Az öt rövid történet egy Ana Magdalena nevű asszonyról szól, aki minden augusztusban elutazik édesanyja sírjához. A nő boldog házasságban él, ám a szigeten egyetlen éjszakára minden évben más emberré válik, idegen férfiak karjaiban. A Találkozunk augusztusban valódi irodalmi szenzáció, a vágy, a szabadság és az életöröm könyve. García Márquez 1999-ben kezdett el dolgozni rajta, és végül a 2004-es, ötödik változatot tekintette véglegesnek, ám úgy döntött, hogy a könyv nem elég jó, és „meg kell semmisíteni”. Fiai, Rodrigo és Gonzalo most úgy határoztak, mégis publikálják a
kisregényt, amely szerintük annak a végső erőfeszítésnek a gyümölcse, hogy García Márquez minden nehézség ellenére sem hagyott fel az alkotással.
Gabriel García Márquez: Találkozunk augusztusban (részlet)
Fordította Scholz László
Ana Magdalena Bach a kompon találkozott a következő évben esedékes emberével, amikor a szigetre tartott. Esőre állt, a tenger októbert idézte, nem volt kellemes a szabad ég alatt. Alighogy kifutott a komp, egy karibi banda rázendített, egy német turistacsoport pedig megállás nélkül táncolt egészen a szigetig. Ana Magdalena keresett egy nyugodt kis zugot a délelőtt tizenegykor kihalt ebédlőben, Ray Bradbury könyvében, a Marsbéli krónikákban akart elmélyedni. Félig-meddig sikerült is neki, amikor egy kiáltás kizökkentette:
– Micsoda szerencsés nap!
Aquiles Coronado doktor tűnt föl a folyosón, a nagyhírű ügyvéd, gyerekkori barátja, lányának keresztapja közeledett kitárt karral és a főemlősök lomha járásával. A derekánál fogva felkapta és majd megfojtotta a csókjaival. Kissé színpadias rajongása a kelleténél nagyobb gyanakvást keltett, de az asszony tudta, hogy a férfi őszintén örvendezik. Ő is ugyanolyan boldogan köszöntötte, majd maga mellé ültette.
– A mindenit – mondta a férfi –, már csak esküvőkön meg temetéseken találkozunk.
Igazából három éve nem látták egymást, és annyira meglátszott rajta az idő múlása, hogy az asszony egészen megrémült a gondolattól, hogy a férfi most talán hasonló döbbenettel néz rá. Megőrizte gladiátorösztönét, de már ráncos volt a bőre, reneszánsz tokát növesztett, és a tengeri szellő itt-ott felborzolta sárguló hajszálait. Középiskolai ismeretségük óta a férfi a könnyű szerelmekre szakosodott, bár azok pajzánságban nem léptek túl a titokban látogatott, délután hatórás vetítések szintjén. Csak hát előnyösen nősült, azzal pedig nagyobb hírnevet és több pénzt szerzett, mint a polgári törvénykönyvnek szentelt egész élete során.
Egyedül Ana Magdalena Bachhal vallott kudarcot, aki tizenöt évesen az első közeledésre kikosarazta. Már mindketten többgyerekes házasságban éltek, amikor a férfi ismét vadul és kissé pimaszul ostromolni kezdte, hogy érzelmi indíttatás híján is ágyba vigye. Az asszony gyilkos módszerhez folyamodott: nem vette komolyan, ám ettől a férfi még elszántabb lett, hordta a sok virágot a házába, aztán küldött két szenvedélyes levelet, amelyek megindították Ana Magdalena szívét. Mégis hajthatatlan maradt, mert
nem akarta tönkretenni életre szóló, szép barátságukat.
Amikor újra találkoztak a kompon, a férfi makulátlan volt, ugyanis ha eltökélte, öltözködésben nem volt párja. Az asszony útjára bocsátotta a kikötőben, hisz arra is alig volt ideje, hogy mindent elintézzen a négyórás kompig. Fellélegzett. Egyfolytában a következő augusztus 16-áról álmodozott, és kétségbevonhatatlan következtetésre jutott: képtelenség, hogy valaki egy álló évet várjon csak azért, hogy aztán egyetlen éjszakán kockára tegye egész hátralevő életét. Megállapította, hogy az első kalandot valamilyen szerencsés véletlen játszotta a kezére, de a másodiknál őt választották. Az első ugyan rosszul sült el a húszdolláros keserű íze miatt, de a férfi megérte az éjszakát. A másodikban ellenben valamiféle természetfeletti élvezet lobbant fel, és a tüzével úgy megperzselte az ölét, hogy három napig borogathatta meg ülőfürdővel kezelgethette.
