Totth Benedek 2014-ben megjelent, Holtverseny című regénye (kritikánk itt) 2015-ben Margó-díjat kapott. Most elolvashatsz egy szöveget a fordítóként is ismert szerző készülő regényéből, ami a Könyves Magazin különszámában jelent meg először.
A szerző ajánlója a szöveghez: „A szöveg, amelyet küldök, egy (talán egyszer el- vagy soha el nem) készülő regényből van. A regénynek, ha megírom, az lesz a címe, hogy Semmi gyűlölet, és ez a szöveg valószínűleg nem fog szerepelni benne, vagy nem ebben a formában, az biztos. Hogy miről szól, azt nem pontosan tudom, de szerintem az rossz is, ha az ember tudja, hogy miről szól, amin dolgozik.”
Totth Benedek: Semmi gyűlölet – Nulladik fejezet
Mintha késeket hányna. Ki akarja kaparni a szemüket, de nem mozdul a karja, higany csorog az ereiben. Nem tudja, hol van, nem tudja, hogy került ide. Mintha nem a saját testében lenne. Mintha ez a test, amiből ki akarják taszítani, már nem az ő teste lenne. Villanások, sötét foltok, villanások, sötétség, utcai lámpák, autók fényszórói, hiába próbálja kinyitni a szemét, mintha le lenne varrva a szemhéja. Szájában vasas íz, nem emlékszik, mikor harapta el a nyelvét, a vér lecsorog a torkán, köhögni kezd, valaki felrántja, erős, fanyar kölniillat, izzadságszaggal keveredve. Felfordul a gyomra, öklendezni kezd, nehogy összehányja az autót, üvölti egy hang a távolból, de már késő.
A kurva életbe, most egy másik a hang, te takarítod fel, baszd meg.
Visszalökik az ülésre, a gyomorsav marja a torkát, eldugul az orra, hasogat a feje. Lelassulnak, megállnak, nyílik az ajtó, hűvös levegő áramlik az utastérbe, amitől egy pillanatra magához tér. A teste a hideg aszfaltra zuhan, beüti a könyökét, vérzik a térde, ennek most fájnia kellene, de már nem érez semmit. Kezek ragadják meg, az úttesten vonszolják, lehorzsolja az arcát az érdes aszfalt, húzzák tovább a nyirkos földön, a nedves füvön, és egyre messzebb az úttól, a motor duruzsolásától, a kipufogógáz fojtogató bűzétől, aztán az erős kezek elengedik, ő pedig elterül a kemény földön, hegyes gallyak szúrnak az oldalába, éles fűszálak karcolják az arcát, képtelen megmozdulni. Érthetetlen szófoszlányokat hall, aztán mintha hirtelen feltekernék a hangerőt, valaki azt mondja, úgysem fog emlékezni semmire, és
egy erős ütés a tarkóján, de még él, érzi, ahogy levelekkel és gallyakkal temetik be a testét.
Nem mozdulhat meg, levegőt sem vesz. Nem tudhatják meg, hogy még él. Távolodó puha lépések, aztán ajtók csapódnak valahol messze, és egy pillanatra vörös fénybe borul az erdő, mintha vérrel permeteznék le a fákat, a földet, és még a levegőben is vérpermet száll. Ahogy elhajtanak, a teste remegni kezd, fázik, magzatpózba húzza össze magát, de ez sem segít. Nem akar már élni, de meghalni sem akar még. Nem itt és nem most. Kúszni kezd arrafelé, amerre az utat sejti, milliméterről milliméterre halad, a levelek zörögnek alatta. Órák múlva kijut a fák közül, de a töltés meredek oldalán nem tud felkapaszkodni. Elfogy az ereje, lassulni kezd a légzése, a szívverése szabálytalanná válik. Elveszíti az eszméletét, és
már nem látja, ahogy lassan leereszkedik a köd, és előbújnak a vadak az erdőből.
Pókok, hangyák, dögbogarak, csigák másznak az arcára, nyestek, aranysakálok, rókák, vaddisznók szaglásszák, tépnek a húsából, meztelen testén gombák nőnek és rothadnak el, a hátát lassan beborítja a moha. Ősz lesz, megsárgulnak és lehullanak a levelek, betakarják a csontjait, a szél átfúj a bordái között, egércsalád költözik a mellkasába.
Aztán hirtelen magához tér, kinyitja a szemét, hörögve kapkod levegő után. Nem érti, hogyan került ide, nem emlékszik semmire, nem érez semmit, csak annyit tud, hogy
még nem halt meg, mert a halál nem fájhat ennyire.
Nyitókép: Valuska Gábor
