Mit tehetünk ha a ránk vadászó idegenek és egy mindenre képes Vírus egyre beljebb űz az idegen bolygó belsejébe? Hogyan működhet élő emberekből egy számítógép? Ezekkel a kérdésekkel folytatódik Markovics Botond Bionauták-sorozata, amely egy élő, húsból álló bolygó belsejében játszódik, gépek, szörnyek és kétségbeesett emberek között. A Bionauták első része még idén júniusban jelent meg, a szerző pedig most szeptemberben már a folytatással is előállt, ami Bionauták a végtelenben címmel érkezik. De vajon most sikerül megmenteni az emberiség jövőjét? A szerzővel korábban nagyinterjúban beszélgettünk a regényről, sci-fi írásról, hazai és nemzetközi viszonyokról.
Markovics Botond: Bionauták a végtelenben (részlet)
Yis egy lebegő rezgőkorongon ült, lábát az ötszáz méteres mélység felett lógatta, és az alatta elterülő, félhomályos bendőt figyelte, amelybe a közeli garatnyílásból dübörögve ömlött a Földről feltépett biomassza.
A garat éppen egy nagyváros romjait okádta ki magából. Téglaházak csonkjai, vasbeton tömbök, megcsavarodott vonatszerelvények, színesre mázolt buszok, piaci kacatok tömkelege torlódott egymásra.
Minden percben tízezrek halhattak meg odalent: nyakukat szegték a zuhanás végén, megfulladtak az emésztőtenger savgőzétől, vagy összezúzta őket a rájuk omló törmelék.
Yis komoran nézte a pusztítást, de mostanra már nem érzett már semmit.
Vírus azt a feladatot bízta rá, hogy minél több embert mentsen ki innen, ezért ő egyedül ezzel törődött.
A dübörgés alábbhagyott, az anyagfolyam apadni kezdett, ami annak az előjele volt, hogy a karneusz hamarosan egy másik garatba tereli a masszát. Yis korábban körberepülte a bendőt, és a több száz kilométer átmérőjű üreges szerv mélyén nyolc garatnyílást számolt össze, amelyek váltogatásával a karneusz időt hagyott magának az emésztésre.
Yis eleinte abban reménykedett, hogy a bendő talán a Föld közelében lebegő egyik karneusz testében található, ami azt jelentette volna, hogy az otthona csupán karnyújtásnyira van tőle. Sajnos ez hiú ábrándnak bizonyult: továbbra is a Karneusz-halmaz mélyén voltak, tizenháromezer fényévnyire a Földtől, ráadásul Vírustól megtudta azt is, hogy nem is ez az egyetlen bendő, amelyik a bolygójukat emésztette.
Eljött az idő.
Yis vonásai megkeményedtek. Megtörölte a fullasztó forróságtól gyöngyöző homlokát, majd megkocogtatta a repkorongja peremét. A korongot négy rezgő alkotta, és most az egyikük kivált belőle, majd arasznyi, csillogó téglatestté formázta magát. Öt pár lábával ritmikusan topogott, mintha táncolna.
– Készen álltok, Zümm?
A rezgő füttyentésre hasonló hangot adott ki magából, majd Yis vállára szökkent. Ő pedig feltápászkodott, lábát szétvetette a talapzaton, és tekintetét az emésztőtengerben felgyűlt hordalékra szegezte.
Emberek kezdtek kibotorkálni a romok közül, zavarodottan tébláboltak, kiabáltak, zokogtak, a szeretteiket szólongatták.
A tudásfalók, amelyek egy korábbi, elapadt garatömlés távoli roncsszigete körül csoportosultak, ekkor szinte egyszerre indultak meg a friss törmelékhalom felé. Meglepően fürgén haladtak roppant uborkaforma testük öt sáskalábán.
Yis először abban a bendőben látott ilyen lényt, ahol hajdanán a szilexek rájuk támadtak.
Aprót dobbantott a jobb lábával, mire a repkorongja megiramodott, és meredek ívben lefelé suhant. Gyorsnak kellett lenniük, arra sem volt idejük, hogy a sokkos állapotban lévő túlélőknek elmagyarázza, mi történik körülöttük.
Az odalent gyülekező rezgők közben egy mesterséges szájat formáltak, egy féregjáratot, amelyből néhány pillanattal később sokezernyi fajtársuk özönlött elő. Rovarszerű szárnyaik olyan gyorsan verdestek, hogy a levegőt vibráló, sistergő, kellemetlen hangorkán töltötte be.
Yis lefelé intett a karjával, Zümm pedig továbbította a parancsát a társainak.
