapírfecnire firkantott választ. Aligha írhatott volna tömörebben: „Bocsi rohanok edzésre. Ha akarsz valamit találkozunk ha nem nem hüjeségekre nincs időm. Várlak holnap félnyolckor az udvaron.”

A papírból felnézve láttuk: választottunk éppen tolja ki a kapun a gyönyörű sportbiciklijét. Először felháborított ez az arcátlanság; azt javasoltam, küldjük vissza a levelet, pirossal javítva a hibákat. Az osztálytársnőm azonban hosszú, nevelő célzatú beszélgetést folytatott velem, és felvilágosított, hogyan kell bánni a pasikkal; hogy a műveltség teljesen lényegtelen a számukra; hogy mielőtt véleményt alkotunk valakiről, muszáj legalább egyszer találkozni vele; hogy kalandot akartunk, és most már semmi értelme lemondani róla; hogy a találkozásnál bármelyik pasiról kiderülhet, hogy nem is olyan hülye; hogy a negatív eredmény is eredmény; stb. A legjobban azon csodálkoztam, hogy a barátnőmnek meggyőződése volt: ha egy nő tetszeni akar egy pasinak, úgy kell viselkednie, mint egy komplett idiótának.

– Minél butább vagy, annál jobb. Az okos nőkbe nem szoktak beleszeretni – jelentette ki kategorikusan, amivel kis híján megingatta a tekintélyét a szememben. Sokáig vitatkoztunk, próbáltam meggyőzni, hogy azzal, hogy butábbnak adom ki magam, mint amilyen valójában vagyok, megalázkodom, de könyörtelenül lesöpörte minden bonyolult és logikus érvem:

– Hülyeség. A lényeg, hogy horogra akadjon.

Szerettem volna bebizonyítani a barátnőmnek, hogy téved, biztos ezért is mentem el a megjelölt találkozóra. Bár lehet, hogy nem kisebb súllyal esett a latba levelünk címzettjének gyönyörű, hosszú haja, sportos alkata, meg hogy olyan jól állt neki a lábizmaira szorosan tapadó sportgatya és a feszülős trikó. Hagytam magam rábeszélni, így csöppentem a randiba, ahonnan a papám kézen fogva hazavitt, és szigorúan figyelmeztetett:

– Ha még egyszer ilyet látok, szíjat hasítok a hátadból.

 

A mamám hosszú, őszinte beszélgetést folytatott velem, amelyből megtudtam, hogy még csak tizenhét vagyok, de már hagyom, hogy egy fiú megfogja a kezem. És ez nagyon helytelen, pláne az első randin ezzel a fiúval, és főleg, hogy általában is ez életem első randija, amennyire a mamám tudja. Nagyon helytelen a második randin is, mint ahogy általában is helytelen az én koromban bármilyen viszonyt kezdeni férfiakkal. El sem tudom képzelni, mivel szoktak végződni az ilyen dolgok. Tizenhét évesen még sosem tudják elképzelni, amikor meg már el tudják, késő. El sem tudom képzelni, hogy minden kapcsolat ugyanazt a sémát követi: a férfi igyekszik lépésről lépésre meghódítani a nőt, a nőnek meg illik ellenállnia. Ha rögtön hagyom a fiúnak, hogy megfogja a kezem, azt fogja hinni, hogy minden mást is ugyanilyen gyorsan megkaphat. Először megfogja a kezem, aztán megpróbál megölelni, aztán elhív fagyizni, majd moziba, ott elkezd csókolózni, aztán jönnek a gyerekek, és hipp-hopp, már vége is az életnek. Fogalmam sincs, kivel van dolgom. Ez a fiú még nem fejezte be a középiskolát, nem beszélve a felsőfokú tanulmányokról vagy egy tisztességes munkáról. Esti iskolában tanul, hosszú a haja, a rockzenéért rajong. A szülei elváltak, bár továbbra is egy lakásban élnek, a nagymamája zsidó nemzetiségű, a lakásuk alapterülete feleakkora, mint a miénké, a mamája a postán dolgozik, pokol lenne az életem. Biztos azt hiszem, hogy az intelligenciám érdekli a fiút, de minden férfi csak egyet akar, amiért aztán a nő fizeti az árat. Helyesebb lenne, ha alaposan átgondolnám ezt, és egyszer s mindenkorra eldönteném, mit akarok inkább: egyetemre menni vagy megházasodni.

