Beth, Portia és Eddie Morgan évek óta nem találkoztak egymással, amire jó okuk volt. De amikor jómódú nagyapjuk meghal, és a végrendeletében egy titokzatos, furcsa utolsó kívánság teljesítéséhez köti a több millió dolláros örökségét, a testvérek és házastársaik kénytelenek összejönni egy autós kirándulásra, amelynek során átszelik az országot.
A közös családi program azonban néha kimerítő. Mindenki számára.
Sőt még kimerítőbb akkor, ha mindannyian súlyos titkokat őriznek, miközben igyekeznek megfeledkezni egy emlékről, egy eltűnt személyről és a bosszúról. Arról a fekete autóban ülő férfiról nem is beszélve, aki már napok óta kitartóan követi őket. De említhetnénk még azt is, hogy legalább az egyikük potenciális gyilkos, a csomagtartóban pedig egy hulla lapul.
Ám a pénz komoly motivációs erő. Mindenki számára.
Samantha Downing az Elbűvölő feleségem című nemzetközi bestseller után - amelyből Nicole Kidman produkciós cége már készíti az adaptációt - újabb sikervárományos thrillerrel jelentkezik, aminek könnyed stílusa és elegáns humora csupán a felszín. A mélyben rejtőző összetett rétegek nemcsak napjaink Amerikáját ábrázolják rendkívül hitelesen, de az emberi természetről is élénk, valósághű képet adnak.
A családon belüli titkoktól főleg az ártatlanok szenvednek - Könyves magazin
Samantha Downing első kiadott regénye úgy képes szórakoztatni, hogy közben semmi újat nem mond. A thriller nagykönyvét viszont olyan magabiztosan ismeri, mintha veterán lenne: az Elbűvölő feleségem a pszichothrillerek ismert és kedvelt elemeit sorakoztatja fel, hatáskeltő eszközeit pedig remek időzítéssel szabadítja olvasóira, így a végeredmény lebilincselő és borzongató kikapcsolódást kínál a forró nyári estékre.
Samantha Downing: Ő kezdte (részlet)
MÉG TIZENNÉGY NAP
Egy hősnőre vágysz. Akinek drukkolhatsz, akivel azonosulhatsz.
De a hősnő nem lehet tökéletes, mert így csupán annyit érne el, hogy elégedetlen lennél önmagaddal. Akkor legyen tökéletlen! Egy olyan nő, aki esetleg megszegi a szabályokat azért, hogy megvédje a családját, de kizárólag önvédelemből öl. Nem gyilkosságról van szó, legalábbis nem a hidegvérrel elkövetett fajtáról. Ez a legfontosabb kitétel.
A második a hűtlenség. A férfiak megúszhatják, és ettől függetlenül hősök lehetnek, a feleség hűtlensége azonban megbocsáthatatlan.
Ami azt jelenti, hogy én nem lehetek a hősnőd.
Viszont van egy érdekes történetem a számodra.
Egy autóban kezdődik. Inkább egy városi terepjáróban. Rangsor szerint ülünk benne, a legidősebb a vezetőülésben. Eddie-nek hívják. Mellette a felesége, de rá majd később visszatérek.
A középső ülés a középső gyereké, aki én vagyok. Beth. Nem Elizabeth, hanem csak Beth. Két évvel vagyok fiatalabb Eddie-nél, és ezt állandóan érezteti velem. Egész jól nézek ki, habár már nem vagyok olyan fiatal, sem olyan vékony, mint régen. A férjem mellettem ül. Rá is majd később fogok visszatérni, mert eredetileg úgy volt, hogy a házastársak nem tartanak velünk.
Balra tőlem, egészen hátul, Portia foglal helyet. A meglepetésgyerek. Hat évvel fiatalabb nálam, ami néha száznak tűnik. Mivel nincs férje, sem komoly kapcsolata, az egész ülés az övé.
A leghátsó részt a csomagjaink foglalják el. Egy sorban szuszakoltuk őket egymás mellé, mert csak úgy férnek el. Ezt rögtön az elején megmondtam Eddie-nek. A kézitáskáink és a laptopjaink a gurulós bőröndök tetejére kerülnek. Nem kell légi utaskísérőnek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön erre.
A táskák alatt van a csomagtartórekesz. Az egyik felét a pótkerék foglalja el. A másik felében egy lezárt, rézveretes fadoboz hever. Ez a különleges ládika azért van ezen a különleges helyen, mert abban van a nagyapánk, akit elhamvasztottak.
Nem beszélünk a nagyapánkról. Egyébként is alig beszélgetünk. A nap betűz az ablakokon, rásüt a lábamra, és égeti. A légkonditól kiszárad a szemem. Eddie valami jazzes zenét rakott be, amiben nincs szöveg.
