A mindenkori aktualitás ténye persze Atwoodtól nem szokatlan, hiszen ahogy Klein is fogalmazott,
amin a kanadai író aggódik, azon fogunk aggódni mi is egy évtizeddel később.
Ilyen az autoritarizmus növekedése; a nők társadalmi fejlődése elleni harc; a géntechnológia csábításai és veszélyei; a lázongásokhoz vezető klímaváltozás; vagy ahogy a reklám egyre mélyebben behálózza az életünket. A beszélgetés során sokszor szóba került A szolgálólány meséje, és annak kapcsán sok egyéb téma is - ezekből szemezgetünk most.
A podcastban először az emberi faj elemi történetéhségéről beszéltek. Atwood szerint a történetmesélés legkorábbi funkciói közé tartozott a tapasztalat továbbadása. Azaz, ha Alf bácsiról mesélték, hogy a folyónak egy bizonyos szakaszán felfalta egy krokodil, akkor ott talán mégsem volt érdemes úszni. A történetek egy másik korán megszülető funkciója az író szerint, amikor elkezdtünk hinni láthatatlan dolgokban, amitől segítséget reméltünk az élet nehézségeihez. Azaz, ha nincs eső, beszélni kell az esőistennel.
Margaret Atwood írói világának teljesen új oldalát ismerhetjük meg a Rendbomlásból, amely egy rendhagyó novellafüzér, egy sajátos „irodalmi fényképalbum”. A tizenegy történettel A Szolgálólány meséjének világhírű írója megmutatja, hogy nemcsak disztópiákat tud nagyszerűen írni, hanem az élet leghétköznapibb drámáit is erős történetekké tudja formálni.
A történetéhségünk hátránya Atwood szerint az, hogy egészen káros és romboló dolgokat is ki tudunk találni, és aztán ezeket rossz célokra használni. Az író szerint csaló faj vagyunk, és ugyan más fajok is becsapják egymást vagy az ellenfeleiket, mi ezt sokkal furfangosabban tesszük: történetekkel.
Például kitalálunk történeteket az ellenségeinkről, hogy rávegyünk másokat, hogy ellenük forduljanak.
“Ha utánanézel a háborús propaganda történetének, sok olyan okos kitalációt találsz, ami nem volt igaz, és a megtévesztés céljából született” - mondta Atwood.
Egy minket meggyőző sztorit az tesz Atwood szerint hihetővé, hogy valahol mélyen jó emberek akarunk lenni és segíteni akarunk másoknak - ebben a kérdésben ő nem cinikus az emberi természetet illetően, teszi hozzá. “
Tényleg jók akarunk lenni. Tényleg segíteni akarunk. És egy igazán becstelen személy ezt az oldalunkat célozza meg.”
Atwood emellett elmondta, szerinte hogyan kötik össze a történetek a nemzeteket: “Ahhoz, hogy egy nemzeti állam egyben maradjon, kell egy történet, amivel a legtöbben egyetértenek. És időnként ezek a történetek szétesnek. És ha nem kerül a helyükre másik, akkor az eredmény a szétforgácsolódás lesz. Szóval az egyik, amit a történetek tesznek, hogy adnak a csoport tagjainak egyfajta egységesítő képzeletbeli dolgot, amiben mind hihetnek.” Itt elmagyarázta, hogy a képzeletbelit nem úgy érti, mint ami szükségszerűen téves, hanem mint amilyen a pénz esete. Az ad neki értéket, hogy mind elfogadtuk, hogy értékes.
A Szolgálólány meséje világhírű írója évtizedek óta figyelemmel kíséri olyan ügyeket, illetve problémákat, mint a klímaváltozás, a zsarnokság vagy a női jogok helyzete. A számára (és mindannyiunknak) fontos témákban 50 esszéjét gyűjtötte kötetbe, mi 2022 március 1-jén jelenik meg a Doubleday gondozásában.
Atwood mesélt arról is, mit tapasztalt, amikor 1984-ben sikerült a vasfüggöny mögötti országokban utaznia. Kelet-Németországban az emberek nagyon vigyáztak, mit beszéltek, mert sok volt a besúgó. Csehszlovákiában az emberek szabadabban beszéltek nyílt terekben, mert az épületekben vagy egy autóban feltételezték, hogy lehallgatókészülélek vannak. Lengyelországot már 1984-ben egész szabadnak érzékelte. A rendszer gyengülését az olyan eseteken is tetten érte, mint amikor például a taxis nem vitte el őket, amikor dollár helyett złotyival akartak fizetni. “Amikor elkezded valaki más valutáját preferálni, tudhatod, hogy a kormány épp veszít az hatalmából.”
Napjaink égető kérdései kapcsán - mint a klímakrízis, az ebből fakadó éhínségek és a várható zavargások - Atwood kifejtette, hogy tudja, hogy sokan nagyon el vannak foglalva az életük aktuális problémáival, és nehezükre esik széleskörűbben vagy távlatokban gondolkodni, főleg, ha egyébként is tehetetlennek érzik magukat.
“Ez olyan, mint az a barátom, aki ha látja, hogy egy mókust elütnek az utcán, azt mondja, hogy nem akarja látni. Tudod, ki akarja? Én sem akarom látni a kilapított mókust, de hát ott van.”
A teljes, 68 perces beszélgetést itt találod, és már csak azért is érdemes meghallgatni, mert Atwood elénekli benne egy ötvenes évekbeli dal részletét, ami a vasfüggönyről szól, és szerepel benne a Sátán:
