Pulitzer öt dollárral a zsebében érkezett Amerikába

Pulitzer öt dollárral a zsebében érkezett Amerikába

Könyves Magazin | 2020. szeptember 29. |

Wisinger István legújabb dokumentumregénye Pulitzer József, azaz Joseph Pulitzer, a sajtócézár életét dolgozza fel. Kevesen tudják, hogy Pulitzer nevéhez nemcsak az amerikai újságírás legrangosabb díja, hanem az úgynevezett sárga sajtó modellje is kötődik, amely William Randolph Hearst sajtómágnással vívott heves konkurenciaharcának eredménye. Ez a klasszikus, szenzációhajhász zsurnalisztika ugyanakkor ösztönözte az amerikai demokrácia és média fejlődését: jelentős korrupciós ügyek, politikai botrányok és gazdasági visszaélések tényeit tárta fel az amerikai nép előtt, és ez sok esetben új törvények elfogadásához is vezetett.

Wisinger István
Pulitzer
Athenaeum Kiadó, 2020, 400 oldal
-

Pulitzer 1904 májusában, egy újságíróiskola felállítását támogató írásában fogalmazta meg hitvallását: "Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel, vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes, és bátor azt megcselekedni is, képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás. A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga. A hatalom a Köztársaság jövőjének építésére az újságírók eljövendő nemzedékeinek kezében lesz."

Wisinger István: Pulitzer (részlet)

Előszó

Nem is nagyon értem, hogy a három közül miért nem ezzel a könyvvel, Pulitzer József történetével kezdtem, amikor eldöntöttem, hogy dokumentumregényeket fogok írni. A Szent-Györgyi Albertről szóló kötetem 2016-ban, a Neumann Jánosról szóló pedig 2018-ban jelent meg, mindkettő az Athenaeum Kiadó gondozásában.

Amikor az országot járva a második könyv bemutatóit befejeztem, elhatároztam, hogy lakásomban felszámolom az ötvenhét évig tartó újságírói, rádió- és tévériporteri pályám során mániákus gondossággal felhalmozott elképesztő papírmennyiséget… Vagyis az évtizedek folyamán született cikkeim megjelenéseinek másolatait, valamint a lakásom szekrényeiben szabályos rend szerint archivált egyéb magyar és angol nyelvű forrásokat, pályám rekvizitumait, melyeket a könyvtár szakon belém sulykolt alaposságomnak köszönhetően gyűjtöttem össze.

Akkor azt hittem, írói feladataim lezárultak, és nincs értelme mindezeket a dokumentumokat tovább őrizni. A nagy rendrakás közepette – miután már a harmadik teli zsáktól szabadultam meg – az egyik polc második sorában egy közepes méretű, fekete műanyagból készült táskára bukkantam. Tele volt rég elfelejtett magyar és angol nyelvű cikkek kivágásával, és benne volt egy azóta megszűnt negyedéves folyóirat, a 2000-ben indult Magyar Média harmadik száma is, amelyben egy Joseph Pulitzerről (azaz a magyar születésű Pulitzer Józsefről) szóló ötrészes tévésorozat szinopszisát publikáltam. Ezenkívül rátaláltam egy hatalmas sárga borítékra is, amely piros viaszpecséttel lezárva őrizte a hajdani Jogvédő Iroda igazolását, hogy ugyanis e téma bármilyen műfajban történő művészeti feldolgozásának öt évig kizárólagos magyarországi jogtulajdonosa vagyok. Mellette meggypiros kötésben egy szétesőben lévő könyv, az első borító közepén a sajtómágnás aláírása aranyozott betűkkel. A kötet szerzője Pulitzer egyik legközelebbi munkatársa, New York-i lapjának, a The Worldnek a hirdetési és gazdasági menedzsere, Don Carlos Seitz volt. A mű pedig a főnökéről írt első amerikai monográfia, amely Pulitzer 1911-ben bekövetkezett halála után jelent meg. Ez a könyv önmagában is ritka érték, olyan példány, amely – legalábbis számomra – egy vagyont ér, és szerintem akármelyik antikvárium kapkodna utána. Hiszen 1924-ben adták ki New Yorkban, pár év híján száz esztendeje – tehát könyvritkaság. Ugyanabban az évben január 1-jén jött ki a nyomdából, kiadójának talán az első publikációi közül lehetett az egyik. Ez a cég ma is működik, a neve Simon & Schuster, a világ egyik legtekintélyesebb amerikai könyvkiadója.

Napokig habzsolva olvastam elfelejtett és újra felfedezett kincseimet,

amelyeket akkor kezdtem gyűjteni, amikor 1980-ban Fulbright-ösztöndíjasként háromnegyed évet töltöttem a kaliforniai Stanford Egyetem Kommunikáció Tanszékének programjában, egyetlen európai posztgraduális diákként.

Az előző két regényem kiadójának igazgatója, Szabó Tibor Benjámin igencsak meglepődhetett, amikor telefonon újra személyes találkozót kértem tőle, minekutána amikor első és második könyvem váratlanul nagy sikere után nekem szegezte a kérdést: „Mi lesz a következő?”, én kapásból, szinte gondolkodás nélkül azt válaszoltam: „Nem lesz következő, befejeztem.” A fekete táska megtalálásáig tényleg azt hittem, hogy vége. Hiszen a szóban forgó mű 1994 óta már a hetedik könyv lett volna, amelyen szerzőként a nevem olvasható.

De a régóta őrzött és most előkerült kincsek olvasgatása közben eszembe jutott néhány dolog. Először is, az a beszélgetés 1980 januárjában, amelynek során a huszonegy – köztük tizenhét amerikai – ösztöndíjastársam közül az egyetlen Pulitzer-díjas újságíró, Joel Schultz, a The Philadelphia Inquirer című napilap munkatársa is tőlem tudta meg, hogy a díj alapítója Magyarországon született, s életének kulcsdátumai: 1847–1911. Hogy tizenhét évesen érkezett meg Amerikába, a legenda szerint egy árva fillér nélkül, és egyetlen angol szót sem ismert. Olvasás közben gyakran pillantottam a könyvespolcomra, amelyen 1996 márciusa óta ott virít a magyar Pulitzer-emlékdíj bronzplakettje. A díjat megosztva kaptuk Szabó Istvánnal, a Mephisto Oscar-díjas rendezőjével, gyerekkori barátommal, a 100 éves a mozi című tévésorozatunkért. És amikor újra elolvastam a fentebb említett tévéjáték szinopszisát, rájöttem, hogy ez egy következő dokumentumregény olyan vázlata, amely meggyőző alapanyag lehet a kiadónak egy újabb könyv megírásáról kötendő szerződéshez.

Amikor ezeket a sorokat írom, elkészült a spontán ötletből fakadt trilógiám harmadik darabjának kézirata. Ha valaki elolvassa az ebből születő könyvet, talán megérti, hogy szerintem a három közül valószínűleg miért ez volt a legbonyolultabb, a leginkább munkaigényes feladat. Számításaim szerint Amerikában több ezer oldalt írtak Pulitzerről a halála óta, s az egész életművét feldolgozó hosszú monográfiát is legalább tízet. A legfontosabbak közül az ELTE Angol–Amerikai Intézetének Könyvtárában három megtalálható – természetesen angolul –, és másik három egy-egy példányát nagyvonalúan kifejezetten nekem szerezte meg Amerikából az Athenaeum Kiadó. Magyarul e könyv lektora, Csillag András jelentetett meg kétévi helyszíni kutatás után imponálóan magas színvonalú cikkeket, majd egy monográfiát Pulitzerről, s az utóbbiért végül doktori címet kapott a Magyar Tudományos Akadémián.