Hátranézek Portiára. A szeme lehunyva, és fülhallgató van a fején. Valószínűleg olyan zenét hallgat, aminek van szövege, és nem jazzes. Fekete haja hosszú, és ráhull az egyik szemére. Festett. Mindannyiunknak hófehér a bőre, és mindannyian szőke hajjal és kék vagy zöld szemmel születtünk. Az én hajam most még világosabb, mert szőkítem. Eddie-é sötétebb, mert ő nem. Portia már egy ideje feketére festi az övét. Illik a körme színéhez. De nem gót. Már nem.
A zene hirtelen megváltozik. Észre sem vettem, hogy Krista megmozdult. Ő Eddie felesége. Krista, akinek kreol bőre van, sötét haja és aranyszínű pöttyökkel mintázott barna szeme. Krista, akit a bátyám négy hónappal a megismerkedésük után feleségül vett. Recepciós volt abban az irodában, ahol dolgozott.
A hangszórókból popzene árad, egy öt évvel ezelőtti sláger. Már akkor is rossz volt.
– A jazztől majdnem elaludtam – közli Krista.
A férjem felpillant a laptopjából. Azt valószínűleg nem vette észre, hogy megváltozott a zene, de Krista hangját meghallotta.
Talán Krista a hősnő.
– Semmi gond – feleli Eddie.
A hangján hallom, hogy mosolyog.
Tovább bámulok kifelé az ablakon. Atlantát már régen elhagytuk. Georgiát is. Alabama északi részén járunk, Birmingham után, ahol a lakosság gyér és gyanakvó. Ha az lenne a célunk, hogy gyorsan odaérjünk, már messzebb járnánk. De ez nem a sietésről szól.
– Kaja?
Ez Portia volt, álomittas hangon. Felült, levette a fülhallgatót, kerek a szeme, mint egy gyereké.
Régóta húz hasznot ebből „a család legkisebb gyereke” szarságból.
– Meg akarsz állni? – kérdezi Eddie, miközben lehalkítja a zenét.
– Álljunk meg! – kéri Krista.
A férjem vállat von.
– Igen – feleli Portia.
Eddie rám néz a visszapillantó tükörből, mintha lenne beleszólásom a dologba. Már így is kisebbségben vagyok.
– Remek – bólintok. – A kaja remekül hangzik.
Egy Roundabout[1] nevű helyen állunk meg, ami pontosan úgy néz ki, mint ahogyan elképzeled. Mesterkélten rusztikus azzal a lasszóval és a kecskével a cégtáblán, de az idő valóban nyomot hagyott rajta. Hiteles, de mégsem – mint az emberek többsége.
Mindannyian kiszállunk. Portia ér oda elsőként a bejárathoz, Krista néhány lépéssel lemaradva követi. Általában Eddie piszmog a legtovább. Az autó mellett áll, és a hátulját bámulja. Tétovázik.
A nagyapánk miatt. Ez a kirándulásunk első megállója, ami azt jelenti, hogy ez az első alkalom, amikor magára kell hagynunk.
– Jól vagy? – kérdezem, és megpaskolom Eddie karját.
Nem néz rám, és nem veszi le a szemét az autó hátuljáról, mert nagyapa hamvai mindennél fontosabbak a számunkra. Nem érzelmi okokból.
– Kint akarsz maradni? Becsomagoltatok neked valamit – javaslom.
A hangomból süt a szarkazmus.
Eddie felém fordul, és elkerekedik a szeme. Ó, az a döbbenet! Mintha azt közöltem volna vele, hogy elhagyom a régi partneremet egy másik férfi miatt, akit csupán két hónapja ismerek.
Ó, várjunk csak! Hiszen Eddie pontosan ezt csinálta. Elhagyta a barátnőjét, akivel együtt laktak, egy recepciós miatt.
– Jól vagyok – feleli Eddie. – Felesleges emiatt cseszegetned.
Igen. Én vagyok a gonosz.
A Roundaboutban mindannyian egy félkör alakú bokszban foglalunk helyet. Kétszer akkora, mint amekkorára szükségünk van. Az ülések borszínű műbőrből készültek. Krista és Portia becsúszott egészen a boksz közepéig, ezért Felix az egyik szélére került. Ő a férjem, Felix, a sápadt bőrű fickó, akinek markáns álla, tejfölszőke haja, szemöldöke és szempillája van. Bizonyos megvilágításban egyszerűen eltűnik.
– Semmi – közli Portia. – Nincsenek vegán ételek.
Portia nem vegán, de ettől függetlenül ellenőrzi a kínálatot. Portia azt is lecsekkolja, hogy van-e rámpa a kerekesszéknek, és ahol nincs, oda nem megy be, mert a méltányosság fontos.