 

Eszembe jutott Dee Snider meg hogy „évente kétmillió gonorrheás, ötszázezer nemi herpeszes, nyolcvanezer szifiliszes beteget regisztrálnak, az esetek fele tizenöt és huszonnégy év közötti fiatal”, és megörültem, hogy a mamám nem ilyen érveket hoz fel, hogy meggyőzzön. Vagyis nem tételez fel rólam ilyen rosszat.

 

Megígértem a szüleimnek, hogy átgondolom a dolgot, igaz, azzal a feltétellel, hogy nem tanulok programozást, hanem filológiára megyek. Hogy milyen filológiára, arról még tárgyalhatunk. Szüleim először felháborodtak. A mamám próbálta elmagyarázni, milyen hálátlan munka a tanárság, mennyivel jobb dolog mérnöknek lenni. Azt mondta, el sem tudom képzelni, milyen nehéz órát tartani csupa lusta és közönyös nebulónak, nem láttam a füzethegyeket, amelyek fölött esténként vakoskodni kell, nem tudom, mi az a hangszalaggyulladás, az idegbaj, az elhelyezkedési nehézségek és a női, többnyire hisztérikus kollektívára való ráutaltság. És fogalmam sincs, mennyivel kellemesebb, nyugodtabb a munka egy építészirodában, ami általában teafőzésből, pulóver- és harisnyakötésből, receptmásolásból és pletykálásból áll. Cserébe rendes fizetést kapsz, napidíjas kiszállások, szakszervezeti utak üdülőhelyekre, szabadnapok, ja, és nyugodtan késhetsz, vadászhatsz munkaidőben hiánycikk élelmiszerekre, közszükségleti és luxuscikkekre, leléphetsz a munkából rögtön ebédszünet után, korlátlanul használhatod a szolgálati telefont, és nem kell felelned semmiért. Majd megértem, ha gyerekem lesz. Egy nőnek nyugodt munkahely kell, ahol kipihenheti az otthoni fáradalmakat. A tanári munka nehéz kereset. A papám azt mondta, a filológia nem komoly szakma; azt remélte, többre viszi a lánya. Látva, hogy nem tudnak meggyőzni, a szüleim úgy döntöttek, egy komolytalan szakma még mindig jobb, mint egy komolytalan esküvő, és belenyugodtak a döntésembe.

Titkos álmom így nemcsak kiderült, de minden esélyt meg is kapott, hogy valóra váljon. A spanyol filológia épp akkor szűnt meg, így hát megoldódott a dilemma.

– Felőlem felvételizz, ahová akarsz. Jó, ha takarítónőként el fogsz tudni helyezkedni a filológiáddal – adta meg magát a papám, és megígértette velem, hogy többé nem lát azzal a hosszúhajúval.

 

A helyzet arra kényszerített minket, hogy illegalitásba vonuljunk, és szigorú konspirációt folytassunk. Családtagjaim közül senki sem tudhatott az összejöveteleinkről a sufniban, nem beszélve az ott tárgyalt témákról.

A fő veszélyt nagymamám lankadatlan ébersége jelentette. Ahogy már mondtam, a sufni a szomszéd ház padlásán volt. Vagyis pont a hozzá vezető lépcsőház bejáratára néztek az ablakaink. Mint tudjuk, minden nagymama kedvenc szórakozása meleg fűtőtest mellett üldögélni, és kinézni az ablakon. A sufni megközelítése ezért egy sor bonyolult előkészületet követelt, elterelendő a nagymamám figyelmét.

A művelet három szakaszból állt:

  1. szakasz

Valaki a haverok közül becsönget hozzánk, és elfut.

  1. szakasz

Egy másik beavatott lentről figyeli az ablakot, és jelez, amikor a nagymamám elindul az ajtó felé. Én közben olyan helyen vagyok, ahonnan láthatom a jelet, a nagymamám viszont nem láthat engem.

  1. szakasz

Beslisszolok a lépcsőházba. A nagymamám nem lát senkit az ajtó előtt, dühösen visszamegy az ablakhoz. A randi végén megismétlődik az egész művelet.