De regényt mindeddig nem írtak a sajtómágnás kalandos életéről.

Kedves olvasó, tessék belefeledkezni! Mindhárom könyvem hőse Magyarországon született, Amerikában jutottak el pályájuk csúcsára, és lettek jómódú, gazdag vagy milliomos ottani állampolgárok, továbbá páratlan sikerekkel teli életüket is ott fejezték be. Emlékük felejthetetlen, csontjaikat amerikai temetők csendje őrzi.

* * *

Pulitzer történetének az elmeséléséhez ugyanazt a formai megoldást választottam, amelyet az előző két könyvemben is alkalmaztam. Ez a művem is megtörtént eseményekről, valós személyekről szól, az utóbbiak dialógusai azonban – bár hiteles adatokra, információkra épülnek – valójában soha el nem hangzott beszélgetések, azaz a képzeletem szüleményei. A történetet olykor három ponttal kezdődő (…dőlt betűs, beljebb húzott) szövegrészletek szakítják meg, amelyek másoktól vett szó szerinti idézetek a regényben szereplő személyekről. Ezen írói megoldás miatt kapta mind a három könyv a „dokumentumregény” műfaji megjelölést.

A művem megszületéséhez jelentősen hozzájárult a szegedi főiskola történelem–angol szakos tudósával, dr. Csillag Andrással évtizedekkel ezelőtt szövődött ismeretségem, majd barátságom. Andrásnak nemcsak alapos lektori munkájáért tartozom köszönettel, hanem azért is, mert engedélyezte, hogy a kétéves, St. Louisban, New Yorkban és Washingtonban Fulbright-ösztöndíjasként végzett, illetve az idehaza, elsősorban Makón és Szegeden folytatott kutatómunkája eredményeit, könyveiben publikált írásait, újságcikkeit, fordításait korlátlanul idézzem, valamint hogy az általa összegyűjtött illusztrációkat felhasználhassam ebben a könyvben. Amikor a szövegben az ő adatait, fordításait citálom, akkor ezt a három pont (…) után dőlt betűvel kiemelt, a margótól beljebb állított mondatok végén a * jel mutatja.

Budapest, 2020 júliusa

A szerző

Prológus

…Mi, Makó Város elöljárói, a mai alulírott napon a város ügyeiről tanácskozván, ezen alkalommal Pulitzer Fülöp kereskedő úr e városból végelbocsátásért folyamodott, minek következtében ezen kérelemre nézvén vizsgálat tartatván, kiderült és bebizonyult, hogy a folyamodó Pulitzer Fülöp terménykereskedő úr e városban az Úri utcában lévő csinos házát eladta – adó, nemzeti kölcsön és egyéb közteherbéli kötelezettségének eleget tett –, magaviseletét illetőleg mint erkölcsi, úgy politikai tekintetben igen dicséretes, emellett e városban születvén mindenkor becsületes és jóhiszemű kereskedőnek ismertetett – ezeknél fogva Pulitzer Fülöp urat, ki is 43 éves, mosaita vallású, családját, nevezetesen neje, született Berger Alojsia asszonyság, pesti születésű, 33 éves, gyermekei, Lajos 15 éves, Josef 8 éves, Fanny 6 éves, Albert 3 ˝ éves, Gabriel 1 ˝ éves, sz. kir. Pest fővárosba szándékolt új letelepedési helyére az illető t. a hatóságoknak ezen igen jó s tisztes családot bátran ajánljuk. Miről az igazság és méltányosság úgy tartván magával, jelen végelbocsájtó s ajánló levelünket hiteles alakban adtuk ki. 

Makón, 1855. évi április 4-én

Szalóki Mihály, főbíró 

(A korabeli helyesírással idézett szöveg forrása a Makói Levéltár) 

A Pulitzer család

Pulitzer Fülöp, az apa (1811–1858)

Berger Elize, az anya (1823–1877)

Pulitzer József (Joseph Pulitzer; 1847–1911)

Kate Davis, Joseph felesége (1853–1927)

Pulitzer Albert, Joseph öccse (1851–1909)

Joseph és Kate gyermekei:

Ralph Pulitzer (1879–1939)

Lucille Irma Pulitzer (1880–1897)

Katherine Ethel Pulitzer (1882–1884)

Ifjabb Joseph Pulitzer (1885–1955) Joseph második fia,

olykor neve mögött a római II megkülönböztetéssel

(Halála után az ő fia, Pulitzer József unokája használja

majd vezetéknéve előtt az ifj. megkülönböztető jelzést,

neve mögött pedig amerikai szokás szerint a római III

szerepel; 1913–1993.)

Edith Louise Pulitzer (1886–1975)

Constance Helen Pulitzer (1888–1938)

Herbert Pulitzer (1896–1957)




Pulitzer és Rodin

„Az, amit a természetben közönségesen csúnyának neveznek, a művészetben szépséggé változhat.”

AUGUSTE RODIN

Valahol Monte-Carlo és a francia határ között található a Riviéra egyik legszebb épülete, a Cap Martin-i hegyoldal tetején, Menton és Monaco között. A neve: Villa Cynthia. Lábainál egy varázsos tengeröbölben horgonyoz a villa tulajdonosának hatalmas jachtja, a Liberty, vagyis Szabadság. Joseph Pulitzer évekig bérelte a hegyoldalra épült házat, amióta csak 1896-ban először megpillantotta az épületet és virágokkal teli kertjét. A villa a tengerparti falucskától kellő távolságban volt, de a környező erdő méregzöld lombjai is óvták az illetéktelen tekintetektől.

Kate Davisnek, Joseph feleségének a kezdeményezésére a New York-i sajtópiac akkori legjelentősebb napilapja, a The World párizsi irodájának vezetője 1907 tavaszán rábeszélte Auguste Rodint, a világhírű szobrászt, hogy a fővárosból utazzon a dél-franciaországi üdülőhelyre, és készítsen az akkor hatvanéves sajtómágnásról két mellszobrot. Harmincötezer frank honoráriumban állapodtak meg. Joseph azért egyezett bele a felesége ötletébe, mert az 1900-as párizsi világkiállítással egy időben megnyílt Rodin-kiállítás híre még Amerikába is eljutott. Egyebek között Octave Mirbeau – aki írói és újságírói munkássága mellett a kor tekintélyes művészetkritikusaként is tevékenykedett – méltatta a tárlatot a Le Journal című lapban, amelynek a megnyitóján jelen volt a magyar próza fejedelme, Jókai Mór is feleségével, Laborfalvi Rózával. Hazatérve Mirbeau felhívta a figyelmet a gazdag tárlatra, és így valószínűleg szerepe lehetett abban, hogy Rodin hatalmas anyagi sikert és bevételt könyvelhetett el. Mirbeau cikkét feltehetőleg Pulitzer is ismerte.

