Az 1912-es stockholmi olimpiai játékokon először hirdettek győztest tízpróbában. Jim Thorpe könnyedén nyerte a fárasztó versenyszámot, azonban a svéd főváros közönsége nemcsak az atlétikai csarnokban láthatott újdonságot. Emellett az 1912-es olimpián debütált még
az építészet, a szobrászat, a festészet, a zene, valamint az irodalom is.
Fizikai és szellemi kreativitás
Elsőre furcsának tűnhet talán, hogy a sportolókhoz hasonlóan mérjék össze a tudásukat az alkotók, viszont, ha jobban belegondolunk, felismerhetjük, hogy az utóbbiakhoz hasonlóan előadóművészek az előbbiek is.
Pierre de Coubertin bárót, a modern olimpia megalkotóját márpedig roppantul inspirálta, hogy az általa felélesztett játékok keretében egyszerre kapjon teret a fizikai és a szellemi kreativitás.
A sport több, mint gyorsaság és izomerő
Bár az olimpiai eszme felélesztésével Coubertin egy ókori ideált követett, igyekezett nagyon is a saját kora keretei között gondolni újra a négyévente megrendezett játékokat. La Revue Athlétique címmel havi folyóiratot is indított, méghozzá azért, mert abban bízott,
hogy a lap felkelti majd a sportok iránti érdeklődést az olvasók között.
Coubertin rendületlenül hitt abban, hogy a sport több, mint gyorsaság és izomerő. Meggyőződése volt, hogy a test trenírozása a szellem pallérozásában is segít, és úgy gondolta, a játékok ókori előzményeikhez hasonlóan a modern olimpián sem csak a másodpercek és a centiméterek számítanak. Szerinte fontos az eseménysorozat esztétikai és szakrális dimenziója is.
Kitalált aranyérmesek
Ahogy a sportoknak, úgy az olimpia költészeti versenyszámának is megvoltak a maga szabályai. A művészeti zsűri kizárólag korábban nem publikált
és feltétlenül a sporttal kapcsolatos szövegeket fogadott csak el.
A stockholmi irodalmi pályázatra kevesebb mint tíz pályázat érkezett. Köztük az 1900-as olimpián vívásban bronzérmes francia regényíró, Marcel Boulenger, a francia szimbolista, Paul Adam és a svájci drámaíró, René Morax szövegei.
Az aranyérmet azonban nem nekik, hanem két német alkotónak, Georges Hohrodnak és Martin Eschbachnak ítélték oda. A zsűri szerint Óda a sporthoz című művük jóval a mezőny fölé magasodott.
Ez lehet, Hohrod és Eschbach viszont sosem létezett. A „német” párost Pierre de Coubertin találta ki, hogy álnéven részt vehessen az általa szervezett játékokon. Saját szerzőségét a báró csak évekkel később fedte fel, azt viszont nehéz megítélni, mennyire volt sportszerű,
hogy két kieszelt fickó neve mögé bújva elinduljon a saját versenyén az alapító atya.
Az elavult rímek és az utolsó aranyérmes költő
Amint a LitHub cikkéből kiderül, Tony Perrottet történész arra hívja fel a figyelmet, hogy rejtélyes módon számos, az olimpián győztes versnek nyoma veszett. Talán a bírálók süllyesztették mélyre az alkalmi költeményeket? – teszi fel a költői kérdést. Perrottet ugyanis nincs lenyűgözve attól a pár érmes verstől, amit olvasott.
Dorothy Margaret Stuartnak az 1924-es párizsi olimpián ezüstérmes alkotását, A vívók dalát például kissé elavult rímelésű,
leginkább egy Monty Python-szkeccsre hasonló szövegként írja le.
Az 1948-as londoni olimpiai játékokon szerepeltek utoljára művészeti versenyek. Az egy évvel később, Rómában tartott ülésen a Nemzetközi Olimpia Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy „nem tűnik többé logikusnak, hogy a profi szerzők a sportolókhoz hasonlóan versenyezzenek és olimpiai érmeket kapjanak”.
A költészet utolsó olimpiai bajnoka a finn Aale Tynni lett.
Forrás: LitHub
Nyitókép: Store Norske Leksikon & Flickr
