Háy János: Ablak [Egy kiállítás képe]

ABLAK

Bankrabló szeretett volna lenni, nem műkincstolvaj, rendes aranyrudakat pakolni vagy köteg pénzeket egy sporttáskába, nem ilyen régi vackokkal szarakodni, egy hét kigondolni, hogy hogyan rejtse el az ember, mert mindegyik másmilyen, és egyiknek sincs rendes formája. Jó, a képek egyszerűbbek, főleg, ha nem kell hozzá a keretet is vinni, de vannak megrendelők, akik a kerethez is ragaszkodnak. Fiatalon belecsúszott, nem volt épp pénze, és adódott ez a lehetőség. Egy angliai kastélyból el kellett hozni egy múmiát, nem volt kockázat, mert már eleve lopott volt, csak ki kellett hozni az épületből és kész. Senki nem merte jelenteni a rendőrségnek. Jól ment. Egyre több megbízást kapott, s végül benneragadt. Ráadásul még munkaidőn kívül is múzeumokat kellett járni, ki kell figyelni a biztonsági rendszer működését, mindig változtatják, mert a múzeumok igazgatói azt hiszik, hogy egy újabb méregdrága védelmi rendszer tényleg tökéletes lesz. Művészttörténetet végeztek, csak a képekhez értenek, egy középszerű számítástechnikai szakember is le tudja őket húzni a tökéletes biztonságra hivatkozva, holott az új rendszer épp annyira hiányos, mint az előző. Emiatt, a hozzáértés hiánya miatt, kell neki örökösen ellenőrizni a változtatásokat, a világ kisebb, nagyobb és legnagyobb múzeumaiban. Végigmenni aközött a rengeteg ellenszenves műtárgy között, és itt nem csak az ötvösművészet remekeire gondolt, amelyek tényleg rettenetesek, hanem arra a sok undorító festményre, amiket arisztokraták és királyok palotáiból szállítottak a múzeumba, a döglött nyulakat és fácánokat ábrázoló festmények, a lóversenyt megörökítő képek, a romok között táncoló nimfák és végül a híres családok felmenőinek és lemenőinek portréi. Az arisztokraták katasztrofális ízlése és családi tolakodása a mai napig rombolja az emberiséget, gondolta, amit a látogatható kastélyokban nem tesznek közszemlére, az ott van a múzeumokban, a múzeumok a rosszízlés előretolt helyőrségei. Hirtelen megtorpant, tudta, ha itt bekanyarodik az a Poussin-terem, az már tényleg mindennek az alja. És hiába van százméterenként egy-egy jó kép, azelőtt annyian állnak, hogy pont a kép nem látszik, csak a csődület. A turisták fejük fölé tartott szelfibotokkal próbálják lekapni a remekművet, hogy legalább majd otthon megnézhessék és megmutathassák az otthonmaradt rokonoknak, hogy milyen műtárgy lefényképezésének lehetőségét hagyták ki.  