Rodin Párizs külvárosában, Meudonban lévő lakóháza és műterme akkoriban valóságos zarándokhellyé vált, özönlöttek a hazai és külföldi hírességek „megrendelései”, hogy a mester formázzon róluk legalább egy mellszobrot. Például Bernard Shaw is ezt szerette volna, aki Rodinnel hosszas meudoni alkudozás után tudott csak megállapodni; róla a szobor 1906-ban a szobrász párizsi műhelyében készült el.

A kiállításról a Le Figaróban Anatole France jelentetett meg vezércikket, és Pulitzer New York-i lapja, a The World munkatársa is megírta a maga tudósítását – ez adta az ötletet Kate-nek, hogy hasonló kéréssel keresse fel Rodint. Pulitzer pedig végül némi töprengés után bólintott rá a dologra. Úgy gondolta, hogy az alkotást majd vagy a napilapja székházának díszes előcsarnokában, vagy a dolgozószobája bejáratánál, netán magában a különleges luxussal berendezett irodában helyezi el, amelynek ablakaiból a New York-i öböl káprázatosan szép panorámája tárult elé. De a döntés nem egyhamar született meg, egyrészt mert a sajtócézár feltételeket szabott, másrészt Rodin nagyon elfoglalt volt. Így történt, hogy az ötlet felmerülése után évek teltek el a szerződés megkötéséig, majd a találkozó megszervezéséig.

Pulitzer kissé meglepődött ezen a kényszerű várakozáson, ő ugyanis ahhoz volt szokva, hogy mióta St. Louisban meggazdagodott Missouri legjelentősebb lapja, a St. Louis Post-Dispatch felvirágoztatásával – de különösen, mióta 1883-ban a The World című, naponta többször megjelenő, nagy olvasottságú és politikai befolyású New York-i újság tulajdonosa lett –,

soha senki nem mondott neki ellent,

valóságos „szellemi diktátorként” mindig az ő kívánsága érvényesült, s akkor, amikor ő akarta. Munkatársai, beosztottjai és bizalmasai, sőt a korabeli sajtótörténészek is ekkor már rég „az újságírás felszabadítójaként” (Liberator of Journalism) emlegették. Párizsi munkatársának a szoborra vonatkozóan így fogalmazta meg az elvárásait:

…Alkalmazkodhatok az ő kívánságaihoz, de elvárom, hogy ő is fogadja el az enyéimet […]. Ugyanakkor határozottan rendelkezzen némi ismeretséggel karakteremről és annak szellemiségéről, valamint kedélyállapotomról, és emiatt esetleg engedményeket is kell tennie. Fikarcnyit sem érdekel, hogy milyen csúnyának örökít meg, de semmiképpen ne tüntessen fel hamis színben, hiszen életem kalandos és tragikus eseményekkel volt teli, s nem bánnám, ha ezek is tükröződnének [a szobron…]. Ami pedig az üléseket illeti, nem járulhatok hozzá a munkájához napi egy alkalomnál többször, mert álmatlanságtól szenvedek, és emiatt napközben rendszerint fáradt vagyok.

Most a villa második emeletén nagy volt a sürgés-forgás: műteremmé rendezték át a tágas szobát. Az egyik sarkában kissé furcsa külsejű férfi álldogált. A hatvanhét éves szobrász, Auguste Rodin terebélyes alakját sötét színű, bő szövetruha takarta. Vörösesbarna, de már őszülő szakálla szinte az egész mellét beborította. Éppen egy kényelmes fotelt méregetett, majd azt az állványt, amelyen dolgozni készült. E pillanatban egyiknek a helyzete sem tetszett neki igazán. Nyugalma és magabiztossága ugyanakkor lenyűgöző volt.

A beszüremlő fény hol soknak, hol pedig kevésnek tűnt. A szoba legnagyobb falán hatalmas, fehér keretes üvegablak terpeszkedett, amelyen kitekintve a maga teljes méltóságában látszott a tengeröböl. Rodin eltakartatta az ablakot egy engedelmesen omló sötétítőfüggönnyel, állványt is húzatott elé, s először vele szemben, majd párhuzamosan elhelyezett egy süppedős fotelt. Végül meggondolta magát, és mégis inkább egy karosszéket rakatott ki.

A készülődés közben merengve emlékezett vissza arra, amikor az 1870-es évek legelején fiatalemberként először járt a Riviérán, a tengerpart fővárosában, Nizzában. Egy szobrászbarátja, Charles Cordier közvetítésével arra szerződött, hogy a Villa Neptun nevű fényűző kastélyon, amely egy akkor híres színésznő tulajdonában volt, jó pénzért végezzen el bizonyos átalakításokat, külső javításokat, és dekorálja az épület belsejét. Rodin ebben az időben pályakezdő szobrász volt még, a busás honoráriumnak nem tudott ellenállni, így a felkérésnek eleget tett, azt gondolva, hogy tanulságos feladat lesz. A tulajdonos el volt ragadtatva. Ő viszont nem. A giccses, agyonhalmozott ornamentikai elemek a kor divatjáról és a színésznő ehhez illeszkedő ízléséről árulkodtak. Ennek kapcsán a szobrász most azt is felidézte gondolatban, milyen jókedvű levélben számolt be feleségének, a mellette a viharos nőügyei ellenére is kitartó és neki egy fiút szülő Rose Beuret-nek arról, mennyire kellemes volt a munka szünetében olykor megmerítkezni a tengerben:

…Minden pillanat gyönyörűség […]. Nekifeszítve a vállamat a hullámoknak, egy kötélen tartottam magamat, amelyet ha nem fogok keményen, akkor a hullámok olyan erősnek bizonyultak volna, hogy elsodornak. Ha lenne bátorságom, hogy minden reggel megfürödjek, még erősebb lehetnék, de kicsit hideg a víz, ha nem úszik az ember…

Ezalatt a mentoni épület földszinti hálószobájában éppen reggelizőköpenyét segítették fel a ház tulajdonosára. A teljesen vak amerikai milliomos sajtómágnást, aki Pulitzer Józsefként született a magyarországi Makón 1847-ben, Amerikában, ahová mint emigráns érkezett, 1864 óta Joseph Pulitzernek hívták. Az inas a karosszékhez kísérte a majd százkilencven centi magas férfit, akinek a haja fekete volt, vörösesbarna arcszőrzete terjedelmes szakállban végződött, és már évek óta eltakarta elegáns, de vékony nyakának arisztokratikus ívét. Orra az ifjú kori képek szerint horgas, álla hegyes volt, a végén jellegzetes görbülettel. Karja hosszú volt, s egyesek szerint egész megjelenése az átlagon felüli intellektusát tükrözte; széles tenyere karcsú ujjakban végződött. Amikor még nem hatalmasodott el rajta a betegsége, a szivárványhártyája világítóan szürkéskék színű volt, aki belenézett, az egy különösen csillogó szempárba pillanthatott. Pulitzer első ránézésre határozott személyiség benyomását keltette mindig is, és ha – viszonylag sokszor – dühbe gurult, hófehér bőrét egyre erősebb pír borította be. Ebben az időben vékony keretű szemüvegének feketére foncsorozott lencséi már eltakarták vaksága tényét.

Éjszakai ügyeletes szolgája ezüsttálcán hozta be a reggelijét: frissen facsart narancslevet, croissant-t, és egy nagy halom friss, piros epret díszes, szintén ezüstből készült fészekben. Mellette kisebb kör alakú üvegtálkában a melegtől olvadozó vaj. Az ifjú inas díszes, monogramos szalvétát terített Pulitzer mellére, így figyelmes segítségével a sajtómágnás nekiláthatott a reggelinek.