– Elmenjünk? – kérdezem.
Senki sem válaszol. Leülök.
A húspogácsák jól át vannak sülve, a sült krumpli ropogós, a szalonna pedig zsíros. Szerintem egész jól jártunk. Csak egy jó kávé hiányzik, de nyavalygás nélkül megiszom azt a keserűt, amit kihoztak. Kellemes társaság is tudok lenni.
– Azt hiszem, meg kellene beszélnünk valamit – mondja Eddie. Úgy néz ki, mint apánk. – Elég sokáig fogunk kocsikázni. Sok üzemanyagra, ételre és motelszobára lesz szükségünk. Azt javaslom, hogy felváltva álljuk a költségeket. És az a legfontosabb, hogy ezen ne vesszünk össze. Röhejes lenne összekapni a benzinszámlán.
A férjem szólal meg elsőként.
– Jól hangzik – jelenti ki. – Mi ketten Bethszel kifizetjük a ránk eső részt.
Csak egy házastárs képes így elárulni az embert. Vagy egy testvér.
Ezután csak Portia marad. Mivel a szó szoros értelmében nincs munkája, a megállapodás nem igazságos.
Ó, micsoda irónia!
Portia ásít. Bólint. Ez Portia nyelvén azt jelenti, hogy pillanatnyilag beleegyezik, de fenntartja magának a jogot, hogy később nemet mondjon.
– Nagyszerű! – szól Eddie. – Akkor ezt most elintézem.
Odaviszi a számlát a kasszához, mert ez egy ilyen hely. Felix felkeresi a mosdót, Portia kimegy telefonálni. Így aztán kettesben maradunk Kristával, és a langyos kávé maradékát kortyolgatjuk.
– Tudom, hogy ez mindannyiótok számára szörnyű lehet – jegyzi meg Krista, és ráteszi a kezét az enyémre. – De remélem, kellemes élményeink is lesznek. Biztosra veszem, hogy a nagyapátok ezt akarta volna.
Ez igazán kedves megjegyzés volt tőle, még akkor is, ha kissé sablonos. A körülményekre való tekintettel nem számítottam se többre, se kevesebbre.
Mégis. Ha minden darabokra hullik, és elkezdjük meggyilkolni egymást, vele kezdem.
Azt hiszed, ezt azért mondtam, hogy megdöbbentselek. Tévedsz.
Nem, nem vagyok pszichopata. Habár ez mindig jó kifogás. Egy olyan ember, akiből hiányzik az empátia, és el kell játszania az emberi érzéseket. Miért tesznek rossz dolgokat? Vállrándítás. Ki tudja? A pszichopaták már csak ilyenek. Vagy a szociopata a megfelelő szó? Tudod, miről beszélek.
Ez nem olyan fajta történet. Ez a családról szól. Szeretem a testvéreimet, mind a kettőt, igazán. De gyűlölöm is őket. Így megy ez: szeretet, gyűlölet, szeretet, gyűlölet, oda-vissza, mint egy fűrész.
A család már csak ilyen. Azt állítják, hogy egyetlen egység, egyetlen közös céllal, de ez nem igaz.
Azt nem szokták hangoztatni, hogy az esetek többségében a család összes tagjának megvan a saját célja. Nekem igen, az biztos.
ALABAMA
Az állam mottója: „Van bátorságunk megvédeni a jogainkat.”
Egyszer már megtettük ezt a kirándulást. Húsz évvel ezelőtt nagyapa szervezte meg nekünk, az unokáinak, mégpedig azért, mert a szüleink nem jöttek ki egymással. Sok kiabálás, sok becsapott ajtó és túl sok szótlan étkezés. Apa a kanapén aludt, de úgy tett, mintha nem ott aludt volna, anya pedig úgy tett, mintha nem lenne dühös. Elég nehezen ment neki, mivel mindig becsapta a szekrényajtókat, a szobaajtókat, és minden egyebet, ami az útjába került.
Kor szempontjából mi álltunk Eddie-vel a legközelebb egymáshoz, és sokat beszélgettünk erről, felkészítettük magunkat az elkerülhetetlen válásra. Még a dátumot is kiválasztottuk: szilveszter este. Eddie bejegyezte a Nine Inch Nails naptárába, berajzolt egy nagy X-et december 31-re. Fogadást kötöttünk arra, hogy a következő évben a szüleink már nem lesznek együtt.
Ez nyáron történt, amikor a veszekedések miatt a forró napok még hosszabbnak tűntek. Akkoriban mindannyian Atlantában laktunk, nagyapát is beleértve. Augusztusban hirtelen felbukkant nálunk, egyedül. A nagymamánk hat hónappal korábban halt meg.
