Helen Rappaport történész újabb olvasmányos non-fiction kötetének helyszíne Párizs, főszereplői pedig az orosz elit egykori tagjai, akik elmenekültek a bolsevik terror elől hazájukból.
Párizs a világ közepe
„Párizs tele van oroszokkal – írja Hemingway 1922-ben, miután megérkezik a Szajna parti fővárosba. – Egyfajta gyermeki reménykedéssel áramlanak Párizsba. Senki nem tudja, hogyan élnek, leszámítva, hogy eladogatnak ékszereket, arany dísztárgyakat és családi ereklyéket, amiket magukkal hoztak Franciaországba.” És valóban, a Romanov-dinasztia bukását,
a bolsevik hatalomátvételt követően vagyonuktól szinte teljesen megfosztott oroszok ezrei menekülnek a francia fővárosba,
s az éjszakai lokálok, a finom borok és ételek nyújtotta élvezetek, a Gyagilev vezette Orosz Balett fénykorát felváltja a nélkülözés keserve és a munkalehetőségért való küzdelem. Egykori tábornok áll a szálloda portáján, admirális várja a kuncsaftokat az autómosóban, miközben a feljebbjutás reményében pincéri és taxisofőri ábrándokat kergetnek. Nagyhercegnők, grófnők varrják a párizsi elit szláv motívumokkal ékített, Coco Chanel tervezte ruháit, a nemrégen még Oroszország-szerte ünnepelt művészek lepukkant albérletekben húzzák meg magukat, álmatlanul és éhesen, a mindent elsöprő honvágytól szenvedve.
Helen Rappaport történész, a A négy nővér és A forradalom fogságában című bestsellerek szerzője az ő történetüket írta meg, imponálóan gazdag, eddig feltáratlan forrásokra támaszkodva, rendkívül színes anekdoták és eltalált jellemrajzok sokaságát felvonultatva, az őszinte együttérzés hangját sem nélkülözve.
Helen Rappaport: Oroszok Párizsban (részlet)
Fordította Tomori Gábor
Az 1932-ben megjelent memoárjában Marija bevallotta, hogy Párizsba költözésekor „abban az illúzióban [voltam], hogy érkezés után azonnal egy új élet nyílik meg előttem”. De mint az osztályához tartozók többségének, fogalma sem volt a pénzről: az orosz arisztokrácia soha nem hordott magánál készpénzt, nem írt csekkeket; a szolgáikra hagyták, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Nem sokkal a Londonba érkezését követően már vonakodva nekilátott eladogatni az ékszereit, amelyeket egy svédországi széfből hozott el. Egykor ugyan komoly értéket képviseltek, de
az 1920-as évek elején a piacot nem csupán orosz ékszerek árasztották el éppen, hanem Európa más részeiből elűzött arisztokraták ékszerei is,
és Marija csak csekély összeget kapott értük. Szandro megfigyelte az értékeikkel Londonban és Párizsban „házaló” honfitársai általánosan elterjedt kiszipolyozását, hogy miként konspiráltak a közvetítő ügynökök az árakat alacsonyan tartandó, ilyenformán elérve, hogy az orosz emigránsok sokkal kevesebbet kapjanak vissza, mint amennyit egykor fizettek. Mind arra számítva hagyták el Oroszországot, hogy a megmentett értékeik révén „bizonyosan kihúzzuk egészen az 1930-as évekig”. De tévedtek. Szandro feleségének, Kszenyijának a bámulatos Romanov-gyöngyei „csak három röpke évig” tartottak ki.
Szandrónak igen nehéz volt Londonban munkát találnia, ahogyan Marija Pavlovnának is a rövid idő alatt, amit ott töltött. Nem csupán arról szólt ez, hogy meg kell keresni a megélhetésre valót, ami nem tűrt halasztást, hanem
Marijának arra is szüksége volt, hogy találjon valami elfoglaltságot az újonnan felszabadult idejére.
Szerencsére akadt egy készség, amelyben osztozott sok más kifinomult, jó családból származó orosz nővel: tudott varrni. Marija később elmondta egy interjúban, hogy „[szeretett] mindig is tűvel babrálni”, és hogy még Szentpéterváron Alekszandra cárnéval „a magunk mulatságára ruhákat készítettünk a kis nagyhercegnőknek” – a Romanov testvéreknek: Olgának, Tatyjánának, Marijának és Anasztaszijának. Londonban ismét hasznosította ezeket a készségeket, továbbá megbízást teljesítve amerikai stílusú szvettereket kötött – a kötött holmikra nagy kereslet mutatkozott, ugyanis a háború után hiánycikk volt a jó minőségű szövet. Ez a munka igen sok időt igényelt, és bármennyire igyekezett is Marija, heti hat fontnál többet nem tudott keresni. Ezért szintúgy nekilátott márkás ruhákat másolni, és alsóneműket készített orosz barátnőinek – kézzel, mert varrógépe nem volt.
Tudta, hogy ha egyszer megveti a lábát Párizsban – a divatvilág központjában –, sokkal jobban boldogulhat.
Felszerelkezett egy hitelre vásárolt Singer varrógéppel és egy szabászasztallal. Elvégzett egy rövid gépihímzés-tanfolyamot, hogy hatékonyabban használhassa a varrógépét, miközben igyekezett párizsi klientúrát toborozni. Nemigen mozdult ki, és ragaszkodott a saját, arisztokrata száműzöttek alkotta szűk osztályához. Sokuk jóval nagyobb megpróbáltatásokon ment keresztül, mint Marija – anyagilag és érzelmileg –, de soha nem beszéltek az elszenvedett traumákról. „Az összes beszélgetésünk témája továbbra is egyvalami volt – idézte fel Marija –, a múlt:
Ez a múlt olyan volt, mint egy poros gyémánt, amelyet reménykedve a fény felé tartunk, hátha a napsugár keresztülszűrődik rajta. Beszéltünk a múltról, visszatekintettünk rá. És a múltról beszélve nem tanulságokat kerestünk, hanem fáradhatatlanul és hiábavalón azt taglaltuk, ki a hibás azért, ami velünk történt. A jövőnket egészében nem tudtuk elképzelni, míg az Oroszországba való visszatérésünket, amit annak idején nagyon biztosra vettünk, csak igen határozott előjelek mellett láttuk lehetségesnek. Az élet szomszédságában éltünk, de féltünk találkozni vele.