A rezgőraj kis különítményekre vált szét, amelyek aztán úgy csaptak le, akár a ragadozó madarak. Ötösével összeállva a magasba emeltek egy-egy embert, és amint ez sikerült, azonnal visszaindultak velük a száj felé.
A rajzás szemmel követhetetlen káosszá vált.
Aztán néhány perccel később a savtengerben csörtető, óriás tudásfalók közül az első dülöngélve fellépett a roncsok közé.
Yis azonnal jelzett a rezgőknek. A legtöbb kis lény a roncsok közé rejtőzött, ő pedig a repkorongján az utolsó elragadott emberekkel együtt beröppent a három méter átmérőjű mesterséges szájba, amelyet a rezgők utána azonnal elbontottak.
Több ezer embert mentettek ki néhány perc alatt. És több tízezret voltak kénytelenek maguk mögött hagyni meghalni.
Yist sötétség vette körül, megperdült körülötte a világ, a halántékában enyhe nyomást érzett. Aztán már ki is bukkant a túloldalon, egy félhomályos, szikkadt falú húscsarnokban. A levegő száraz volt, a hőmérséklet viszont a bendő forróságához képest jóval hűvösebbnek érződött.
A hely zsúfolásig telt menekültekkel.
A magasban Yis felnagyított holografikus képmása lebegett, amely újra és újra elismételte a korábban felmondott üzenetet arról, hogy hová kerültek, és mi történt velük:
– Ennek a halott karneusznak a teste biztonságos menedéket nyújt. A lény teljes pusztulása még közel egy évszázadig eltart, ezért a húsa bizonyos részeken továbbra is ehető, a testnedveiből pedig iható folyadékot szűrűnk le. Több tízezer hozzátok hasonló túlélőt mentettünk ki az elmúlt hónapokban. Ők is mind itt vannak, különböző csarnokokban. Ne féljetek! Biztonságban vagytok…
A rémült vagy dühös kiáltások többsége ismeretlen nyelven harsant, Yis pedig úgy vélte, az újonnan kimentett, rémült tekintetű emberek pakisztániak, és a nyelv nagy eséllyel urdu lehetett.
Viszont sok kétségbeesett kérdés világnyelven harsant:
– Mihez kezdünk itt? Hogy jutunk vissza az otthonunkba?
– A fiam! Nem láttad a fiamat?
– Haza akarok menni!
– Ez a bűz elviselhetetlen!
– Hol van Hussain és Shazira?! Shazira!
Yis számtalanszor szembesült már ezzel a tömeges pánikkal, de senkinek nem tudott segíteni.
Felvillant előtte Elisha és Lorelei arca. Egy éve hagyta magukra őket, és csak reménykedett, hogy jól vannak. Vajon mekkorára nőtt már Lorelei? És hogy viseli a helyzetet Elisha? Biztosan gyűlölik, amiért szó nélkül hátrahagyta őket, még ha az ő érdekükben tette is. Ők nem ismerték Vírust.
Néha a fülében csengett Lorelei kacagása, és tisztán látta maga előtt az utolsó közös napjuk emlékeit. Ahogy a kislánya azzal a csőkarddal hadonászott, majd egymásnak felelve mondták el a lovagi rigmust. Magában időnként még most is elmormolta: Kard a kézben, bátorság a szívben. A lovag sosem hátrál, csak ha túl nagy a sárkány…
Ha ennek vége, meg fogja keresni őket.
A legtöbb túlélő rezignáltan bámulta az új érkezőket. Néhányan végül feltápászkodtak, és megpróbáltak segíteni: vödrökből vizet kínáltak, konzerveket osztogattak a felhalmozott közös készletből, vagy csak egy öleléssel igyekeztek megnyugtatni a zokogókat. Ezernyi személyes tragédia fájdalma hömpölygött végig a csarnokban.
Yis a repkorongján végigsuhant a menekültek felett. Már jó ideje nem érdekelte, hogyan tekintenek rá, félnek-e tőle, gyűlölik, vagy éppen valamiféle szörnyetegnek gondolják. Csak tette a dolgát.
A húscsarnok rücskös, szivacsos falaiban ráncossá fonnyadtak az izomrostok, és megcsontosodtak az inak, mintha a szövet lassan kővé vált volna. A nedvességét vesztett, pergamenszerű, halott hús színe szürkésvörössé, helyenként feketévé sötétedett, ezért a még ehető húst távolabbról hozták ide, ahol még maradt némi élet a szövetek legmélyén.
A központi üregből több oldaljárat nyílt, némelyikben a rezgők által begyűjtött generátorokat állítottak fel. Drótkábelek kígyóztak keresztül-kasul, és a roncsok közül kiguberált reflektorokat, lámpákat táplálták.
