A II. világháború utolsó hónapjaiban Japán hatalmas mennyiségű aranyat és más lopott értéktárgyakat rejtett el a Fülöp-szigetek csapdákkal teli föld alatti rejtekhelyein. 1947-ben a zsákmány egy részét nem kincsvadászok, hanem az Egyesült Államok kormánya találta meg, és senkinek sem szólt a felfedezésről. Ehelyett ezeket a vagyontárgyakat titkosítottnak minősítették, Európába szállították, és titokban beolvasztották a Fekete Sas Vagyonkezelőbe.
Napjainkban. Cotton Malone, az Igazságügyminisztérium nyugalmazott ügynöke Svájcban tartózkodik, hogy szívességet tegyen egy barátnak. Ám az egyszerűnek vélt művelet elfajul, és Cotton belekeveredik a világ legrégebbi bankja és a CIA közötti háborúba, amely közvetlenül érinti a Fekete Sas Vagyonkezelőt is. Hamarosan rájön, hogy minden egy múltbeli kedvesétől függ, aki hirtelen újra felbukkan, nagyszabású titkokat rejtegetve a bitcoinról. A kriptovalutát szép csendben fegyverré alakítják, és felkészítik a világ pénzügyi rendszerei elleni támadásra, egy olyan kiszámított lépésre, amelynek pusztító következményei lesznek. Cottonnak nincs más választása, cselekednie kell. De milyen áron?
A luxemburgi bankházaktól a svájci titkos páncéltermekig, végül pedig a dél-marokkói Atlasz-hegységig, Cotton Malone minden próbálkozását megakadályozzák. Minden lépése hibásnak bizonyul és minden terve meghiúsul, míg végül megérti, milyen veszélyeket hordoz az Atlasz-manőver.
Steve Berry: Az Atlasz-manőver (részlet)
Fordította Komló Zoltán
Prológus
Luzon sziget, Fülöp-szigetek
1945. június 4., hétfő
23:54
Jamasita Tomojuki tábornok utoljára mondott pohárköszöntőt az osztagra. Százhetvenöt férfi állt előtte a félhomályos föld alatti kamrában. Csupa műszaki katona. Gondosan kiválogatottak. Eddig mindegyikük tökéletesen hajtotta végre a feladatát. Olyan jól és olyan fürgén teljesítettek, hogy a tábornok ünnepséget rendelt el. Sült barna rizs, főtt tojás, grillezett édesburgonya és szárított tehénhús. Az egész bőséges adag szakéval leöblítve. Már két órája hazafias dalokat énekeltek és banzájt kiáltozva éljeneztek, amíg be nem rekedtek.
Néhány értékes órára félretették a háború minden kíméletlenségét.
A tábornokot tavaly októberben vezényelték újra a szigetekre azzal a megbízatással, hogy állítsa meg az amerikai erők gyors előrenyomulását. Ezt megelőzően a Császári Hadsereget vezette Malájföld lerohanása és a szingapúri csata idején. Mindkettő messze hangzó győzelem volt. Büszkeséggel töltötte el az, ahogy Churchill Szingapúr elestét jellemezte. A brit hadtörténet legszörnyűbb katasztrófája és legnagyobb szabású kapitulációja.
Itt viszont minden balul ütött ki.
Most semmi egyebet nem tesz, mint elodázza az elkerülhetetlent. A háborút elveszítették. MacArthur visszatért. Japán elszigetelődött. Ő pedig csapdába esett a Manilától északra lévő hegyek között, kevés az utánpótlás, és gyorsan közelednek az amerikaiak. Már hónapok óta nem is annyira katonai parancsnok, mint inkább bányász. Meg bankár. Betéteket fogad. Páncéltermeket épít. Jövőbeli visszavonulásokhoz biztosítja a jelenlétüket.
– Önökre! – mondta fémkupáját magasra tartva a műszakiaknak. – És a jól végzett munkára! Banzáj.
A többiek visszhangozták a jókívánságait.
Ez a föld alatti kamra volt a legnagyobb, amit építettek, vagy húsz négyzetméteres, amelyet akkumulátorról működő villanykörték világítottak meg. A falak mentén aranyrudakkal megrakott, téglalap alakú bronzládák sorakoztak nyolc sorban egymásra pakolva; a rudak egyenként hetvenöt kilogrammot nyomtak, és a súlyuk meg a tisztaságuk szerint egyedi jelölést viseltek. Összesen valamivel kevesebb, mint harminchétmillió kilogramm.
Hatalmas mennyiségű vagyon.
És volt még 174 másik föld alatti trezor is, amelyek mindegyike hasonló kincskészletet rejtett. Az egészet ázsiai országokból rabolták el, kezdve Kínával 1937-ben. A többi Koreából, Thaiföldről, Burmából, Francia Indokínából, Kambodzsából, Malajziából, Hongkongból, Timorból, Indonéziából és Új-Guineából származott. Nemzeti kincstárak, bankok, vallásos kegyhelyek, magánbirtokok, múzeumok, gyárak, otthonok, galériák. Mindent és bármit kifosztottak. A tulajdonosaik által évezredek alatt felhalmozott vagyon nagyszabású eltulajdonítása. A java része már eljutott Japánba. A többit tengeri úton tervezték elszállítani. Csakhogy az amerikaiak tengeralattjáró-blokádja megakadályozta ezt az újraelosztást. Már szó sem lehet róla, hogy innen bármit is elvigyenek, még kevésbé olyasvalamit, ami olyan súlyos és terjedelmes, mint az arany.