Ez a nosztalgikus hajlam,
ez a mély, fatalisztikus sóvárgás a világ iránt, amelyet elvesztettek, Marija száműzött-nemzedékéből igen sokakat üldözött Párizsban,
és sokuk számára lehetetlenné tette az alkalmazkodást az új környezetükhöz. Az ilyenek egyike volt Marija fivére, Dmitrij Pavlovics nagyherceg, aki „Romanov Hamletként” folyvást a múlt miatt látszott gyötrődni, miután megszenvedte édesanyja korai elvesztését, a magányos gyermekkort és az övéi közül oly sokaknak a megölését a forradalom idején. Egykor Oroszország négy legnagyobb vagyona közül az egyik az övé volt, és 1918 novemberében „a nagyhercegi zsebében kevesebb mint száz frankkal [nyolc dollárral] és egyetlen váltás inggel” érkezett Párizsba.
A Romanov-család száműzetésbe került tagjai közül Dmitrij tűnt a legcéltalanabbnak, ide-oda ingázott a londoni és a párizsi társaság között, és mindkét fővárosban a Ritzben szállt meg még akkor is, amikor az már túl drága volt a lehetőségeihez mérten, képtelen lévén beosztani a rendelkezésére álló kevéske pénzt. A könnyed báj és szeretetreméltóság felszíne alatt mindig magányos és sérülékeny volt. Alkalmasint tovább alakította volna a „lázas tétlenség” állapotában leledző, balsors sújtotta playboyt, ha egyre szorultabb anyagi helyzete folytán nem kényszerül rá, hogy munkát keressen. 1919 őszén meghallgatott néhányat Hugh Dalton közgazdasági előadásai közül a London School of Economicson, ekként próbálva jobban boldogulni a megmaradt pénzével.
Lényegében azonban Dmitrijnek egyetlen tulajdonsága volt, amit kiaknázhatott: jóképű volt, a csábításra fogékony hölgyek embere,
és a nők kiszámítható rendszerességgel omlottak a karjaiba. Mindig kereste a jómódú kapcsolatokat, akiknek révén jobb kilátásokra tehet szert; tudta, hogy a legjobb választása az, ha talál magának egy gazdag feleséget. Ezt szem előtt tartva rövid ideig udvarolt a gazdag, amerikai elvált asszonynak, Consuelo Vanderbiltnek, miután Londonban Lord és Lady Curzon bemutatta őket egymásnak. Sok nőhöz hasonlóan, akiknek udvarolt, Consuelo úgy találta, hogy Dmitrij „különlegesen jóképű férfi, szőke, karcsú, keskeny arcában hosszan vágott, kék szempárral”. Nem volt híján egyfajta rejtett kellemnek, ismerte el Consuelo, aki azonban józanul úgy döntött, hogy nem megy hozzá feleségül.
Dmitrijt tovább üldözte a balszerencse a szerelemben és a személyes pénzügyeiben egyaránt. Egy darabig egy amerikai táncosnő, Teddie (Theodora) Gerard után futott, aki a The Eclipse című „kalandos, bűnügyi bohózatban” tűnt fel a londoni Garrick Színházban. Teddie később eladta a sztorit az amerikai sajtónak, elmesélve, hogy a „boldogtalan herceg” miként ontotta a történeteit a családja szörnyűséges legyilkolásáról, miközben „halk, kesergő” orosz népdalokat játszott neki a gitárján egy mayfairi partin 1922 karácsonyán. A sápadt, bánatos Dmitrij megjelenése a „kísértet egy lakomán” klasszikus benyomását keltette. Néhány hónappal később ismét Párizsban volt, az Hôtel du Rhinben szállt meg, klubokban és éttermekben verve el az idejét és a pénzét, de pénzzavar miatt újfent arra kényszerült, hogy a nővérénél, Marijánál és a sógoránál, Szergejnél húzza meg magát a rue Miromesnilen. Egyesek felvetették, hogy Dmitrijnek, merengő, matinébálvány külsejével próbát kellene tennie Hollywoodban, de 1921 tavaszára a huszonnyolc éves fiatalember új elfoglaltságot talált; ismét egy tehetős, idősebb nő után futott.
Ezúttal a francia divattervező, Gabrielle „Coco” Chanel volt az illető, aki az idő szerint a háború utáni divatvilágot uralta.
Először tulajdonképpen 1911-ben találkoztak, amikor Dmitrij Párizsba látogatott, Chanel pedig varrónőként dolgozott a rue Cambonon, és 1921. január 22-én ismét összefutottak a Ritzben egy vacsorán, ahol Dmitrij akkori szeretője, Marthe Davelli francia színésznő mutatta be őket egymásnak. Az este végén Chanel hazafuvarozta Dmitrijt; hajnalig nála maradt, ugyanis, jegyezte fel Dmitrij a naplójába, arra lettek „hirtelen figyelmesek, hogy bámulatosan jól megértik egymást”. Olybá tűnt, hogy Davelli kimondottan örömmel passzolja át Chanelnek Dmitrijt; úgy találta, hogy „egy kissé költséges nekem”. A párizsi rossz nyelvek hamarosan buzgón taglalták, hogy a „kis boltoslány” Chanel (aki nagyon alacsony sorból dolgozta fel magát a sikerig) miként vetette ki a hálóját egy jóképű orosz nagyhercegre. Chanelnek valójában nem sokkal korábban rövid, eltitkolt viszonya volt Sztravinszkijjal, aki Svájcból visszatért Párizsba, hogy Gyagilev felkérésére egy új balett, a Pulcinella előadásán dolgozzon. Sztravinszkij éppen akkor mutatta be Chanelt Gyagilevnek, amikor a Ballets Russes súlyos pénzügyi gondokkal küzdött, és Chanelből fontos új támogató lett. Sztravinszkijnak, a feleségének és a gyerekeinek abban az időben nem volt Párizsban állandó lakhelyük, ezért 1920 szeptemberében Chanel meghívta őket, hogy lakjanak az ő graches-i art nouveau villájában, Párizs kertvárosában.