Alaposan kidolgoztuk a szisztémát, és kifogástalanul működött. Ráadásul konspirációnknak köszönhetően a nagymamámnak mindig volt beszédtémája a szomszédasszonyokkal. 

– Nézd már – csodálkozott, amikor megtudta, hogy csak nála fordulnak elő rendszeresen különös csengetések, rajta kívül senki a házban nem észlelt hasonlót. – Mit jelenthet ez? Biztos ki akarnak rabolni minket. Így ellenőriznek. Egyszer még jól fejbe kólintanak, és besétálnak a lakásba – gondolkodott hangosan, majd hozzáfűzte: – Hadd kólintsanak, hátha végre meghalok. Annyi fiatal hal meg, én meg élek, vénségemre. Csak az elrabolt holmiért kár.

Hogy elaltassam nagymamám gyanúját, kértem Vitya barátját, csöngessen be egyszerre több lakásba is.

– Ezek a huligánok! – újságolta rögtön a nagymamám. – Már a másodikra is feljutottak. Most beszéltem Pavlovnával, azt mondja, ma hozzá is becsengettek.

Érezhetően megkönnyebbült.

Ennek ellenére aggódtam a nagymamám miatt, aki mindig hajlamos volt kombinálni. Hiszen nincs kizárva, hogy előbb-utóbb összefüggésbe hozza a távollétemet a rejtélyes huligánokkal, vagy egyszer véletlenül gyorsabban ér vissza az ablakhoz, mint kellene, vagy csak úgy tesz, mintha elmenne, és ott marad figyelni, vagy véletlenül meglátja Vitya barátját, amint elspurizik a lakásunk ajtaja elől, vagy egy szomszédasszony véletlenül meglát a szomszéd lépcsőházban…

Különösen felerősödtek a félelmeim, amikor a nagymamám, az unokája jövője miatti aggódástól vezetve, faggatni próbált: tényleg vége-e az első szerelmemmel, ahogy a szüleim kérték?

„Jaj már – kezdte mondani, mintegy magának –, nem olyan fontos, hogy van-e diplomája vagy nincs. Rendes ember legyen, az a lényeg. Ez meg rendes, kedves, dolgos, mindig segít cipelni a szatyrot, ha jövök a boltból. Mindig köszön, kérdi, hogy vagyok. Kedvelem. Kedves fiú. Csak még korai összeházasodnotok. Neked előbb felvételizned kell, aztán diplomáznod. Neki hátravan a katonaság. Nekem semmi bajom azzal, ha titokban találkozgattok, csak nehogy az apád megtudja, meg nehogy valami butaságot csináljatok. Tudod, hogy van az: kibújik a macska a zsákból.”

Így is történt, még ha a nagymamám nyilván összekeverte is a macskát a szöggel.



Shakespeare, Rómeó és rekeszek a földszinti erkély alatt.
Nagymamám, mamám és az ötszöri étkezés.
Érdemes-e állni a szavad, ha úgysem hisz neked senki?

Apám nem vesztegette az időt, igyekezett megtudni mindent, ami a felvételihez szükséges. Kiderült: az elmúlt két év folyamán az ukrán szak kikerült a komolytalan státuszból. A keleti megyék intenzív ukránosítása nagy számban követelt ukránnyelv- és irodalomtanárokat. A Lembergi Egyetem azon kevés felsőfokú oktatási intézmény egyike volt, ahol képeztek szakembereket. Sok jelentkező akadt, akik szerették volna elvinni az anyanyelv fényét az eloroszosított haza végtelen sztyeppéire.

Amikor a papám megtudta, hogy a felvételi pontszám magasabb, mint az orvosin, valamiért megörült, és vadul elkezdett felkészítő tanárokat keresni. Családtagjaim versengve próbálták beleverni éretlen fejembe: nem végezhetem el az iskolát minimum ezüst kitüntetés nélkül. A kitüntetés az egyetlen esélyem, ha már ilyen komoly szakmát választottam. Ha a műszakira mennék, sokkal egyszerűbb lenne minden – ott alig van verseny. Különösen a programozóin, ami nem is csoda, hiszen manapság több a programozó, mint a számítógép.

