Emlékmű egy emlékműnek
Csákány Istvánnak
Madárcsőr koppan homlokunkon, de fejünk
súlyos, mint egy kalapács. Nyisson ajtót,
akinek kilincsből van a keze, én a tízemeletesek
árnyékában heverészek. A szakadékokat
rég benőtte a föld. A természet maradéka,
a tanácstalanul álldogáló fák és a maguk
alá piszkító bokrok csak arra jók,
hogy elrejtsék a verébalakúakat.
Énekeljetek, lámpaoszlopok, biztassátok
a hajnali fűszálak közt vesszőfutást elszenvedőket.
Ha eső esik, eldobált műanyagokba bújunk, de ki az,
aki szatyrot húz fejére, és az utak metszéspontjába
áll, ha a szél fúj. Az égboltra vonalat húz egy toronydaru,
a napfény steril pengéi vágást ejtenek
a városi hosszúnyakúak sima bőrén. A szürke
a legkisebb ellenállás iránya, szürkét bármelyik tájban
képes okádni egy tetszőleges összetételű tömeg.
Tartsatok fejetek fölé egy kosarat, és egyétek azt,
amit estére benne találtok, mondták a növények,
és feltárták, amit addig a föld alatt rejtegettek.
Jó annak, kinek egész korpusza szeméremtestté vált,
mert már egy véső látványától is a gyönyör hullámai
nyaldossák homlokát. Kop-kop, a sárga ék vagyok,
aki fölött a sötétség kalapácsa tornyosul. A fekete
pislantott egyet, majd félrekapta tekintetét.
Az égbolt kitátotta roppant csőrét, együtt
próbálta énekelni a dallamot a konyhában
bekapcsolva felejtett rádióval. Feküdjünk az útszélen
heverésző tehenek közé, hallgassuk dúdolásukat,
sütkérezzünk a sárfoltos motorháztetők maradék melegében.
Az életnagyságúnál kicsit mindig nagyobbak
akarunk lenni. Aki pont akkora, még jó lehet alkatrésznek,
de ahhoz csendben kell maradni. Elfelejtettünk
felejteni, talán ez. Vagy szerszámnak nevezzük,
vagy műalkotásnak, de így sosem fogynak el
a szavak. Azt mondják, az oszlopok tetején,
a fénykörön kívül kellene fészkelni. Csakhogy ez
az építési daruk élettere is. Átörökíteni magunkat,
hátha legközelebb jobban sikerül.
Egy információhalmaz annyiban életképes,
amennyiben olvasóra talál. Aki leszakad az erdőtől,
az kiolvashatatlan lesz, ahogy kiolvashatatlan az érzés:
otthon lenni. A napverte, meleg póznának dőlök,
érzem, hogy érzem. Annyira jó.
2020. AUGUSZTUS 20. – 2023. JANUÁR 1.
Az időgép egy olyan, egyelőre csak elméletben létező szerkezet, melynek segítségével a múltba vagy a jövőbe repíthetjük fizikai testünket. A Ludwig Múzeum új kiállítása nem az időutazás tudományos-fantasztikus lehetőségével foglalkozik, hanem az idő és a művészet viszonyát vizsgálja különféle szempontokból, és magukat a műveket tekinti olyan időgépeknek, melyek lehetővé teszik számunkra a mentális utazást. További infók>>
Csákány István: Talpra állítás, 2008
fametszet, papír, ed. 1/5, 111 x 160 cm
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
© [a szerzői jog tulajdonosa]