Sztravinszkij alacsony volt ugyan, és nem éppen vonzó megjelenésű, de dandys hiúsága jócskán felülmúlta a termetét.
Úgy tűnik, hogy a rövid viszony, amelyben Chanelnek a szertelen komponistával része volt – és amely igencsak párhuzamosan zajlott a Dmitrij Pavloviccsal folytatott viszonyával –, nem Graches-ban, Sztravinszkij feleségének orra előtt folyt, hanem Chanel ritzbéli lakosztályában. De Chanel túl hevesnek és zabolátlannak találta Sztravinszkijt; az elragadón oldott Dmitrij nagyherceg sokkal kevésbé volt fárasztó társaság, és sosem kellett erőlködnie, hogy szemrevaló legyen. Chanel, észrevételezték a barátnői cinikusan, ez idő szerint az orosz férfiakra bukott – ez volt a „szláv korszaka”.
Később Chanel megjegyezte, hogy „a hercegek mindig roppant szánalommal töltöttek el engem”; a költő-megjelenésű Dmitrij nagyherceg, aki nyolc évvel fiatalabb volt nála, bizonyosan lenyűgözte. Tragikus Romanov-története és kifinomult kapcsolatai a legelőkelőbb társadalmi körökkel eszközt jelentettek Chanel számára saját felemelkedéséhez a társadalmi ranglétrán és eltávolodásához egyszerű, paraszti gyökereitől, amelyekre a riválisai nagy előszeretettel hívták fel a figyelmet. Dmitrij Pavlovics volt a tökéletes eszkort; viszont nem volt gazdag. Letűntek annak a varázslatos életnek a napjai, amikor szeretőjét a Maximba vihette, orchideákkal és Cartier-től való ékszerekkel halmozhatta el, mint a táncosnő Irene Castle-lel tette 1913-ban, Párizsban. 1921-re már nem sok hiányzott, hogy nyakára hágjon a szentpétervári Nyevszkij proszpekten lévő palotája eladásából származó pénznek.
Makacsul tartja magát egy mítosz, miszerint Dmitrij részese volt a Chanel által 1921 májusában piacra dobott legendás No. 5 parfüm születésének.
Felmerült, hogy 1920-ban, amikor Chanel arra jutott, hogy saját parfümmárkát kíván létrehozni, Dmitrij bemutatta őt az orosz-francia parfumier-nek, Ernest Beaux-nak. Mivel azonban a páros csak a következő év januárjában ismerkedett meg, valószínűbb, hogy Chanel saját elhatározásából már előzőleg Beaux segítségéért folyamodott. Az talán igaz lehet, hogy a No. 5 árusításához használt ikonikus, üvegdugaszos-szögletes palack ötlete Dmitrijtől származott. Ugyanis Chanel, aki szemlátomást elbűvölőnek találta az oroszos formákat, arra kérte, hogy írja le az orosz katonai uniformist, és miközben megtette, Dmitrij vázlatosan lerajzolta a vodkásflaskát, amelyet a cári gárda tisztjei kaptak. Akárhogy is, a Chanel No. 5 igen rövid időn belül világszerte keresett holmi lett, és Chanel egy vagyont keresett vele.
Néhány nappal a kapcsolatuk kezdete után Chanel és Dmitrij a nő csilivili új autóján – egy lehajtható tetős kék Rolls-Royce Silver Cloude-on, amelyet Dmitrij segített kiválasztani – Monte-Carlóba indultak, hogy „sütkérezzenek… a napon”. Fejenként tizenötezer frankba fájt nekik az utazás; Chanelnek ugyan talán nem volt ez sok, de Dmitrij veszedelmesen közel került ahhoz, hogy elfogyjon a pénze. A szállodaigazgató feszengve adta át neki a számlát; rendkívül megalázó dolog volt ez egy Romanovnak. De Chanel ragaszkodott hozzá. A vakációjuk alatt Dmitrij golfozással múlatta az időt; a Ciro exkluzív éttermében vacsoráztak, az estéiket pedig a kaszinóban töltötték, ahol Dmitrij megmutatta, hogy nem vetkőzte le a Romanovok megrögzött játékszenvedélyét. Ezt követően Chanel diszkréten apanázst folyósított Dmitrijnek, talán abban a reményben, hogy feleségül veszi, és nagyhercegnői címhez juttatja; gyakran utazgattak együtt Európában, és olybá tűnt, hogy Chanel kedvét leli a fiatalemberben.
Dmitrij nem volt szerelmes Chanelbe; értékes barátnak tekintette, de
mint büszke Romanov, megalázónak találta, hogy a nő rendelkezik pénzzel, ő pedig kitartott férfinak minősül.