A házigazda keze ügyében hatalmas fülű bögrében feketekávé illatozott, a színe éles ellentétben állt az asztalt borító hófehér abrosszal. Az ezüst evőeszközöket egymástól egyenlő távolságban tették le az asztalra: egy kiskanalat, egy villát és egy kést. Ez utóbbit ekkoriban már nem használta a sajtócézár, a pirított kenyeret évek óta az ügyeletes inasa kente meg neki vajjal. Eközben ő a kávéscsészét keskeny szájához emelte, és nagyot kortyolt belőle, majd kissé előredőlt, ezzel jelezve, hogy figyel. Az akkori, mintegy fél tucat titkára közül azt hallgatta, amelyik igen csendesen, szinte hangtalanul lapozva sorolta egymás után a New Yorkból hajón érkezett lapok – például a The World – több nappal azelőtt megjelent példányaiból a cikkek címét.

Ezalatt a ház felső emeletén Rodin arca immár türelmetlen várakozást tükrözött. Ő régen befejezte a modelljéével egyáltalán nem összevethető reggelijét, amely csupán kávéból és két croissant-ból állt. Ezután vaskos szivart szedett elő, de az állvány körül sürgölődő segédje szigorú tekintetére és látványos fejcsóválására végül inkább visszacsúsztatta a barna rudacskát a köpenye hatalmas zsebébe. 

Éppen időben. Nyílt az ajtó, és hangtalanul besuhant Pulitzer egy kerekesszékben, a sötétített szemüvegében. Fogai között szinte csak mormogva köszönt: „Üdvözlöm, mester!” Rodin harsányan viszonozta az üdvözlést, mire az asszisztense hátulról megérintette, és azt sziszegte neki: „Tranquillement!”, vagyis: „Csendesen!”

Pulitzer számára a kanál koccanása a pohárhoz – mikor a kávéját keverték, mielőtt felszolgálták volna neki – a földrengés morajának hangzott. Ugyanakkor ő maga igen hangosan beszélt, ha társaságban szólalt meg, és, mondjuk, elmesélt egy anekdotát, vagy akár egyszerűen csak kért valamit.

Mivel Pulitzer franciatudása meglehetősen berozsdásodott, Rodin pedig egy szót sem tudott angolul, tolmács segítségével beszélgettek. A szobrász meghökkentő tervvel állt elő:

– Mr. Pulitzer, mint tudja, két mellszobrot fogok önről készíteni. Az egyiket bronzból, ez koromfekete színű lesz, és a díszes ruhája felső része is látszódni fog rajta. A másikat hófehér márványból formálom meg, ezzel kezdem, de először agyagból, mert a bronzhoz az arcvonásait, ruházatát a szénrajzzal felskiccelt vázlatokból kitűnően tudom majd ábrázolni, és ha szükséges lesz, mert esetleg kifutunk az időből, akkor otthon a rajzok segítségével és fényképről frissítem fel a memóriámat. Ami az árat illeti, méltányosnak tartom az ajánlatát, amely a titkára, Mr. McKenne elmondása szerint harmincötezer frank. Akkor kezdhetjük is… Legyen szíves, vegye le az ingét, mert csak így adhatom vissza hitelesen a fejrész alatt a nyaka és a válla formáját. Egyébként mindig ezt kérem a férfi modelljeimtől, mert a reménybeli végeredmény, az úgynevezett mellszobor, azaz „bust” követelményeinek így felelhetek meg a legjobban…

Pulitzer kissé meglepődve hallgatta a mestert, de az arcvonásai semmit sem tükröztek az érzelmeiből. Tudta, hogy Rodinnek még senki sem mert ellentmondani, és hogy a robusztus szobrász soha nem áll le vitatkozni a terveiről.

Különben is, igazság szerint először az futott át Pulitzeren – saját élettapasztalataiból indult ki –, hogy ha egy kreatív embernek alkotás közben szikraként kipattan a fejéből egy ötlet, akkor arról nehéz lebeszélni… Érezte azonban, hogy fokozatosan feltámad a türelmetlensége, s ennek nyomán elönti az indulat, így számításba vette, hogy itt esetleg véget is ér ez a találkozás. Az jutott eszébe – miközben a titkára gyorsan beszámolt neki arról, milyen eszközöket készített ki a szobrász a munkájához, köztük egy méretes kalapácsot –, hogy ha a hálószobájával szomszédos teremben valaki éktelen zajt csapna, miközben ő még alszik, talán akkor sem gerjedne olyan haragra, mint amilyen most kezdett felgyülemleni benne. Így tehát rövid szünet után mégis megszólalt, mert megrögzött makacssága folytán nem bírta megállni, hogy csak csendben tudomásul vegye ezt a váratlan ötletet. Remélte, hogy ha szavakba önti a véleményét, akkor annak nyomán talán szertefoszlik a lassan elhatalmasodó indulata is.

– Szó sem lehet róla! Soha életemben nem fordult elő, hogy az engem öltöztető alkalmazottamon és a feleségemen kívül bárki is láthatta volna a csupasz vállaimat!

A sajtómágnás ügyeletes inasa nem lepődött meg: előre sejtette, hogy nem múlik el az első fél óra a két nagy ember között vita nélkül.

Pulitzert nagyon zavarta volna, ha félmeztelenül közszemlére kellett volna tennie magát egy idegen előtt. Hiszen még azt sem akarta beismerni, hogy vörösesbarna szakállának néhány őszülő foltja immár eltakarhatatlan…

– Uram, ön modellt ül – folytatta a csendes vitát hasonlóan makacsul Rodin –, és a végeredmény, ígérhetem, tökéletesen ábrázolni fogja a vonásait, de neki sem láthatok egy ilyen mellszobornak, ha nem tanulmányozhatom a nyakrész ívét… Azt tervezem, hogy három hét alatt elkészülök a legfontosabb tennivalókkal, és aztán Párizsban fejezem be mindkét szobrot. Higgye el, élethűek lesznek, bár legnagyobb sajnálatomra ön ezt aligha tudja nekem visszaigazolni… Enélkül tehát el sem kezdhetem a munkát.

Mély csend telepedett közéjük. Pulitzer hosszasan gondolkodott, a szobrász pedig azt hitte, ez annak a jele, hogy mérlegeli a kérését. Ám a sajtómágnás hajthatatlan volt:

– Bízom benne, hogy meggondolja magát. Lehetetlent kér, annak ellenére, hogy nagyon is megértem, miért lenne szüksége erre.

Rodinnek az volt az első gondolata, hogy felbontja a szerződést, összecsomagol, és azonnal hazautazik Párizsba. Morfondírozott magában pár percet, aztán mégis újabb kéréssel rukkolt elő, azon az alapon, hogy ha már idáig eljött, és rászánta magát a feladatra, nem szívesen vallott volna kudarcot. No meg a várható pénzügyi veszteségbe sem volt kedve ilyen könnyen beletörődni…

– Ígérem, ami a munkának ezt a részét illeti, igyekszem gyorsan befejezni. Az asszisztensemen és rajtam kívül senki nem lesz jelen, a látvány pedig visszafogott lesz. – Mit jelentenek önnek azok a szavak, hogy „gyorsan” meg „visszafogott”? – jött a mogorva válasz. – Az ön jelenlétében előbb csak szénnel készítek vázlatokat. Az ülések időtartama e rajzok élethűségétől is függ. Alkotás közben sok olyan részfeladat adódik, mint már említettem a rézszoborra utalva, amelyet az ön jelenléte nélkül is el tudok végezni, tehát csak a legszükségesebb ideig tartok igényt arra, hogy modellt üljön. Az viszont menet közben dől majd el, hogy mikor nem nélkülözhetem a személyes jelenlétét. Azok a szavak pedig nem a látványra, hanem a módszerem lényegére vonatkoznak.

