A Két-három dán lelki és fizikai utazás is: három dán barát érkezik Magyarországra bulizni, Magnus, Mikkel és Søren, ám a budapesti romkocsmák csajozós világából hirtelen, furcsa ötlettől vezérelve leszöknek egy eldugott zalai faluba, Vöcköndre. Itt persze különféle kétes alakokkal, és egy bűnbandoid brigáddal találkoznak, miközben rengeteg alkohol is elfogy, csak úgy sorjáznak a mély- és sekélyfilozofikus gondolatok, a rekeszizmot erősítő, vicces dialógusok, de rövid divatszakmai eszmefuttatást is kaphatunk a zokni-szandál szemkápráztató kombinációjáról, miközben elhangzik a barátság egyik legsikerültebb tézise: "A barátok nem mindig vannak ott, de ha kell, ott vannak.".
A kötetből kiderül, mire jó a barátság, milyen nehéz egy apa-fiú kapcsolat, illetve egyéb, nem kevésbé fontos dolgok: létezik-e egerésző hal, mi is az a dallamtapadás, hányféle neve van a tócsninak, melyek a legkülönlegesebb magyar káromkodások, és hogy hangzik egy bölcsész által elképzelt ideális csajozás párbeszéde.
Maros András: Két-három dán (részlet)
Mille bácsi bekandikált a nyitott ablakon. A fakanállal megcsapdosta az ablakpárkányt: lehet jönni enni.
A welcome babgulyást nem a malomkőasztalnál fogyasztották el, hanem a ház árnyékába húzódtak, és egy zöld műanyag kempingasztalt ültek körül.
Mille bácsi örömmel szemlélte a dánokat. Jól meglesznek itt, gondolta, a harmadik, a nagydarab is visszajön Egerszegről, hamar rájön, hogy a városiak bolondok, összevissza rohangásznak, mint a mérgezett egerek. Visszajön, mert itt jobb. Nagy bulit csapnak a hátsó udvaron. A három dán meg ő. Négy jókedvű férfiember. Hosszabbítóval kivezeti a rádiót, behozza rajta a Sláger Rádiót, dáridózhatnak hajnalig.
Mille bácsi először a lányos arcú Sørent vette szemügyre. Hány centi lehet? Jó lósznya egy gyerek ez is. Søren lassan kanalazta a babgulyást. Fényes, szőke haját oldalra és hátradobálta, de mivel előregörnyedve evett, mindig előreomlott. Mille bácsi már a barátjának tekintette Sørent, hiszen aki részt vesz a babgulyás végső fűszerezésében, ahhoz őt örök barátság fűzi.
Aztán az alacsonyabb termetű, sötétebb hajú és bőrű Mikkel felé fordította a tekintetét, a fiú ábrándos képét elnézve megállapította: Valamin nagyon töri a fejét ez a kis fiatalember. Igen okosnak tűnik.
Rekkenő hőség, fullasztó levegő, tűzforró babgulyás. Mind a hárman rettenetesen izzadtak.
Mille bácsi elérkezettnek látta az időt a társalgásra. Bement hát a házba szótárért: Nyúl Bandi pálinkájáért. Reggel hozta a Bandi Kemendollárról, kerékpáron, összesen négy üveggel. Lenne mit mesélnie a srácoknak, hajaj! Kis helytörténet, ez, az, amaz. Hűsítésképpen beszámolna a hideg és hosszú zalai télről; nem lehet elég korán elkezdeni felkészülni rá, mondaná, azért van már ott a tömött farakás a lakókocsi mellett. Ha itt az ősz, bármikor itt a tél. És ha a nehézségekről ejtene szót, azt sem hallgatná el, hogy bizony a Zala folyó, ahová majd túrázni küldi őket, „le, a lapra”, az sem mindig hömpölyög ám ilyen békésen, téli olvadáskor, a kis hamis, gyakran kilép a medréből, és nagy pusztításokat végez.
A welcome bablevest tehát Nyúl Bandi welcome pálinkája követte.
Két-két kupica, egyelőre.
– Isten, isten! Bőr alá! – mondta Mille bácsi. – Széjjel kell csapatni. Elég hozzá egy-két nyelet.
A forró étel meg a két gyors rövid elálmosította Sørent. Tenyerére hajtotta a fejét, nemzetközileg jelezve, hogy pihenni készül.