Ami rosszabb, Chanel közrendű volt, és Dmitrij úgy érezte, ez árthat a renoméjának a párizsi emigráns monarchista körökben, amelyekben mozog. „Elegem van abból, hogy rangon aluli helyzetben csavargok Franciaországban” – vallotta be naplójában, felidézve, mekkora veszteség érte apját egy ilyen házasság miatt. Megpróbálták Chanellel a kapcsolatukat titokban tartani; az árgus tekinteteket kerülendő Chanel a garches-i házba költöztette Dmitrijt, ahonnan Sztravinszkijék már távoztak, és ott „úgy vigyázott rá, mint egy szépséges házi kedvencre”. 1922-ben újabb szibarita nyarat töltöttek együtt, ezúttal Biarritzban. 1923 végére a kapcsolat kifáradt, Chanel addigra hosszú viszonyt kezdett Hugh Grosvenorral, Westminster második hercegével. Mindazonáltal élethossziglan barátok maradtak Dmitrijjel, aki iránt Chanel gyengéd szánalmat érzett a gyökértelenné vált élete miatt; hiszen, mint éles szemmel megfigyelte, Dmitrij osztozott az összes elűzött orosz nagyherceg közös vonásában: „a száműzetésben elgyengítette, már-már férfiatlanította a szegénység”. Igaz, „fenségesnek tűntek, de nem volt emögött semmi. Zöld szeműek, szép kezűek és vállúak, békeszeretők, bátortalanok. Azért ittak, hogy ne féljenek.
Délcegek voltak, jóképűek és tündökletesek, de az egész mögött nem volt semmi: csak vodka és az űr.”
Az elszakadás ismét csak abba az irányba tolta Dmitrijt, hogy igazi munkát keressen, és 1924-re (Szandro találó megfogalmazásával) a Rheimsben székelő Société des Grands Vins de Champagne „cári szuperügynöke” lett, végül pedig a cég igazgatótanácsának tagja. „Az átkozott cucc olyan sok pénzbe került nekem azelőtt – jegyezte meg szellemesen Dmitrij –, hogy most már tartozik nekem, és tartson el. Minden kötelező szerénység mellett határozottan állítom, hogy többet tudok a régi évjáratú pezsgőkről, mint Cliquot özvegye maga.”
Dmitrij Pavlovics érdemének tudható be azonban, hogy nagyon is fontos segítséget nyújtott a testvérének, Marijának az előrelépésre a divatszakmában, amikor 1921 őszén bemutatta őt Chanelnek. Chanel, akit Gyagilev és a Ballets Russes szláv stílusa máris rabul ejtett, lenyűgözőnek találta Marija orosz stílusú hímzéseit. Tetten érhető volt személyes rokonszenv is: mindketten kicsi korukban elveszítették az édesanyjukat, és dajkák tanították varrni mindkettejüket. Marija sokkal életrevalóbbnak és összeszedettebbnek bizonyult, mint Dmitrij, és Romanov-büszkesége nem akadályozta meg abban, hogy dolgozzon a megélhetésért. 1921 decemberében egy hetet töltött Chanel műhelyében, hogy gyarapítsa a hímzési ismereteit. Igyekezett meglapulni, „közéjük való” lenni, de
a többi lány látta rajta, hogy orosz menekült; beletelt némi időbe, hogy felengedjenek iránta, és megosszák vele a tudásukat.
De amikor Marija „elképesztette őket a tehetségével és a rátermettségével, nemcsak a tulajdonképpeni varrás, hanem a tervezés terén is”, a lányok „elhidegültek tőle, azt gondolván, hogy további oroszok fogják követni, akik végül elveszik a munkájukat”. Efféle ellenérzésekkel újra és újra szembesültek a munkahelyükön az orosz emigránsok Párizsban.
Tisztában lévén az ínséges helyzettel, amelyben honfitársainak többsége találta magát, Chanel Marija felfogadásával megragadta az alkalmat, hogy alákínáljon a francia riválisainak, Marija ugyanis rendkívül versenyképes áron dolgozott. Exkluzív szerződésben vállalta, hogy hímzett pulóvereket, orosz hímzésű blúzokat és tunikákat készít Chanel 1922-es kollekciójához. Egy Fifth Avenue-i divatszakértő bizalmasan közölte Marijával, hogy a ruhatervei „világszerte hatni fognak ennek az évnek a stílusára”, de persze nem a visszahúzódó Marija Pavlovna, hanem Chanel aratta le az elismeréseket. Marija azonban Basil Woon amerikai újságírónak azt mondta, örül, hogy a munka, amit ő és más egykori orosz nemesek végeznek, „hozzájárul az általunk Párizsban alapított kórházak és iskolák fenntartásához”. Sőt mi több, tette hozzá,
„eltökéltük, hogy ha már Oroszország vezetésében nem lehet szerepünk, legalább a világ női divatjának alakulására igyekszünk hatni”.
Woon elképesztőnek találta „Marija rendíthetetlen akaraterőből fakadó nyughatatlan energiáját” és a tényt, hogy napi tizenkét-tizennégy órát dolgozik.
Chanel a maga részéről szintén segített más orosz arisztokratáknak, például Kutuzov grófnak, a Krím egykori kormányzójának, akit felvett recepciósnak a rue Cambonon lévő műhelyébe, ahogyan eladóként, varrónőként és modellként is alkalmazott számos orosz nőt. Arra is vállalkozott, hogy tanácsot adjon a haját meglehetősen előnytelenül hordó Marijának, és ő maga vágta le neki. Javasolta továbbá, hogy kezdjen diétázni, felélénkítendő slampos, leharcolt megjelenését, ugyanis az egyszerű, szögletes állú Marija jóval többnek látszott a valós harmincegy événél. Chanel arra intette, hogy „nagy hiba menekültre valló megjelenéssel járni-kelni… Ha üzletelni akar az ember, akkor az első dolga, hogy tehetősnek nézzen ki.”
1920 májusában egy újabb menekült Romanov érkezett Párizsba, Gavriil Konsztantyinovics herceg, akinek éppen csak sikerült megúsznia, hogy a bolsevikok kivégezzék, a feleségével, Antonyina Nyesztyerovszkajával. Miután ők is szembesültek a pénztelenséggel, Antonyina Marija Pavlovnához hasonlóan rendkívül leleményesnek bizonyult kenyérkeresőként. 1921 szeptemberében ez a kis energiabomba saját divatüzletet hozott létre a rue Vitalon: a House of Beryt, letéve az ötletről, hogy tánciskolát alapít Párizsban.