 

Egy csapásra sűrűbb lett az életem. A suliban párhuzamosan végeztük a tizedikes és tizenegyedikes anyagot, a legújabb kormányrendelet ugyanis egy évvel meghosszabbította a tankötelezettséget. De csak azoknak, akik hatévesen mentek iskolába. Mindenki másnak – ide tartozott a mi évfolyamunk is – tíz év alatt kellett elsajátítania ugyanazt a mennyiségű tananyagot, noha papíron a tizenegyedikbe jártak, ahová egyenesen a kilencedikből kerültek. Hogy ez mire volt jó, rejtély, de megnehezítette az életünket.

Hetente háromszor írtam egy magántanárral hosszú tartalmi kivonatokat Az élet és az iskola, Az élet és a szó, Az élet és a jövőnk, Az ukrán irodalom és a jelenünk című kötetekből. Általában ilyen mondatokkal kezdődtek a szövegek: „A még mindig elég meleg, bár már könyörtelenül őszi, halovány, elfolyó napfény, amely különálló, pókfonál vékonyságú, láthatatlan patakokkal összefont sugarakra bomlott, az egész tájnak valamilyen, szinte túlvilági nyugtalanságot, rejtett szorongást s egyszersmind szinte érthetetlen harmóniát és szabályosságot kölcsönzött. Közelgett az ősz.” Vagy: „A tél még nem eresztette ki fehérsége erős karmai közül a horizontot: tökéletlen, csaknem átlátszó fehérség volt ez, morajló, akár a sebes patak, törékeny a színjátszó fényben, amely ott tükröződött a még mindig masszív jégtáblákkal borított kis folyóban, az ablaküvegek rejtélyes kézírásában, amelyek törékeny jelekkel írt híreiket küldték a fénybe, valamint magukban a megfoghatatlanságukkal, szinte túlvilági nyugtalanságukkal, rejtett szorongásukkal és egyszersmind szinte harmonikus érthetetlenségükkel csábító napsugarakban.” Hogy mi közük volt e szövegeknek az élethez vagy a jelenünkhöz, fel nem foghattam, megkérdezni pedig nem mertem. Az ilyen kérdésekre addig többnyire azt a lakonikus választ kaptam: „Kicsi vagy még. Ha felnősz, megérted.” Önállóan megtanultam a gyorsírás technikáját, hogy részletesebb kivonatokat készíthessek, és az új ukrán helyesírást. Leendő egyetemi tanárom hetente kétszer órát tartott nekem és két másik érettségiző lánynak a betiltott ukrán irodalomról, disszidensek verseit diktálta, amelyeket illett kívülről tudni. Nem mindegyik tetszett, és a különösen unalmas foglalkozásokon sokszor elbóbiskoltam a fáradtságtól. Ezt elkerülendő, magammal hordoztam Az elveszett levél antológiát**, amit villamoson és álmosság ellen olvastam.

Egyszer e foglalatosság közben talált az apám, aki elhatározta, megérdeklődi, hogy haladok a tanulással.

 

Hogyha a madarat kalitkába zárod,

Hogyha szépen lenyesed a szárnyát,

És almákat tömködsz a farába –

 

olvasta hangosan a papám. – Hm… – mondta, és lapozott egyet.

 

Elefántormány rejszol a madárház rácsán…

 

– Hm… – mondta megint, és elfelhősödött az arca.

 

Taxival mentünk, nézsonra járt,

A taxis be volt állva, mint atom…**

 

Aznap este a szüleim újabb hosszú és őszinte beszélgetést folytattak velem, amelyből megtudtam: nem szép dolog illetlen irodalmat olvasni az én koromban, ahogy bármilyen más életkorban sem. Az efféle olvasmányokkal kompromittálja magát a tisztességes ember, azokat pedig, akik ilyeneket írnak és kinyomtatnak, jól meg kellene büntetni. Megtudtam: bizonyos szavak még egy tömegközlekedési eszközön vagy sorban állás közben a közértben is sértik az intelligens ember fülét, de egy könyvben, méghozzá verseskönyvben végképp elképesztő züllöttség. Hogy az az egyetemi tanár, aki ilyen olvasnivalót ad leendő diákjai kezébe, helytelenül cselekszik, és elítélendő. Sehogy sem tudtam meggyőzni a szüleimet, hogy teljesen egyetértek velük, de a könyvet véletlenül vettem a Poézis könyvesboltban a Mickiewicz téren, a Kijevi Állami Egyetem tudományos munkatársai írták, felkészítő tanárom pedig valószínűleg sohasem olvasna ilyen verseket. Így aztán a papám másnap már nélkülem ment el leendő tanáromhoz, és nem készültem többet a tartalmi kivonatra meg a nyelv és irodalom szóbeli vizsgára.

