Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy amikor 2016-ban Bob Dylan kapta az irodalmi Nobel-díjat, és sokáig egyáltalán nem reagált a hírre, majd ugyan elfogadta, de nem ment el az átadóra. 

Az esete nem egyedülálló, időről időre előfordul, hogy művészek valamilyen emlékezetes módon nem vesznek át díjakat, mint amikor A keresztapáért jelölt Marlon Brando egy apacs színésznőt küldött maga helyett az Oscar-gálára. (Persze olyanra is van példa, amikor visszaadják, mint a hétfőn 70 éves Kukorelly Endre). 

Az amerikai prózaíró óriás, John Steinbeck ebben a mezőnyben igazán különös, a durva és a furcsa határán egyensúlyozó műsorszámmal indult, amiről a LitHub emlékezett meg.

Az történt, hogy 1938-ban az Egerek és emberek színházba adaptált verziója George Kaufman rendezésében megnyerte a drámakritikusok New York Drama Critics’ Circle díját. A hírre Steinbeck egy távirattal válaszolt, ami aztán a Steinbeck: A Life in Letters című kötetben jelent meg nyomtatásban:

„URAIM: A KRITIKUSOKAT MINDIG IS A SZERZŐK TERMÉSZETES ELLENSÉGEINEK TARTOTTAM MOST A MÁSODIK ELJÖVETEL IDEJÉN ÉRZEM MAGAM DE EGY KICSIT BÁTORTALANNAK HOGY AZ OROSZLÁN MELLÉ FEKÜDJEK A TERMÉSZETES EGYENSÚLYNAK EZ A ZAVARA A DRÁMAÍRÓK JÁRVÁNYÁT OKOZHATJA NAGYON MEGTISZTELNEK A JÓ VÉLEMÉNYÜKKEL DE AZ EGOISZTIKUS ELÉGEDETTSÉGEMET LEROMBOLJA AZ A SANDA GYANÚ HOGY GEORGE KAUFMAN ÉS A SZEREPLŐGÁRDA JOBBAN MEGÉRDEMLI MINT ÉN. MINDENESETRE IGENIS VÁLLALOM A FELELŐSSÉGET AZÉRT HOGY MEGKÖSZÖNÖM

JOHN STEINBECK”

Hogy ez egészen pontosan mi akart lenni, annak eldöntésére a LitHub sem mert vállalkozni, annyit írnak csak, hogy a távirat fogadtatása nem volt túl pozitív. Nem sokkal később ugyanis Steinbeck írt egy levelet az ügynökének, Elizabeth Otisnak, amiben a következőket panaszolta:

„Mi volt a baj a távirattal, amit a Kritikusok Körének küldtem? Úgy tűnt, Annie Laurie (filmes ügynök - a szerk.) szégyenkezett miatta. Azt hittem, rendben van. Carol szerint is rendben volt. Talán összekeverték a küldés során. (...) Gondolom, nincs semmi szociális érzékem. ...Van  egy levelem George Jean Nathantől (a Kritikusok Körének elnöke volt - a szerk.) de addig nem válaszolok rá, míg meg nem érkezik a plakett. De mit kezdek egy plakettel? Talán beolvasztom és veszek valakinek egy pár cipőt.”

Mikor aztán tényleg kézhez kapta a plakettet, Steinbeck írt egy nagyon szívélyes levelet George Jean Nathannek. „Nagyon csinos” - írta többek között.

„Köszönöm ismét a Körnek. Szeretem azt hinni, hogy minden helyzetben van tökéletes magatartás. Soha nem szembesültem még ilyen helyzettel. De emlékszem egy beszédre, amit egy lovas tartott egy vacsorán, amin a fülmetszés és a borjúherélés bajnokaként egy pár ezüst sarkantyút kapott. Addig ünnepelték, míg mélyen elvörösödve felállt és a következő beszédet mondta: 

“Ó, franc, fiúk … Jézus Krisztus … miért … az isten verje meg … oh! a pokolba vele”

és a mennydörgő taps közepette leült. Látja, ez a rövid beszéd a nagyszerű kompozíció minden elemét tartalmazza: van eleje, közepe, vége, önkritikus, szárnyal a közepén és nem cinikusan vagy kishitűen zárul, hanem inkább annak felismerésével, hogy a szavai nem tudnák kifejezni az érzéseit.

Ez egy gyönyörű plakett, és nagyon büszke vagyok rá.

Üdvözlettel,

John Steinbeck”

Nincs is több, mit hozzátenni, így zseniális.