Az üzletének, amely hamarosan gazdag amerikai vásárlókra tett szert, járulékos vonzerőt kölcsönzött a délceg, bágyadt Gavriil herceg jelenléte,
akinek szokásává lett a szalonban üldögélve kéretlenül bevetni a Romanov-sármot, fényképeket mutogatva a vevőknek és a cári Oroszországban töltött élete történeteivel traktálva őket. Gavriil összebarátkozott az emigráns lengyel festőnővel, Tamara Lempickával, az újonnan divatba jött art déco stílus doyenne-jével, aki híressé vált képet festett róla, melyen katonai tunikában feszít, és csak úgy árad róla a Romanov-önbizalom.
Rövidesen még Dmitrij nagyherceg egykori társa, Feliksz Juszupov herceg és a felesége, Irina is próbát tettek a ruhakészítés világában. Nem gondolta volna az ember, hogy Párizsban kénytelenek lesznek keresőtevékenység után nézni, ugyanis amikor elmenekültek Oroszországból, Feliksz magával tudta hozni családja tetemes vagyonának egy részét. Sőt, Szandro úgy vélekedett, hogy a veje „a család nábobja”; Feliksz volt az egyetlen Romanov, akinek sikerült számottevő értéket kicsempésznie: két Rembrandt-portrét, amelyeket lopva hozott el a petrográdi Juszupov-palotából, valamint becses burnótszelence-gyűjteményét, egy híres fekete gyöngysort, amelyet a feltételezések szerint Nagy Katalin cárnő viselt eredetileg
és egy pár gyémánt fülbevalót, amely Marie Antoinette-é volt.
Az ilyen értéktárgyak Feliksz számára, aki a forradalom előtt milliós jövedelmet élvezett, aprópénznek számítottak. Ahogy Szandro szardonikusan megjegyezte, annyira bőkezűen szórta a pénzt, hogy „az önmagában véve megmagyarázza, miért tartott olyan rövid ideig, amit a Rembrandtokért kapott”.
Miután egy évig Párizs, Róma és London között utazgattak, Feliksz és Irina vásárolt egy házat a boulogne-billancourt-i rue Gutenbergen. Ahogy bekvártélyozták magukat, Feliksz örömére Chaumet ékszerésztől telefonon értesítették, hogy a kis zacskónyi gyémánt, amelyet előzőleg náluk hagyott, amikor Chaumet Irina ékszereinek átalakításán dolgozott, várja, hogy érte menjen. Teljesen megfeledkeztek a gyémántokról; a limuzinjuk, amely az elmúlt öt évben Párizsban porosodott, szintén előkerült. Az elkövetkező néhány hónapot Juszupovék céltalan ingázással töltötték Párizs, Biarritz és a knightsbridge-i lakásuk között, amíg el nem döntötték, hol telepedjenek le tartósan. Miután Párizst választották, Feliksz elszörnyedve vette észre, hogy a biztosítékukat, amire Irinával építettek – a zacskónyi Chaumet-gyémántot –, ellopták az íróasztaláról. Mivel a pénze fogytán volt, Feliksz tájékozódni kezdett, miként pótolhatná. 1924-ben Irinával divatházat hoztak létre – kettejük nevének első két betűjét kombinálva – „Irfé” néven a rue Duphot-ban.
Az Irfé reklámfotóin a légies megjelenésű, veleszületetten manöken alkatú Irina, III. Sándor cár unokája volt a márka arca.
Juszupovéknak tökéletes párizsi kapcsolataik révén sikerült az első kollekciójukat a place Vendôme-on, a Ritzben bemutatniuk.
A brit és az amerikai sajtó érdeklődése oly nagy volt az elcsapott európai uralkodók és családtagjaik, kiváltképp az oroszok iránt, hogy 1921-ben egy amerikai újságíró, Frederick Collins, a Woman’s Home Companion munkatársa felkutatta néhányukat Párizsban egy cikkhez, amely a „Mi történt a felségekkel?” címet viselte. „A szerencse e sok elkényeztetett gyermeke kiesett a tudatunkból – állapította meg a szalagcím. – De hol vannak most, mit gondolnak róluk az emberek, és mit gondolnak ők magukról?” A cikk, melynek része volt egy fénykép Marija Pavlovnáról, ahogy a szerény, kétszobás otthona nappalijában ül, nem messze a műhelyétől, felhívta az olvasó figyelmét a tényre, hogy bár egykor „a világ legpompásabb ékszer-magángyűjteményének várományosa volt, a képen a nyakában látható gyöngyök üvegből készültek”.
A divatcége korai időszakában Marija, Szergej és az utóbbi szülei, Poutiatine herceg és hercegnő együtt, serényen dolgoztak az első, szerény műhelyükben, ahol időnként, jobbára mihaszna módon, besegített Dmitrij is, aki a ruhakészítőt meglátogató újságíró, Basil Woon szerint, „rajzolt néhány tervet”. Marija volt az, aki minden energiáját a vállalkozásba fektette, és a színfalak mögött tanácsokat kapott Chaneltől. Dmitrij igazából arra is képtelennek látszott, hogy bármiféle hasznos elfoglaltság érdekében erőfeszítést tegyen.
Olybá tűnt, megnyomorítja az akaraterő hiánya, hogy fordítson a sorsán.
