Amikor 2008-ban Barack Obamát választották az Egyesült Államok elnökének, a világ egy új korszak hajnalát ünnepelte. Obama a reményre, a társadalmi különbségek áthidalására építve azt az ígéretet hordozta, hogy a negatív kampányok ideje lejárt. Elsöprő győzelméből úgy tűnt: a siker alapja az optimizmus és a remény. Nyolc évvel később egy egészen másféle hozzáállás bizonyult hatásosnak. Donald Trump az emberek megosztására, az előítéletekre, Amerika vélelmezett hanyatlásával kapcsolatos apokaliptikus vízióira építve akadályozta meg, hogy Hillary Clinton személyében az Egyesült Államok történetében először női elnököt válasszanak. A remény és a megbékélés ígéretében hívők ebben a narratívában hirtelen végtelenül naivnak tűntek. Olyan véleményekkel is lehetett találkozni, melyek szerint a tökéletes kampány lényege a hazugság.
Tóth Csaba: A tökéletes kampány - Nyertes stratégiák (részlet)
A politika olyan, mint a foci, legalábbis amennyiben mindenki azt gondolja, hogy ért hozzá, s különösen így van ez a politikai kampányokkal. Kampányidőszakban elemzők, újságírók és egyszerű választók garmadája adja folyamatosan a tanácsokat, mit kellene tenni az általuk kívánt politikai oldal győzelme érdekében. Az embernek egy-egy kampány során az lehet a benyomása, több szó esik arról, hogy különböző véleményformálók szerint jól vagy rosszul kampányol egy-egy párt, mint arról, pontosan melyik párt milyen programot kínál az országnak. A kampányok után pedig rendre érkeznek az elemzések és magyarázatok, hogy a győztes kampánya miért volt jó, a vesztesé rossz, öntudatosabb véleményformálók esetén megfejelve azzal, hogy ha az ő tanácsára hallgattak volna, bizonyosan jobb eredmény születik. Mindez aligha meglepő annyiból, hogy a kampányok valóban a politikai élet centrális eseményei. Mivel pedig a politika nagyon embert érintő és nagyon sokakat érdeklő világ, a politikai élet legfontosabb eseményei mindenkiből előhozzák a benne élő politológust. Ráadásul egy politikai kampány olyannyira sok elemből áll, hogy utólag nagyon nehéz igazságot tenni, melyiken múlt a siker vagy a kudarc, kinek volt igaza, mit kellett vagy nem kellett volna tenni a győzelemért. A politizálás és a politikai kampány folytatása azonban két nagyon különböző dolog. Politizálni egy demokráciában minden állampolgárnak joga van, sőt egyes demokráciákban a politikai véleménynyilvánítás legfontosabb aktusa, a szavazás kötelesség. Sokak szerint egy ország politikai klímája annál egészségesebb, minél többen vesznek részt a politikai 9 folyamatban. Ezzel szemben a politikai kampány egy szakma. Dramaturgiájának főszereplői a politikusok, rendezői és forgatókönyvírói a politikai tanácsadók és kampányszakemberek. A politikai kampányok sokszor nem függenek össze a politika tartalmával: kiváló politikusnak is lehet rossz kampánya és rossz politikusnak is jó.
A jó politikai kampány sok-sok tanulásra, kutatásra, tapasztalatra és munkára épül.
Majdnem biztosak lehetünk benne, hogy a legtöbb olyan állampolgári javaslatot, amely arra vonatkozik, hogyan lehetne jobban kampányolni, a legtöbb politikus hallotta már. Ezért lehet az embernek sokszor az az érzése, amikor egy politikus pultjánál, standjánál tanácsokat ad a jelöltnek, hogy mintha a politikus nem figyelne, nem venné komolyan a kéretlen, de jó szándékú állampolgári tanácsot. Megvan rá az oka – még ha udvariasságból lepleznie illene is –, tudniillik az, hogy az adott javaslatot szinte biztosan sokszor hallotta már a tanácsadóitól. A politikai kampányolás tehát szakma, szerencsétlenségünkre azonban nem olyan szakma, amelyet iskolában tanítanak, vagy amelynek világos szabálykönyve lenne. Bár a könyvtárak tele vannak a sikeres kampányokat taglaló munkákkal – az olvasó is egy ilyet tart most a kezében –, a legtöbbször ezek alapján sem könnyű eldönteni, hogy a konkrét helyzetben mit kellene tennie egy politikai szereplőnek. Ha ez olyan könnyű volna, nem lenne olyan kevés igazán jó kampányszakember, és nem lennének olyan jól megfizetve. Mi ennek az oka?
