Ziemowit Szczerek (1978) lengyel újságíró, a Gazeta Wyborcza és a Polityka munkatársa, író, Hunter S. Thompson lengyel fordítója. Jogot és politológiát végzett, és az európai szeparatizmusokat és regionalizmusokat kutatta. Újságíróként a kelet-európai térség geopolitikai, történelmi, kulturális "különlegességeinek"" szenvedélyes kutatója és szakértője. Magyarul eddig egyetlen könyve, a már-már kultikus státusznak örvendő Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története jelent meg 2016-ban a Typotex kiadó gondozásában."
Ziemowit Szczerek: Via Carpatia - avagy csavargások Magyarországon és a Kárpát-medencében (részlet)
Fordította Grozdits Antal
Kószáltam a környéken, amelyet Orbán, strómanja – a volt vidéki polgármester – segítségével egy privát birodalommá változtatott. A Pancho Arénától az egykori Habsburg-kastély kertjéig. Ezek között közlekedik az a valószínűtlen kisvasút. Egyik különös helyről döcög át egy még különösebbre. A semmiből a semmibe, szállítva a semmit. Ritkán jár, és leggyakrabban kizárólag ámuldozó, külföldi újságírók ülnek rajta, akik azért jöttek Magyarországra, hogy megértsék, mi folyik ebben az országban, amelyről mindenki úgy ír, mint a földi pokolról, és amelynek a lakói egy érthetetlen nyelven beszélnek. Az embernek néha az a benyomása támad, hogy milyen jó, hogy létezik ez a kisvasút, mert legalább lett egy szimbóluma a magyarországi korrupciónak. Hiszen amikor megérkeznek ezek az újságírók, hallva mindenféle hihetetlen és vad dolgokról, amelyek megestek ebben az egzotikus, posztkommunista országban, első pillantásra csalódottan mindent rendben találnak.
Ha figyelmen kívül hagyjuk az időnként felbukkanó óriásplakátokat egyes európai uniós politikusok és Soros György eltorzított arcképével, meg sztyeppésen vérlázító feliratokkal, akkor valóban olybá tűnik, hogy Magyarországon minden nyugati, rendes, unalmas és becsületes.
Ha az ember nem temetkezik bele álmosító, gazdasági csalásokat, vagy politikai telhetetlenséget taglaló iratokba, akkor nehéz bármi olyat találni, ami távolról is egy „post-communist dictatorship”-re emlékeztet Európa közepén.
Budapest egy teljesen szokványos európai metropolisz, és bár nagy részét a 19. században úgy húzták fel, gyorsan és hatékonyan, mint valami európai mini Gotham Cityt, ez ma már nem látszik rajta. Az újságírók Budapesten sétálgatva nem tudnak, mint például, Szkopjéban, Macedónia fővárosában, megjátszott objektivizmussal rácsodálkozni arra, hogy ez a kicsiny, komplexusos, kelet-európai nemzet hogyan próbálja bizonyítani a világnak, hogy valójában nagy és hatalmas, ragaszkodva a pszeudohistorikus gipszhomlokzatokhoz és kariatidákhoz, amelyek inkább részeg táncosokat idéznek egy diszkóvideóból. És ezeket a papírmasénak látszó oszlopokat és aszimmetrikus álműemlékeket tulajdonképpen bárhová felhúzták, ahol akadt egy kis hely, ráadásul mintha a kőművesek épp most ballagtak volna el valamelyik vidéki kisegítő iskolából. Szkopjéban mindez feltűnő és kapásból látni, Budapesten pedig egyáltalán nem.
A magyar vidék igazából pont úgy néz ki, mint bárhol nyugaton. Itt nem lehet – mint a Boratban – szakadt pulóveres szegények között mászkálni, akiknek öv alá ér a bajusza, akik kalapban vannak, de mezítláb, és dörzsölni a markunkat, hogy igen, igen a kelet-európai vidék még rendkívül messze van attól, hogy képes legyen létrehozni valami demokratikus tudatossághoz és állampolgári felelősségvállaláshoz hasonlító dolgot.
A magyar kisvárosok inkább cukormázasak, és egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a klasszikus kelet-európai betonmonstrumok a Hostel-típusú horrorfilmekből. Szinte mindenhova el lehet jutni rendes utakon, úgyhogy az olyan sztoriknak is annyi, hogy „még a legújabb generációs, összkerékhajtású terepjárónk – beleértve a pótkereket – sem bírta: a vadonban kellett éjszakáznunk, ahol lángoló fáklyákkal tartottuk távol az ólálkodó kannibálokat”. Az emberek rendesen öltözöttek, mint bárhol máshol nyugaton, itt nem lehet egy voyeur elragadtatásával gyönyörködni, mint a volt Szovjetunióban, az üvegcserepeken tűsarkúban és műszőrmében keresztülbillegő hölgyekben, vagy a guggoló gopnyikokban, akik a panelházakból újközépkori vártornyokat csináltak. A boltok és szupermarketek ugyanazt kínálják és ugyanúgy, mint Ausztriában vagy Németországban, ezért drámai felvételek sem készülhetnek az üresen ásító polcokról. Természetesen vannak kivételek – de ezek kivételek.