– És ezalatt én mit csinálok?

– Ön döntse el! Például felolvashatnak magának. Általában mozdulatlanul kell ülnie, viszont ez a szájára nem vonatkozik. Ha nem bánja, a tolmács segítségével akár beszélgethetünk is.

Számomra talán az lenne a legérdekesebb, ha elmesélné, hogyan jutott el a messzi Kelet- Európából Amerikába…

Feltételezem, igen kalandos út lehetett. Közben, ígérem, ritkán fogom kérdésekkel megzavarni, mert eddigi pályám egyik titka, hogy ha kell, akkor nagyszerűen tudok hallgatni alkotás közben. Azt is hallottam, hogy önnek a csend sokszor nélkülözhetetlen nagy kincs. Tőlem számíthat rá! Viszont ön akár folyamatosan mesélhet, én ehhez is könnyen alkalmazkodom, hiszen a bajusza és a szakálla lényegében eltakarja a szája mozgását, így semmi sem zavarja majd a munkámat.

Pulitzer meghökkenve hallgatta. A szavakat, amelyek az ő szakmájának is nyersanyagai, most tőle várja a szobrász. Szeretné, ha elmesélné neki eddigi élete igaz történetét. Rájött, hogy ennek a lehetőségnek nem lesz képes ellenállni, bármit válaszolt is pár perccel azelőtt a művész kérésére.

Amikor még nem volt baj a szemével, látott néhányat Rodin szobrai közül. De hogy ők ketten rokon lelkek, arra csak akkor döbbent rá, amikor valamelyik titkára a szobrász egy jelentős művét próbálta leírni neki. Ez az alkotás a híres A csók volt, amelynek kalandos sorsáról a The World érdekes tudósítása annak idején részletesen beszámolt. A kompozíciót a francia kormány vette meg, majd 1893-ban kölcsönadták egy chicagói, kiállításokat rendező társaságnak egypár másik Rodin-szoborral egyetemben. Mindenki megdöbbenésére az egymásba omló szerelmespárt ábrázoló művet – feltételezhetően a közönség bigottabb tagjai részéről várható tiltakozás elkerülése végett – egy különteremben állították ki, ahol felirat figyelmeztette a látogatókat, hogy oda csak felnőttek léphetnek be. Sőt, Angliában a szobrot fel kellett öltöztetni, hogy a puritánok hazájában elkerüljék a várható felháborodást; megtekintését itt korhatárhoz is kötötték, és a teremben állandóan egy rendőr strázsált. Az igazi meglepetés aztán az volt, hogy három híres műgyűjtő is rendelt magának belőle egy-egy másolatot.

S bár az emlékeibe merülő Pulitzer számára a mester kérése továbbra is abszurdnak tűnt, lassan megértette, hogy a találkozásuk jelentőségét fokozhatja, ha mégiscsak megteszi Rodin kedvéért ezt a rendkívüli gesztust. Ha elkészülnek a szobrok, akkor két művész együttműködéséből – olykor magát is annak tartotta, és valóban joggal mondhatta a foglalkozása miatt, hogy ő is a szavak művésze – valami igazán értékes születhet. A jachtja neve jutott az eszébe, erről meg az istennő szobra a New York-i öbölben, amely részben neki köszönhetően állhat ott: Liberty, azaz Szabadság. A kötelesség és a lehetőség terhe máris egyszerre nyomta a vállát, de ez sajátos többletet kölcsönözhetett a róla készülő szobroknak.

Hagyta hát magát meggyőzni. Hogy miről is? Egy soha vissza nem térő alkalomról és annak az itt születő következményeiről. Hiszen lehet, hogy a Rodin által megformázott szobrok végeredményben a művészi szabadság szimbólumaivá is avanzsálnak, legalábbis a fehér márványból készülő…

A mester sokszor megfosztotta a ruháiktól világhírű alakjait, és ez tulajdonképpen valamiféle szakítás volt a múlt és a korabeli szobrászat konzervatív iskolájával. Korábban a klasszikus művészek díszbe öltözött királyokat, nemeseket ábrázoltak, fegyverzetben, lovon vagy trónon. Ruházatuk nehéz posztó vagy látványos színekben pompázó selyem és bársony volt, és a figurák a súlyos ékszerek, koronák ellenére rezzenéstelen tekintettel meredtek a távoli semmibe. Még Rodin híres Calais-i polgárok című szoborcsoportjának rongyai is „a történelmi bátorság és az ezt ábrázoló művészi szabadság eredeti megfogalmazását sugározzák a szegénység mellett” – utaltak rá olykor titkárai vagy egyes kritikusai. Pulitzer úgy gondolta, hogy lapja, a The World, benne a félreérthetetlen ítéleteket megfogalmazó publicisztikákkal, valójában az újságírás öröknek hitt hagyományait törte meg, főleg a vezércikkekben. Vagyis nyomtatott szavakkal tiporta el az ostobaságot, a korrupciót, a hazugságot, és ezek helyett megkövetelte az igazság hirdetését. A közügyek és a nyilvánosság védelmében az igazságét, a teljes igazságét – és semmi mást, mint az igazságot. Következésképp a találkozásuk puszta ténye már önmagában is vitát jelen tett a mindenkori igazságról, amely e világ fejlődésének az egyik hajtóereje.

A vita pedig a művészet és a társadalom sokféle viszonyának megjelenítési lehetőségeiről is zajlik – gondolta. És a beszélgetésük nyomán Pulitzer azt is felismerte, hogy hasonló találkozásokra is épülhet mindaz az erőfeszítés és elszántság, amellyel ilyen messzire jutott kelet-európai szülővárosából, sőt ez vezetett kétségtelen sikereihez és gazdagságához…

Vajon meggyőzte magát az egyre zavaróbb csendben, vagy csupán beletörődött Rodin kívánságába? Sohasem fog kiderülni. Végül szó nélkül csak beleegyezően bólintott, majd felemelkedett kényelmes pozíciójából, s közben szemével jelzett az ott ácsorgó inasnak. Az odalépett hozzá, és levette a válláról fekete posztóköpenyét, kioldotta mellére hulló, szintén fekete nyakkendőjét, vállát pedig megszabadította hófehér ingjétől. Ettől Pulitzer először zavarba jött kissé, de aztán újra kényelmesen elhelyezkedett, és Rodin felé fordulva ennyit mondott:

– Rendben van, mester! Viszont van még valami… Kérem, hogy vak emberként ábrázoljon.

A titkár lefordította a szavait, amelyekre a szobrász válasza kissé meglepő volt:

– Úgy fogom ábrázolni az arcát, ahogy én látom, és nem úgy, ahogy ön képzeli.