Mindamellett, noha az európai sajtót szűnni nem akarón elbűvölte, hogy köze volt Raszputyin megöléséhez, ő ebből soha nem igyekezett pénzt csinálni, ami becsületére vált. Frederick Collins kiváltképp a nehezen megfogható Dmitrij Pavlovics nagyherceggel szeretett volna Párizsban interjút készíteni. Dmitrij még mindig tökéletes „megtestesülése volt az orosz nagyhercegnek… karcsú, ápolt… homorú horpaszú”, de persze a régi nagyhercegektől eltérően az ő gazdagsága odalett. Étkezését a sármjára és a jó megjelenésére alapozta, másokra hagyva, hogy kifizessék a számlát. Collins napokon át követte Párizsban, és újra meg újra próbált vele beszélgetésbe elegyedni, de Dmitrij „nem volt hajlandó túllépni a hétköznapi udvariasságon”. Végül Collins sarokba szorította az Acacias nevű klubban, ahol olyan gazdag hírességek társaságában iddogált, mint Murat herceg, az amerikai impresszárió, Florenz Ziegfeld, Elinor Glyn bestsellerszerző, Don Luis spanyol infáns és a Dolly nővérek, a híres New York-i vaudeville-duó. Különös társaság, de az adott pillanatban, mint Dmitrij bevallotta: „Ez nem Párizs. Ez semmi.” És mégis, éppen ebben a pillanatban az elűzött orosz számára „ez a világ”. Éspedig olyan, amelyben Collins úgy érezte, „szabad mondani bármit, még egy orosz nagyhercegnek is” – kivéve talán, hogy nem illik megkérdezni tőle, „milyen érzés »leégve« lenni”.
Dmitrij végül felengedett iránta, és Collinsnak sikerült készítenie egy fényképet – az első nyilvános felvételt Dmitrijről 1912 óta, Collins állítása szerint. Hogyan él a nagyherceg, kérdezte Collins, azt igyekezvén kideríteni, mit csinál Dmitrij, hogy pénzt keressen. Dmitrij némiképp meglepődött:
„Hogyan élt az egész osztályom? Tudatlanok voltunk, mármint nem értettünk semmihez.”
De akadtak barátai, és kölcsönt vett fel – és újabb kölcsönt –, és az volt a szándéka, hogy visszafizeti őket – „és él”. Egy cég alapításán fáradozik, mondta; vagy ez, vagy pedig úgy végzi, mint sok egykori katonatársa, akik most Párizsban dolgoznak sofőrként, taxisként. A szóban forgó cég természetesen a testvére, Marija hímzőműhelye volt, amit egy szerény ház „személyzeti ebédlőjében” indítottak be, a Collins által a „Párizs Harlemje” névvel illetett környéken, a rue François Premier 48.-ban. Dmitrij „grandiózus terve”, tárta fel Collins, az volt ezzel a vállalkozással, hogy „munkát adjon nemesi származású emigránsoknak”. Egy másik interjúban, amit az amerikai sajtónak adott, homályosan beszélt arról, hogy számos terven dolgozik feltalálóként, és nyitott „egy irodát, ahol egykori orosz tisztek dolgozhatnak műszaki problémák megoldásán” – amely vállalkozásról aztán többé nem esett szó.
Miután Frederick Collins egy sötét, alacsony átjáró végén, egy keskeny lépcsősor tetejénél rálelt Marija Pavlovna műhelyére, önkéntelenül megindítónak találta az alkalmazottak látványát. „Egy vékony, hajlott hátú idős hölgy lépett be fekete pamutruhában és aggályosan tiszta, tarka szövésű kötényben, a karján csodálatos hímzésű blúzokkal, ruhamintákkal, kendőkkel és kosztümökkel.” Olyanok voltak, mesélte Collins az olvasóinak, hogy „hozzájuk foghatót nem láttam a rue de la Paix ablakaiban”. Le volt nyűgözve, és még inkább, amikor megtudta, hogy a „finom arcú, mélységesen fáradt szemű” hölgy
főméltóságú Poutiatine hercegnő, Marija Pavlovna hatvanöt éves anyósa, aki számos további orosz emigránssal együtt dolgozik a műhelyben.
A karján lévő ruhákat, közölte a hercegnő büszkén Collinsszal, mind a menye készítette. A hercegnő nagyon fáradtnak és soványnak tűnt, és „csendesen szomorúnak, kivéve, amikor felcsillant a szeme a menye valamelyik szépséges kézimunkája láttán”. A férjére Collins hátul, egy rozzant karosszékben talált rá, „úgy volt öltözve, ahogy talán egy visszavonult bankár lenne egy késő délután a chicagói North Side-on lévő otthonában, tiszta, keményített gallért viselt, világos selyem nyakkendőt, és jól szabott, barnássárga nyári öltönyt”. A herceg elmesélte neki, hogy tervezett és készített dolgokat a műhelyben, ahol egyszersmind laknak is a feleségével. Nemes arca Collinst VII. Eduárdra emlékeztette. Collins roppant sajnálatot érzett „ez iránt az előkelő úriember” iránt, aki most „egy vasalódeszka fölé hajol, mint egy szabóinas”. „Egy deklasszált faj mintapéldánya” volt!”
Az emeleten egy másik helyiségben Collins „a nemesség tucatnyi tagjával” szembesült, akik hímzőgépek fölé görnyedtek – „kétfrankos órabérért dolgoztak!” Elszörnyedt: egy frank akkor nagyjából nyolc centet ért; két frank „borravaló a fiúnak, aki cipelte az ember bőröndjét”. Egynapi munka Marija Pavlovna ruhakészítő-műhelyében másfél dollárt fizetett – de ez „elég, hogy Apracsine [Aprakszina] grófnő – egykor nagyszerű szentpétervári szépség – ne éhezzen”, és „a hajdani cári udvarhölgyek, akik ott dolgoztak, eltartsák belőle magukat”. „Csak a megélhetésre való, semmi több, a zafírszermű, gyönyörű Massalski [Masszalszkaja] hercegnőnek”, aki a cár unokatestvérének mondta magát, és bevallotta, mennyire nehéz volt eleinte – „hiszen, tudja, nekem mindig megvolt mindenem”. A látogatása végén Collins arra jutott, hogy ennek az emigráns oroszoknak munkát adó műhelynek a szívszorító helyzetében
„ott lakozik az emberi szív tragédiája, olyannyira közel a felszínhez, hogy akár egy ékszer megkarcolhatja”.
