Gyűlölöd a munkahelyed vagy csak szimplán elvesztegetett időnek tartod? Mégsem akarsz váltani? A munka a felnőtt élet meghatározó részét teszi ki, így fontos, hogy olyan helyen legyünk, ami nem készít ki fizikálisan, mentálisan vagy érzelmileg. A Boldogan a munkahelyen című könyvnek egyszerű az üzenete: nem kell szeretned a munkádat, de találd meg benne azt, amitől nem érzed rossznak vagy esetleg élvezed is.
Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársa. Korábban Repair című könyve kapcsán írtunk róla, amiben arra sarkalt, hogy lemondás helyett inkább próbáljuk meg helyrehozni a társadalmat. Ekkor a Zöld podcastben is beszélgettünk vele.
Szvetelszky Zsuzsanna: Boldogan a munkahelyen (részlet)
Előszó
Talán e pillanatban nem az álmaid munkahelyén dolgozol, kedves olvasó, de most éppen ott vagy, ahol – még akár hetekig, hónapokig, esetleg évekig is. Megéri tehát kihozni ebből a helyzetből, amit tudsz. Lehet, hogy olyan helyre vágysz, ahol többet keresel, vagy jobban illenek hozzád a feladatok, esetleg könnyebben kijössz a főnökkel vagy a kollégákkal. Ám addig is érdemes ránézni, hogy amíg a jelenlegi munkahelyeden vagy, mire lehet ez jó neked személyesen, vagyis hogyan tudod azt kihasználni a saját fejlődésed, értékeid és elképzeléseid érdekében.
Igaz, sosem tudhatjuk, mit hoz egy munkahely vagy egy megrendelés. Harrison Ford a hetvenes évekig csak kisebb filmszerepeket kapott, de a munkaadói nem voltak megelégedve vele, állítólag olyasmit is mondtak neki, hogy ebben a szakmában soha nem fog boldogulni. Akkoriban már a családjáról is kellett gondoskodnia, elment hát színpadi munkásnak, és kitanulta az ácsszakmát.
Ennek köszönhette a változást: George Lucas először bútorokat rendelt tőle, később egyéb tevékenységekkel is megbízta, 1977-ben pedig rá osztotta Han Solo csibészes szerepét az első Csillagok háborúja-filmben.
Jó, lehet, hogy ez túl különleges példa, de nézzünk akkor egy hétköznapit. Lassan két évtizede, hogy egy szép, tavaszi kedden megérkeztünk a kollégáimmal egy több száz dolgozót foglalkoztató céghez, amelynek vezetői arra kértek meg, hogy szakértői csapatunkkal tárjuk fel a közösség kommunikációját – és ne csak a formális, hanem az informális csatornákat is. Elkezdtünk beszélgetni a kollégákkal kis csoportokban és négyszemközt. Már aznap kiderült, ami később egyre nyilvánvalóbb lett: hatalmas különbségek vannak abban, hogy az egyes munkatársak szeretik-e – és mennyire? – a munkájukat, a csapattagjaikat, a vezetőiket, sőt a munkahelyüket. Ez önmagában nem meglepő, hiszen számos kutatás mutat rá arra, hogy miközben az emberek jelentős része problémákkal küzd az aktuális állásában, mégis szeretne tartalmas, értelmes munkát végezni – például a stratégiai és vezetési tanácsadással foglalkozó cégnek, a McKinsey-nek a kutatása szerint a munkatársak több mint 80 százaléka így érez. Ami viszont elgondolkodtatott, hogy néha ugyanazon a részlegen, vagy egy másik esetben ugyanannál a főnöknél, esetleg egyező beosztásban derült ki az eltérő hozzáállás.
Mivel azt könnyen meg lehet tudni, hogy valaki miért nem szereti a munkahelyét, ezért kíváncsi lettem, hogy mi állhat a háttérben azoknál, akik viszont szeretik.