Nagyapa összeterelt bennünket, leültetett a kanapéra, és azt mondta:
– A szüleiteknek egy kis egyedüllétre van szüksége. Meg kell beszélniük egymással néhány felnőttdolgot.
– El fognak válni? – kérdezte Eddie.
– Nem, nem fognak. Csak kettesben kell maradniuk egy kicsit, úgyhogy most belevágunk egy kalandba.
– Miféle kalandba? – tudakoltam.
– Egy nagyszerű kalandba.
Nagyapa határozottan és hangosan beszélt. Nagyon igyekezett meggyőzni bennünket arról, hogy igazat mond.
Én bármire kapható voltam, csak ne kelljen még egy napot otthon töltenem.
A nyár hosszú volt, forró és szörnyű. Amikor nagyapa azt mondta, hogy egy kaland segítségével helyreáll otthon a béke, alig vártam, hogy kívül kerüljek az ajtón.
Nagyapának egy kisbusza volt. Ezzel járt, amióta az eszemet tudom, és ugyanolyan szürkészöld volt, mint az összes többi kisbusz. Sok barátom szüleinek volt ilyen, és ezerszer ültem már bennük. Az volt az előnye, hogy rengeteg helyünk volt benne. Az üléseken hat ember is kényelmesen elfért volna, úgyhogy bezsúfolódtunk, és elindultunk.
Első megálló: Tuscumbia, Alabama. Mindentől északra, már majdnem Tennesseeben. Helen Keller[2] itt született 1880-ban, egy Ivy Green nevű házban, ami most turistalátványosságként működik. Nagyapa oda vitt el minket először.
Maga a ház nem túl nagy. Egyszerű, fehér, földszintes épület. Részt vettünk a tárlatvezetésen, és mindent megtudtunk Helen néma és sötét világáról és arról, hogyan mentette meg őt Anne Sullivan. Az eredeti kút még mindig ott áll, ahol régen; az a hely, ahol Helen megtanulta a „víz” szót, és elkezdett felkapaszkodni a mélységből.
A ház környékét is bejártuk. Nagyapa folyamatosan arról beszélt, hogy Helen Keller milyen csodálatos nő volt. Nem emlékszem, hogy ismertem-e a nevét, mielőtt elmentünk abba a házba. Úgy érzem, hogy ismernem kellett volna, de talán csak azért, mert azt remélem, hogy többet tudtam, mint valójában.
Arra is emlékszem, amikor végeztünk, és elindultunk az autóhoz. Eddie egy alacsony téglafal tetején sétált, ami párhuzamosan haladt az úttal. Portia ide-oda rohangált az út két oldala között, mert a legjobb illatú virágot kereste. Én őt kergettem, és mindegyikről elmondtam a véleményemet, habár nem kérdezte.
Nagyapa megtorpant, és szemügyre vett bennünket. Megcsóválta a fejét.
– Óriási szerencse, hogy az összes érzéketek jól működik.
– De a tárlatvezető azt mondta, hogy Hellen Keller egy betegség miatt süketült és vakult meg – mondtam. – Ma már nem kaphatjuk el azt a betegséget.
– Úgy van – mondta Eddie. – Megtalálták a gyógymódot.
Nagyapa megint megcsóválta a fejét, mintha csalódást okozott volna neki a reakciónk.
– Óriási szerencse – ismételte meg újra. – Talán kipróbálhatnánk valamikor. Bekötöm a szemeteket és a fületeket, és meglátjuk, hogy boldogultok.
Elnevettem magam, mert ez vicces volt. Mindannyian jókedvűek voltunk, mert egy országos kalandban vettünk részt. Nagyapa azt mondta, hogy a végcélunk Kalifornia, és életünkben először megnézhetjük a Csendes-óceánt.
* * *
Ma ugyanabba a házba megyünk, de ezúttal ismerjük a sztorit. Mindannyian láttuk A csodatevő című filmet, és mindannyian olvastunk Helen Kellerről az iskolában. Csak az a meglepő, hogy milyen kicsi a ház azzal a nyaralóval együtt, ahol Helen és Anne Sullivan lakott. Amikor gyerek voltam, sokkal nagyobbnak tűnt.
Elmenőben Felix összecsapja a tenyerét.
– Csodálatos darabkája a történelemnek, nem igaz?
– Úgy van – feleli Krista. – Imádom a felemelő sztorikat. Bárcsak lenne egy olyan tévécsatorna, ahol kizárólag inspiráló filmeket és sorozatokat vetítenek!
– Már léteznek vallásos csatornák – jegyzi meg Portia.
A szarkazmus szándékos.
– Ó, nem olyanokra gondoltam, hanem olyanokra, mint Helen Keller! – mondja Krista.
– Szóval egy olyan csatorna, amely fizikai kihívásokkal küzdő gyerekekről szól?
