Milyen jogi eszközökkel küzdhetünk a tervezett elavulás ellen? Hogyan hozzuk rendbe a tönkrement közösségeket? Vajon egy körforgásos új üzleti modell visszafogja a hulladék mennyiségét? Maga az anyag- és energiapocsékoló "fejlett világ" is eldobható? A kötet a kreativitásról, személyiségünk fejlesztéséről és a környezetvédelemről is szól: megannyi pozitív lehetőséget kínál, hogy tudatosabban és elégedettebben éljünk. Olvass bele!
Érdi Péter, Szvetelszky Zsuzsanna: Repair (részlet)
Valljuk be, könnyű pazarolni. Az is nyilvánvaló, hogy az élelmiszer-pazarlás tipikus forrása a „túlvásárlás”. Nemcsak azért, mert elfelejtjük, hogy miből mennyi van otthon, hanem mert egyszerűen rosszul mérjük fel a szükségleteinket – többet veszünk, mint amennyit elfogyasztunk vagy mint amekkora mennyiségből kifogytunk. Vagy válogatósak vagyunk és meggondoljuk magunkat: ami a boltban még felkeltette az érdeklődésünket, ezért a kosarunkba tettük, az otthon már nem is olyan vonzó, úgyhogy szépen kidobjuk.
Sokféleképpen pazarolunk: gyakran előfordul, hogy még van elég étel a hűtőben, csak elfeledkeztünk róla, ezért újra megvesszük. Például nem is tudjuk, hogy van még belőle, mert nem rendszerezzük a dolgokat. A kamrában egymás hegyén-hátán hevernek a dobozok, így aztán könnyű átsiklani a lejárati dátum felett. Nap mint nap rengeteg felbontatlan, lejárt élelmiszer kerül a kukába. A szalmonellától és annak közvetlen következményeitől mindenki tart, az élelmiszer-pazarlás hosszú távú következményeit azonban már nehezebb felismerni.
És a hűtőszekrény rendszertelen, nem elég alapos takarítása is idő előtt tönkreteheti az ételt.
Hszi Csin-ping kínai miniszterelnök nemrégiben meghirdette a Tiszta Tányér kampányt az élelmiszer-pazarlás megfékezésére. A statisztikák szerint Kínában az utóbbi időkben évente legalább 17 millió tonna élelmiszert dobtak ki. A kínai kísérletben olyan társadalmi közeget szeretnének kialakítani, ahol a pazarlás szégyennek számít, de az eredményeket még nem ismerjük. Ráadásul a pazarlás nem pusztán szégyenbe hoz, hanem a frissen bevezetett társadalmi pontrendszerben az élelmiszer-pazarlást büntetik is.
Indiában az élelmiszer előállításához használt édesvíz negyedét kiöntik, miközben milliók nem jutnak ivóvízhez. Az indiai élelmiszer-pazarláshoz a nagy esküvők és a hatalmas bulik is hozzájárulnak. Az élelmiszer elosztását krónikus egyenlőtlenség jellemzi.
Miért, miért, miért?! Ha mi személy szerint bűntudatot érzünk emiatt, a világ más részein miért kerül hatalmas mennyiségű élelmiszer a kukába? Először is, mondhatunk bármit a szupermarket pénztáránál, az étel még mindig viszonylag olcsó.
Másodszor, a „csúnya” élelmiszert nem vesszük meg.
Hajlamosak vagyunk csak az esztétikai minőséget is képviselő terméket megvásárolni. A biztonságos élelmiszert a szépen kínált étellel azonosítjuk. Mióta akár a mobiltelefonunkkal is remek képeket készíthetünk, az úgynevezett „fotogén konyha” befolyásolja, hogy mit rendelünk. Egy új szakma képviselői, az élelmiszer-stylistok fotogén fogásokat állítanak össze fotózáshoz és filmezéshez. A potenciális vásárlókat elriasztják a tökéletlennek látszó gyümölcsök és zöldségek. Ellátói oldalon már a polcokig sem jut el a sérült áru – kidobják, mielőtt az áruházba kerülne. Ez teljesen észszerűtlen, hisz biológiai szempontból az étel íze fontosabb, mint a megjelenése. Az adatok szerint mégis párhuzamosan fokozódik a pazarlás és az éhezés: nehéz elfogadni, hogy a kettő egymás mellett létezhet.
Mondom még egyszer: a friss ételt gyönyörűnek tartjuk, míg a kevésbé friss – löttyedt, megbarnult – ételt csúnyának. Egyesek szerint „a szemünkkel eszünk”. A termék színe és illata (amelyet az előállítás során a legmodernebb technológiával fokoznak tökéletesre), állaga, formája és csomagolása mind hatással van legfontosabb érzékszervünkre: a szemünkre. Becslések szerint a külvilágból származó információk 80%-át a szemünkkel dolgozzuk fel, a szépség tehát versenyelőnnyel jár. Számos termék valóságos műalkotás: művészek és tudósok dolgozzák ki a legapróbb részleteket és az általános hatást is. A nem szemet gyönyörködtető ételt gyakran kidobjuk:
„Lehet, hogy még jó, de én ezt már meg nem eszem.”