Marija Pavlovna ekkorra saját márkát hozott létre, Kitmir néven, a mostohaanyjával, Palej hercegnővel, aki pénzzel támogatta a vállalkozást. 1923 augusztusában Marija sokkal nagyobb helyszínre költözött, a rue Montaigne 7.-be, amelynek udvari bejárata fölé immár arany betűkkel volt kiírva, hogy MAISON KITMIR. Itt orosz nőkkel készített hímzéseket és gyöngyökkel ékes, szép retikülöket, deréköveket és kendőket – valamennyit exkluzív módon Chanel részére. Az anyósa is talált valamelyes sikerélményt egy kalapos vállalkozásban – ez a Chapka nevet viselte, és a rue Saint Honorén működött –, ahol szépen hímzett, harang formájú kalapok készültek, melyeket Trubeckaja hercegnő mutatott be modellként a párizsi Vogue-nak. 1926-ra Marija Pavlovna felmondta a Chanellel kötött exkluzív megállapodását, és kétszáz cégnek szállított hímzéseket, miután ötven francia hímzőgéppel látta el az alkalmazottait, a szépségesen míves kézi hímzést továbbra is az orosz honfitársaira bízva, akikhez szerinte „senki nem volt fogható”.
A párizsi orosz emigránsokról szóló – „A száműzöttek városa” című – cikksorozata második részében Frederick L. Collins a rue Royalera, Madame Yteb szalonjába látogatott el. A szóban forgó tulajdonos Jelizaveta Hoyningen-Huene volt – az Yteb pedig a beceneveként használt Betty megfordítva. Ő valójában egy amerikai – Anne Van Ness Lothrop – lányaként született, aki viszont a III. Sándor cár udvarába akkreditált egykori amerikai nagykövet lánya volt. Anne az orosz arisztokrata Hoyningen-Huene család egyik tagjához ment feleségül, és három gyereket szült: Bettyt, Helenát és George-ot.
A család a forradalomban mindent elveszített, és 1918-ban Angliában kötött ki,
ahol az orosz arisztokráciából való többi szemérmes fiatal hölgyhöz hasonlóan Betty és Helena ráállt a varrásra. Betty előbb rövid ideig Vrangel bárónak – a fehér tábornok fivérének – a felesége volt, és még mindig igyekezett hasznot húzni a névből és a hozzá kapcsolódó romantikus képzetekből, noha nemrégiben ismét férjhez ment, ezúttal egy brit katonatiszthez, Charles Buzzard alezredeshez. Charles pénzügyi támogatására építve úgy döntött, divatházat nyit Párizsban, eleinte rendkívül szerény módon, egy apró lakásban a Szajna bal partján, ahol az elsőként Párizsba érkező orosz menekültek közül adott munkát néhánynak. 1922-ben rangosabb helyre, a rue Royale-ra költöztette át a céget. Művészi vénájú fivérét, George-ot bízta meg, hogy illusztrálja az Yteb hirdetéseit a divatmagazinokban, továbbá hogy vegyen részt a konkrét ruhatervek elkészítésében, amelyek, akárcsak a Kitmirnél, jócskán merítettek a népszerű szlávos stílusból.
Az Yteb szalont egy másik arisztokrata, Koughoucheff (Kugucseva) hercegnő vezette, akiről Frederick Collins úgy hallotta, hogy „az utolsó ékszerét eladta, hogy alapanyagot vegyen néhány tortához, amelyeket Konstantinápoly utcáin árult, hogy életben tartsa az anyját, az öreg nevelőnőjét meg a két kisgyerekét, és fáradhatatlanul munkálkodva osztott ruhát és élelmet menekülteknek, mielőtt Párizsba jött”. A szalon egyik legjobb szabásza Gourno grófnő volt, a manökenjeik közül ketten pedig az orosz nemességből származtak. Mindenki ahhoz a szigorú szabályhoz igazodva dolgozott, hogy csakis érdemeik alapján tarthatják meg az állásukat.
Mivel ilyenformán a varrás, a divatáru-kereskedés és a kötés bizonyult a szegénységből kivezető legkönnyebb, leggyorsabb útnak,
1922 és 1935 között huszonhét divatházat hoztak létre Párizsban orosz emigránsok.
Az orosz kolónia valamennyi tagja – a legmagasabbtól a legalacsonyabb születésűig – ismert valakit, aki a divatiparban dolgozik, és könnyen lehetett alkalmi munkát találni, ha a rue Darun, az orosz ortodox templom hirdetőtábláján olvasgatta az ember az apróhirdetéseket. Az 1920-as évek közepére ez az iparág háromezernél jóval több orosz nőnek adott munkát. Említést érdemel Lobanova-Rosztovszkaja hercegnő a Maison Paul Caret-nél a rue de Rivolin; Ourousoff (Uruszova) hercegnő, aki egy maison de couture-t működtetett a boulevard Hausmann 108.-ban, kalapokat és hímzéseket készítve a Worth részére; a Maison Tao a l’avenue de l'Opérán, ezt három orosz hercegnő vezette, és a neve Marija Trubeckaja, Marija Annyenkova és Ljubov Obulenszkaja vezetéknevének kezdőbetűiből állt össze; a Hitrovo, amely finom, csipkeszegélyes alsóneműket készített; Orlova-Davidova grófnő többszobás műhelye, ahol „tizenöt előkelő hölgy kötött finom holmikat a ruhakészítő ipar számára” Mod márkanévvel; Bobrinszkaja grófnő varróműhelye a boulevard Flandrinon; közvetlenül mellette Sahovszkaja hercegnő meg a két lánya, akik Versailles-ban éltek egy egyszobás lakásban, és ágyneműket hímeztek – „de nem túl jól”. Ám ebben a felsorolásban természetesen nincs benne az a számtalan nő, aki ismeretlenül, az otthonában végzett szakmánymunkát éhbérért.