Krista feladja, és otthagyja Portiát, mivel rájön, hogy gúnyt űznek belőle.
Mindannyian beszállunk az autóba, és Helen Kellert senki sem hozza szóba többet. Az utazás egy üres úton folytatódik, nem megyünk sem észak, sem dél felé. Valamivel sötétedés után Eddie bekanyarodik egy útmenti motelhez, aminek Stardust[3] a neve.
– Mi a véleményetek? – kérdezi Eddie.
Úgy néz ki, mint egy patkánylyuk wifivel és kábeltévével. Tökéletes.
– Még nagyon korán van – jegyzi meg Portia kissé gyerekesen nyávogós hangon. – Szívesen vezetek, ha fáradt vagy.
– Észben fogom tartani – feleli Eddie.
Odagurul az irodához, és kiugrik az autóból.
Nem meglepő, hogy Eddie ragaszkodik hozzá, hogy ő vezessen, és ő válassza ki a motelszobákat, mert ő ilyen. Mindig is ilyen volt. Kristát, aki elöl ül, látszólag nem zavarja; mosolyog, és a zenére bólogat. Portia vág egy grimaszt, és elnyúlik a hátsó ülésen.
Én felsóhajtok, előveszem a telefonom, és legörgetem az Instagramot, hogy kiderítsem, mi újság a többiekkel otthon. Hogy kiderítsem, mi újság azzal a férfival.
Portia ma este Eddie és Krista szobájában fog aludni. Minden éjjel egy másik párral alszik, hogy spóroljunk a szálláson. Portiának nem jár magányos éjszaka, mivel szingli, úgyhogy állandóan egyedül van. Legalábbis Krista így fogalmazott. Szerintem így áll bosszút Portián azért, amit a Hellen Keller-háznál mondott.
Amint Felixszel elfoglaljuk a szobánkat, gyorsan száradó fertőtlenítő- és antibakteriális spray-vel átfújjuk az ágyneműket, a törülközőket és a bútorok tetejét. A vállfákat is. Kettő van belőlük.
Nem vagyunk baktériumfóbiások, de egy útmenti motelben mindenki ezt csinálja, nem igaz? Ez nem olyan, mint antibakteriális törlőkendővel áttörölni a lehajthatós tálcát a repülőgépen.
Miután végeztünk, ledobom magam az egyik ágyra.
– Én zuhanyozok le először – közli Felix.
– Oké.
Figyelem, ahogy bemegy a fürdőszobába, és közben azon töprengek, már sokadjára, hogy vajon a gyerekeinknek is ilyen tejfölszőke haja lenne-e.
Hat éve vagyunk házasok, majdnem kilenc éve vagyunk együtt, és még mindig nem döntöttem el, hogy néznének ki a gyerekeink. És még nem estem teherbe.
* * *
Az egyetem utolsó évében találkoztunk. A karriernapon. Felix a Global Com Inc.-hez állt sorba, én a Williams Kane Ltd.-hez. Mind a kettő nemzetközi vállalat, ezért a szakiránytól függetlenül jó eséllyel lehet munkát kapni náluk. Felixszel véletlenül egymás mellé kerültünk várakozás közben. Udvariatlanságnak tűnt volna, ha nem veszünk tudomást egymásról, ezért váltottunk néhány mondatot a jó és a veszélyes cégekről. Rendkívül hétköznapi társalgás volt. És abban az életszakaszomban pont erre volt szükségem.
– Szerencsések vagyunk, hogy ebben a korban születtünk – mondta egyszer csak Felix.
– Miért?
– Mert nem kell egy cégnél lehúznunk egy egész életet. Öt év maximum. Ha a hely tényleg borzalmas, akkor kettő után is le lehet lépni. Annál kevesebb viszont… – Vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy az gáz. Két évnél kevesebbet tölteni egy munkahelyen azt jelenti, hogy az ember jelentéktelen. Vagy bajkeverő.
– Ez igaz – ismertem el. – Szerencsések vagyunk.
Aznap egyikünknek sem lett állása. Végül a legnagyobb nemzetközi cégnél kötöttünk ki, az International Unitednél, de természetesen nem ugyanazon a részlegen. Egyetlen cég sem osztja be közvetlen munkatársként a házaspárokat, főleg akkor, ha nem akar csődbe menni.
* * *
Felix megtörölközve lép ki a fürdőszobából bokszeralsóban és egy Miami Dolphins-pólóban. Nem rajongunk az amerikai fociért, de nem is utáljuk.
– Te jössz – mondja.
Elég kevés forró víz maradt, ha volt egyáltalán. Amikor kijövök a fürdőből, Felix az egyik ágyon fekszik. Nem azon, amelyiken én feküdtem.