Először is – ha csak Magyarországot nézzük – egész egyszerűen nincs olyan sok kampány, hogy azokból általános következtetéseket lehessen levonni. Magyarországon a rendszerváltás óta mindössze nyolc parlamenti választási kampányra került sor. Ezek közül az első idején az állampolgárok többsége egyetlen állami tévécsatornát nézett, legfeljebb vezetékes telefonja volt, az internetről pedig – bár már létezett – jellemzően nem is hallott még, nemhogy használta volna. Hogyan lehetne közös tanulságokat levonni egy ilyen körülmények között folytatott kampányról és mondjuk a 2018-as megmérettetésről, amikor a közösségi média szerepe már kiemelkedő volt?
Másodszor: a politikai kampányokon nagyon sok múlik, a tét pedig túl nagy ahhoz, hogy a résztvevők túl sok információt osszanak meg róla.
Egy kampány alatt adott, a kampánnyal kapcsolatos nyilatkozatot bátran tekinthetünk félrevezetésnek; legfeljebb a kampány után jelennek meg hiteles elemzések a résztvevőktől arról, pontosan mit miért csináltak.
De még ilyenkor is avatott szem és szigorú forráskritika kell ahhoz, hogy megállapíthassuk, valós értékeléssel van-e dolgunk, vagy csak az illető kampányszakember próbálja magát beállítani a győzelem kovácsának, más esetben felmenteni magát a vereség felelőssége alól.
Harmadszor: egy kampányban nagyon sok minden történik, de a választás utáni felületesebb elemzések jellemzően leragadnak ott, hogy a győztes mindent jól, a vesztes mindent rosszul csinált. Holott ez biztosan soha nincs így. Nincs olyan vesztes, aki ne csinált volna valamit jól, és olyan győztes, aki egyszer sem hibázott. Ezeknek a szétszálazása a választások utáni napokban sokszor még lehetetlen, később pedig már nem olyan érdekes a szélesebb közvélemény számára.
Ha ilyen nehéz a jó politikai kampányokat megkülönböztetni a rosszaktól, vajon érdemes-e egyáltalán ilyesmivel próbálkozni? Az én válaszom egyértelmű igen. Az ugyanis, hogy sokszor nem magától értetődő, miben más egy jó és egy rossz kampány, még nem jelenti azt, hogy bizonyos jellegzetességeket ne lehetne azonosítani. Erre a legjobb módszer, ha sok sikeres és egymástól független kampányt tanulmányozunk, ezekben próbálva közös vonásokat találni. Ez a könyv pontosan erre vállalkozik. Kilenc jól sikerült, szinte tökéletes kampányt elemezve próbálja megválaszolni a kérdést, van-e a tökéletes kampányoknak közös titkuk.
A teljes megfejtésre a könyv végéig várni kell, amíg az egyes fejezetek egy-egy kampányt elemezve fejtik meg a győzelem rejtélyét. Egy fontos tanulságot azonban már most elárulhatok: a tökéletes kampányoknak nincs egyetlen, közös, titkos receptjük. Ez az első pillanatban talán meglepő lehet, hiszen nagyon sokan nagyon sokszor hiszik azt, hogy megtalálták a tökéletes kampány titkát. Mivel világszerte az amerikai választásokat kíséri a legnagyobb figyelem, négyévente, november közepe táján, amikorra az elemzők túl vannak a november eleji választás okozta eufórián vagy depresszión, óraműpontossággal érkeznek a tökéletes kampányok titkát megfejtő elemzések. Sokan emlékezhetnek rá, hogy 2008-ban, Barack Obama győzelmét követően a főleg baloldali-liberális elemzők ujjongva írtak róla, hogy a tökéletes kampány titka a felemelő, reményre építő üzenet és a fiatalok bevonása a politikába.