A szállodák közül a jól megszokott hely lett volna a legalkalmasabb, az illett hozzá, ott jól elboldogult, viszont kockázatot jelentett, hogy már ismerik. A második évben a szálló nyomasztóan modern volt, és végül középkori moralizáláshoz vezetett. Végtére is, ha valaki elköveti azt a hibát, hogy estére kiöltözik egy ilyen hivalkodó szállodában, csak annyit kockáztat, hogy az alkalmi szerető majd nem húsz-, hanem százdolláros bankjegyet hagy neki. Szóval a harmadik alkalommal elhatározta, hogy önmaga lesz, úgy öltözik, ahogy szokott, és maga fog választani, nem bízza a véletlenre. Az első férfi tapintatlanságára már kissé elnézően emlékezett. Úgy érezte, lassan begyógyulnak a sebek, és a lelke mélyéből kívánta, hogy újra találkozhassanak, de akkor már minden félelem és kapkodás nélkül, két régi szerető leleményes bizalmával bújjanak ágyba.
Egy új taxis segítségével kiválasztott egy mandulaligetben fekvő, rusztikus faházakból álló szállót, ahol étkezőasztalok gyűrűjében jókora, táncolásra szánt patio várta, no meg egy pazar hirdetés, mely Celia Cruz, a nagy kubai énekes rendkívüli koncertjét reklámozta. Otthonos, szellős házikót kapott, nem is lehetett volna jobb helyen a fák között, az ágy kényelmes és még három embernek is elég széles volt. A pillangók ismét elviselhetetlenül verdesni kezdtek a mellkasában, csakis az foglalkoztatta, hogy
hajnalig együtt lehessen élete szerelmével.
A temetőben ismét csepergett az eső. Feltűnt neki, hogy megtisztították a sírokat a gaztól, elegyengették az ösvényeket, és elhordták a gazdátlan koporsó- és csontmaradványokat. Részletesen beszámolt az anyjának arról, hogy a város szűkös pénzügyi támogatása ellenére a férje jó évet zárt a Konzervatóriumban, hogy a fia jól halad a zenekarban, és hogy hiába, nem sikerült lebeszélnie a lányát a zárdáról.
A visszaúton egy szuvenírboltban meglátott egy gyönyörűséges oaxacai huipil tunikát, amit nagyon is jónak talált éjszakára. Úgy érezte, teljesen ura önmagának. Békésen elolvasta a Marsbéli krónikák harmadik történetét, felhívta a férjét, és szerelmes tréfákkal szórakoztatták egymást. Lezuhanyozott, megnézte magát a tükörben, és a lakkcipőt leszámítva
olyan szépnek és szabadnak találta magát, mint az huipilhez köthető azték királynő.
Elgondolta, hogy az esti ruhájához a mezítláb lenne a legjobb, de nem akarta megkockáztatni. Így hát röpke csalódással indult el a táncparkett felé, de elhatározta, hogy nem bízza a dolgot a véletlenre.
A színes lámpafüzérrel díszített mandulafák a karácsonyt idézték, a jó hangulatú patióban volt mindenféle fiatal: szőke lányok alkalmi fekete baráttal, és voltak megkeseredett, öreg házaspárok is. Élesített antennákkal épp leült egy távoli asztalhoz, amikor valaki hátulról befogta a szemét. Az asszony örömmel fogta meg az idegen kezet, bal csuklóján kitapintott egy méretes órát, a gyűrűsujján pedig egy jegygyűrűt, de nevet nem mert hozzá mondani.
– Szabad a gazda!
Aquiles Coronado állt ott. Egy nappal el kellett halasztania a visszautat, és nem tartotta helyesnek, hogy külön vacsorázzanak, ha egyszer már mindketten egyedül vannak a szigeten. Nem tudta, hogy Ana Magdalena melyik szállóban van, de a férje készségesen megmondta neki telefonon, hadd vacsorázzanak együtt.
– Egy perc nyugalmam sem volt, amióta elbúcsúztunk, de hát most itt vagyok – mondta boldogan. – Miénk az éjszaka.