– Fáj a lábam az egész napos üléstől a kocsiban – közli. – Nem bánod, ha külön ágyban alszunk?
– Rendben. Egyébként is kicsik.
– Igen, a miénkhez képest.
Leülök az ágyamra, és megnyitom az ébresztőórát a telefonomon.
– Sétáljunk egyet reggel? – kérdezem.
– Mindenképpen.
Hétre állítom be.
– Hogy érzed magad? – tudakolja Felix.
– Jól.
– Úgy értem, Eddie és Portia miatt. Régen találkoztál velük.
Ez igaz. Elég messze lakunk egymástól. Eddie és Krista az alabamai Dauphin Islandben lakik, Mobile-tól délre, a jelenlegi helyzetünkhöz képest az állam túlsó oldalán. Mi ketten Felixszel a floridai Woodview-ban élünk, Portia pedig a New Orleans-i Tulane-be költözött. Egyikünk sem lakik Atlantában, de mindannyian itt nőttünk fel. Innen indult a legutóbbi kirándulásunk.
A Morgan testvérek számára az elkülönülés az együttlét legjobb formája.
Néhány évvel ezelőtt jöttünk össze utoljára, amikor Portia lediplomázott. Két napot töltöttünk ugyanabban a városban, és nyolc órát egymás társaságában, mindet részegen. Portia ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljuk meg a Hurricane-t, a mentás Julepet és a Pimm's Cupot. Külön-külön is veszélyesek, együtt pedig halálosak.
Nagyapa is ott volt. Évek óta nem láttuk.
Ez akkor történt, amikor Eddie még Tracyvel volt, azzal a lánnyal, akivel együtt élt. Akkor még nem ismerkedett meg Kristával. Kedveltem Tracyt. Okosabb volt, mint a bátyám, és ezt sokszor az orra alá dörgölte. Eddie-nek látszólag még tetszett is a dolog.
Emlékszem, hogy egy belvárosi bárban voltunk, az egyetem közelében a diplomaosztó előtti estén. Trikót és rózsaszínű szoknyát viseltem a pokoli hőségben. Tracyn egy elegáns nyári ruha volt, ami kihangsúlyozta a karját. Nevetségesen izmos volt.
– Kíváncsi vagy, milyen a bátyád? – kérdezte. Kissé kásásan, de érthetően beszélt. – Óriási seggfej tud lenni, de szerethető seggfej, érted?
Értem.
Te is ismered ezt a fajtát, találkoztál már vele. Ő az a srác, aki megússza, hogy beszól az órán, aki ráveszi a tanárokat, hogy engedjék javítóvizsgára, akinek mindenki a barátja akar lenni, még akkor is, ha valamit elcsesz.
Főleg akkor, ha elcsesz valamit.
Ez Eddie.
Sohasem nyílt alkalmam megkérdezni Tracytől, hogy mit gondolt arról a nőről, akivel Eddie közvetlenül az egyetem után járt. Le merem fogadni, hogy az a nő nem nevezte őt szerethetőnek. Azt állította, hogy a bátyám pofon vágta, és fel is jelentette Eddie-t, de semmi sem történt. Eddie azt mondta, hogy meg van őrülve, és sohasem ütné meg, soha de soha.
Hittem Eddie-nek. A nőnek is hittem. Oda-vissza, oda-vissza, mint az a fűrész. A mai napig nem döntöttem el, hogy kinek van igaza. Vajon egy szerethető seggfej, vagy csak az utóbbi?
Ezen gondolkozom az ágyban, a Stardustban, amikor Felix megkérdezi tőlem, hogy vagyok. Megpróbálok kiegyensúlyozottnak maradni.
– Jól – felelem. – Jól vagyok.
– Örülök. Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
Megvárom, amíg lelassul a légzése. Nem tart sokáig. Felix képes azonnal elaludni, függetlenül attól, hogy hol van.
Felkelek, felöltözöm, és kimegyek a szobából.
Odakint körbenézek, mozgást vagy az életnek valamiféle jelét keresve. Még fél tizenegy sincs, és tudom, hogy Portia nem az ágyban fekszik, Eddie és Krista szuszogását hallgatva. Két lehetőség van: az étterem az út túlodalán, vagy a motel mögötti bolt, ahol alkoholt árulnak. Először arrafelé indulok.
A parkoló üres, visszhangot vernek a lépteim, és azt hiszem, hallok valakit a hátam mögött. Kétszer megállok, és ellenőrzöm. Egyszer letérdelek, és benézek a lerobbant kamion alá, hátha a túloldalán megpillantom valaki lábát. Ez a hely annyira csöndes és üres, hogy biztosra veszem, nem vagyok egyedül.