– Moment – csattant fel Mille bácsi, és a házból sietve kihozott egy halványlila lepedőt. Kinyitotta, megrázta (egy szöcske ugrott le róla), kiterítette az előkertben, a fűzfa árnyékában. Rátérdelt, lekapirgálta róla a ragacsot. Magához intette a fiúkat. – Gyertek, itt meg tudtok aludni!
A két dán engedelmesen leheveredett.
Mille bácsi tudomásul vette, hogy a társalgás elmarad. Nem baj, majd később. Van még pár üveg Bandi szótárából.
A levegő megmozdult, és trágyaszagot hozott be a kertbe. Ezt a bűzt még a Sonkó Gyuszi se bírja megfingani, vélekedett Mille Elemér. Fintorogva bement a hűvös házba. Ő a hálószobájában készült lepihenni. Az ágymatraca alig volt puhább, mint az acélpriccs a börtönben. A vérére szomjazó szúnyogokat legyezgette.
– Gellénházán nincs ennyi belőletek – közölte egy moszkitóval. Egy másikat összetapsolt.
Alig telt el pár perc a csendespihenőből, amikor egy piros Suzuki Swift állt meg a kapu előtt. Egy, a negyvenes évei elején járó, teknősbékaarcú, sovány, inas nő szállt ki belőle. A kárfelmérő. Kifakult sportpólóját gondosan betűrte trapéz farmernadrágjába, becsöngetett. Mille Elemér hetekkel korábban földrengést észlelt (rajta kívül senki más a faluban, de a környéken sem), elmondása szerint az okozta a falrepedést a konyhában, bejelentette. A kárfelmérőnő, ahogy kínai tornacipőjében átsurrant a kerten, idegesen forgatta a fejét, mintha azt kutatná, van-e még valahol be nem jelentett kár, amit, míg a házba ér, felmérhet. Lépései közben szabadon hagyott zsíros, lenövéses haja a tarkóját verdeste, a trapéznadrág alja a bokáját simogatta. A lustálkodó dánokon megállt a tekintete, vágott egy fintort, és folytatta a nézelődést. Mille bácsi bekísérte a házba, de alig két perccel később ki is jöttek. Mille bácsi megkínálta a nőt pálinkával, levessel, pálinkával. Újra bementek a házba, megint hamar kijöttek.
– Biztos, hogy hihető a villámkár? – kérdezte Mille Elemér.
– Úgy csináljuk! – mondta a kárfelmérő. Fejét még mindig idegesen forgatta, mint aki heveny áramütést kapott.
– De hát falrepedés.
– Mindegy az.
– De hát a villám… nem jön be a házba.
– Nem kell aggódni.
Mille bácsi a kertkapuig kísérte a nőt, menet közben belediktált még egy kupica pálinkát.
– Ők a vendégek – mutatott a hűsölő fiúkra. – Van egy harmadik is, bement kicsit Egerszegre. Dánok. Mind a kettő. Mind a három.
– Tud dánul? – kérdezte a nő.
– Én nem.
– Ők magyarul?
– Nem.
– Beszélgetnek azért?
– Keveset. De most majd többet fogunk, ne! – emelte a magasba a felespoharat. – Angolul beszélnek, az nekem is megy, ha fektetek bele.
– Angolul. Az jó. Tündérbogárt ismeri? – kérdezte a kárfelmérő.
– Nem. Mi az?
– Nem hallott róla? – ráncolta homlokát a nő. – Szokták ismerni. Egy ember.
– Én olyat itt nem tudok – merengett Mille Elemér. – De most, hogy mondja, ja, valami rémlik. Nem az a bezerédi gazfickó?
– Ő az! – vágta rá a kárfelmérő nő. – Igazi figura ember. Az tud angolul, biztos tolmácsolna. Idegenvezetést is vállal, szerintem, tud az mindent a környékről, okos zalai gyerek.
– Tudom, melyik az, de az most is ül, nem? Ha ugyanarra gondolunk. Bár én csak hallomásból.
– Nemrég szabadult. Nyilván munkát keres.
