Hogyan nyilvánul meg a mindennapi szexizmus? Mit jelent a gyakorlatban, hogy a nő és a férfi a társadalomban nem egyenlő? Sőt vajon ugyanannyira számonkérhető O.J. Simpson, mint Móricz Zsigmond? Szécsi Noémi Nem és nem című kötete rövid, de átfogó esszéi a társadalmi nemek erőviszonyait, a politikai képmutatást, a női egyenjogúságért (vagy éppen ellene) küzdő törekvéseket tárgyalják, miközben a kultúra széles spektrumáról válogatják a példákat. Kafkától és Oscar Wilde-tól kezdve a Barbie filmig itt minden a vizsgálat tárgyát képezi. Ebben a részletben például azt olvashatjuk, hogy a cancel culture – még ha bizonyos esetekben megfelelően működik is –, általában nem észszerűen vagy logikusan szerveződik meg, sokkal inkább hasonlít egy nyilvános lincselésre.
Szécsi Noémi a szépírás mellett már 10 éve aktívan foglalkozik nőtörténettel és feminizmussal, ilyen volt például az 1800-as években élő nők mindennapjait bemutató A budapesti úrinő magánélete vagy a későbbi Régen minden lánynak jutott férj című kötet, ami pedig az ezredforduló női szereplehetőségeket és művelődéstörténetet tárja fel. Utóbbi kapcsán interjút is készítettünk vele, amiben azt mondta „alapesetben a lánygyermeket pénzpusztítónak tekintették egy családban”. Legutóbb pedig Jókai Mór női kapcsolatairól, nőábrázolásairól írt kötetet.
Friss könyve viszont most kevésbé tematikusan, inkább általánosságban ragadja meg a mai társadalmi problémákat. Olvass bele!
Szécsi Noémi: Nem és nem – Tíz deka feminizmus (részlet)
A bennünk élő tálib
Arról álmodozom, hogy egyszer majd én is ráérek annyira, hogy lesz időm másokat feljelenteni. Mindezt a békés nyugdíjas éveimre tervezem, már amennyiben lesznek ilyenek, noha a gazdasági előrejelzéseket tekintve ezek eljövetelében egyre kevésbé hiszek. Persze a feljelentgetéshez a kellő mennyiségű szabadidő mellett az is szükséges, hogy a személyes kíváncsiságom is passzoljon az akkor éppen regnáló hatóságok érdeklődési köréhez.
Jelenleg miféle hivatalt izgatna, ha indignálódva azzal jönnék, hogy sértik az érzékenységemet az adóforintjaimból fenntartott állami csatornákon tomboló tudományos ténytagadók, rögeszmés homofóbok vagy toxikus macsók?
Ráadásul egyelőre – ez természetesen még változhat – nem vizionálok társadalmi hanyatlást egy stilizált szivárvány láttán, és a nem ízlésem szerint való könyvek is csak akkor idegesítenek, ha el kell olvasnom őket. Abban az esetben viszont határozottan agresszív, sőt esetenként aljas és kötekedő leszek. Azonban ha egy könyv csak fekszik vagy áll egy polcon – legyen ez a polc az éjjeliszekrényemtől két méterre vagy egy iskolától húsz méterre –, puszta létezése nem bánt, és még akkor sem kívánom megsemmisíteni, ha tudván tudom, hogy nem az én értékrendem szerint íródott és véleményem szerint másokra is ártalmas lehet. Amennyiben a könyv nem létesít kapcsolatot a gondolataimmal, addig érvényes a laissez faire elve, utána persze már bajosabb.
De engem még arra szocializált a körülöttem lévő világ, hogy képes legyek magamon uralkodni és tartózkodjak a morális alapú ítéletektől.
Évtizedek teltek el úgy az életünkből, hogy sokunknak szeme sem rebbent, amikor O. J. Simpson nyilvánvalóan meggyilkolta a feleségét, de mégsem lehetett ezért a bíróságon elítélni; amikor egy fiatal gyakornoklánnyal, Monica Lewinskyval feltörölték a padlót, miközben az Amerikai Egyesült Államok vele viszonyt folytató elnöke mosolyogva elsétált; vagy amikor a saját örökbe fogadott lánya szexuális zaklatásával megvádolt, amúgy az intellektuális elit által imádott manhattani filmrendező, Woody Allen továbbra is a legteljesebb elismerés mellett készíthetett filmeket. Evidenciaszerűen elfogadást nyert, hogy eredendően rossz világunkban a hatalom, pénz és státusz az elsődleges, az erkölcsi tanulságokkal meg foglalkozzanak csak a vallási fanatikusok.