Nem látok senkit, csak amikor odaérek a bolthoz. A parkoló tele van, és mindenfelé emberek nyüzsögnek. A Dan's Drip-Drop Liquors az egyetlen bárra emlékeztető dolog két mérföldes körzeten belül.
Portia odabent van. A pénztár előtti sorban várakozik. Rajta kívül egyetlen nő van a környéken. Az egyik autó anyósülésén ül, és cigarettázik. Forgalmas este a Drip-Dropban.
Portia csak akkor vesz észre, amikor odalépek mellé.
– Két személyre vásárolj! – mondom neki.
Elmosolyodik, és felemel egy hatos csomag kólát és egy üveg rumot. Bólintok. A pulton műanyag poharak tornyosulnak. Az árukat – öt cent darabja – piros filccel írták rá egy lottószelvény hátuljára. Veszünk kettőt.
– Menjünk vissza az autóhoz! – javasolja Portia. – Nálam van Eddie kulcsa.
Sohasem ismerték el eléggé, hogy okos. Talán azért, mert sokkal fiatalabb nálunk.
Percekkel később az autó hátsó ülésén ülünk, és rumos kólát kortyolgatunk, amit évekkel ezelőtt ittam utoljára. Lehet, hogy egyetemista koromban. Nincs jegünk, de a kóla hideg, és az ital tökéletesnek tűnik, főleg ahhoz képest, ahol éppen vagyunk. A környezet mindennél fontosabb.
– Ez furcsa – jegyzi meg Portia.
– Mire gondolsz?
– Te tudtál a végrendeletről?
– Nem. Akkor szereztem tudomást róla, amikor nagyapa ügyvédje felolvasta.
Az autó hátsó része felé pillantok, ahol a hamvait tároljuk.
– Eddie bevitte a szobájába – mondja Portia.
– Ó! Persze.
Belekortyolunk az italunkba. Egyre könnyebben csúszik.
– A munkahelyemen is ezt isszuk – jegyzi meg Portia. – Mert úgy néz ki, mintha üdítő lenne. Az összes pincér iszik.
Hazugság.
Portia azt állítja, hogy pincérnőként dolgozik egy bárban. Valójában sztriptíztáncos, az egyetem alatt is ezt csinálta, és utána sem hagyta abba. Lehet, hogy ritkán találkozom a testvéreimmel, de tudom, mit csinálnak.
– Nem lehet könnyű állandóan részeg emberek között lenni – vélem.
– Igen, már eléggé unom. De kezdőként sehol sem keresnék ennyit.
– Azt elhiszem.
– Úgy értem, nem fogom örökké ezt csinálni. – Tart egy kis szünetet, miközben lehajtja az italát. – Csak addig, amíg találok egy jó állást.
– Nagyapa pénzéből ki tudod fizetni a diákhitelt – mutatok rá.
Portia bólint.
– Hála az égnek!
Mi vagyunk a vagyon egyetlen örökösei.
A nagymamánk jóval a nagyapánk előtt halt meg, a szüleink pedig nincsenek a képben.
– Szerinted mit fogsz csinálni? – kérdezem.
Portia vállat von, újratölti a poharát, és utántölti az enyémet.
– Az egészségügy érdekel. Talán orvosi asszisztens leszek, vagy valami ilyesmi. Az is lehet, hogy elvégzem valamikor az ápolói képzést.
– Szerintem azt jól csinálnád.
Elmosolyodik. Éppen elég fény van ahhoz, hogy lássam a szemét. Tiszta kék, mint nagyapáé volt. Az enyém borongósabb, mint egy sötét tó, Eddie-é pedig olyan, mint egy kék üveggolyó.
– Szerinted hogy fog alakulni ez a kirándulás? – kérdezi Portia.
Furcsa, hogy ezt most kérdezi, miután már elindultunk. Mindannyiunknak ezt a kérdést kellett volna feltennünk, ezen kellett volna elgondolkoznunk, és ezt kellett volna megvitatnunk, mielőtt útnak indultunk.
Egyszerre szereztünk tudomást erről a kirándulásról, amikor nagyapa ügyvédje mindannyiunkat bekapcsolt egy konferenciahívásba.
– Se temetés, se gyászszertartás. Ezt egyértelműen kikötötte – mondta a férfi, aki georgiai akcentussal beszélt. Nagyapának nem volt akcentusa. – A nagyapjuk kizárólag egy gyászjelentést kért a helyi lapban. A szöveget is megírta.
Nagyon furcsa, hogy mindannyian csöndben vagyunk. Mintha farkasszemet néznénk egymással a telefonon keresztül.