Az akkor újságíróként dolgozó George Orwell Csavargóként Párizsban, Londonban című klasszikus művében kiváltképp megdöbbentőnek talált egy orosz emigráns anyát, aki hozzá hasonlóan egy „szűk és emberemlékezet óta mocskos” szobában lakott a lepukkant Hôtel des Trois Moineaux-ban – „a sötét, roskatag, ötszintes nyomortanyát fából készült válaszfalakkal osztották negyven helyiségre” –, és „napi tizenhat órát dolgozott, zoknit stoppolt (huszonöt centime-ért darabját!), amíg fia a Montparnasse kávéházaiban lebzselt ficsúrosan kiöltözve”.
Anaïs Nin francia írónő felidézte, hogy egy „igazi fehér orosz” varrt neki.
„Csendes, jó családból való” nő volt, és Nint jócskán elborzasztva most varrónőként kereste a kenyerét. „Amikor eljött hozzám a munkáért – idézte fel Nin –, megkérdezte, maradhatna-e, varrhatna-e nálam ahelyett, hogy hazavinné, mert így megint lélegezhetne egy kis szépséget és eleganciát, mint egykor a saját otthonában.”
Hasonlóképpen impozáns volt a fiatal orosz nemeshölgyek listája, akik immár manökenként dolgoztak. A divatházak szívesen foglalkoztatták őket, mert műveltek voltak, elegánsak, tökéletes modorúak, és, legfőképpen, igen jól beszéltek franciául. De némelyikük szülei ellenezték az efféle munkavállalást, úgy gondolván, hogy ez rangon aluli a lányaik számára. A helyzet azonban úgy állt, hogy a divatházak szerették a fűzfavékony, finomcsontú orosz nőket. A munka sokkal kevésbé volt megterhelő, mint a gyári munka, és egy modell lényegesen többet kereshetett, mint egy pincérlány vagy egy bolti eladó. Végeérhetetlen volt a névsora a párizsi divatházakban magukat szemérmesen illegető hölgyeknek, akik korábban az Almanach de St. Petersburg-ban szerepeltek: Tiesenhausen bárónő, két Meden bárónő, demoiselle Nosszovics, két Obolenszkij hercegnő, Lohvickij tábornok egyik lánya, a Jerisztova hercegnők egyike, Tumanova hercegnő, Golenyicseva-Kutuzova grófnő, demoiselle Bazsenova, Grabbe grófnő, demoiselle Bobrikova – sőt, végül Olga Palej egyik lánya, Natalja, aki a legsikeresebbek egyike lett mindannyiuk közül.
A balsorssal küzdő emigráns orosz nemesek történetei megérinteni látszottak az európai és amerikai sajtót.
Sok-sok apró, tragikus nehézség akadt: „L. grófnő”, aki egykor az orosz udvari társaság szíve volt, most vak édesanyját és beteg férjét tartja el manikűrözéssel és selyemharisnyák árusításával”. Vagy az egykor roppant gazdag „O. grófnő”, aki „immár számos párizsi nagyáruháznak díszít porcelánokat, és virágmintás falvédőket fest megrendelésre, hogy eltartsa a családját”. Egy grófnő, aki baráti kapcsolatban állt Feliksz Juszupovval, egy mosoda gondnokaként dolgozott, miközben a férje gondját viselte a kuncsaftok kabátjainak. A Tatler ezt sajátságosan megnyerőnek találta: „mennyire hetykék, mennyire bátrak” voltak ezek az orosz arisztokrata hölgyek; olyanok, mint egy „bizonyos gyönyörű hercegnő”, aki egy olcsó szállodában lakott, és „tájképeket festett bársonykalapokra, amelyekért a kalapárusok tülekedtek”; ámde az ilyen szűkös körülmények nem akadályozták meg abban, hogy megmaradjon „nagyvilági dámának, aki vendégül látja orosz barátait, akik csendes méltósággal kortyolgatják a teájukat (sütemény nélkül), miközben a házigazda folytatja a munkáját. Párizs új szegényei, meglátják, nem henyélnek.”
Az elűzött orosz arisztokraták helyzetét feltárni igyekvő cikksorozat végén Frederick Collins bevallotta, hogy amikor belevágott, semmilyen fogalma nem volt az orosz migráció – avagy, az ő szavával, „hegira” – mértékéről, sem a következményeiről:
Olyan ez, mintha az Egyesült Államok elnökét, az összes állam kormányzóját, Kansas City és Chicago és Seattle és New York meg a többi amerikai város orvosainak, tanárainak, bíróinak, prédikátorainak, bankárainak, iparosainak és kereskedőinek zömét, az összes kisváros nagy embereinek többségét – feleségestől, nagy- és kisgyerekestül – hirtelen kipenderítenék az amerikai életből, és figyelmeztetés, erőforrások nélkül idegen földre és idegen körülmények közé vetnék. Mintha önök, én és mindenki, akit ismerünk, elszegényednénk és száműzetésbe kényszerülnénk!
Collins önkéntelenül lenyűgözőnek találta a sok hajdani arisztokrata bátorságát és alázatát, akikkel találkozott, és akik
többségükben rettenthetetlennek tűntek, „fejüket felszegő, előretekintő, száműzött, de félelem nélkül való” embereknek.
Ámde a megélhetés az 1920-as évek elején Párizsban nem volt könnyű; a francia sajtóban hemzsegtek a hirdetések kétkezi munkákkal kapcsolatban, melyek egyáltalán nem igényelték a tudást, amit a korábbi értelmiség krémje kínálni tudott. Megannyi hal kényszerült fára mászni; talán semmire nem igaz ez inkább, mint egykori orosz katonák tömegeire, akik szinte, vagy egyáltalán semmit nem tudtak, csak autót vezetni, hiszen semmi nem fejezi ki jobban az első emigránsok gazdasági helyzetét Párizsban, mint az akkortájt közszájon forgó aforizma: „A férfiak taxit vezetnek, a nők varrnak a megélhetésért.”