A vizsga közeledtével egyre inkább olyan volt a légkör családban, mint egy súlyos beteg házában, akin már nem segíthetünk, legfeljebb minél kellemesebbé tehetjük az utolsó perceit. Minden mást másodlagosnak minősítettek, a döntéseket elnapolták, minden figyelem a jövőbeli nagy eseményre irányult. Családom igyekezett messzemenőleg támogatni. A nagymamám negyedóránként benyitott a szobába, ahol koncentrálni próbáltam:

– Ne haragudj, hogy zavarok. Csak meg akartam kérdezni: nem kérsz egy kis derelyét? Most főztem. 

– Nagymama, most ebédeltünk.

– Jól van na, bocsánat. Csak meg akartam kérdezni. Jól teszed, hogy tanulsz. Tanulj, tanulj. Mi lesz, ha nem vesznek fel? A papa dühös lesz, a mama is szomorkodni fog. Annyira drukkolunk neked mind! A papa meg is fogadta, elzavar hazulról, ha nem vesznek fel. Na jó, tanulj csak, tanulj. Nem zavarlak. Tudásra mindig szükség lesz az életben.

A nagymamám becsukta az ajtót, de csak újabb negyedórára. A mamám nem kevésbé gondosan felügyelte minimum ötszöri étkezésemet, s abszolút figyelmen kívül hagyta minden igyekezetemet, hogy elkerüljem a kalóriadús sorsot. A papám próbált a felvételi szempontjából hasznos ismeretségeket kötni. Senki sem sejtette, hogy a hálátlan csemete ahelyett, hogy éjjel-nappal a második ragozásba tartozó főnevek egyes szám birtokos esetű végződéseinek sajátosságain elmélkedne, csak napközben teszi ezt – éjszakánként, gondosan titkolva környezete előtt, kettős életet él.

 

Késő éjszaka, amikor már mindenki mélyen aludt a lakásban, leveleket írtam. Nagyon nem szerettem volna becsapni a szüleimet: minél inkább igyekeztek megtenni minden lehetőt és lehetetlent a jövőbeli karrierem érdekében, annál inkább mardosott a lelkifurdalás, ugyanakkor apácának sem akartam állni. Vitya – ahogy az osztálytársnőm előre megmondta – közelebbről megismerve tényleg nem bizonyult teljesen hülyének, még csak annyira korlátoltnak sem, amennyire az első levele alapján gondolni lehetett. Bemutatott a rocker haverjainak, akik felkértek, írjak nekik dalszövegeket, amire azonnal és örömmel igent mondtam, majdnem minden nap virágot hozott, jó testfelépítése volt, szép arca, itta a szavaimat, és megígérte, hogy szeretni fog, amíg csak él. Ennek ellenére hosszas vívódás után úgy döntöttem, kompromisszumot kötök a lelkiismeretemmel, és mindent el fogok követni, hogy a szüleim „ne lássanak többé ezzel a hosszúhajúval”, amiben maradtunk. Arról nem volt szó, hogy úgy értik-e, nekem sem szabad látnom Vityát. Márpedig „mindaz, amit az író nem mond ki, a legkülönfélébb feltételezésekre adhat alapot” – magyarázta egykori felkészítőm és leendő kortárs ukránirodalom-tanárom.

Lelkifurdalásomat enyhítendő, ünnepélyesen megígértettem a szerelmemmel:

  1. a) ha befejezi az esti iskolát, feltétlenül továbbtanul;
  2. b) megnyiratkozik;
  3. c) a rockról átnyergel az akusztikus zenére, és elkezd klasszikus gitárt tanulni;
  4. d) nem ragaszkodik hozzá, hogy a nászéjszakánk előtt nemi életet éljünk;
  5. e) elolvassa az ukrán irodalom legfontosabb klasszikusait.

Miután a Tábori Kórház rockegyüttes tagjai, amelyben Vitya dobolt, közösen írtak egy levelet, amelyben azt kérték, tekintsek el a b) és a c) pont teljesítésétől, némi vívódás árán ugyan, de beleegyeztem. A Tábori Kórház hálából nekem ajánlotta A holtak ítélete az élők fölött című első lemezét.