– A nagyapjuk azt kérte, hogy a testét hamvasszák el. A következő részt pontosan úgy fogom felolvasni, ahogy leírta – mondta az ügyvéd. Papírsuhogás. Furcsa hang volt, mintha nagyapa megtalálta volna az egyetlen ügyvédet, aki nem használ számítógépet. – „Menjetek el az autókirándulásra. A végén szórjátok szét a hamvaimat. Miután eljutottam a végső nyughelyemre, a vagyonomat egyenlő részben szétosztják köztetek.” Az autóbérlésre elkülönített egy összeget. Van kérdésük?
Az autókirándulásra, nem egy autókirándulásra. Csak egy volt belőle.
Kérdésünk nem volt.
– Ami a vagyont illeti, a nagyapjuknak volt egy háza, egy autója, egy nyugdíj-takarékossági és egy befektetési számlája. Az egész egyenlő részben oszlik szét maguk között. – Az ügyvéd szünetet tartott. – A ház, az autó és a berendezési tárgyak értékét még fel kell becsüni, de pillanatnyilag összesen 3 453 000 dollár áll a rendelkezésükre. Mire a nagyapjuk hamvai eljutnak a rendeltetési helyükre, a teljes összeget is meg tudom mondani.
Számomra már ez az összeg is döbbenetesen hangzott, és ez még csak a készpénz volt.
– Van néhány feltétele annak, hogy megkaphassák az örökségüket – folytatta az ügyvéd. – Ha valaki börtönbe kerül, vagy nem vesz részt az elejétől a végéig a kiránduláson, vagy bármilyen módon eltér az eredeti úttól, nem kap semmit.
Ennek így kell lennie. Először a kirándulás, utána a pénz. Nagyapa nem is dolgozott meg érte. A nagymamánk húgától örökölte, akinek nem voltak gyerekei, és azóta is megtartotta magának az egészet.
Amikor a telefonos konferencia véget ért, Eddie küldött egy e-mailt nekem és Portiának a logisztikával kapcsolatban. Nem kérdőjelezte meg, amit nagyapa mondott, sem azt, hogy megtesszük-e. Senki sem kérdőjelezte meg.
Megérdemeltük azt a pénzt. Régóta vártunk erre a fizetségre.
Húsz évvel ezelőtt, amikor először mentünk el erre az autókirándulásra, nagyapa meg akarta ismertetni velünk a világot, amit a lehető legtöbb állam bemutatásával szándékozott kezdeni. Ehelyett azonban valami olyasmi lett belőle, amit nem hozunk szóba, amiről hallgatunk. A fejünkben marad, és tagadásban, hitetlenségben, sőt téveszmékben úszkál körbe-körbe.
Szóval szerintem hogy fog alakulni ez a kirándulás? Életre szóló élmény lesz. És amikor véget ér, minden megváltozik. Pontosan úgy, mint az első alkalommal.
– Rendben lesz – mondom Portiának. – Nem lesz semmi gond.
Vág egy grimaszt. Nem vitatkozom vele.
A naplóról sem beszélek neki. Senki sem tudja, hogy nálam van.
A lapjai megsárgultak, a borítójára ragasztott matricák kifakultak, de a hangzatos cím még mindig olvasható:
Útmutató az érzéseidhez
Elgondolkodtató kérdések gondolkodó lányok számára
- augusztus 12.
Ki az a három nő, akit a legjobban csodálsz?
Először is leszögezem, hogy nem akartam használni ezt a naplót. Születésnapi ajándék volt, elég béna, és egészen a mai napig az ágyam alatt hevert. Akkor láttam meg, amikor előhúztam a bőröndömet a kirándulás miatt. Úgyhogy erről ennyit.
Másodszor pedig nem csodálok senkit. Ez egy beugratós kérdés, mert ezzel gyakorlatilag kijelenteném, hogy „én nem tartozom e három nő közé, sohasem fogok közéjük tartozni, de jobban csodálom őket, mint magamat”.
Ez szerintem elég elcseszett dolog. Mintha a lányoknak nem lenne enélkül is éppen elég önértékelési problémája.
Az a jó hír, hogy a kezelőorvosom rendkívül büsze lenne rám, amiért felismertem egy ilyen beteges kérdést. Be fogok számolni neki erről, miután visszajöttünk. Dr. Lang nem igazi orvos, csak egy terapeuta, de azért hívom dr. Langnak, hogy emlékeztessem, hogy nem az.
A kezelés olyan, mintha azon a forgó valamin ülnék a játszótéren. Azon a fémen, amelyiken rudak vannak. A felnőttek miért nem veszik észre, hogy ostoba és veszélyes játék?
A kezeléseimmel kapcsolatban is ez a kérdésem.
[1] Körforgalom.
[2] Helen Adams Keller (1880–1968): amerikai író, politikai aktivista, egyetemi tanár, az első siket és vak ember, aki képzőművészeti diplomát szerzett.
[3] Csillagpor.
