Munro szelíd derűvel mesél bűnről és halálról

iSophie | 2014. július 24. |

Alice Munro: Drága élet, fordította: Mesterházi Mónika

Park Kiadó, 2014, 320 oldal, 3315 HUF

A Drága élet Alice Munro legutóbbi, 2012-es kötete. A novella koronázatlan királynője – akire Bán Zsófia szellemes megjegyzése szerint a tavalyi Nobel-díjátadáson végre korona is került – időskori novelláival maga is koronát tesz egy kivételes életműre. Az írások az emberi élet talán legnagyobb kérdéseit: a halál és a bűn tematikáját boncolgatják.

Az időpont a huszadik század: az első nagy gazdasági világválság, a második világháború, az ezt követő lassú helyrerázódás évtizedei, a hetvenes évek – amik persze „abban a városban és a hozzá hasonló kisvárosokban nem olyanok voltak, ahogy ma elképzeljük" – és végül az ezredforduló időszaka, mely a könyv szereplőinek már nemcsak a század, hanem az élet végét is jelenti. A helyszín Kanada, az ország, ahol az egyik nagyvárosból a másikba eljutni több napos vonatút, ahol mindig akkor van szükség sürgős orvosi beavatkozásra, amikor a hóvihar miatt lezárják az autóutakat, és ahol az egyes kisvárosok, falvak, tanyák és szanatóriumok valahogy túl messze vannak egymástól ahhoz, hogy a lakóiknak valódi kapcsolatuk lehessen. De még az egy fedél alatt élők közt is túl nagy a távolság: képtelenek érdemben kommunikálni egymással, és ha valaki egyszer mégis kimondja azt, amit gondol, a másik fél általában megfutamodik: nem bírja el az igazságot, mert így, szavakba öntve túlságosan is súlyos.

A főszereplők, narrátorok néha férfiak, a legtöbbször viszont nők: unatkozó családanyák, elhagyott menyasszonyok, bűntudatos kislányok, átvert szeretők, féltékeny művész-feleségek, kezdődő demenciával küzdő idős hölgyek – az utolsó négy, külön ciklusba szedett és vállaltan önéletrajzi történetben pedig maga a visszaemlékező írónő. A faluszéli kis házban felcseperedő Alice-nek a társadalommal érintkezve hamar szembesülnie kell azzal, hogy a felnőttek világát nagyjából két nagy problémakör mozgatja, a halál és a bűn – minden más csak az ezekhez kapcsolódó járulék.

Az önéletrajzi novellák felől olvasva a kötetet világossá válik, hogy a többi történet is e köré a két elem köré szerveződik. Szinte mindegyikben központi elem az elmúlás, a veszteségek elfogadása, az emberben eredendően ott bujkáló sötét gondolatok és persze a bűntudat, amitől lehetetlen megszabadulni – ennek ellenére mindig mindent megbocsátunk magunknak. Mást se teszünk.

A Drága élet igazán szép kötet. Néha tragikus és szomorú, néha humoros és könnyed. Összességében véve talán leginkább melankolikus, de azért áthatja valami egészen finom optimizmus: az a szelíd derű, amely valószínűleg az élet értékének folyamatos el- és felismeréséből fakad.