A válaszokból színes kép bontakozott ki, és az elmúlt évtizedekben tovább árnyalódott. Ahogy telt az idő, egyre inkább az érdekelt, hogy aki jól érzi magát a munkahelyén, az tesz-e ezért bármit, magyarán: mennyire múlik rajtunk az, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki az aktuális állásunkból? Hiszen időnk igen jelentős részét töltjük „bent”: az irodában, esetleg ügyfélnél vagy más, munkával kapcsolatos helyzetben. Hétköznapjaink világos óráinak zöme telik el ezzel, és sokan úgy érzik, hogy mindez elvesztegett, elpazarolt idő. Számos mémmé vált mondat kering erről az interneten:
- „Elvesztettem a munkakedvemet. Ha megtaláltad, a tiéd lehet. Tartsd meg!”
- „Hogy mit várok a mai munkanaptól? A végét, azt viszont nagyon!”
- „Elmentem ma dolgozni, de nem volt hely a parkolóban, ezek szerint elegen vannak, hazajöttem.”
- „Van bármi, ami idegesíti a munkahelyén? – Ahogy mondja: bármi!”
- „A munkához úgy kell hozzáállni, hogy más is hozzáférhessen.”
Változó, hogy egy ember miért nem érzi jól magát a munkahelyén – és erre számtalan egyéni válasz lehet. A probléma forrása lehet a főnök, egy kolléga, a körülmények, a feladatok vagy akár a saját élethelyzetünk. A választ csak mi magunk találhatjuk meg, és ennek birtokában meg is tervezhetjük a következő lépést, feltéve, ha változtatni szeretnénk a helyzeten. Addig is azonban, amíg ez ki nem derül, nézzük meg, mit érdemes kezdeni a munkahelyünkkel – mire jó, mire használhatjuk, ha már úgyis ott vagyunk. Hiszen az életünknek körülbelül a harmadát ott töltjük.
De ne felejtsük: a munkahely csak egy hely.
Talán dolgozol valahol, és lehet, hogy nem ez a hely jelenti számodra a hivatásodat. Most még azonban ott vagy (bár lélekben talán már felmondtál, ami veszélyes állapot), legalább napokig, talán hetekig-hónapokig, akár évekig – érdemes hát kihozni belőle a legtöbbet: ne pazaroljuk ezt a rengeteg időt arra, hogy csupán kedvetlenül kibírjuk. „Lehetne jobb is” – felelik sokan, amikor az ismerőseik a munkájukról, az állásukról kérdezik őket. Addig is, amíg ez az idő nem jön el, kezdjünk magunkkal valamit – hogy tényleg jobb legyen. És hogy mi mindent tehetünk mi magunk azért, hogy jobban érezzük magunkat a munkahelyünkön? Erre ad válaszokat a könyv.
Az is lehet, hogy éppen átmeneti állapotban vagy: már rájöttél, hogy változtatni szeretnél a munkahelyeddel kapcsolatban, sőt elképzeléseid is vannak arról, hogy mi lenne a jelen leginél ideálisabb helyzet. Ám mire ez előáll, addig hetek, hónapok telnek el. Sok mindent kezdhetünk ezzel az idővel, amíg eljutunk a kívánt állapotba. De addig is viszonyulni kell főnökökhöz, kollégákhoz, feladatokhoz, és nem mindegy, hogyan és főképp hogy mennyire tudatosan töltjük ezt az időt.
Rengeteg könyvet írtak már vezetők számára arról, hogy hogyan bánjanak az alkalmazottaikkal. Ezek főleg arról szólnak, hogy a vezető hogyan tud minél többet (azaz minél jobb teljesítményt) kihozni a beosztottakból. Azonban olyan könyvből, ami a munkatársaknak mutatja be, hogy miként hozzanak ki többet a munkahelyükből (ha már úgyis ott vannak) a saját érdekükben, jóval kevesebb született. Ezek is inkább arról szólnak, hogy hogyan találjon valaki új munkahelyet, hogyan készüljön fel a váltásra: az aktuális élethelyzet optimalizálásáról kevés szó esik.
Pedig fontos lenne. Nincs tökéletes társ, lakóhely vagy kormányzat. Ahogy ideális párkapcsolatból is csak igen kevés van, így ideális munkahelyből is.
Divat, sőt szokás leszólni, szidalmazni vagy éppen sóhajtozások közepette elítélni a munkahelyünket.