Mille bácsi elgondolkozott. Nem biztos, hogy csak a kommunikációban és a környék bemutatásában tudna segíteni ez a Tündérbogár gyerek… üzletelni kéne vele kölcsönösen előnyös feltételekkel. Jutalmat ajánlhatna neki, ha segítene összehozni, amire vágyik. Elkérte a kárfelmérőtől Tündérbogár számát.
Mille Elemérnek elment a kedve az alvástól. A kertben mászkált és tervezgetett. A dánok kértek (és kaptak) még egy-egy kupicával, aztán ők megint elszunyókáltak a pléden.
Hatalmas üvöltés ébresztette őket.
A göcseji tisztességes szándékú ember, viszont káromkodik. Tud is, szeret is káromkodni. Mille bácsié ősgöcseji család, gellénháziak, a kis Elemér még anyai nagyapjától hallott és tanult el tarka futamokat, ezek hosszú távra beköltöztek agya mélyebb zugaiba, néhanapján kiszökdösnek onnan. Most egy jól ismert, gazdátlan kutya csalt elő belőle egy közepes hosszúságú egységet. A fekete keverék kutyus beszaladt a telekre, és szomorú ábrázattal annak közepére végezte nagy dolgát, utána sietősen távozott, az ellenkező irányba. Mint a segédszínész, aki a felvonás közepén beszalad a színpadra, a középen megáll, elmondja a mondatát, aztán kirohan.
– A puzdorás, szopott fejű, cáfrás anyád picsáját, te csömpörödött pofájú kaszap, teee, kukacok eledele! – ordított Mille Elemér a menekülő ebre.
Kis híján a „rosseb” szó is kiszaladt a száján, de résen volt, benntartotta. Félt a „rosseb”-től, mint a… fene. Kisfiúként egyszer kimondta, olyan fonákot kapott a nagypapától, hogy két tejfoga meglazult. Az apróbb háztartási balesetekre, egy-egy összetört tárgy, szúnyogcsípés, vagy leszakadt inggomb feletti bosszúságra „Az annya ispaktyát!” kifejezést tartotta fenn, akkor is ezt kiáltozta, ha az udvarról bejőve belerúgott az utólag odaácsolt küszöbbe. Az anyai nagypapa kedvencei az „Egyed meg a májad levelit” és a „Fénye fiéktya kü!” volt, torkaszakadtából bírta ezeket kiáltani. A Mille család göcseji dialektusának hegyes kiszögelléseit Elemér szülei tudatosan leköszörülték, beszédjüket nagy erőfeszítésekkel városiasra formálták, Mille Elemér meg még az övéknél is nagyobb erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy pusztán az emlékeire támaszkodva visszahozza a tájszólásukat. Sajnálatára a káromkodásokon kívül nem sok minden másra emlékezett, és hát Vöcköndön sem jöttek szembe a nagyszülők cifra mondatai. Hiányzott neki Gellénháza! De most felerősödött benne a remény… végre elérhető közelségbe került a visszaköltözés. Merész tervei megvalósításában kulcsfontosságú szerepet szánt a dánoknak… és már Tündérbogárnak is.
A délután első fele masszív pálinkázással, második fele annak kiheverésével telt.
A kommunikáció nem volt zökkenőmentes, de ez mégsem Nyúl Bandi pálinkáján múlt, Mille bácsi egyszerűen nem forszírozta a beszélgetést. Majd Tündérbogár társalog velük.
Felhívta Tündérbogárt. Bemutatkozott, és rövid bevezető után előállt az ajánlatával, amit Tündérbogár örömmel elfogadott. Megígérte, hogy másnap reggel eljön a dánokért, első lépésként egy kimerítő zalai idegenvezetést tart nekik.
– Beetetés, beitatás – vigyorgott a telefonba Tündérbogár.
Elégedetten letették. Mille Elemér elhatározta, hogy
ő is hozzájárul a dánok zalai kiműveléséhez,
meglepi őket valami különleges göcseji népszokással. Szalmacsutakot tesz a fürdővizükbe. De miután végiggondolta, hogy ez milyen előkészületekkel jár – el kell kerekezni Hetesiékhez szalmacsutakért, ki kell mosni a lepattogzott zománcú, poros-mocskos ülőkádat –, elment a kedve tőle. Ennyit a göcseji népszokásokról.
Beesteledett. Magnus nem jött vissza.
– A pücsök! Hát mégse Egerszegre ment?!
