Emlékmű egy emlékműnek 

Csákány Istvánnak 

Madárcsőr koppan homlokunkon, de fejünk

súlyos, mint egy kalapács. Nyisson ajtót,

akinek kilincsből van a keze, én a tízemeletesek

árnyékában heverészek. A szakadékokat

rég benőtte a föld. A természet maradéka,

a tanácstalanul álldogáló fák és a maguk

alá piszkító bokrok csak arra jók,

hogy elrejtsék a verébalakúakat.

Énekeljetek, lámpaoszlopok, biztassátok

a hajnali fűszálak közt vesszőfutást elszenvedőket.

Ha eső esik, eldobált műanyagokba bújunk, de ki az,

aki szatyrot húz fejére, és az utak metszéspontjába

áll, ha a szél fúj. Az égboltra vonalat húz egy toronydaru,

a napfény steril pengéi vágást ejtenek

a városi hosszúnyakúak sima bőrén. A szürke

a legkisebb ellenállás iránya, szürkét bármelyik tájban

képes okádni egy tetszőleges összetételű tömeg.

Tartsatok fejetek fölé egy kosarat, és egyétek azt,

amit estére benne találtok, mondták a növények,

és feltárták, amit addig a föld alatt rejtegettek.

Jó annak, kinek egész korpusza szeméremtestté vált,

mert már egy véső látványától is a gyönyör hullámai

nyaldossák homlokát. Kop-kop, a sárga ék vagyok,

aki fölött a sötétség kalapácsa tornyosul. A fekete

pislantott egyet, majd félrekapta tekintetét.

Az égbolt kitátotta roppant csőrét, együtt

próbálta énekelni a dallamot a konyhában

bekapcsolva felejtett rádióval. Feküdjünk az útszélen

heverésző tehenek közé, hallgassuk dúdolásukat,
sütkérezzünk a sárfoltos motorháztetők maradék melegében.

Az életnagyságúnál kicsit mindig nagyobbak

akarunk lenni. Aki pont akkora, még jó lehet alkatrésznek,

de ahhoz csendben kell maradni. Elfelejtettünk

felejteni, talán ez. Vagy szerszámnak nevezzük,

vagy műalkotásnak, de így sosem fogynak el

a szavak. Azt mondják, az oszlopok tetején,

a fénykörön kívül kellene fészkelni. Csakhogy ez

az építési daruk élettere is. Átörökíteni magunkat,

hátha legközelebb jobban sikerül.

Egy információhalmaz annyiban életképes,

amennyiben olvasóra talál. Aki leszakad az erdőtől,

az kiolvashatatlan lesz, ahogy kiolvashatatlan az érzés:

otthon lenni. A napverte, meleg póznának dőlök,

érzem, hogy érzem. Annyira jó.

Csákány István: Talpra állítás, 2008
fametszet, papír, ed. 1/5, 111 x 160 cm
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
© [a szerzői jog tulajdonosa]