Ez a hozzáállás számos esetben bizonyára jogos, ám károsabb hatással lehet ránk, mint gondolnánk. Nem engedi ugyanis felfedezni a munkahelyen töltött időben rejlő személyes, társas és szakmai lehetőségeket, és mint minden negatív kommunikáció, „lehúz”, vagyis azokat az aspektusokat is eltakarja, amelyek hasznot jelenthetnének, sőt akár örömet is szerezhetnének a számunkra.
A munkáról, a munkahelyekről szóló könyvek nagy része tehát a vezetőket célozza. Ez részben igazságtalanság, hiszen sokkal több beosztott van, mint vezető. E könyvek közül sok az elmúlt évszázadban íródott, miközben a beosztottak tudása, hozzáállása, igénye nagyban megváltozott a munkahellyel kapcsolatban. Napjaink munkatársa már nem úgy tekint a vállalatra, mint egy nyolcvan évvel ezelőtti irodista vagy a 21. század elejének átlagos alkalmazottja. A legnagyobb különbség abban rejlik, hogy a mai munkavállaló tájékozódik, információt gyűjt, alakítja magát, és megvan benne az elhatározás, hogy a környezetét – beleértve a munkahelyét – úgy formálja, ahogyan ő megfelelőnek tartja.
Megváltozott a munkahelyünkhöz való viszonyunk is: az érzelmeink, attitűdjeink, elvárásaink, az értékrendünk, az elkötelezettségünk. Elvis Presley Sixteen Tons (Tizenhat tonna) című feldolgozásának (a dalt Merle Travis írta 1946-ban a kentuckyi bányászok nehéz életéről) van egy különösen híres sora: I owe my soul to the company store, avagy: a lelkem a vállalatot illeti meg. Ma ezt a legtöbben már nem így látjuk. Többet tudunk – olvasunk, hallunk – a lelkünkről, a testünkről, a gondolatainkról és az érzelmeinkről, mindezek fontosabbak számunkra, mint korábban, és nagyobb figyelmet is fordítunk rájuk.
„Keményen dolgoztam, hogy keményen dolgozhassak”
Már nem szeretnénk, hogy a főnökünk, a munkáltatónk igényt tartson a teljes személyiségünkre, vagy arra, hogy korlátlanul rendelkezésre álljunk, az esti órákban vagy a hétvégén, a nyári szabadság alatt is.
Megmutatjuk a saját igényeinket, és érvényesíteni szeretnénk azokat. Nem gondoljuk, hogy az önmegvalósítás csak a munkánkra korlátozódhat, mert megtanultuk, hogy van élet a nyolctól négyig tartó sávon túl is. Nem adminisztrált munkaerőnek, hanem izgalmas és értékes embernek tartjuk magunkat, aki egyéniséggel és identitással rendelkezik. Akkor is, ha hazavisszük a halmozódó feladatokat, vagy ha munkaidőben történik valami egy családtagunkkal, amit – betervezett megbeszélés ide vagy oda – rendezni kell. Rugalmasabbak lettünk, de cserébe mi is elvárjuk a rugalmasságot. Hiszen nem mindig számíthatunk a garanciákra: a jutalmakra, az előléptetésre, a nyugdíjra, az egyértelmű és kiszámít ható, „normális” karrierútra.
Mindezeket a 21. század átalakítja, elbizonytalanítja. Amire mi, munkavállalók is megváltozott módon reagálunk: a kollektív védelem csökkenéséért cserébe átgondoljuk, felülvizsgáljuk, latolgatjuk a lojalitás, az elkötelezettség és a hűség fogalmait. Nem akarjuk, hogy baleknak nézzenek a családtagjaink és a barátaink, mert megszokásból vagy kényelemből beragadunk egy olyan helyen, ahol rosszul érezzük magunkat, vagy kiszámíthatatlan az egzisztenciánk. Megbecsültségre vágyunk: a munkánk elismerésére, amit értelmesnek, hasznosnak, fontosnak szeretnénk tudni. És arra, hogy ezt a munkát a piac – a szektor – értékelje.
Fotó: Facebook / Szvetelszky Zsuzsanna
