Ez a remekmű az egyik legjátékosabb regény, amely Latin-Amerikából valaha eljutott a világba. Guillermo Cabrera Infantét egy csapásra a spanyol ajkú halhatatlanok sorába repítette, a magyar fordítás mégis több mint ötven évet váratott magára. A Trükkös tigristrióban feltárul az ötvenes évekbeli Havanna: kultúra, moziklasszikusok és lüktető muzsika - a város kakofóniája és az élet szabadesése. Elsőre úgy tűnhet, hogy a mű néhány kubai bohém éjszakai kalandjait beszéli el, ám valódi főszereplője maga a nyelv: elsősorban a beszélt nyelv, a nyelvi játékok, kétértelműségek, szimmetriák (eredeti címe: a Tres tristes tigres már eleve egy nyelvtörő).
A regényt méltatói az Ulysseshez hasonlítják, ám egyesek szerint "frissebb", "erotikusabb", "viccesebb"; ugyanakkor Salman Rushdie jegyzi meg Cabrera Infantéval kapcsolatban, hogy emigráns íróként ""ugyanúgy szinte teljes mellőzöttségben élt Londonban, mint Elias Canetti"". A hazájától és fiatalkorától eltávolodott szerző az emlékeit összegyűjtve teremti meg Havanna Fidel Castro előtti, szexuálisan túlfűtött kabarévilágának elbűvölő látomását és színes alakjait. Miközben a karibi szigetország történetének egyik legvéresebb időszakában játszódik a regény - korrupt elit, amerikai nagyvállalatok szabadrablása, diktatúra, maffia, nyomor és prostitúció -, Cabrera Infante távolságot tart a politikától, és ezáltal valami sokkal izgalmasabbat és lényegibbet mutat fel: örökérvényű irodalmat és káprázatos életet.
Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
Bustrófedon mindig szavakra vadászott a szótárban (szemantikai szafari), amikor elvesztettük szem elől, és egy tetszőleges szótár társaságában bezárkózott a szobájába, a szótárral evett, a szótárral ment vécére, a szótár mellett aludt,
teljes napokon át vágtatott ennek a szótáltosnak a hátán, mert egyedül csak ilyen könyveket olvasott, és azt mondta, így mondta Silvestrének, hogy ez jobb mint az álom, jobb mint az erotikus fantáziák, jobb mint a mozi. Tessék, még Hitchcocknál is jobb. Mert a szótár megakaszt a szóerdőben elveszett egy-egy szóval (tű, de nem a szénakazalban, mert azt könnyű megtalálni, hanem inkább tű a tűpárnában), és ott van az eltévesztett szó, az ártatlan szó és a bűnös szó, a gyilkos-szó, a rendőr-szó, a megmentő szó és a zár szó, és a szótár elakasztása abban állt, hogy az ember kétségbeesetten keres egy szót fel meg le a könyvben, amíg meg nem találja, és amikor megvan, és látja, hogy valami mást jelent, az jobb mint az utolsó tekerés okozta meglepetés (akkoriban épp azért lelkesedett, mert azt olvasta, hogy a nevetséges rusnyaságot jelentő adefesio szó Szent Pálnak az efézusiakhoz írt leveléből ered, és, mondta Bustró nemcsak egyikünknek, hanem mindannyiunknak, Látod, öregem, hogy ez a találmány tehet arról, hogy olyan rengeteg pár boldogtalan, ez tehet arról a sok házasságtörésről meg tangóról, és hogy a házasság a legnagyobb adefesio, az élet csunyája, mert Bustrófedon épp annyira volt a házasság ellensége (házasseggnek nevezte), mint a házas asszonyok barátja, legyenek bár tökéletesek vagy tökéletlenek), vagyis az utolsó tekercs, a Holt-tengeri okozta meglepetés, és csak azt sajnálta, hogy a szótár, az összes szótár olyan kevéske szót tárol, és az összeset tudta kívülről, ahogy kívülről tudta a kutya definícióját is az értelmező kéziszótárból. Kutya: főleg vadászatra, ház- és nyájőrzésre haszn. háziállat (Canis familiaris). Házőrző kutya; hamis kutya; harapós kutya; kivert kutya: (átvitt értelemben is – és itt hatásszünetet tartott) otthontalan, mindenünnen kirekesztett ember; kóbor kutya; láncos kutya; veszett kutya: (átvitt értelemben is) ingerlékeny, ok nélkül is mindenkit támadó, sértegető (természetű) személy, és már folytatta is kedvenc szavaival:
Anna
magam
púp
csöcs
kerek (és minden körülötte forog)
radar
ananá (a kedvenc gyümölcse)
sós és
geg (a legviccesebb)
és kis híja volt, hogy áttérjen muzulmánnak Alla(h) miatt, aki kimondottan a tökéletes isten, és lázba hozta, hogy milyen kevés különbség van az allegória és az allergia között, és mennyire hasonlít a kauzalitás és a kazualitás, és összekeverhető a tárgyatlan és a tárgytalan, és listába szedte azokat a szavakat, amelyek mást jelentettek a tükör két oldalán:
kar/rak
arany/nyara
keret/terek
nád/dán
rák/kár
és felhívta a figyelmet a végeérhetetlen alkímiában felcserélhető szótagokra, felcserélhető, mint a felcser meg a cserfel, a Róma és a maró, a kofa és a fakó,
és csak mondta, magyarázta, fejtegette, hajnali háromig csak játszott a szavakkal (onnan tudta, hogy ennyi az idő, mert ekkor játszották a Las tres de la mañana, vagyis a Hajnal három című keringőt, és ez az este pontosan ugyanolyan volt, mint a többi, amikor az új, nemfolytonos számrendszerével zaklatta Cuét, amelyet egy nemrégiben, fogalmam sincs, hol olvasott (B talán inkább azt mondaná, hogy hallott) közmondásra épített, amely szerint egy számjegy egymilliót ér, és ahol a számok nem rendelkeznek fix vagy helyzetük, sorrendjük által meghatározott értékkel, hanem önkényes és változó vagy épp teljességgel fix értékük van, és például elszámolhattál egytől háromig, de aztán a három után természetesen nem a négy jött, hanem a hetvenhét vagy a kilenc vagy az ezerötszázhatvanhárom, és akkor azt mondta, hogy egyszer majd felfedezik, hogy az egész postai jelölésrendszer hibás, hogy az volna a logikus, ha az utcákat számoznák, és minden egyes háznak nevet adnának, és kijelentette, hogy ez az ötlete párhuzamos a testvérek új megkeresztelési rendszerével, amelyben mindenkinek más volna a vezetékneve, de azonos a keresztneve, és Cué baszogatása ellenére (nincs erre más szó, sajnálom) rövid és boldog este volt, mind jól szórakoztunk, mert a Deauville-ban Silvestre kiválasztott egy kártyát, amelyet Cué egy játéktermes barátja kidobott, a káró kettest, és azt mondta, meg tudja mondani, melyik a lap jobb és bal fele, nem a színe meg a visszája, hanem hogy képes beállítani, talpra állítani, rögzíteni, méghozzá puszta intuícióból, így mondta, mert a káró kettes, mint tudjuk, mindig ugyanúgy esik, és Bustro imádta, hogy talált egy rákképet, és fogadott, hogy képtelenség, hogy Silvestre tönkretegye, és megmondja, melyik a helyes nézete, és Cué erre azt mondta, hogy Silvestre csal, és Silvestre megsértődött, és Bustrófedon mellé állt és kimentette, hogy egyetlen kártyalappal képtelenség csalni, és biztatta Silvestrét, hogy mutassa meg a poligámos játékot (így mondta), Silvestre pedig B kivételével mindannyiunkat megkérdezett, tudjuk-e, mi pontosan a hatszög, Rine pedig erre azt mondta, hogy egy hatoldalú poligon, Cué meg azt mondta, hogy egy hatlapú test, Silvestre pedig azt mondta, hogy hexaéder, és akkor én fogtam magam és lerajzoltam (naná, Eribó nem volt ott: különben ő csinálja) egy lapra:
és akkor Silvestre azt mondta, hogy ez valójában egy kocka, csak épp elveszítette a harmadik dimezióját, és azzal kiegészítette, így:
és azt mondta, hogy amikor majd a hatszög megtalálja ezt az elveszett dimenziót, mi pedig rájövünk, hogy hogyan csinálta, akkor képesek leszünk megtalálni a negyedik, az ötödik meg a többi dimenziót, és szabadon járkálhatunk közöttük (a Dimenziók sétányán, mondta D, és a Misiones sétány felé mutatott), és beléphetnénk egy festménybe, megállhatnánk egy ponton, elutazhatnánk a jelenből a jövőbe vagy a múltba vagy még azon is túl, elég, ha csak kinyitunk egy ajtót, és Rine kihasználta az alkalmat, hogy a találmányairól szónokoljon, például arról a gépről, amelyik fénysugárrá változtathatna bennünket (én pedig hozzátettem, hogy árnyéksugárrá is), és elküld bennünket a Marsra vagy a Vénuszra (én oda akarok menni, mondta Vustrófedon), és ott messze aztán egy másik gép visszaalakítana bennünket, a fényből szilárd fényeket és árnyékokat formálna, és így űrturistákká változnánk, és Cué azt mondta, a fényben ott a színek egész skálája, és B. azt mondta, hogy ezek nem Ibert skálái, és Cué elkövette azt a hibát (B. úgy írta, erore), hogy elmesélte: ő egyszer elképzelt egy szerelmi történetet, amelyben egy földi férfi tudja, hogy van egy nő valahol, egy másik galaxis valamelyik bolygóján (és Bustró már kezdte is mondani, hogy a minden tejek útja, görög vagy latin fordítás alapján), aki szereti őt, és ő is eszeveszetten belészeret, miközben mindketten tudják, hogy ez az igazi reménytelen szerelem, mert soha de soha nem találkozhatnak, és a végtelen terek csöndjében kell szeretniük egymást, és naná, hogy Bustrófedon az este végén azzal baszogatta Cuét, hogy ezek trisztára Tri-star és Isonda, és így esett (így esett, jólesett, úgy volt, hogy beléesett), hogy érdekes módon (érdeske dómon egy édeske démon) a Las Vegasban találtunk rá Arsenio Cuéra, aki egész éjjel került és nem közelebb, hanem inkább el, mert egy vulgo nősténnyel vagy nymphával időzött (és ha most már mindörökre úgy beszélek, mint Bustrófedon, nem kérek érte bocsánatot, sőt szántszándékkal teszem, és csak azt szánom-bánom, hogy lakat van a számon, vagyis nem tudok tényleg, természetesen és mindig (a mindig visszafelé is ér, nem csak előre) így beszélni; megfeledkezni a fényről, az árnyakról, a fényárnyékról, a fotókról, mert egyetlen szava többet ér ezer képnél), szőke volt, magas, fehér, nagyon fehér, szép, fotogén, egy valódi modell, önnön arcképe, és Cué kellemetlenkedő képet vágott és rádióhangon beszélt, és B. azt mondta, hogy a klub telis-tele van egyszerű elemekkel, és szaturnuszilag féktelenkedtünk rajta, és Bustró ott találta ki azt a(z in)kriminális szlogent, hogy Arzént mindenCuénak, és aztán megtettük ezt az éjszaka himnuszának, mígnem véget ért az éj, és amikor én folytattam volna, hogy hajnali himnuszt csináljak belőle a trópusokon, Rine azt mondta, hogy ez így nem éj, és erre elhallgattam, elvetettem, megvetettem a kultúrát, ami metafizikájával mindig beletenyerel a boldogságba.