A csarnok mikroközösségekre bomlott, többnyire a közös nyelv, közös kultúrközösség alapján: akadt itt ázsiai, európai, afrikai csoport is, mindenki akaratlanul az ismerőst kereste.
És Yisnek egyszerre csak feltűnt valami.
Mintha kevesebb lett volna az ember.
Ebben a csarnokrészben hozzávetőlegesen húszezren élhettek, de most szemre is legalább a túlélők negyede hiányzott.
A belsőbb régiók üresen tátongtak. Az egykor tömött csarnokrész közelében ücsörgők pedig láthatóan kerülték a kiüresedett területet. Yis megannyi gazdátlan holmit, ruhákat, zacskós ételeket, takarókat, szőnyegeket, vizespalackokat, olajos hordókat látott szerteszét heverni.
Leereszkedett a kiüresedett tér peremén. Talpa alatt úgy ropogott a talaj, mintha csak kiszárított dohányleveleken lépdelt volna.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte. A hozzá közelebbi férfiak és nők arcán sápadtan derengett valamiféle nyugtalanító rettegés. – Ez az üreg nemrég még tele volt. Több ezer ember hiányzik. Mi történt?
– Azt hittük, te majd megmondod – felelte fintorogva egy középkorú, fakószőke hajú nő erős német akcentussal. – Te sem tudod? Akkor ki tudja?
– Rezgők jöttek egy ilyen szájkapuból – szólalt meg egy hajlott háttal, törökülésben kuporgó, szakállas férfi. Egy törött porceláncsészéből helyben kotyvasztott kávét szürcsölt. – Embereket ragadtak meg, ugyanúgy, ahogy bennünket idehoztak. Elvitték őket.
– Hová? – hökkent meg Yis.
– Ezt tőlünk kérdezed? – horkant fel a nő. – Te szervezed ezt az egészet, nem? Hol vannak akkor? Mi fog velünk történni? Mi ez az egész?
– Az apád tehet róla! – vádolta meg valaki távolabbról. – Nem kellett volna húst lopnia ezekből a lényekből!
– A te bűnöd is! – vetette oda a szakállas férfi.
– Vigyél haza bennünket! – kiabálta egy vékony, női hang, és a haza szó hisztérikus visítássá torzult. Mások is kiabálni kezdtek, és Yis körül érezhetően szorosabbra zárult az embergyűrű.
Yis merev arccal felemelkedett a repkorongjával, ezzel azonban csak tovább hergelte a legfrusztráltabbakat. Valaki egy palack vizet hajított feléje, ami nem sokkal suhant el a válla mellett.
Otthagyta a dühöngőket, és berepült a kiürült húscsarnok mélyére. Ott újra leereszkedett, aztán kettőt toppantott a korongon, mire előbújt Zümm, és felszökkent a karjára.
Yis maga felé fordította a tízlábú lényt.
– Hová vittétek innen az embereket? Vigyetek oda engem is!
Zümm rezegni kezdett, aztán Yistől néhány méterre egy csapatnyi fajtársa bújt elő a kiszáradt hús mélyéről, majd egymásba kapaszkodtak, és ovális szájat formáztak magukból, miközben fémes testük is átalakult organikus felületté.
Yis tétován repült be az alig kétméteres szájba. Biztos volt benne, hogy a rezgők Vírus parancsát teljesítették. De mit akarhatott ezektől az emberektől?
Amikor a repkorongján elősuhant a száj túloldalából, az émelyítő szag és a talaj szikkadt állaga alapján arra következtetett, hogy még ugyanabban a halott karneuszban jár.
A bőre bizsergett a levegőt átjáró tömény elektromosságtól, körülötte türkizkéken lüktető, egymásba gabalyodó idegpályák tekeredtek, mint megannyi ágas-bogas fa egybenőtt koronája.
Aztán a halványan derengő idegrostok közé ékelődve megpillantott néhány emberi testet.
Némelyik meztelen volt, másokat részben ruhafoszlányok takartak. A hálózat szorosan körbefonta őket, a koponyájukhoz és a tarkójukhoz ujjnyi vastagságú idegszálak csatlakoztak, az ágyékukra hártyás falú, áttetsző tölcsérek tapadtak, a gyomrukból erezett csövek lógtak ki.
Szinte mindenki szájára áttetsző hártyaréteg tapadt, amely vékony csőben folytatódott, ezek aztán kötegekben tekeregtek tovább a háló mélyére.
Hallotta halk lélegzetvételüket. Mindannyian éltek.