Szóval nem árt tudni – ezt azokra az újságírokra gondolva írom, akik könnyen dekódolható illusztrációt keresnek „korrupció Kelet-Európában” témájú cikkükhöz –, hogy van ez az idióta módon értelmetlen, Felcsútról Alcsútdobozra tartó kisvasút, amely összeköti egymással Magyarország első számú családjának (és strómanjának) a birtokait.
A kisvasút szimbólum, amelyen a piros sapkás kalauzon kívül nem utazik senki.
Én ugyan örömmel utaztam volna vele, de annyira ritkán jár, hogy nem volt kedvem egész nap az üres peronon álldogálni, a füvet, a fákat, a magyar űrt bámulva, csak azért, hogy megnézhessem a külföldi újságírók által „hussar-like”-ként jellemzett kalauzt a piros csákójában, és hogy pár kilométernyi zakatolás után minden bizonnyal kutyagolhassak vissza a kocsihoz. Ráadásul én is – mint a többiek – valószínűleg ugyanúgy magamban vihognék az egész jellegtelen út alatt, keresgélve a helyi viszonyokra való legkisebb utalás jeleit ebben az amúgy teljességgel nyugat-európai és semleges látképben, ami legalább annyira semmitmondó, mint az euróbankjegyek dizájnja. Ehelyett inkább Felcsúton és Alcsútdobozon mászkáltam, és próbáltam szóba elegyedni a helyiekkel, akik viszont igyekeztek lerázni, és úgy néztek rám, mint a soron következő betolakodóra, aki angolul, németül és törve (nagyon törve) magyarul próbálja kihúzni belőlük a véleményüket Orbán Viktorról. Nagyon hamar belefáradtam, és bevonszoltam magam a kocsmába, hogy egyek valamit, de nem tartottak semmiféle normális ennivalót. Mérgesen és meggyötörten bámultam a fickókat, akik melósruhában ugrottak be ide egy pofa sörre, mielőtt visszatérnek valahová, gondolom egy nem túl messzi építkezésre; borzalmas kávét ittam, egy nyomorult croissant harapdálva. Mint már kismilliószor, most is azon merengtem, hogy a magyaroknak milyen faszán sikerült kihasználniuk a 19. századot arra, hogy egy egészen nyugatias országot rittyentsenek maguknak. Ugyan elbukták az osztrákok ellen vívott szabadságharcot, de amikor a sors lehetőséget kínált nekik, hogy egyenragú félként részei legyenek a duális monarchiának, a szokásos „csak azért se” ellenkezés helyett éltek az ajánlattal. Magyarország társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból is rengeteget nyert azzal, hogy a 19. század végén egyenrangú játékosként bekapcsolódott a német civilizáció által dominált világba. Ez szinte mindenütt megfigyelhető, Erdélytől Sopronig, Zimonytól a Tátráig.
(…)
Sétálgattam az arborétumban, az egykor József Ágost főherceg kastélyához tartozó parkban. A főherceg Alcsútdobozon született, és az ő egykori földjeit vette át a most uralkodó család nevében Mészáros Lőrinc, volt polgármester és gázszerelő, gyorsabban gazdagodva, mint bárki Magyarország történelmében, és aki erről az észveszejtő sebességről szerényen csak annyit mondott az őt kérdező újságírónak, hogy „hát lehet, hogy okosabb vagyok Zuckerbergnél, nem gondolja?” Mészáros egyébként mostanra, ahogy az Átlátszó újságírói kiszámolták, körülbelül kétszer gazdagabb, mint maga József főherceg valaha volt.
A parkban párok sétálgatnak, vasárnap van, körülöttünk sűrű, nyugtató zöld. A hercegi palota romjai nagyon a helyükön vannak itt: Habsburg romok az új, az egész országot irányító, helyi arisztokrácia földjének kellős közepén. Az arborétum kerítésén Mészáros pizzériájának reklámja lóg. A hatvanpusztai nagybirtokon, a néhai József főherceg földjein újonnan épül egy hatalmas orbáni fészek. A régi parasztház Felcsúton csupán színlelés.
Különben is, ki akarna közvetlenül egy stadion mellett lakni?