  Haragudott magára, hogy annyi erő sem volt benne, hogy legalább egyszer pályát módosítson, egy életet mondhatni ugyanazon a munkahelyen lehúzni, ez ma már rendkívül ódivatú hozzáállás a világhoz. Hamár a bankrablás nem jött össze, akkor mondjuk a bérgyilkosság, az is elég izgalmas munka. Épp egy híres párizsi múzeum termeit rótta, a megbízási díjba bele voltak kalkulálva a különböző nagyvárosok, szállodaszobával, vendéglővel. Már szinte menekülésre fogta volna, mert most lett épp elege, amikor hirtelen az egyik teremben észrevette. Igen, ez egy remekmű, gondolta, szinte káprázott a szeme, mert a félig lehúzott rolójú ablakon fény vágott be. Ez az egyetlen remekmű és senki nem áll előtte. Az ablak, gondolta, a festészet ideája. Az ablak, az első műalkotás, ami a keretével kivág egy részt a világból. A festészet lényege a keret, a kivágás, a többi csak meló, néhány nap vagy óra vacakolás a képpel. De az ablak, mint minden festészetet megelőző őskeret, a legtökéletesebb. Ablakokat kéne árusítania a nagy aukciós házaknak, mögöttük valósággal, s hogy nem a konkrét látványt adnák el, gondolta, hanem a kivágás és a kivágás változtatásának lehetőségét. Megrendült ettől a gondolattól, érezte, most rájött valamire, s elhatározta, hogy ezt az ablakot, amiről ez a gondolat eszébe jutott, megszerzi magának. Egy hét alatt készen volt a terv, soha nem dolgozott még ilyen gyorsan, s mit ad isten, kiderült, a Louvre-ból csak a Mona Lisát bonyolult ellopni, az ablakokat nem. Egy ablaktisztító emelővel közelítette meg a helyszínt, és tulajdonképpen zavartalanul ki tudta fejteni a falból az ablakot. Az emelővel rápakolta egy teherautóra, és, mint aki jól végezte dolgát, mert valóban jól végezte dolgát, egyszerűen elszállította egy volt repülőhangárba a műtárgyat. 

  A múzeum alkalmazottai csak másnap vették észre, hogy hiányzik valami. Először nem is jöttek rá, hogy mi, mert a képek hiánytalanul megvoltak. Aztán az egyik derékra érzékeny teremőr észrevette, hogy húz a hideg, na akkor esett le, hogy megfújták az ablakot. 

  A kutya mindenét, ez meg hogy történt? Az egész francia rendőrség, Monsieur Maigret felügyelő vezetésével, Hercule Poirot segítségével eszeveszett nyomozásba fogott, persze teljesen feleslegesen, mert még ez a két nagyszerű nyomozó sem gondolt arra az evidenciára, ha valaki észrevétlen úgymond el tudja lopni a Louvre ablakát, biztos nem fogja úgy tárolni, hogy észrevegyék. És nem is vették észre. A sikertelen nyomozást követően a múzeum pályázatot írt ki az ablak megfestésére, amely festett változatot, majd az ellopott előző helyére rakják. Ez egyfajta esztétikai válasz a történtekre, mégiscsak a világ leglátogatottabb múzeumáról van szó. A pályázatot David Hockney, angol származású festőművész nyerte, aki épp ott tartózkodott a francia fővárosban, szóval nagyon gyorsan tudott reagálni a felkérésre, megelőzve a pályatársakat, Hamarosan megfestette a hiányzó ablakot, megszüntetve ezzel a valódi ablakot, mint műalkotást, valamit ahhoz a csendes, csak a fény és a múzeumi tárgyak szemlélésébe beleunt műkincstolvaj számára érdekes falrészhez odacsődítette a látogatókat. Soha nem látott az a falrész ekkora tömeget. 

  A kép olyan híres lett, hogy a műkincsgyűjtőket, akiknek annyi pénzük van, hogy egy kisebb földrész éves bevételének megfelelő összegről is le tudnak mondani, ha valamit nagyon akarnak. Ezek közül többen is érdeklődtek a festett ablak mintájául szolgáló ablak iránt. Végül a műkincstolvaj az egyikkel meg is állapodott. Az amerikai gyűjtő célja az volt, hogy megszerzi a festett ablakot is, amit majd a valódi ablak mögé vagy elé fog helyezni, az is lehet, hogy hol elé, hol mögé, s így végülis az ablak, mint a világra és különösképp a festő által teremtett világra nyíló szem (angolul mondta, úgy nem hangzott olyan furcsán) végre elnyeri teljességét. De vajon ki az alkotó ilyen esetben, tették fel később a kérdést, azok a művészettörténészek, akik láthatták a műgyűjtőnél a komplex műalkotást. A műgyűjtő ilyenkor csak szerényen mosolygott, mint a teremtő a hetedik napon, amikor a fáradtságtól nem jutott eszébe, hogy mennyi mindent elbaszott a világban.

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
© [a szerzői jog tulajdonosa]