Akkor úgy tűnt, hogy legalább az Egyesült Államokban nem kell a fehér többségből érkezni ahhoz, hogy valaki elnök lehessen. Reményt hirdetett Obama sikeres kampánya, és sokan azt gondolták, ettől fogva csakis a pozitív kampányoké a jövő. Csakhogy alig nyolc évvel később egy merőben másféle kampány aratott hatalmas sikert, ugyancsak az Egyesült Államokban. Donald Trump mindenben másképp viselkedett, mint Obama. Nem a reményre épített, hanem azt állította, Amerika a katasztrófa felé halad, miközben minden korábbinál negatívabb jelzőkkel illette ellenfelét, Hillary Clintont. Trump szexista, sokszor rasszista és gyakran félrevezető, szándékosan torz állításokat tett a kampányban. Mégis nyert. Vajon ilyen egy tökéletes kampány? – kérdezték sokan aggódva. Négy évvel később a válasz az lett: nem feltétlenül. Joe Biden kampányáról aligha tudnánk sok mozzanatot visszaidézni, mivel tökéletesnek ekkor a biztonságos, nem túl aktív kampány tűnt, amely nem a jelölt erényeire, hanem az ellenfél gyengeségeire épít. Bonyolította az elemzést, hogy a korábban a maga nemében zseniálisnak tartott Trump-kampány a világjárvány rendkívüli helyzete közepette hirtelen esetlennek, inadekvátnak tűnt, holott Trump nagyon is ugyanaz maradt. Azt sem árt tisztázni mindjárt az elején, végül is mit jelent pontosan a politikai kampány fogalma. Ahány ember, annyi értelmezésben használja ezt a kifejezést, és nem is ok nélkül.
A politikusok állandóan kampányt folytatnak, gyakran már a választási ígéretek teljesítését is a következő választást megalapozó kampánynak tekinthetjük.
Néha viszont sokkal szűkebben értjük a kampányt, csakis arra az időszakra gondolva, amely közvetlenül megelőzi a választást. Különösen napjainkban, amikor a parlamenti vagy elnökválasztásokon kívül is egymást érik a petíciók, aláírásgyűjtések, konzultációk, nehéz egymástól elhatárolni a kampány- és a nem kampányidőszakokat, illetve az egyes kampányokat egymástól. Ebben a könyvben annyira megyek vissza az időben egy-egy választást megelőzően, amennyi szükséges az adott fejezetben tárgyalt választási küzdelem megértéséhez.
De nemcsak a kampány időbeli kereteinek meghatározása okoz fejfájást, hanem az is, pontosan milyen tevékenységek tartoznak ide. Ha azt mondjuk egy politikusra, hogy kampányol, legtöbbször valamilyen választási gyűlésre, utcai, köztéri standolásra, a választókkal való közvetlen találkozásra gondolunk. De ha kicsit mélyebbre megyünk, egy parlamenti szónoklatot vagy televíziós szereplést úgyszintén tekinthetünk kampánytevékenységnek. Ezek azonban csak a kampány taktikai vagy kommunikációs elemeit jelentik, s ahogy látni fogjuk, a kampány kimenetele sokszor nem ezeken múlik.
Egy egyszerű gondolatkísérlettel megérthetjük ennek az állításnak az igazságát. Tételezzük fel, hogy egy szavazó nagyon szereti Orbán Viktort, évek óta következetesen egyetért a Fidesz politikájával. Ebben az esetben nem tudunk elképzelni olyan ellenzéki plakátot, amely egy csapásra arra készteti ezt a választót, hogy azt mondja: „Eddig fideszes voltam, de olyannyira megérint ez az ellenzéki szlogen, hogy most inkább a kihívóra szavazok.”