Rodin ezután lázasan dolgozni kezdett a szénceruzájával. A hatalmas rajzlapok, mint kimerült pillangók, egymás után hullottak lebegve a földre. Az elégedettség csendje telepedett közéjük. Néhány perc múlva a tolmáccsal hármasban maradtak a szobában, és Pulitzer a szobrász ötlete nyomán elkezdett mesélni…

Első rész

AZ ÚJVILÁG FELÉ



  1. Irány nyugat!

„Ne meséljetek rólam történeteket! Várjátok meg, míg meghalok.”

JOSEPH PULITZER

– Bizonyára sohase hallotta a nevét szülővárosomnak, ahol, a családomban második gyerekként, világra jöttem. Bibliai nevet kaptam, Krisztus apjának nevét: ott Józsefnek hívtak, Amerikában Joseph lettem. Zsidó származású apám, Pulitzer Fülöp az úti okmányai szerint tekintélyes és sikeres terménykereskedő volt, csakúgy, mint nagyapám, Mihály. Szülővárosom Makó, és felmenőim e település lakosainak a jómódú rétegéhez tartoztak. Ezt bizonyítja, hogy apámat megválasztották a város öt tanácsnoka egyikének 1849-ben. Ekkor én még csak kétéves kisfiú voltam… – Itt egy pillanatra elhallgatott, mintha gondolatban visszatért volna a szülői házról őrzött emlékeihez:

…Magas termetű, sápadt képű, szakállas férfi volt, gesztenyeszínű hajjal, kék szempárral, hajlott orral, bajusszal – törte meg végül a csendet.

– Egyébként apám is Makón született, 1811-ben. Anyám pedig Berger Elize Lujza, aki szintén izraelita vallású volt, s osztrák–német családból származott. Apám a hagyományokkal szakítva a fővárosban keresett magának feleséget. A kifinomult városi lány jól kiegészítette és erősítette a vidéki, kissé nyers gazdálkodó férfiú társadalmi és anyagi helyzetét. 1838-ban házasodtak össze, anyám akkor nagyon fiatal volt.

A makói piaccal szemben vásároltak egy L alakú, földszintes házat, viszonylag nagyobbat és kényelmesebbet annál, amilyen a többi hasonló, Makón élő zsidó családé volt. A Pulitzerek vallásukkal a város kisebbségéhez tartoztak, mert a lakosoknak mindössze százaléka volt zsidó. A keresztények, főleg a protestánsok voltak fölényben. A zsinagóga viszonylag kicsi volt, a zsidó negyed girbegurba utcákkal és zárt kertekkel volt teli, de a mi házunk kicsit arrébb állt.

Bár gyerekkoromban általában jól éreztem magam, utóbb visszagondolva a hétköznapjainkra, családi életünk nem volt boldognak mondható. Mindig velünk volt a halál. Anyám hét gyereket szült Makón, később még kettőt Pesten. Végül a felnőttkort csak Albert öcsém és én értük meg.

A szülővárosom egy csendes, keskeny folyó partján fekszik, amelynek a neve Maros. Makó a Habsburg Birodalom délkeleti részén található Csanád vármegye székhelye. Magányos mezőgazdasági „előőrse” a nagy magyar Alföldnek, hazai nevén a „pusztának”, amely Hollandia nagyságú, és ahol elsősorban mindenféle terményt, főleg búzát neveltek. Családnevünket egy morvaországi kis faluról, Pullitzról kaptuk. Elődeink már három generáció óta Makón éltek, vagy a környékén. Morvaországból emigráltak az 1700-as években, annak reményében, hogy itt majd több pénzt kereshetnek, és nagyobb türelem veszi őket körül.

Amikor megszülettem, 1847. április 10-én, a városban és környékén legalább húszezren élhettek. Alig hasonlítottam apámra, a testes terménykereskedőre. Vékonydongájú, sokat csavargó kisfiú voltam. Apám gyakran elvitt magával a széles, biztonságos szekéren a vásározókörútjaira, abban a reményben, hogy majd átveszem tőle ezt a kereskedői foglalkozást. Mindig sikeres üzleteket kötött, az áruját olykor még a fővárosban is jó pénzért értékesítette. Ám engem kisfiúként két dolog érdekelt igazán: a csavargás a Maros partján, a város szélén, és a lovak mindenféle fajtája. Anyám öccse, Vilmos, huszár volt, őt tekintettem a példaképemnek.

Röviddel a születésem után, 1848-ban valóságos politikai vihar söpört végig Európán, felkavarva még Makó közéletét is, pedig ott az emberek viszonylag elszigetelten éltek. A harci láz Párizsból indult ki, érintette Olaszországot, Németországot, Ausztriát, és úgy tűnt, megérett a helyzet arra, hogy Magyarország kiszakadjon a Habsburg Birodalomból, s önálló, független országgá váljon. A fővárosban kirobbanó magyarországi forradalmat egy ügyvéd, Kossuth Lajos vezette. Új kormány alakult, megszületett a szabad sajtó, a nemességet megadóztatták, a jobbágyságot pedig megszabadították évszázados röghöz kötöttségétől. A zsidók támogatták a forradalmat, cserébe a kormányzat garantálta az emancipációjukat. A helyzet hamar polgárháborúba fordult. Albert öcsém gyönyörű betűkkel írta be naplójába a később legendássá váló poéta, Petőfi Sándor felejthetetlen verseit, aki a magyarokat felkelésre, ellenállásra buzdította a költeményeiben. A mi házunk és benne a terményraktár a város közepén helyezkedett el, szemben a megyeházával. Apám mesélte, hogy 1848-ban már a Dél-Alföldön gyülekező katonák élelmezésére kapott megbízást, és később, a szabadságharc bukása után még a birodalom ausztriai városaiban is kereskedett.

Házitanító járt hozzánk, egészen addig, amíg apám el nem adta a házat, és a család 1855-ben a fővárosba nem költözött, annak is a nagyobbik oldalára, Pestre, a Duna folyó bal partjára. Ennek oka elsősorban az volt – apám magyarázata szerint –, hogy a rokoni kapcsolatok és a kedvezőbb piaci lehetőségek folytán jobb anyagi körülményekre, sikeresebb üzletmenetre számíthatott a pesti oldalon.

Addigra már rég leverték a magyarok lázadását, amelyről nem maradtak közvetlen emlékeim, hiszen a kezdetekor alig múltam egyéves. Testvéreim közül bátyám, Lajos tizenöt, Fanny hat-, Albert három és fél, a legkisebb fivérem, Gábriel pedig másfél éves volt akkor.

Negyvennégy esztendős apám először a város közepén bérelt egy első emeleti lakást, majd ismét saját házba költöztünk (Ma a Bajcsy-Zsilinszky út 16. szám alatti épület).

Rodin halkan és sebesen dolgozott. Itt azonban közbevágott:

– Boldog gyerekkora volt?

– Ó, igen! Makón és Pesten is.

– Mit jelent a Makó név? Nekem nagyon furcsán hangzik! 

– Török eredetű: „dicsőséges”-t. Ma már elmondhatom, ez nekem is jó jel volt, pedig sokáig magam sem ismertem a név jelentését. A legenda másik verziója szerint valójában Makó egy keresztes lovag volt, még egy szólásmondás is elterjedt róla: „messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”.

Mivel tizenhetedik életévemhez közeledve nem volt tovább maradásom, anyám akarata és néhai apám szándéka ellenére úgy döntöttem, hogy

a saját lábamra állok.