Életben tartották őket.
Yis felfelé repült, egyre magasabbra és mélyebbre hatolt ebbe a kusza labirintusba.
A halványkék aurába burkolódzó idegnyúlványok rendszerébe ezrével gabalyodtak az ernyedt testek. Yis fakó arcokba bámult, amelyek egyikében sem ragyogott fel az értelem szikrája. Talán nem is látták őt: néhány szempár üvegesen meredt maga elé, de a legtöbbek szemhéja szorosan lezárult, alatta a szemgolyók ide-oda cikáztak, mintha álmot látnának.
Sebesen továbbrepült felfelé, és közben erősödő szorítást érzett a mellkasában. Akárha egy végtelen pókháló közepébe került volna, de tudta, hogy nincs itt semmiféle pók, ahogy ez a rengeteg ember sem préda. Valami egészen más célt szolgáltak.
A végtagjaikon a lenőtt körmök karmokként görbültek, a cserepes ajkak lomhán tátogtak, mint a partra vetett halak szájai.
Több tízezren lehettek itt. Jóval többen, mint ahányan a csarnokból eltűntek. Ez pedig azt jelentette, hogy a rezgők talán más bendőkből is idehordták a kimentett embereket.
Yis eddig elhitte, hogy ez az ő megváltó küldetése: segíteni a túlélőknek. Csakhogy Vírus mindig céllal mentett meg más fajokat – azért, hogy utána felhasználja őket.
De erre?! – gondolta iszonyodva. Egyáltalán mi ez?
Fel-alá cikázott, és zúgott a feje a látványtól.
Kisgyerekeket látott, fiatalokat, öregeket, felnőtteket. Néha megrebbent egy-egy szabadon hagyott ajak, megrándult egy-egy végtag, tétován feléje nyúlt egy kar.
Aztán az idegkötegek hálózatában egyfajta sugaras mintázatot vélt felismerni, mintha az egymásba fonódó indák mind egyazon irányba tartottak volna.
Követni kezdte őket.
Az öntudatlan alakok egyre sűrűbben ágyazódtak be a hálózatba, előfordult, hogy négy-öt testet együtt font körbe egy vaskos rost, és a belőlük kiálló csövek teljesen összegabalyodtak.
Mélyebbre haladva mind több torzót és test nélküli fejet is észrevett. A koponyákhoz ugyanúgy idegfonatok csatlakoztak, de a nyakizmok egyfajta idegdúcra emlékeztető gumókhoz illeszkedtek.
Egy fiatal, ázsiai férfi szájából cső lógott ki, szeme üvegesen csillogott. Néha pislogott. Egy idősebb, sötét bőrű nő lassan, szaggatottan lélegzett. Lélegzett? De mivel? Yis csak arra tudott gondolni, hogy az agy működteti a légzési reflexét, és a nyaka alatt lüktető szerv keringtetheti a levegőt a száján át. Az agynak szüksége volt oxigénre, ez tűnt az egyetlen értelmes magyarázatnak.
Yist hányinger kerülgette, pedig legalább egy éve nem evett, így nem lett volna mit kiadnia magából.
Mi ennek az őrületnek az értelme?!
– Yis – szólította egy hang valahonnan a távolból. – Yis!
A neve hallatán megdermedt. Valaki felismerte.
– Yis!
Ahogy feljebb emelkedett a repkorongon, a hálózat sűrűjében, az indák sugaras középpontjában megpillantott egy hártyarétegekből álló, körkörös teraszt.
A közepéből előburjánzó nyúlványok között, egy vaskos idegköteg végéhez egy ősz hajú férfi feje rögzült, mintha csak egy múzeum fő kiállítási tárgya lenne.
A fej megeresztett feléje egy vigyort.
Az arcot a szilexek városában látta utoljára, amikor a bionauta kapitány megpróbált kommunikálni a kristálylényekkel, mire azok egyszerűen lefejezték, majd feldarabolták.
– Yis Venter! – köszöntötte Fredrik Vandenberg. – Nem gondoltam volna, hogy valaha még találkozunk.
– Fredrik? Te… – Már emlékezett rá, hogy a férfi fejét a halála után nem sokkal elnyelte Vírus, aki egy sokszemű és -szájú patchworklény alakjában jelent meg előttük.
– Élek, igen. Vagy legalábbis úgy gondolom, hogy ez is egyfajta élet.
– Mi ez az egész? – nézett körbe remegve Yis. – Mi ez a borzalmas hely?
– Egy biotechnológiai csoda – felelte csillogó szemmel a kapitány. – Egy emberkomputer!
Fotó: Agave / Bolega Niki