Könnyű lenne azt írni, hogy ideje átgondolni és rendbe hozni a kulináris kultúránkat, de alapvető lépésekre már igen régen sor került. Az emberek valószínűleg az ókor óta erkölcsi kötelességüknek érzik az éhezők ételhez segítését. Magának a szegénykonyhának az intézménye a tizennyolcadik század végén alakult ki. Bár az ipari forradalom növelte az általános jólétet, az egyenlőtlenséget is súlyosbította. A szegények nem élhették tovább hagyományos életüket, és egyre többen éheztek. A Rumford gróf néven is ismert Sir Benjamin Thompsont tartják az éhezés visszaszorítását célzó mozgalom egyik első szószólójának: ő alapította az első modern szegénykonyhát. A szegénykonyha a nagy világgazdasági válság idején terjedt el az Egyesült Államokban. A hírhedt gengszter, az „első számú közellenség”, Al Capone is szegénykonyhát nyitott, „amely átlagosan napi 2200 chicagóit látott el reggelivel, ebéddel és vacsorával”.
A modern élelmiszerbankok nonprofit szervezetek, és nélkülözhetetlenek azok számára, akiknek nincs pénzük elegendő ételre. Az élelmiszerbankok modern korszaka 1967-ben köszöntött be, amikor John von Hengel megalapította az arizonai Phoenixben a St.Mary’s Food Bank Alliance (Szűz Mária Élelmiszerbank Szövetség) szervezetet; később ő hozta létre a Feeding America (Etessük Meg Amerikát) mozgalmat is, hogy az egész országban népszerűsítse az élelmiszerbank intézményét. Akkoriban a politikusok és a média is felhívták a figyelmet az éhezés problémájára, így került sor a Special Supplemental Nutrition Program for Women, Infants and Children (WIC, Különleges Kiegészítő Táplálkozási Program Nők, Csecsemők és Gyermekek Számára) és a Supplemental Nutrition Assistance Program (SNAP, Kiegészítő Táplálkozást Segítő Program) bevezetésére; a programokat együttesen csak élelmiszerjegy-program néven emlegették.
A pandémia alatt súlyosan fokozódott az élelmezésbizonytalanság, és mivel az élelmiszerbankok személyes adományokból működnek, a nehéz időkben ez a támogatás is visszaszorul.
(Hazánkban a Magyar Élelmiszerbank 2005 óta működik az Európai Élelmiszerbankok Szövetségének tagjaként.)
Ma már egyes vállalatok, mint az Imperfect Foods és a Misfit Market, esztétikai téren kihívásokkal küzdő termékeket vásárolnak és szállítanak ki a fogyasztónak. Én (Péter) akkor kattintottam az Imperfect Foods honlapjára, amikor belefutottam egy hirdetésükbe a Facebook-oldalamon, és azóta már a tökéletlenség lelkes hívei vagyunk. Áthívtuk vacsorára (gulyáslevest ettünk) szociológus–antropológus professzor szomszédunkat, és vele is felmerült az élelmiszer-pazarlás témája. A hölgy attól tart, hogy bármennyire szimpatikus kezdeményezés is az Imperfect Foods, az élelmiszerbankok versenytársaivá válhatnak, márpedig korábban éppen az utóbbiak csaptak le a tökéletlen termékekre és osztották ki őket a szükséget szenvedők között.
A hagyományos háziasszonyok mindig is kreatívan oldották meg az újrafeldolgozást. A maradék krumplilevesből (a közép-európai változat egészen más, mint amit az Egyesült Államokban vagy Japánban ismernek) burgonyaszuflé, a maradék paradicsomsalátából bruschetta vagy gazpacho készülhet. Átalakíthatjuk és feljavíthatjuk a maradékokat, hogy változatosabb legyen az étrendünk, és ami még fontosabb, hogy kevesebb ételt dobjunk ki.
Ez is újrahasznosítás, csak nem ipari mértékben, cserébe egyedi és találékonyabb. Innovatív lehetőségekkel szolgál.
Hans Christian Andersen egyik meséjének címe A lány, aki a kenyérre hágott. A történet címszereplője szegény sorsú családjának viszi a kenyeret, de leteszi a földre, hogy ráléphessen, mert nem akarja besározni a cipellőjét. Ma már egész utcákat „kövezhetnénk ki” a különféle okokból szemétbe került maradékokból. Nemcsak kenyér kerül a kukába, hanem felvágottak, sajtok, dobozos szószok és egyéb ínyencségek is. Nem mindig döntünk racionálisan az étel megvásárlásáról és tárolásáról, és egyelőre nem sikerült eredményesen foglalkoznunk az élelmiszer újrafelhasználásának kissé elhanyagolt kérdésével.
