Kira Navárez xenobiológus egy kolonializálatlan bolygón végzett rutinszerű felmérés során idegen életforma nyomaira bukkan, a váratlan találkozás azonban az első pillanatok csodáiból a rémálmokba taszítja.
A sorsfordító találkozás hatására a misszió minden tagja halálos veszélybe kerül, és Kirának is menekülnie kell a túlélésért. Eközben kitör a galaktikus háború a csillagok közt, a Föld és gyarmatai a megsemmisülés szélére kerülnek, és az emberiség sorsáért folytatott elszánt küzdelem a galaxis legtávolabbi pontjaiba sodorja Kirát. Ez az utazás nemcsak őt, hanem a történelem egész menetét is átalakítja. És Kira lehet az emberiség egyetlen és legnagyobb reménye.
Az Álmok a csillagok közt a személyes emberi erő, az együttérzés és a félelem lenyűgöző könyve, egyszerre grandiózus űreposz és óda a science-fiction irodalmához.
Christopher Paolini: Álmok a csillagok között (részlet)
Ahogy Kira szeme hozzászokott a sötéthez, hosszú, kékesfekete vonalakat fedezett fel a falon és a mennyezeten. A ferde szögekben cikcakkozó vonalak olyasféle mintákat alkottak, mint egy primitív áramkör, csak annál lazábbat.
Művészet? Nyelv? Technológia? Néha nehéz elkülöníteni őket. Sír lenne? Bár persze lehet, hogy az idegenek nem temetik el a halottaikat. Ki tudhatja?
– Hőkép – mormolta.
Megváltozott látása elmosódó képet adott a szobáról, amelyben az a melegebb folt ugrott ki, ahol sütötte a beeső napfény. Nem voltak lézerek, semmi, ami mesterséges hőforrásra utal.
– Hőkép, kikapcsol.
A szobát megtömhették passzív érzékelőkkel, de ha így van, akkor sem reagáltak Kira jelenlétére. Mégis feltételeznie kellett, hogy figyelik.
Valami az eszébe jutott, és lekapcsolta az övén levő szkennert. Egy idegen akár fenyegetőnek is tekintheti a jelzéseket.
Legörgette a szkenner legutóbbi méréseit: a háttérsugárzás magasabb volt a szokásosnál az összegyűlt radongáz miatt; a fal, a mennyezet és a padló a felszínen megfigyelt ásványok és elemek keverékét tartalmazták.
Ismét a foltnyi égre pillantott. Neghar hamarosan ideér a képződményhez. Az űrkomppal alig pár perc. Ennyi ideje van, hogy megvizsgálja élete legfontosabb felfedezését. Mert ha egyszer kihúzták a lyukból, többé nem engedik be ide.
A törvény szerint minden bizonyítékot, ami intelligens idegenekre utal, jelenteni kell az illetékes hatóságoknak a Szövetséges Világok Ligájában.
Ők majd lezárják a szigetet (és valószínűleg a kontinens jelentős darabját), és ideküldik saját szakembereiket, hogy foglalkozzanak a helyszínnel.
Nem mintha Kira meg akarta volna szegni az előírásokat. Bármennyire szeretett volna körülnézni, alaposabban megtekinteni a dolgokat, erkölcsi kötelessége volt, hogy ne bolygassa meg a környezetet. A mostani állapot megőrzése fontosabb a személyes becsvágynál.
Így hát veszteg maradt elviselhetetlen csalódottsága ellenére is. Ha legalább megérinthetné a falat…
Ismét az emelvényt nézte. Feltűnt neki, hogy épp a derekáig ér. Azt jelentené, hogy az idegenek ugyanakkorák, mint az emberek?
Kényelmetlenül váltogatta a lábát. A Norodon ellenére tovább lüktettek a zúzódások. Megborzongott, úgyhogy bekapcsolta a szkafander fűtését. Nem volt nagyon hideg, de most, hogy elmúlt a zuhanás adrenalinfröccse, azt hitte, lefagy keze-lába.
Feltűnt neki, hogy szemben a falon egy tenyérnyi bogban találkoznak a vonalak. A görbe fal más részein…
Reccs!
Éppen időben kapta fel a fejét a hangra, így láthatta, hogy dinnye nagyságú szikla zuhan felé a nyílásból.
Sikoltott, és ügyetlenül előredőlt. A két lába összeakadt, és ő hasra esett, fájdalmasan beverve a mellét.
A szikla mögötte találta el a padlót, amelyről porfelhő pöffent a magasba.
Kira ismét alig kapott levegőt. A pulzusa ismét kalapált. Mindjárt megszólal a riasztás, és valami förtelmesen hatékony ellenintézkedésre kerül sor.
Semmi sem történt. Nem vijjogott sziréna. Nem gyúltak fények. Nem nyílt alatta csapóajtó. Nem lyuggatták szét a lézerek.
Feltápászkodott, nem törődve a fájdalommal. A puha por elfojtotta a hangokat, így egyedül a saját lihegését hallotta.
A piedesztál épp előtte volt.
A fenébe, gondolta. Óvatosabbnak kellett volna lennie. Az oktatói megbuktatták volna egy ilyen hiba miatt.