A forradalom és a szabadságharc bukása után megtorlás következett. Ennek nyomán nem volt tanácsos magyarul beszélni, írni, és ha beleszólhatott volna a hatalom, még a gondolkozás is be lett volna tiltva. Úgy láttam, hogy a családunk lassan szétesik. Tízéves koromra több testvéremet is eltemettük… Nekem – teljesen indokolatlanul – lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy pont én maradtam életben. A temetések árnyéka is riasztott, még testvéreim búcsúztatásán sem voltam jelen. Sokáig töprengtem, hogy mit tegyek. A külsőm alapján még nem voltam alkalmas az önálló életre. Igen sovány voltam, szemüveges, és hófehér bőröm, sápadt arcom, kisfiús felépítésű testem, hosszú, vékony karjaim hórihorgas létemre nem sokkal biztattak. Továbbra is jómódban éltünk, de nem sokáig. Eleinte itt is házitanító foglalkozott velünk, majd egy színvonalas kereskedelmi szakiskolába kerültem, ahol számtant, gazdasági levelezést, vegytant, földrajzot és nyelveket tanultam. A németet még Makón kezdtem, a franciát már Pesten, de ezt később alig használtam, és ezért sohasem tanultam meg rendesen. Apám a költözésünk után három évvel, 1858-ban tuberkulózist kapott, és ez a betegség hamar elvitte, még az ötvenedik évét sem töltötte be akkor. Anyám harmincöt évesen lett özvegy. Ekkor már a Bálvány utca 2.-ben laktunk, közel a piachoz, a lipótvárosi Újvásártérhez, amely apám számára állandó munkahely volt, amíg élt. Halála után az üzlet tönkrement. Anyám eladósodott, elszegényedett, és ekkor már rajtunk kívül csak egy kis lisztesbolttal foglalkozott. Aztán kénytelen volt egy másik kereskedőhöz férjhez menni. Freynek hívták, ő is terménykereskedő volt, mint apám. Mogorva, barátságtalan ember volt, és nehezen tudott elviselni minket, miközben én Albert öcsémmel kalandokról álmodoztam, s ezek többsége akár külföldön is elképzelhetőnek tűnt. Történelmi példának ott volt az éppen tíz éve véget ért Habsburgok elleni forradalom, majd szabadságharc.

1864-ben anyai nagybátyám, Vilmos csatlakozott Habsburg Miksa főherceghez, hogy III. Napóleon támogatásával egy lovashadsereg segítségével elfoglalja a mexikói trónt Észak-Amerikában. Bennem ennek a kalandnak az ígérete megfogant, bár eleinte leginkább a lovak vonzottak… Ezért először Bécsben jelentkeztem katonának, hogy a mexikói harcokban részt vehessek, de az ausztriai sorozáskor kiderült, hogy látásom és fizikumom gyenge, ráadásul nálam tapasztaltabb emberekre volt szükségük. Eltanácsoltak, én pedig megmakacsoltam magam, és elhatároztam, hogy soha többé nem térek haza.

Ekkor arra gondoltam, hogy a Miksát támogató Francia Idegenlégióhoz vonulok majd be. Romantikus terveimnek volt némi reális alapjuk. A mexikói konzervatív politikai körök kérésére és támogatásával III. Napóleon a monarchia visszaállítását tűzte ki célul.

Habsburg Miksa kérésére 1864 októberében megalakult a franciáktól független Osztrák–Magyar Önkéntes Császári Hadtest. A toborzás Laibachban (Ma: Ljubljana) zajlott, s összesen majdnem hétezer magyar és más nemzetiségű katona indult el Mexikó felé, ahol a császár védelmében részt vettek a harcokban. Legalább százhetvenhét magyar vállalt szerepet a mexikói kalandban. A légió tizenöt csatában harcolt, és ezek során száztíz magyar vesztette életét. 1866-ban Miksa feloszlatta a hadtestet, így sok katona hazatért. Néhányan azonban a magyarok közül a császárság bukását követően is Mexikóban maradtak, és később többen sikeres pályát futottak be.

Végül Hamburgba kerültem, majd innen egy készséges matróz a sorozóiroda érintésével Antwerpenbe kalauzolt, és vele egy erős vitorlás hajón kötöttünk ki. Ennek a férfinak, aki legalább tíz évvel volt idősebb nálam, felajánlottam egyetlen vagyonomat, anyám hímzett zsebkendőjét.

Rövidesen egy ötdolláros bankjegy lapult a zsebemben, és így jutottunk el Észak-Amerikába.

1864 szeptemberének elején érkeztünk a partok közelébe. Az óceán csendes volt, és mikor felbukkantak Boston körvonalai, újra a katonaság és a lovak jutottak az eszembe. Mivel semmi kedvem nem volt a formaságokkal foglalkozni, vagyis az előírások szerint megérkezni, hiszen se útlevelem, se vízumom nem volt, ezért vakmerően, mintha otthon lennék, a Maros partján, a vízbe vetettem magam, s úszva, titokban tettem meg az utolsó métereket. Rövidesen kimásztam a kikötő közelében, abban a reményben, hogy feljuthatok egy Mexikóba tartó gőzösre, ugyanis ott már éltek honfitársaim. Egy új ismerősöm tanácsára mégis a New York közelében lévő Kingstonba mentünk, ahol 1864. szeptember 30-án sikeresen átestem az ottani sorozáson is, és még aznap magamra öltöttem az északiak kék egyenruháját. Ekkor már öt hónapja elmúltam tizenhét éves. A hivatalos sorozási napló hibásan őrizte meg a vezetéknevem, azt írták bele: „Poulezes”.

Albert öcsém tizenhat évesen indult útnak 1867-ben New Yorkba. Mint később elmesélte, egyszerűen megszökött. Utóbb megtudtam, hogy század vége felé rengetegen hajóztak át az óceánon Magyarországról, és telepedtek le Amerikában. Az országban ekkor már sok, az 1848-as forradalom bukása után elmenekült magyar tartózkodott. Közülük a leghíresebb a mozgalom egykori vezetője, Kossuth Lajos volt, aki Anglián keresztül érkezett látogatókörútra az Egyesült Államokba 1851 végén. Nagy ünnepléssel fogadták, különösen hatásos angol nyelvű szónoklatait, és eleinte úgy gondolta, hogy egyszer újra visszatérhet Magyarországra, amely az ő vezetésével talán mégis elnyerheti végre a függetlenségét.

Azzal, hogy besoroztak Kingstonban, bevonultam az 1861 óta zajló polgárháború egyszerű katonájaként Sheridan tábornok északi hadseregébe, és így lettem az I. New York-i Lincoln Lovasezred tagja. A főleg német nyelvű alakulatban ekkor már szintén ott harcolt néhány kalandkereső magyar. Abraham Lincoln nevét is itt hallottam először, hiszen a lovasezredet róla nevezték el.