A szüleim szigorúan ellenőrizték, hogy betartom-e az ígéretemet. Részletesen el kellett számolnom minden, akár tízperces késéssel is, a papám felszerelt egy párhuzamos telefonkészüléket, hogy lehallgathassa azokat a beszélgetéseket, amelyeket gyanúsnak ítélt, a mamám a szobám takarítása közben rendszeresen átnézte a jegyzeteimet. Teljesen felmentettek minden házimunka alól, még kenyérért sem küldtek le többet – azután, hogy egyszer három óra elteltével tértem vissza a küldetésemből.

Minden szabad percemet a felvételire való készülésnek kellett szentelnem. Fél óra szünet volt engedélyezve az ebédre, másik fél óra a vacsorára. A többi idő: az íróasztal előtt. Ilyen keményen még Lenin sem tanult a száműzetésben.

Igaz, ez nem akadályozta meg szerelmes rockeremet abban, hogy minden éjjel odajöjjön az erkélyem alá két üres tejesrekesszel. Óvatosan megcélozta egy kaviccsal az ablakot, felmászott az egymásra rakott ládákra, és türelmesen várt.

– Valld be, Rómeónak érzed magad? – kérdeztem.

– Kinek? – csodálkozott a még nem teljesen átnevelt rocker, és felágaskodott, hogy üdvözlésül megcsókoljon.

– Muszáj lesz összeállítanom neked egy világirodalmi olvasmánylistát is. Hogy lehessen miről társalogni veled.

– Még egy listát? – sóhajtott fel Vitya. Már két hónapja férfiasan küzdött a Bőg-e az ökör, ha tele a jászol?-lal, miközben párhuzamosan próbált élvezetet találni A napgépben és elmélyedni Ivan Franko boriszlavi regényciklusában*, s mindez jóval nagyobb erőfeszítést követelt tőle, mint egy négyórás zenekari próba vagy egy kétórás edzés.

– Figyelj, és amikor már a világirodalmat is elolvastam, hozzám jössz feleségül? – kérdezte. – Persze ha már felvételeztek az egyetemre.

Nevettem a naivitásán, és elmagyaráztam neki: túl fiatalok vagyunk még, hogy családot alapítsunk, alig tudunk egymásról valamit. Azonkívül úgy kell mondani: „felvettek”, az egész világ-irodalmat pedig lehetetlen elolvasni, pláne a házasság előtt.

Vitya mindenbe beleegyezett, megígérte, hogy vár és olvas, amennyit kell, nem tesz fel több ostoba kérdést, holnap kiveszi a könyvtárból Shakespeare-t, és általában ügyel az erkölcsiségére. Minden randi végén levelet váltottunk.

 

Volt valami szertartásszerű a sufnibeli sziesztáinkban. Még Vitya mamája is észrevette, aki néha felhozott „egy kis finom, meleg derelyét”, teát, szendvicset vagy egyéb finomságot. Az akadályokat legyőzve, titkos szövetségesekként felszöktünk a szomszéd ház padlásán lévő kis helyiségbe, majd először is kényelmesen elhelyezkedtünk Vityával a régi, kopott díványon, és beraktunk egy Scorpions-kazit. Ez volt az egyetlen együttes, amely mindkettőnknek bejött; ez csakis rólunk meg a titkos találkáinkról szólt. A rockerek, Vitya haverjai teljesen kiakadtak volna, ha hallják e találkák zenei kíséretét, Vitya pedig kicsit szégyellte volna vérbeli rockerhez méltatlan zenei ízlését.