Az étel kidobása messze túlmutat az étel vagy a pénz pazarlásán. A pocsékba ment állattakarmány, a rovarirtó szerek, az előállításhoz és a szállításhoz használt üzemanyag és energia, és a tárolás költsége együtt már kézzelfogható veszteség a fogyasztó számára. Ezzel kevesen vannak tisztában, hiszen máskülönben szembe kellene néznünk a nehezen emészthető helyzettel, nevezetesen, hogy rendszeresen kárt okozunk önmagunknak. A túlfogyasztás és a túltermelés végül egymás csapdájává válhat: lehet, hogy tudat alatt szükségünk van az élelmiszer kidobására?
Az újságokban olvasható receptek még néhány évvel ezelőtt is figyelmeztettek: csakis érintetlen gyümölcsöt és zöldséget főzz meg és fogyassz! Az úgynevezett bioéletmód hatásának köszönhetően ma már ritkábban jelenik meg ez a figyelmeztetés, és az „ ökológiai megközelítés” felülírja a régi tanácsot. Az életmódmagazinok középosztálybeli átlagolvasója ma már merészen kivágja az egyébként hibátlan darab romlott részét, és nem hajítja az egészet a szemetesbe. Zsuzsának van egy stratégiai jótanácsa: legközelebb vásároljunk kisebb hűtőszekrényt!
Kevesebb étel megy tönkre, mert eleve kisebb benne a hely!
Környezetvédők, cégtulajdonosok és informatikusok újabb módszerekkel küzdenek az élelmiszer-pazarlás ellen. Vannak már olyan éttermek is – például a brooklyni Rhodora –, amelyek a hulladékmentességet tűzték a zászlajukra. Ajánlunk néhány alkalmazást, amelyeket az élelmiszer-pazarlás csökkentése érdekében fejlesztettek ki: a Karma segítségével megkereshetjük a közelünkben működő éttermek és bárok árengedményes esti ajánlatait. A Farmdrop a helyi gazdálkodókkal kapcsolja össze a felhasználót, hogy csökkenthessük a vásárlás és a fogyasztás lábnyomát. Az Olión keresztül odaadhatjuk a maradékot a közelünkben élőknek. A Foodcloud a szupermarketekkel karöltve eljuttatja a megmaradt árut a jótékonysági szervezeteknek és a nélkülözőknek. A Giki pedig a forgalmazók etikus és fenntartható gyakorlatáról közöl információkat.
A Michelin nemrég bevezetett egy új kitüntetést, a Zöld Csillagot: azok az éttermek kaphatják meg, amelyek sikeresnek bizonyulnak a hulladék mennyiségének csökkentésében, a természeti erőforrások megőrzésében és a veszélyeztetett fajok védelmében. Kiotóban, Tokióban és Oszakában összesen tizenhárom étterem érdemelte ki ezt a díjat. (Érdekes, de nem különösebben meglepő, hogy Tokióban főként francia éttermek kapták meg a Zöld Csillagot, Kiotóban viszont inkább a hagyományos japán létesítmények.)
Ma már egyre több lehetőségünk van a hulladék volumenének csökkentésére.
Minden apró lépés hozzájárulhat a komoly változáshoz, és minden gramm megmentett étel javíthat az anyagi helyzetünkön és a fenntarthatóságon. Ha elkezdünk odafigyelni a hűtőszekrény polcaira, a csomagoláson feltüntetett lejárati időre és a kamra tartalmára, mindössze néhány hét vagy akár néhány nap alatt komoly változást észlelhetünk. Először talán azt érezzük, hogy sajnálnánk kidobni az érintetlen tortát, de nem tudjuk megenni, mert este elutazunk, ezért odaadhatjuk valamelyik szomszédnak. A második érzés a kreativitás: igen, ez az alma már nem olyan kemény és piros, mint amikor öt nappal ezelőtt megvettük, de a hús mellé tökéletes lesz párolt almának.
A fejezet megírása közben örömmel értesültünk róla, hogy „a Norvég Nobel-bizottság 2020-ban a Világélelmezési Programnak (WFP) ítéli oda a Nobel-békedíjat az éhezés leküzdéséért folytatott erőfeszítésekért, a konfliktusokkal sújtott térségek békéhez szükséges körülményeinek alakításáért, és azért, mert mindent megtett, hogy háborúk és konfliktusok idején senki ne használhassa fegyverként az éhezést”.
Össztársadalmi szinten most gondoljuk át a teljes élelmiszerrendszerünket – hogy hogyan állítjuk elő, osztjuk szét és fogyasztjuk el az ételt. A tét az ember, a környezet, a klíma és a társadalom egészsége, fizikai és közösségi értelemben egyaránt.