Marianna D. Birnbaum kisregénye édesapja élettörténetét meséli el. A fiktív magnószalagokról az apa szól a lányához, hogy élete végén elmesélje neki az életét, felidézze az ismert történeteket csakúgy, mint a korábban elhallgatott titkokat. Dunaszerdahelyen született egy zsidó szatócs fiaként, majd egyik testvérével vaskereskedést nyitott. Sikerült ugyan a háborút bujkálva túlélniük, és újra talpra állniuk, de az államosításkor börtönbe kerültek, ahol a bátyját agyonverték.
'56-ban feleségével és lányával az Egyesült Államokba menekültek, hogy mindent kezdhessenek elölről. Marianna D. Birnbaum nagy beleérzéssel és a tőle megszokott humorral idézi meg egy európai zsidó férfi megrázó történetét a XX. századból. Üldöztetés, túlélés, újrakezdés bármikor és bárhol, ha a történelem úgy hozza.
Marianna D. Birnbaum: Apu (részlet)
Az első pesti telep a Váci úton volt, egyre nagyobb, egyre több munkással és egyre több irodai munkával. Már én sem utaztam annyit. Téged Komáromban hagytunk a Nyanyuéknál, amíg mi Pesten berendezkedtünk az új életre. Akkor vettük hozzád Jankát, aki azután később is mindig veled volt, amikor Komáromban nyaraltál. Ő vigyázott rád, és imádott, mint tudod. De már majd egyéves voltál, amikor újra együtt éltünk. Ezt egyébként többször felhánytorgattad, főleg azért, mert Mariska velünk jött Szolnokról, és lett volna, aki veled legyen. Erről Anyut kell megkérdezned, mert ő döntött így, nekem semmire sem volt időm, mert a telepet kellett kiépíteni, a kapcsolatokat megteremteni, az árut ide-oda irányítani. A szolnoki telepről én mentem üzletet kötni, a pestire már az ország minden részéből jöttek. Az első két évben éjjel-nappal dolgoztam, hogy minden beinduljon, és bebizonyítsam Dezsőnek, hogy nálam jobb üzlettársat nem találhatott volna. Dezső ugyanis nemegyszer csak úgy mellékesen közölte, hogy azért társult velem, hogy segítse a családot.
Dezsővel közös irodában lenni sem volt egyszerű, mert mindent ő akart irányítani, mindenbe beleszólt, abba is, amihez nem sokat értett.
Én csak ránéztem egy teherautó árura, és megmondtam, hogy mennyi benne a vas vagy a réz. Nagyon jó volt a szemmértékem, ritkán tévedtem. Ez akkor is fontos volt, amikor vásárolni mentem. Dezső kisstílű volt, mindig az azonnali hasznot kereste, nem értett az emberek nyelvén, és nem is akarta megtanulni. Egyszer felmondott egy munkásnak, mert megfigyelte, hogy túl sok időt tölt a vécén! Nem is kedvelték a munkásaink, pedig sokan aztán húsz évet is ledolgoztak nálunk. Vas úr, az előmunkásunk, akivel én mindig kezet fogtam, és uraztam, csak énhozzám jött, ha valamivel problémája akadt, mert Dezső végig sem hallgatta, rögtön lehurrogta. Hozzánk szívesen jártak a munkások feleségei kisegíteni, mosni, vasalni, mert otthon is rendesek voltunk hozzájuk, Anyu is, Mariska is a kedvüket keresték, jól tartották őket, ha nálunk dolgoztak. Idához senki sem akart menni, pedig ott szakácsnő is volt a szobalány mellett.
Dezső sokkal jobban őrizte az elsőszülöttséget, mint Ézsau a Bibliában.
Nem adta volna semmiért, hogy ő a nagyfőnök. 1938-ban a telefonkönyvbe azt írtam be magamról, hogy tisztviselő, mert az akkori antiszemita hangulatban jobbnak találtam annak nevezni magam. Dezső persze részvénytársasági igazgatót írt be, pedig megpróbáltam lebeszélni. Állítólag a kitelepítéskor a ’38-as telefonkönyvből válogatták össze a neveket, és az akkori foglalkozásokat vették alapul. Végül egyikünket sem telepítették ki, Dezső akkor már nem is élt, mert az államosításkor a gazdasági rendőrségen agyonverték, engem pár napra rá kiengedtek, és a végén még munkát is találtam. Azokról a napokról sem beszéltem eddig senkinek. Pedig kellene… Az első cégnek, amelynél azután anyagbeszerző lettem, orosz igazgatója volt, és főleg azzal foglalkoztak, hogy az árut kiszállítsák a Szovjetunióba.
Ő mondta nekem egyszer, hogy otthon megtanulta, hogy soha semmihez nem szól hozzá, és a kérdésekre is csak akkor válaszol, ha nagyon muszáj. Lehet, hogy valamikor őt is verték!
Azt, hogy a vasat viszik ki az országból, már pár nappal a felszabadulás után megtapasztaltam, amikor a Pozsonyi úton átvágva az Ipoly utcán mentem körülnézni a Váci úti telepre. Már messziről láttam, hogy rakodják az árut. A nácik alatt egy stróman révén sikerült megőriznünk a telepet, a németek nem rabolták ki, lepecsételve, lezárva várta a háború végét. Most, egy orosz katona ellenőrzése alatt stráfkocsikra rakták a vaslemezeket és a vasrudakat, és egyik kocsit indították el a másik után. Mikor odaértem, és meg akartam tudni, hogy mi történik, engem is befogtak, és pakolhattam a saját tulajdonomat. Sőt, amikor a munkásoknak kiosztották az élelmiszercsomagokat, és megmondták, hogy mikor jöjjenek vissza másnap, nekem intett az őr, hogy maradjak, kivitt az utcára, és közölte, hogy még pár embert összeszed, és indulunk málenkij robotra. Elég hülye voltam, hogy már az elején a szlováktudásommal beszédbe elegyedtem vele. De akkor még nem ismertem az orosz igazgatót. Azért túljártam az eszén: sokkal magasabb voltam nála, úgyhogy félig mögéje álltam, és ha láttam valakit befordulni a sarkon, integettem, hogy másfelé menjen. Vagy egy fél órát álltunk a havas szélben, mire megelégelte a várakozást. Egyedül nem voltam elég érdekes, ezért elengedett. Azt hiszem, inkább holnap este folytatom…