Talán pont e tilalmassága miatt volt a Scorpions ilyen óriási hatással ránk, a hangulatunkra, hogy megfeledkeztünk az időről, a kötelességeinkről, az elővigyázatosságról, a felvételiről, a szüleink figyelmeztetéseiről, de még Dee Sniderről is. Egy idő után, amikor már majdnem fejből tudtuk a kazettán lévő szövegeket és dallamokat, felvetettem Vityának, hogy tegyük kicsit változatosabbá a szabadidőnket: olvassunk fel verseket zenehallgatás közben. Vitya, ahogy az ötleteim többségébe, ebbe is rezignáltan beleegyezett, és az egyetlen nálunk lévő Scorpions-kazira felolvastuk előbb Lorca Vérnászát, majd Jeszenyin válogatott verseit, végül pedig egy kis Aszadov-kötetet. Költői ízlésünk e fokozatos hanyatlása nem hozta meg a várt eredményt: Vitya nem lett sem Aszadov-rajongó, sem Jeszenyin tisztelője, Lorcáról nem is beszélve. Valahányszor szünetet tartottam az olvasásban, elvette tőlem a könyvet, és megszámolta a hátralévő oldalakat. De némán tűrte a procedúrát, és csak feltekerte a hangerőt egy-egy költői szeánsz végén.

Ha eluntuk a felolvasást, csókolóztunk. Addigra már rendszerint másodszor hallgattuk meg a kazit, és az ezt megelőző másfél órás zenehallgatás közben sikerült a szexuális izgalom olyan robbanásveszélyes töltését felhalmoznunk, amelyet hajlíthatatlan erényességünk folytán csak csók formájában vezethettünk le; és le is vezettük, az őrületig csókolva egymást, a kék-zöld foltokig a hátamon és a mellkasomon, amelyeket Vitya vakmerő és mohó ujjai hagytak a testemen, a szédülésig, már-már ájulásig, az elviselhetetlen görcsig a gyomromban, a valamiért a másnaposságra emlékeztető, kiütött állapotig; szinte minden találkozónk ilyen állapotban ért véget, miközben előbb hatalmasra nőtt bennünk az izgalom, majd nehéz golyóként lesüllyedt valahova a gyomrunkba, nem találva kiutat, amitől éjszakánk nyugtalanná, álmatlanságunk pedig feszültté és idegessé vált.

Nyilván csak ez a csókolózással kielégíthetetlen, robbanásveszélyes töltés tartott minket az állandó feszültség állapotában, amely rendkívül érzékeny az illatokra, hangokra, színekre, ugyanakkor szórakozottan átsiklik minden másodlagos, hétköznapi dolog fölött: tanulás, szülők, kötelességek. Reggelente, amikor elmentem hazulról, úgy éreztem, még a levegő is zizeg körülöttem a fojtott feszültségtől, suhog, mint a szélben kifeszülő, fehérneműkkel teli szárítókötél. Csakis ez a belénk cementeződött feszültség éltetett minket, amely két mágneses felület erejével vonzott bennünket egymáshoz, és arra késztetett, hogy miután napközben órákig ültünk a sufniban, egész éjszakákat töltsünk az erkélyemen, számoljuk a csillagokat, csókolózzunk, és erősen szorítsuk egymás kezét a Scorpions dallamaira, amelyek végtelen hangáramként lüktettek forró fejünkben.

Ez a feszültség áradt a leveleinkből is, amelyeket éjszakai találkáinkat követően váltottunk. Kábítószeres látomásokra emlékeztettek: Lorca-versek, Scorpions-szövegek, Dee Snider tanácsai, a reggeli, ebéd és vacsora leírásai. Mintha féltünk volna, hogy elveszítjük ezt a kettőnk közti belső kapcsolatot, ezt a mágneses mezőt, amely egyre csak halmozta és tárolta az energiát, azzal fenyegetve, hogy egyszer felrobban; ezért fontos volt tudnunk a legkisebb apróságról is abból az időszakból, amíg nem vagyunk együtt, hiszen minden elmulasztott részlet e váratlan robbanás detonátorává válhatott.

Sajnos miközben gondosan rejtegettem a szüleim elől, valahol elvesztettem Vitya szinte összes levelét, ezért nem tudom idézni a skizofrén naplók közül a legérdekesebbeket, amelyekben percnyi pontossággal le voltak írva a mindennapjaink az alatt az egy év alatt, amit a Scorpions égisze alatt töltöttünk. Irodalmi szempontból nem nagyon van mit mondani róluk, a kamaszok lélektanával foglalkozó szakember számára viszont minden bizonnyal érdekesek lennének.

Ha rendező lennék, Vityát és magamat választanám Rómeó és Júlia szerepére, és még azt a jó ízlést nélkülöző kérésünket is elfogadnám, hogy Scorpions legyen az előadás kísérőzenéje.

Kapcsolódó cikkek
...
Írd meg Európát!