Így aztán más módszert eszeltek ki:
elrejtik az egészet Luzon hegyeinek gyomrában, aztán a háború után visszajönnek érte.
A terv a legmagasabb szinten fogalmazódott meg, egészen személyesen Hirohito császárig felmenően. Az alacsonyabb rangú királyi hercegek közül többen is vezettek tolvajcsapatokat, amelyek átfésülték a meghódított területeket, de az általános fosztogatást a császár sármos és kulturált fivére, Csicsibu herceg felügyelte, akárcsak a dolog eltitkolását, miután az egész ármánykodást a császár által költött egyik versről kin no jurinak, Aranyliliomnak nevezte el.
– Mindannyiukra – mondta fémkupáját a magasba emelve Csicsibu herceg. – A császár köszönetet mond áldozatos munkájukért. Kívánja, hogy mindnyájan legyenek áldottak.
Az utászok viszonozták a pohárköszöntőt, megéljenezték a császárt, és azt kívánták, hogy legyen áldott. Az érzelmektől sokuknak könnybe lábadt a szeme. Még soha egyikük sem került ilyen közel az uralkodóház egy tagjához. Csaknem minden japán, köztük Jamasita is, egész életében áhítattal tekintett a császári családra. A császár volt az egész szuverén állam irányítója, a fegyveres erők parancsnoka, a nemzeti vallás feje, akit élő istennek hittek.
Csicsibu Jamasitához lépett, és azt suttogta:
– Minden készen áll?
A tábornok bólintott.
Csicsibu herceg hónapokkal ezelőtt Szingapúrból Manilába helyezte át a főhadiszállását, és kiadta a parancsot, hogy az ázsiai kontinensen még mindig zajló fosztogatásból származó összes zsákmányt a szigetekre vigyék. Az elmúlt hónapokban rabszolgamunkások és hadifoglyok ezrei ástak alagutakat, és erősítették meg betonnal az üregeket. Mindegyik helyszínnek ellen kellett állnia a földrengéseknek, a légi bombázásnak, az árvíznek és legfőképpen az időnek. A páncéltermeket tehát úgy építették ki, mint a katonai bunkereket. Ahogy egymás után elkészültek, a herceg személyesen jött el ellenőrizni, ahogy ma este is, úgyhogy nem volt semmi szokatlan a jelenlétében.
A férfiak tovább mulatoztak, miután a munkájuk befejeződött. A 175 páncélterem közül az utolsó – ez itt – három napja készült el. Az összes tervrajzot, leltári tárgyat, műszert és szerszámot beládázták, és elszállították. Miután az egyes páncéltermek elkészültek, a hadifogoly munkásokat agyonlőtték, a holttesteket pedig befalazták. Egyes japán katonák is a halálraítéltek sorsára jutottak, hogy az elkövetkező években a szellemük segítsen őrizni a kincset. Ez jól hangzott ugyan, de csak a valódi célt palástolta, ami az volt, hogy korlátozzák a szemtanúk számát.
– A térkép biztos helyen van? – kérdezte a tábornoktól a herceg.
– Az ön kocsijában várja a távozását.
Miután MacArthur partra szállt a Leyte-öbölben, minden felgyorsult. Nap mint nap kétszázezres ellenséges csapatok hódítottak teret, a japán erők pedig lassan egyre magasabbra vonultak vissza a hegyekbe. Csicsibu herceget egy tengeralattjáró várta, hogy hazavigye Japánba, az egyes páncéltermekhez elvezető térképpel egyetemben. A buja tájban itt is, ott is útbaigazítóként működő természetes jelzéseket hagytak. Finomakat. Nehezen dekódolhatókat. Amelyek a dzsungel részét képezik. Valamennyi egy Csako nevű ősi kód eleme. A térkép visszakerül a császárhoz, aki magánál tartja, amíg el nem érkezik az elhozatal ideje. Katonailag talán elveszítik a háborút, de Japánnak esze ágában sem volt pénzügyileg is veszíteni. Az elképzelés az volt, hogy egy kialkudott béke révén megtartják a Fülöp-szigeteket, hogy visszatérhessenek, és elhozzák az aranyat. Vajon mekkora vagyont rejtettek el? Nagyobbat, mint amekkorát valaha is el tudna képzelni bárki. Olyan ötvenmillió kilogramm körüli nemesfémet.
A császár dicsőségére.
– Ideje távoznunk – súgta a hercegnek a tábornok. Aztán ismét az utászok felé fordította a figyelmét. – Egyenek-igyanak. Kiérdemelték. Itt maguk vannak, nyugalomban és biztonságban. Találkozunk holnap reggel, a kiürítéskor.