A díszesen felszerszámozott lovam és az egyenruhám azonnal harcra kész katonát csinált belőlem. Életemben először éreztem, hogy valami jelentős dolog történik velem. Részt vettem néhány kisebb ütközetben Virginia környékén, például a Shenandoah-völgyi hadműveletekben; a katonaélet nyolc keserves hónapot jelentett, mert bár odahaza még vágytam rá, ekkor már bizony kissé kiábrándultam belőle… Ennek ellenére a katonaság érdekes kalandnak bizonyult. Az olykor igazán véres harcok ellenére hajam szála sem görbült meg, ezt a szerencsémen kívül annak is köszönhettem, hogy kapitányom, Ramsey, amikor a csaták szünetében társaimmal játszani látott, rájött, hogy sakktudásom rendkívüli, így ettől kezdve vele kellett a tábla mellé ülnöm, néha még éjjelente is. Szótlanul vagy pedig csevegés közben húzogattuk a bábukat. Mivel angolul egy szót sem tudtam, a közös nyelv a német volt. Furcsa szerzetnek tartott. Amíg én két lépés között gondolkodtam, ő olykor sokáig sápadt arcomat, kampós, vékony orromat és a cvikkerszerű okulárémat méregette, ami nélkül, sajnos, ha fáradtság öntött el, akkor már nem láttam túl jól.

Amikor a harcok véget értek, a fővárosba mentünk, és rövidesen ott lovagoltam Washingtonban a győztes északiak színes katonai pompával lebonyolított hosszú díszszemléjén. A vörös egyenruhás zenekar nagy hangerővel játszotta a diadalmas dalt, amelyet a katonák harsogva énekeltek:

…„Amikor ez a kegyetlen háború véget ér…”*

Aligha volt nálam büszkébb lovas katona a fővárosban, pedig az alakulat végén szinte észrevétlen lehettem… Legalább hét óra telt el, amíg a ragyogó napfényben, a tiszta kék ég alatt a Fehér Házhoz értünk. Akadt olyan katona, akinek a szeme megtelt könnyel a győzelemtől, meg az örömtől, hogy túlélte a véres háborút. Csak azt sajnáltam, hogy Abraham Lincolnt nem láthatom, hiszen az ellene elkövetett merénylet után néhány héttel korábban ugyanezen az úton haladt a koporsóját vivő temetési gyászmenet… Pedig még a távolság ellenére is könnyen felismerhettem volna az elnököt a magas cilinderéről és a jellegzetes körszakálláról. A regiment egyik tagja így emlékezett arra a tragikus eseményre:

…Az elnök halálának híre megrendítő hatással volt mindannyiunkra. Döbbent csendben vette tudomásul minden katona. Mintha egy pallos sújtott volna ránk, rövid katonaéletünk legszomorúbb pillanatai voltak ezek.

1865 júniusában a főváros mellett, Alexandriában leszereltek; nyolc hónapot töltöttem el egyenruhában. Felvettem utolsó zsoldomat: tizenhárom dollár lapult viseltes uniformisom zsebében. Másnap mindannyiunkat vonaton visszaszállítottak New Yorkba.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A dánok Zalában ismerkednek a magyar valósággal

Magyarország jó hely - főleg, ha dán vagy, fiatal és bulizni akarsz. Maros András hősei vidékre utaznak, ahol sokkal többet megtudnak, mint amit valaha reméltek. Mutatunk egy részt a Két-három dán című könyvből.

...
Beleolvasó

Hogyan fér meg egymással Shakespeare és az abszurd?

Almási Miklós esztéta új könyvében az ismert Shakespeare-szereplők motivációinak és cselekedeteinek abszurd vonásait kutatja.

...
Beleolvasó

Egy apa, akinek az üldöztetés, a túlélés és az újrakezdés hármasa alakította az életét

Marianna D. Birnbaum édesapja történetét meséli el új kisregényében, akinek az életét úgy alakotta a történelem, hogy újra és újra előről kellett kezdenie mindent. Olvass bele!

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

A hét könyve
Kritika
Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei
...
Nagy

Barabási Albert-László szerint idén márciusban kezdődött a 21. század

Melyik hálózatképből lett először műalkotás, mit jelent a vizualizáció a kutatásban, és milyen következményekkel járhat, ha egy globális hálózat túlontúl besűrűsödik? Ilyen és ehhez hasonló kérdések is szóba kerültek Barabási Albert-László és Valuska László beszélgetésén.

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Meseország mindig is mindenkié volt, csak erről nem tudott mindenki

Nagy Boldizsárt, a kötet szerkesztőjét kérdeztük a Meseország mindenkié koncepciójáról, és beszélt a Grimm-mesék hatásáról, a Disney-film változásáról és a kötet szakértőcsapatáról.

...
Hírek

Boldizsár Ildikó: Meseország valóban mindenkié, mi döntjük el, hogy kit/mit engedünk onnan magunkhoz

Napok óta a Meseország mindenkié című mesekönyv tartja lázban az országot. Boldizsár Ildikó író-meseterapeuta azonban megszerezte és elolvasta a kötetet, majd egy Facebook-posztban fejtette ki, miről is szólnak a mesék, és mi a véleménye a botrányról.

...
Gyerekirodalom

Milyen kortársat vigyünk az iskolába? [Manó]

Mindig élénk figyelem kíséri és parázs vita zajlik akörül, hogy mi kerüljön fel az iskolai kötelező olvasmányok listájára. A téma örök, mi pedig eljátszottunk a gondolattal, ha tehetnék, a hazai gyerekkönyvkiadók vajon milyen kortárs műveket ajánlanának a tanárok figyelmébe. Ezúttal a Manó Könyvek alternatíváit mutatjuk.

Olvass!
...
Beleolvasó

A régi Budaörsöt fedezi fel magának Závada Pál Wandererje

Závada Pál legújabb regényében a budaörsi történelem évtizedeinek és évszázadainak időrétegein utazik keresztül egy-egy alakért, arcért, történetért. Olvassatok bele!

...
Beleolvasó

Végre itt a lehetőség, hogy megmentsük Nemecsek Ernőt!

Interaktív könyv készültt Molnár Ferenc kultikus regénye nyomán. A Pál utcai küldetésben az olvasónak minden fordulópontnál lehetősége van dönteni arról, hogy miként folytatódjon a történet. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Woody Allen: Mindig utáltam a valóságot, de máshol nem lehet jó csirkeszárnyat kapni

Októberben magyarul is megjelenik Woody Allen életrajza, amelyben a rendező családról, forgatásokról, filmekről, barátokról és filmes barátokról mesél. Amerikában a könyv megjelenését kisebb botrány övezte, ti viszont már bele is olvashattok - mutatunk egy részt az Apropó nélkülből!

...
Beleolvasó

Így lettek a lázadó orosz hekkerekből Putyin katonái

Az orosz hekkerek története az egykori Szovjetunió kamaszainak története - így kezdődik Danyiil Turovszkij könyve, amely visszamegy egészen kezdetekig, miközben részletesen bemutatja azt is, kik feszülnek egymásnak az orosz kibertérben.

...
Beleolvasó

Már megjelenésekor az amerikai kortárs költészet klasszikusaként emlegették

A háború utáni amerikai és egyetemes líra legnagyobb hatású alkotóinak egyikeként tartják számon John Ashberyt, akinek végre magyarul is megjelent az Önarckép konvex tükörben című könyve.

...
Beleolvasó

A szüzesség elvesztése a fiú számára jelentéktelen esemény volt, a lánynak felforgatta az életét

Az 50-es években, Franciaországban játszódik Annie Ernaux önéletrajzi ihletésű regénye, a Lánytörténet. A könyv helyszíne egy diáktábor, ahol a főhős elveszíti a szüzességét. Olvass bele!