Most 2024-et írunk és szügyig állunk a cancel culture-ben, abban a közösségi platformokon folyó jelenségben, amikor a társadalom vagy a szakma köreiből a közösségi megszégyenítés eszközeivel szoríthatóak ki mindazok, akik a mai társadalmi szabályok szerint elfogadhatatlan dolgot művelnek vagy műveltek. Az Y generáció is mesterien alkalmazza ezt, ám a Z generáció képviselői egyenesen beleszülettek. Ámulva, az X nemzedék elképedésével néztem végig az elmúlt években, hogyan „töröltek” az erkölcsi ítélkezés fegyverével nagyszabású életműveket, jelentős hatalommal, vagyonnal, szellemi tőkével, státusszal rendelkező embereket.
Voltaképpen néha egészen szórakoztató figyelni, ahogy inog a patriarchátus.
Máskor meg van a nyilvános kivégzésben valami rémületes.
Nálunk még mindig jobban dívik a fentről érkező betiltás, mint a közösségi eltörlés, lévén az utóbbi csak amolyan liberális hóbort, így hát szenvedélyesen csak egy szűk csoport műveli. Pedig biztosan lenne mit vizsgálgatni. Hogy ne beszéljek folyton a levegőbe, vegyünk elő olyasvalakit, aki magyar és mostanára biztonságosan halott: ha már így magunk között vagyunk, elárulom, hogy az erkölcsileg kétes renoméval rendelkező irodalmi nagyságok közül nálam Móricz Zsigmond az egyik feketeöves. Nem rángatom elő az összes traumámat, példának okáért az általános iskolai kötelező olvasmányokban manipulatív szándékkal alkalmazott érzelmi szadizmust, és itt most egészen pontosan a Légy jó mindhaláligra és a Hét krajcárra gondolok. Inkább kezdjük onnan, hogy az ember tízévesen elolvassa az Így élt Móricz Zsigmondban, hogy az író bácsi találkozott a híd közepén egy szegény árva kislánnyal, akit jó apaként és humánus emberként a szárnyai alá vett, sőt örökbe is fogadott. Miután a szocialista prüdéria és gyerekszűrő megóvott minket mindattól, amit egy ifjúsági ismeretterjesztő könyvben egy mégoly liberális szellemű svéd képregényszerző se szívesen értelmezett volna, felnőttként azzal szembesülünk, hogy az írófejedelem nem csupán szexuális kapcsolatba lépett a prostitúciót amúgy már megtapasztaló lánnyal, a viszony a második házassága felbomlásában is szerepet játszott. Nem szabadna ezen érzékenykednem.
Gangsta Zoleeval mondhatnánk: isten hozott nálam, öcsém, ez a való világ.
Az író bácsiknak is van libidója, és az író bácsik szerencsésebbje (nem ti, Petrarca, Vajda János és Juhász Gyula) szexuális életet szokott élni a múzsáival. Mindazonáltal az irodalmi és mezei pedofil bélyegét éppen megúszó Móricz (Littkey Erzsébet már betöltötte a tizennyolcat, mikor mindez megesett) Árvácska című, Csibe gyermekkora által ihletett regénye sosem lesz ugyanolyan a számomra, mert valahogy a testin túl a szellemi és érzelmi kizsákmányolást is jelképezi. Móricz – az utóbbi években kiadott naplóiban is feltárt – vágyát arra, hogy a birtokba vett női testekből íráshoz való „anyagot” is kisajtoljon, kisajátítsa sorsukat, élményeiket, szófordulataikat (első felesége, Holics Janka jól teljesített, de felőrlődött, második felesége, Simonyi Mária sosem nyílt meg és néma maradt, Csibe viszont igencsak igyekezett).
Móricz az ihletett, gondosan megírt műveiben rendkívüli írásművészetről tesz tanúságot, de a kiszenvedett, odakent írásokban is ott van a verbális bátorság és a szómágia. Semmilyen hatáskeltéstől nem riad vissza, és ez nemegyszer a javára szolgál.
Olyan harsánysággal és naturalizmussal ábrázolja a nyomorúságot és a fájdalmat, hogy az elől még elugrani sem lehet.
De a nők… Az irodalmi pater nosterben most éppen lenn tanyázó Németh Lászlónál tobzódhatunk a mindenféle módon tipródó, komplexen ábrázolt, háromdimenziós nőalakokban, lásd a Gyász, az Iszony vagy az Égető Eszter, szóval egy (Nyugatos) népi író is képes a női lélekbe belehelyezkedni, ám Móricznak alapvetően jobban áll a vidéki macsó. A nők nála elsősorban szexre és termékenységre termettek, és akkor a legellenállhatatlanabbak, amikor hűségesen szeretnek vagy ha szemérmesen (esetleg szemérmetlenül) felkínálkoznak. Harmincöt év felett már a kutyának sem kellenek, ha pedig nem szültek, akkor létüknek nem sok értelme van, és ezt az idegállapotuk is megsínyli. De akármennyire irritál ez a nőábrázolás, nem várom el Móricztól a saját értékrendemet vagy a 21. század polkorrekt szellemét. Egyszerűen máshová nézek. (…)
Fotó: Valuska Gábor