Emmi Itäranta: A tiltott álmok városa [Írd meg Európát!]

Emmi Itäranta könyvének főhőse, Eliana különleges képességgel van megáldva: álomlátó. Éppen ezért veszélyben van a szigeten, amelyet egy korrupt, elnyomó hatalom irányít. Olvass bele A tiltott álmok városába, írj recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel!

...
Írd meg Európát!

Kristian Bang Foss: A halál Audival jár [Írd meg Európát!]

Kristian Bang Foss könyvéből megismerjük Waldemart, aki a világ legbetegebb embere, egy marokkói gyógyító azonban talán segíthet rajta. Olvass bele A halál Audival jár című regénybe, írj róla recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! 

...
Írd meg Európát!

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj [Írd meg Európát!]

Jón Kalman Stefánsson új könyvében a végtelen téli éjszakákon különös dolgok történnek egy nyugat-izlandi faluban. Olvass bele a Nyári fény, aztán leszáll az éjbe, írj róla recenziót és nyerje egy Kindle-t tele könyvekkel!

...

Hallgass bele Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezésébe!

...

Öreg banda, kiégés és Rómeó + Júlia [10 perc Könyves]

...

Tompa Andrea hóhérokról, Kolozsvárról, az íróvá válásról és az első regényéről

...

A hospice a halál előtti életről szól

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A harlemi reneszánsz szívében két nő önáltatással küzd a diszkrimináció ellen

Nella Larsen hősnőinek szereptévesztésében egy korszak kiútkeresése tükröződik. Mozgóképes feldolgozása A látszat ára magyar címmel a Netflix műsorán látható. 

...
Szórakozás

Az éden is veszedelmes, ha fojtogató önzésre épült

Philip Glass egy trilógiával tisztelgett a francia művészzseni és polihisztor Jean Cocteau előtt, ennek záró darabja a Les Enfants Terribles (Veszedelmes éden), ami november 13-tól látható az Operához tartozó Eiffel Műhelyházban.

...
Szórakozás

Rockzenére hangolt káosz és minimalizmus a Magyar Nemzeti Balett legújabb előadásában

Először látható Magyarországon a kortárs tánc igazi klasszikusának számító Chroma című előadás. Wayne McGregor koreográfus  darabja egy több síkon futtatott kommunikációs kísérlet: szélsőséges gondolatok, érzések megfogalmazása és párbeszéde a test határainak feszegetésével.

...
Szórakozás

25 éves a Romeo+Juliet: az MTV-esztétika, amely érdekessé tette a klasszikusokat

Az MTV-esztétika találkozása a reneszánsszal, a vizuális nyelv ütközése a tradícióval, gengszterek, tetoválások és drag queen a grandiózus adaptációban. 

...
Szórakozás

Wes Anderson új filmjében leborul a New Yorker előtt

A Francia Kiadás egyszerre vizuális tombolda, fergeteges gegparádé, valamint főhajtás a francia film és az amerikai újságírás előtt. Wes Andersont bevallottan nagy kedvence, a New Yorker ihlette meg, a magazin legendás újságírói közül pedig néhányuk karakterét be is építette a filmbe.

...
Szórakozás

Megint dráma van a Szépművészetiben- Textúra 2021

Tavaly ősszel a második hullám elsodorta a kortárs irodalom, a színház és a képzőművészet egyik legizgalmasabb összművészeti találkozóját, a 2020-as Textúrát. Bár vígaszdíjul megnézhettük a streamelt verziót online, de lássuk be, ennek a programnak épp a felfedezős, múzeumban bolyongós, kincskeresős hangulatát szeretjük igazán, úgyhogy most itt a lehetőség, hogy bepótoljuk. 

...
Szórakozás

Frank, az óriásnyúl 20 éve szólította meg Donnie Darkót

Nyulak, könyvek, harcos kertvárosi anyukák, időutazás és Kiwi! - ez volt a Donnie Darko, ami egyszerre lett generációs kultfilm és szürreális kertvárosi pszichothriller.

Szerzőink

...
Forgách Kinga

„Nem annyira magamat – a létezést kell kihallgatnom” [Pilinszky 100]

...
Babarczy Eszter

Babarczy Eszter: Egy hűtőberendezés (150.000 Ft)

...
Ruff Orsolya

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”