A csapat egy emberként banzájt kiáltott neki, amit ő viszonzott, közben észlelve a körülötte lévő férfiak mosolyát. Majd a herceggel együtt távozott a kamrából, és egy kezdetleges felvonóhoz mentek, amely a hetven méterrel fölöttük lévő talajszintre vezetett. Menet közben észrevette a dinamitot, amelyet az éppen zajló ünnepség alatt helyeztek el a járatban. Egy másik közlekedő alagutat szintén aláaknáztak, a tölteteket ahhoz elég távol helyezték el egymástól, hogy az átjárót lezárják, de ahhoz nem elég közel, hogy a járatot teljesen megsemmisítsék.
A herceg és a tábornok kilépett a felvonóból a fülledt trópusi éjszakába. Három robbantási szakértő várt rájuk. Amint az aknát és az alagutat berobbantják, a beavatottak maradéka, az a 175 utász is halott lesz, aki ismerte az elrejtett holmi pontos helyét. A legtöbbjük megfullad, de nyilván lesznek olyanok is, akik a császáruk szolgálatában rituális öngyilkosságot követnek el.
A tábornok az egyik katonához fordult, és bólintott.
A tölteteket begyújtották.
Robbanások morajlottak, a talaj megrázkódott, a töltetek előre meghatározott sorrendben robbantak, és egymás után rombolták le a kiásott üreg egy-egy szakaszát. Az utolsó töltet föld- és kőzuhatagot előidézve a főbejáratot semmisítette meg. Ezt még hajnal előtt elegyengetik, és húznak rá egy réteget, a dzsungel pedig hetek alatt pótolja az elveszett levélzetet, teljessé téve az álcát.
Egy várakozó jármű felé indultak.
– Ezekkel a katonákkal mi lesz? – kérdezte a robbantócsapatra gondolva Csicsibu.
– Reggelre halottak lesznek.
Ezzel vége is lesz az öldöklésnek. És még ha az ellenség meg is tudná, hogy mi történt, a Fülöp-szigetek 7107 szigetén évtizedekig tartana annak a 175 rejtekhelynek a felkutatása.
De muszáj volt elgondolkodnia.
– És velem mi lesz? – kérdezte a hercegtől. – Nekem is meg kell halnom?
– Ön a Császári Hadsereg magas rangú tábornoka – felelte a herceg. – Esküvel fogadott hűséget a császárnak.
A kocsihoz értek.
– Akárcsak az összes katona meg utász, aki meghalt – mondta a tábornok.
A herceg kinyitotta a hátsó ajtót, és kivett egy bőr válltáskát. Abból egy japán hadizászlót húzott elő. Egy fehér háttéren nyugvó vörös korongot, amelyből tizenhat sugár indul ki, a felkelő napot szimbolizálva.
Csicsibu kiterítette a motorháztetőre.
– Számítottam rá, hogy esetleg nyugtalan lesz. Legyünk őszinték. A háborúnak vége. Minden elveszett. Ideje felkészülnünk a jövőre. Nekem vissza kell térnem Japánba, hogy a fivéremmel ennek a jövőnek a biztosításán dolgozzunk. Önnek itt kell maradnia, hogy a lehető legtovább feltartsa az amerikaiakat.
Ebben volt valami.
A fiatalabb férfi egy kis dísztőrt vett elő a táskából, és meg-
szúrta vele a kisujja hegyét. Jamasita tudta, mit várnak tőle. Elvette a pengét, és beledöfte a saját kisujjába. Ketten együtt vért csöpögtettek a zászlóra egy évszázados rituálé részeként, amely állítólag a vérszerződés révén egymáshoz köti a résztvevőket.
– Egyek vagyunk – mondta Csicsibu.
A tábornok egyszeriben ugyanazt a büszkeséget érezte, amit azok az utászok megéltek.
– Megtiszteltetés lesz számomra a bizalom, amelyet belém helyezett.
– Szükségünk lesz önre – mondta a herceg –, miután ez a háború véget ér, és visszatérünk ide, hogy megszerezzük azt, ami a miénk. És úgy is lesz, Tomojuki. Visszatérünk. Japán életben marad. A császár életben marad. Addig is vigyázzon magára, és majd akkor találkozunk.
Csicsibu beszállt a járműbe. A sofőr már a volánnál ült. Felköhögött a motor és a szállítmány elhajtott a keskeny, keréknyomos úton. Az egyik robbantási szakértő odalépett, vigyázzba állt, és tisztelgett. A tábornok tudta, hogy mit szeretne hallani a katona.
– Állítsa fel a csapdákat. Biztosítsa a helyszínt.
A rejtekhelyeket egytől egyig aláaknázták robbanóanyaggal és egy sor más, halálos védőeszközzel. Ha bárki fel merné törni a trezorokat, nagy árat fizetne érte.
A távolból puskalövések és aknavetők hallatszottak.
Nemsokára az ellenség fogja ellenőrizni a szigeteket.
Szerencsére azonban az Aranyliliom befejeződött.