Visszafordult a piedesztálhoz. A tetején levő mélyedés egy vízmedencére emlékeztette. A medence öblében újabb vonalak húzódtak, és… ahogy közelebbről megnézte, mintha puha, elmosódó izzást látott volna, amely halványkéken derengett a pollenszerű szemcsék alól.
Fellobbant benne a kíváncsiság. Biolumineszcencia? Vagy mesterséges fényforrásból származik?
Kintről meghallotta az űrkomp motorjainak erősödő moraját. Már nincsen sok ideje. Legfeljebb egy-két perc.
Az ajkát harapdálta. Ha legalább többet láthatna a medencéből!
Tudta, hogy helytelen dologra készül, de nem bírt ellenállni.
Legalább valamit tudni akart erről a döbbenetes leletről.
Nem volt olyan ostoba, hogy megérintse a port. Ez a zöldfülűek hibája, amelynek eredményeként az embert megeszik, megfertőzik vagy feloldják savban. Ehelyett leakasztotta az övéről a sűrített levegővel töltött, apró flakont, és vigyázva elfújta a port a medence széléről.
Örvénylő pászmákban röppent a levegőbe a por, feltárva az alatta rejlő vonalakat, amelyek valóban izzottak, az elektromos kisülésre emlékeztető, kísérteties kékséggel.
Kira ismét megborzongott, de nem a hidegtől, hanem az érzésről, hogy tiltott helyre merészkedett.
Elég! Máris oktalanul kísérti a sorsot. Ideje visszavonulni.
Elfordult a piedesztáltól.
Rándulás futott végig a lábikráján, mert a jobb csizmája a padlóhoz tapadt. Kiáltott meglepetésében, és fél térdre esett, amitől megdermedt bokájában kicsavarodott és elszakadt az Achilles-ín.
Kira felüvöltött, és könnyesen hunyorogva tekintett le a lábára.
Por.
Fekete porkupac nyelte el a lábát. Mozgó, hemzsegő por. A medencéből ömlött, a piedesztálról folyt le az ő csizmájára, majd az izmok körvonalait követve felfelé indult.
Kira sikoltott, és igyekezett kiszabadítani a lábát, de a por olyan biztosan tartotta, mint egy mágneses zár. Letépte az övét, előrehajolt, csapkodta az alaktalan masszát, de egy porszemet sem bírt elmozdítani.
– Neghar! – üvöltötte. – Segíts!
A szíve olyan hangosan vert, hogy semmit sem hallott. Két kézzel megmarkolva feszesre húzta szét az övét, azzal próbálta kaparni a combját. A szíj szántott egy sekély barázdát a porban, egyébként hatástalan volt.
A részecskék árja már elérte a csípőjét. Úgy tapadt meg a lábán, mint egy fáradhatatlanul kígyózó, szoros ragasztószalag.
Nem akarta, de nem volt választása, jobb kezével bele akart markolni a porba, hogy lerántsa magáról.
Ujjai olyan simán behatoltak a részecskék közé, mintha tajtékba nyúlna. Nem talált fogást, és amikor visszahúzta a kezét, jött vele a por is, nyúlós kacsokkal szőve be az ujjait.
– Pfuj! – A padlóhoz dörgölte a kezét, de hiába.
Megborzongott, amikor valami megcsiklandozta a csuklóját, és ő tudta, hogy a por utat talált a kesztyű varrásai között.
– Vészhelyzet! Minden pántot lezárni! – Nehezen bírt beszélni, mert a szája kiszáradt, és a nyelve mintha a kétszeresére dagadt volna.
A ruha tüstént válaszolt; megszorult minden ízületnél, meg nyakban is, légmentesen elzárta Kira bőrét. Ám a port nem állíthatta meg. A nő érezte, ahogy a hideg bizsergés felvándorol a karján a könyökéig, majd tovább.
– Vészhelyzet! Vészhelyzet! – üvöltötte. – Vészhelyzet! Neghar! Geiger! Vészhelyzet! Hall valaki? Segítség!
A por belepte a szkafander ellenzőjét.
Elsötétült a világ.
A ruhán belül a kacsok átmásztak a vállán, rácsavarodtak a nyakára és a mellére.
Esztelen félelem rohanta meg Kirát. Félelem és irtózat. Teljes erőből rántott egyet a lábán. Valami reccsent a bokájában, de a talpát mintha a padlóhoz ragasztották volna. Sikoltozva karmolászta az arcvédőt, próbálta letisztítani.
A por megérkezett az arcához. A nő ismét sikoltott, azután szorosan becsukta a száját, elzárta a torkát, visszafojtotta a lélegzetét.
Azt hitte, mindjárt szétrobban a szíve.
Neghar!
A por úgy rohant át a szemén, mint a miniatűr rovarok hada. A következő pillanatban belepte a száját, és amikor az orrlyukaiban is megérezte a száraz hemzsegést, az pontosan olyan iszonytató volt, mint képzelte.
…ostoba… nem kellett volna… Alan!
Amikor látta maga előtt a férfi arcát, a rettegéséhez fogható erővel rohanta meg egy másik érzés: az, hogy ez nem tisztességes. Nem lett volna szabad, hogy így végződjön! Aztán a torkában túl nagy lett a nyomás, és ő sikolyra tátotta a száját, és a por bezúdult rajta.
Aztán nem volt semmi.
